Könyv vs. színdarab | Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Ebben a bejegyzésben még utoljára a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művel foglalkozok. A könyv tartalmát, az én értékelésemet és néhány kósza gondolatot elolvashatjátok a linkeken. Na és volt még egy bejegyzésem még jóval korábban Stevenson eme művéről. Ez a bejegyzés tavaly októberben született, ekkor jártam ugyanis a budapesti Operettszínházban, és éppen a Jekyll és Hyde című darabot volt szerencsém megnézni. Ebben a mai bejegyzésben pedig szeretném kicsit összehasonlítani a darabot és az eredeti művet.

Feltehetően mindenféleképpen megszületett volna ez a bejegyzés, de most van egy kis extra is a dologban. Az a ritka eset állt ugyanis elő, hogy a feldolgozás jobban elnyerte a tetszésem, mint az eredeti, és ez számomra mindig különös. Nekem ugyanis az az alapfeltevésem, hogy mivel egy könyvbe több információ fér bele, mint egy filmbe vagy egy színdarabba, automatikusan érdekesebb és izgalmasabb lesz, és ezáltal jobban is fog tetszeni. Olyannal persze már többször is találkoztam, hogy egy könyv feldolgozása is tetszett (például a Jane Eyre esetében). De olyan eset, hogy a feldolgozás sokkalta jobban tetszett, mint az eredeti, csak egyszer fordult eddig elő, méghozzá A gyűrűk urával kapcsolatban. Itt elolvashatjátok, miért tetszett nekem a filmtrilógia jobban, mint a könyv. Viszont még A gyűrűk ura esetében sem arról van szó, hogy ne tetszett volna a könyv. Nagyon szeretem a könyveket is, mert persze arra is áll, hogy több minden történik bennük, mint a filmekben. Csak az én kis, végtelenül romantikus lelkemhez bizonyos aspektusok miatt a filmek közelebb állnak. A Jekyll és Hyde esetében viszont ráadásul arról van szó, hogy a könyv egyáltalán nem tetszett, míg a színdarab viszont nagyon.

És hogy miért is volt a színdarab sokkalta jobb a könyvnél? Nos, a könyvnek igazából nem nagyon volt cselekménye. Történt benne egy gyilkosság, de annak sem lehetett az olvasó „szemtanúja”, csak mások elmondásából értesült róla. És azon túl többnyire dr. Jekyll barátjának, dr. Uttersonnak az elmélkedéseit olvashatjuk arról, vajon mi köze lehet Jekyllnek Hyde-hoz.

A könyv cselekménye teljesen egyértelműen kevés lett volna egy szórakoztató színdarabhoz. Ám ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben jeleztem, a téma igenis adott volna lehetőséget egy bővebb, és ezáltal érdekesebb kifejtésre. Szerencsére más is meglátta ezt a hatalmas potenciált, és a lehető legpraktikusabban és szórakoztatóbban került kibővítésre a történet.

Bekerült két nagyon jelentős női főszereplő is a történetbe, a gyilkosságok számát is megemelték, és úgy összességében zseniálisan szőtték össze a szálakat. Jobban mondva alapvetően arról van szó, hogy egyáltalán csináltak szálakat, amelyeket össze lehetett fűzni, és aztán fantasztikusan össze is fűzték őket.

Egyáltalán nem azt akarom azonban mondani, hogy a darab hibátlan lenne, mert erről szó sincs. De összességében mégis élvezhetőbb volt, mint a könyv, és a lehetőségeihez mérten alaposabban foglalkozott a témával.

Mi a véleményed a könyves feldolgozásokról?

Elmélkedések Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művéről

 

A tanári segédlet sorozat – feltehetően – utolsó részeként ma a legutóbb olvasott Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című műről fogok elmélkedni. (Magát a segédletet jelenleg még itt találjátok.)

Ugyebár egy egész rövid könyvről van szó viszonylag kevés cselekménnyel, mégis rengeteg mindenről lehet itt elmélkedni. Én azonban most csak három kérdés(kört) emelnék ki.

Az első a kísérletezés kérdésköre. A kísérletezés szerintem fontos, hiszen általa jutunk új felfedezésekhez, illetve adott esetben új elméletekhez, amelyeket más kísérletekkel bizonyíthatunk vagy éppen cáfolhatunk. Vagyis a kísérletezés a fejlődés fontos eleme. Ám a kísérletezés morális kérdéseket is felvet, főleg például az aktuális esetben, amikor gyakorlatilag emberkísérletekről van szó. Mennyire etikus embereken kísérletezni? Fontosabb a cél, az eredmény, mint maga az ember, aki a kísérlet „elszenvedője”? Mit ér adott esetben a tájékoztatás és a kísérleti alany beleegyezése, ha valójában a kísérlet végrehajtója sincs tisztában a lehetséges következményekkel? Súlyos kérdések, amelyekre szerintem nincs ember, aki tudná a helyes választ. Valószínűleg nincs is rá helyes válasz.

