Lassú lealjasodás | Émile Zola: A Patkányfogó

Zolával való ismerkedésemet még 2022-ben a Thérése Raquinnal kezdem, és az nagyon tetszett, úgyhogy vártam már az újabb találkozást Zolával. A Patkányfogó lett a ez a bizonyos következő találkozás, és egy nagyon különös olvasási élményben lehetett általa részem. Nézzük is a részleteket! (A tartalmi összefoglalót itt olvashatjátok.)

Elsőként a címről. A Patkányfogó egy kocsma, ahol Gervaise és Coupeau többször összetalálkoznak, és ahol később, a balesete után Coupeau előszeretettel tölti a napjait. A regény terjedelméhez képest nem jelenik meg túl sokszor. És azt sem mondanám, hogy kimondottan főszerepet töltene be a cselekményben. Sokkal inkább szimbolikus értelme van szerintem. Magában foglalja az összes kocsmát, ahol az emberek állattá aljasodhatnak. (Amit aztán a főszereplőink meg is tesznek.) Mindenesetre mint kocsmanév nagyon találó, hiszen a hely összegyűjti, „megfogja” az „aljanépet”.

Mielőtt továbblépnénk, mindenképp szeretném itt megjegyezni, hogy a könyv egy sorozat része, ráadásul nem is az első része, de önmagában is olvasható. Zola egy egész regényciklust írt egy bizonyos Rougon-Macquart családról, és feltehetően ennek a családnak a tagja Gervaise, bár úgy emlékszem, nem tudjuk meg a leánykori nevét. (A nagy könyv szerint Gervaise Macquart.)

Zolának, továbbra is úgy érzem, elég jó stílusa van, könnyen lehet olvasni, úgyhogy kíváncsian várom a többi listás könyvét is. (Még 3 darab olvasatlan van a listán.) Sőt, már kinéztem egy nem listás könyvét is, amit már előre sajnálok, hogy nincs a listán, mert a főszereplője szerintem kiválóan passzolna a díszes társaságomhoz. Mindazonáltal ennek a regénynek a témaválasztása felért számomra egy lassú kivéreztetéssel.

Nagyon lassan haladtam az olvasásával, és ez most nem az időhiány miatt történt így. Hanem egyszerűen szó szerint rettegtem attól, hogy hova fog ez a történet kifutni. Annyit ugyanis tudtam a fülszövegből, hogy nem lesz jó a végkifejlet. De olyan szépen indul! Adott egy rendkívül erős nő, aki egy sorscsapás után összeszedi magát, és kemény munkával megteremt magának és a gyerekeinek egy jó életet. Elképzelni sem tudtam, hogy fog ez a dolog bukásba torkollni. De tudtam, hogy az lesz a vége, és rettegtem minden egyes új oldalnál, hogy mi fog történni.

Már azt is nehéz volt elfogadnom, hogy Coupeau, a rendes, becsületes, dolgos Coupeau ivászatra és munkakerülésre adta a fejét. Persze, egy szörnyű balesetet élt át. De szó sem volt arról, hogy annyira beütötte volna a fejét, hogy elfelejtette volna, ki is volt ő a baleset előtt. Szóval valaki magyarázza már el nekem, hogy lesz egy szorgos méhecskéből egy naplopó?

És a következő, amit nem értek, hogy Gervaise hogy hagyhatta ezt? Hogy hagyhatta az áloméletét elúszni? Persze értem, hogy nem szívesen hagyta volna ott az üzletét. De láthatta volna, hogy Coupeau semmittevése nem fog semmi jóra vezetni.

Nagyon-nagyon sajnáltam Gervaise-t, hogy hagyta magát a végsőkig lealjasulni, de én ezen az úton nem tudtam követni. Csak messziről néztem, ahogy eltűnik a süllyesztőben, és egyszerűen nem értettem, hogy miért és hogy hogyan. Főként Lantier beköltözése után végig azt gondoltam, mégis csak jobban járt volna, ha megszökik Goujet-val.

Az első egyharmada a könyvnek, amíg minden rendben ment, az nagyon tetszett. A többi része sajnos már kevésbé, mert nem láttam azt, hogy mi lenne az az elgördíthetetlen akadály, ami útját állja annak, hogy újra minden rendbe jöjjön. Ott már nem volt még csak megoldási próbálkozás sem. Egyszerűen csak ment minden irányítatlanul lefelé egy sötét és mély gödörbe. Pedig épp a könyv elején ott volt az ellenpélda. Nem hiszem el, hogy a könyv eleji Gervaise ne tudta volna megoldani a könyv végi Gervaise problémáit. Persze közben sok idő eltelt, az tény, és sok minden történt. De annak az első Gervaise-nek még ott kellett élnie a másodikban. Jól elrejtette! Persze kívülről mindig könnyebb ítélkezni.

Amit még szeretnék kiemelni, az az Aranycsepp utcai társasház világa. Az zseniális volt! Én magam is egy olyan társasházban nőttem fel, ahol több család lakott együtt, és kiválóan megvalósult az, ami itt is: hogy az örömben megvan az összetartás, és mindenki komája mindenkinek, de ha baj van, csak magadra számíthatsz. A másik jellemzője ezen társasházaknak, hogy ha neked kicsit jobban megy, akkor persze továbbra is kedvesek hozzád, de a hátad mögött mindenkivel kibeszélnek, és közösen gyűlölnek meg irigyelnek.

Összességében tehát ez a könyv elég felemás érzéseket hagyott bennem mind a történet szempontjából, mind olvasásélmény szempontjából. Azért, mint ahogy fentebb említettem, kíváncsian várom Zola többi regényét is. Bár tartok tőle, egyik sem lesz egy szívderítő olvasmány.

Utalás történik Rousseau Új Héloise című művére.

Hogyan viszonyulsz az alkoholhoz?