Ennek fényében az dicséretes, hogy Jekyll kész saját magán kísérletezni. Én még azt is dicsérném, hogy annyira fontosnak tartja a munkáját, kutatását, hogy ezért kész feláldozni saját magát. Hogy a kísérlete eredményét aztán saját, önös céljaira használta fel, azt nagyon tudománytalannak találom, és itt vesztette el számomra Jekyll a hitelét. És számomra ebben a pillanatban végérvényesen át is változott Hyde-dá.

Ez átvezet minket a következő kérdéshez, hogy vajon miért vehette át Hyde az irányítást? Erről a kérdésről én már kifejtettem a véleményemet az előző bejegyzésben. Szerintem Jekyll valójában sokkal inkább Hyde volt, pusztán a társadalmi elvárások változtatták őt Jekyll-é. Később pedig csak talált egy szert, amely segített neki megoldani ezeket az emberiség által rárakott korlátozó láncokat. És íme, újra meg is érkeztünk a drogos analógiámhoz…

Innen aztán el lehetne kanyarodni ahhoz a kérdéskörhöz, hogy hogyan, miben és milyen mértékben befolyásolja, alakítja a társadalom az egyént. De ez a kísérletezés morális kérdéseihez hasonlóan egyrészt nagyon ingoványos területre vinne, másrészt pedig nagyon messzire vezetne minket a könyvtől. Aki érez magában erre affinitást, az elmélkedhet ezen (is).

Végül pedig egy, magához a történethez szorosabban kötődő, furcsa, elgondolkodtató, ugyanakkor szórakoztató kérdés: ha Enfield és Utterson Jekyll halála után újra a háza felé sétálnának egy vasárnap, vajon mit mondanának az épület előtt? Egyik sem nyújtotta szószátyár figura benyomását, úgyhogy szerintem csak megállnának egy pillanatra, elgondolkodnának, majd fejcsóválva továbbmennének.

Mennyire része az életednek a kísérletezés? (Nem kell feltétlenül tudományos célú kísérletezésre gondolni.)

Függőségeink | Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

 

Ebben a bejegyzésben kicsit mélyebben belemerülünk Dr. Jekyll vallomásába, ahol ugyebár az előző részt éppen abbahagytam. Mert ez lenne az egész történet lényege.

De még mielőtt erre rátérnénk, talán kezdjük inkább mégis csak az elején. Már a címből egyértelműen kiderül, hogy Jekyll és Hyde közt van valami kapcsolat. Aztán rögtön a történet elején is kétségtelen bizonyítékokat kapunk erre vonatkozóan. Hyde a kedvezményezettje Jekyll végrendeletének, illetve szabad bejárása van Jekyll házába, és a csekk-könyvével is szabadon rendelkezhet.

A jóravaló, köztiszteletnek örvendő dr. Jekyll barátai és ismerői zsarolásra gyanakodnak. Ezt a későbbi események is alátámasztják. Sir Danvers meggyilkolása csak még nyilvánvalóbbá teszi az amúgy is nyilvánvalót, tudniillik, hogy Hyde gonosz, alávaló ember. Aztán kiderül, hogy Jekyll levelet hamisított a nevében.

Egyszóval kapunk egy csokorra való rejtélyt, és a szálak egy darabig folyamatosan csak bonyolódnak. Ám sajnálatos módon végtelenül gyorsan csöppenünk bele a végkifejletbe.

Az volt az érzésem, hogy Stevenson talált egy zseniális, újszerű és izgalmas témát, csak éppen egyáltalán nem volt kedve megírni, így a lehető legrövidebbre fogta a dolgot. Tett bele némi kis rejtélyt meg egy kegyetlen gyilkosságot, aztán gyorsan lezárta. Pedig éppen ez a téma még a könyv születésének korában is jóval bővebb kifejtést érdemelt volna.

Mert miről is van itt valójában szó? Az emberben bujkáló sötét oldalról, amit mindenki szeret(ne) rejtegetni mások és saját maga elől. Azokról a tulajdonságokról és kívánságokról, amelyeket összeegyeztethetetlennek érzünk a jellemünkkel, mégis ott vannak bennünk, és meg kell tanulnunk együtt élni velük.

Dr. Jekyll egy különös módját választotta az együttélésnek. Történetesen kikísérletezett egy italt, amellyel átváltoztathatta magát a saját, gonosz alteregójává, Mr. Hyde-dá.

Mr. Hyde teljesen máshogy néz ki, mint dr. Jekyll. Fiatalabb, alacsonyabb, száz százalékban gonosz, ezért is érez mindenki viszolygást a közelében. Hyde-ként Jekyll kiélheti minden gonosz hajlamát. Olyan dolgokat tehet meg, amelyekért a társadalom elítélné, és Jekyllként rögtön elvesztené a státuszát.

Jekyll a vallomásában elmondja, hogy ez a folytonos váltogatás a személyiségei közt nagyon kényelmes lett volna számára. Ám két olyan dolog is történt, amely megrémítette, és időlegesen az erkölcsös irányba terelte. Az egyik Sir Danvers meggyilkolása volt, a másik pedig, hogy egy este Jekyllként feküdt le aludni, ám Hyde-ként ébredt. Vagyis az átváltozások kezdtek irányíthatatlanná válni, és Hyde kezdett felülkerekedni Jekyllen.

Végül ez okozza a vesztét is. Bár a történet elején úgy viselkedik, mint aki tudja uralni Hyde-ot, sőt, akár végleg „meg tudja szakítani vele a kapcsolatot”, kicsúszik az irányítás a kezéből.

Hyde olyan volt Jekyll számára, mint valamiféle drog. Általa tudta felszabadítani magát a saját és a társadalmi kötöttségek alól. És úgy is viselkedett, mint egy függő. Eleinte meggyőződése volt, hogy ura a helyzetnek, ám végül a szer, jelen esetben Hyde magához ragadta az irányítást. És ez a függőség aztán az életükbe került.

Igen, a könyv elolvasása után nekem ez inkább hasonlít egy függőségi állapotra, mintsem egy hasadt vagy kettős személyiségre. Bár nem vagyok egyik téma szakértője sem. De az az érzésem, hogy az utóbbi esetében az egyes személyiségek teljesen különállóak, ami azt eredményezi, hogy sokszor nem is tudnak egymásról, és nincsenek kapcsolatban. Míg itt egyáltalán nem ez a helyzet. Sokkal inkább arról van szó, hogy Jekyll időről-időre megissza a „bájitalt”, ami megszabadítja a gátlásaitól.

Ez pedig elvezet minket ahhoz a morális kérdéshez, hogy mennyire volt valójában jó ember Jekyll. Ugyan nem tudjuk meg pontosan, hogy milyen aljasságokat művelt Hyde-ként. Illetve két konkrét esetről szerzünk tudomást, de általában véve Jekyll csak annyit vall be, hogy ezek a tettek nem illettek volna a róla fennálló, „a társadalom megbecsült tagja” képhez. Illetve azt is beismeri, hogy nehéz ezekről a tettekről úgy beszélnie, mintha tényleg ő követte volna el őket, annyira szégyelli azokat. Ezzel viszont éppen szemben áll az a kijelentése, hogy szánt szándékkal változtatta át magát folyton Hyde-dá, és nagyon sokáig nem akart erről a fajta „szabadságáról” lemondani. A mi jó doktorunk tehát pontosan annyira alávaló, mint Hyde. Hiszen Hyde gyakorlatilag ő maga a társadalmi elvárások/korlátok nélkül.

De visszacsatolva a jó néhány bekezdéssel ezelőtti megjegyzésemhez, ezt a témát bőven lehetett volna még fejtegetni, és egy nagyon izgalmas könyvet lehetett volna ebből írni. Sajnos ez így, ebben a formában nekem túlságosan kevés volt. Csalódtam.

Van valamilyen függőséged?

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Elérkeztünk egy rég várt történethez, Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művéhez. Erről a könyvről közvetetten már volt szó a blogon ebben a bejegyzésben.

A könyv valójában egy kisregény, mindössze 103 oldal a Trubadúr Kiadó legfrissebb, 2023-as kiadásában. (A könyv a Trubadúr Zsebkönyvek sorozat 31. tagja. Érdemes egy pillantást vetni erre a zsebkönyvsorozatra is. 😉)

Visszatérve magára a történetre, látjátok, hogy nem egy Háború és béke méretű sztoriról van szó. 😊😊 És őszintén szólva még ebben a 100 oldalban sem történik sok minden, ezért a mai bejegyzés extrán spolieres lesz.

Az eseményeket főként egy ügyvéd, dr. Utterson meséli el. Rögtön az első oldalon találkozunk is vele, amint egy rokonával és barátjával, Mr. Enfielddel sétálgat. Elhaladnak egy ház előtt, amiről Mr. Enfieldnek eszébe jut egy különös történet egy bizonyos Mr. Hyde-ról, aki azért maradt meg annyira az emlékezetében, mert különösen erős viszolygást ébresztett benne. Mr. Enfield a történet során arra is céloz, hogy ez az alávaló Mr. Hyde meglepő módon közeli ismeretségben van egy köztiszteletnek örvendő emberrel. Dr. Uttersont nagyon megérinti az ügy, ugyanis egyrészt tudja, hogy kié a ház, amiről Mr. Enfieldnek eszébe jutott az elmesélt incidens, másrészt pedig roppant különös módon ismeri a szóban forgó Mr. Hyde-ot. Vagy legalábbis hallotta már a nevét. Van ugyanis neki egy köztiszteletnek örvendő barátja, dr. Jekyll, aki ennek a titokzatos Mr. Hyde-nak a javára végrendelkezett.

A felháborító incidensről értesülve dr. Utterson eltökéli, hogy személyes ismeretséget köt Mr. Hyde-dal. Éjszakákon át lesben áll a fentebb említett ház előtt, és egyszer végre elcsípi. Rövid és rendkívül kellemetlen beszélgetést folytatnak le, és dr. Utterson maga is meglepődik, mennyire undorodik ettől az embertől, holott nem is igazán ismeri.

A találkozás után dr. Utterson úgy dönt, még egyszer beszél a végrendelet ügyében dr. Jekyllel, ám ő hajthatatlan marad, és Utterson sem firtatja tovább a dolgot.

Körülbelül egy évvel később azonban egy még megdöbbentőbb és alávalóbb eset kapcsán merül fel Mr. Hyde neve. Az éj leple alatt ugyanis brutális módon megölnek egy magas társadalmi pozícióban lévő férfit, egy bizonyos Mr. Carew-t. Az esetnek szemtanúja is van, egy szobalány, aki a tettesben Mr. Hyde-ot ismeri fel. Dr. Utterson tudja Mr. Hyde lakcímét, és egy rendőr kíséretében ellátogat hozzá, de nem találja otthon. Ezután Utterson újra felkeresi Jekyllt, hogy Hyde-ról beszéljen vele. Jekyll átad egy levelet Uttersonnak, amit Hyde-tól kapott, amiben a férfi célozgat arra, hogy végleg felszívódik.

Ezután Jekyll visszatér korábbi szokásaihoz, rendszeresen vacsorákat ad barátainak, visszatér a jókedve. De ez csak néhány hónapig tart. Egy szép napon, mikor Utterson felkeresi, egyszerűen nem engedik be a házba, és a rá következő napok egyikén sem. Ez megrémíti Uttersont, ezért úgy dönt, hogy felkeresi egyik, Jekyllel közös barátját, dr. Lanyont. Meglepődve látja, hogy a nemrég még ereje teljében lévő férfi most haldoklik. A látogatás apropója ugyebár Jekyll, ám Lanyon kikelve magából közli Uttersonnal, hogy ő a maga részéről végzett Jekyllel, halottnak tekinti, és nem áll szándékában beszélni róla. A találkozás után nem sokkal dr. Lanyon meg is hal, a halála után pedig Utterson kap tőle egy levelet, melyen titokzatos módon az áll, hogy Jekyll eltűnése vagy halála esetén szabad csak felbontani.

Ezután Uttersonnak még egyszer sikerül beszélnie Jekyllel, amikor is Mr. Enfielddel újból a háza felé sétálnak, és megpillantják Jekyllt az ablakban. Hívják, hogy tartson velük a sétára, de Jekyll tiltakozik, rosszullétre hivatkozik.

Néhány nappal a beszélgetés után Poole, Jekyll inasa keresi fel Uttersont, és a segítségét kéri, mert azt gyanítja, hogy a gazdáját megölték. Mindketten Hyde-ra gyanakodnak. Utterson és Poole betörik Jekyll dolgozószobájának ajtaját, ahol még éppen szemtanúi lesznek Hyde öngyilkosságának. Jekyllt (vagy a holttestét) nem találják sehol. Utterson kutatni kezd Jekyll íróasztalán, és talál egy neki szóló levelet, amelyben Jekyll kéri, hogy olvassa el először Lanyon titokzatos levelét, utána pedig az ő beszámolóját, amit ehhez a levélhez mellékelt. Ebből a két beszámolóból tudja meg Utterson, ki is volt valójában Mr. Hyde, és milyen kapcsolatban állt dr. Jekyllel.

Ezt az amúgy is rövidke cselekményt még jobban lerövidítve nagyjából erről szólt a történet. A lényeg persze éppen az, hogy ki volt valójában Mr. Hyde, és milyen kapcsolatban állt dr. Jekyllel, de ez már inkább a következő bejegyzés témája lesz.

Mi az az emberi tulajdonság, ami viszolygással tölt el?

„Hajlok Káin eretnekségére… Hagyom, hogy mindenki a maga módján jusson pokolra.”

„Nagyon óvatosan bánok a kérdésekkel: túlságosan hasonlítanak az ítélkezésre. Feltenni egy kérdést olyan, mint elhajítani egy követ. Az ember nyugodtan üldögél egy dombtetőn, a kő meg csak görög tovább, eltalál másokat, aztán egyszer csak fejbe kólint egy kedves, jóravaló figurát, akire sosem gondoltunk volna, és a családjának végül nevet kell változtatnia.”

Romlott világ | Elmélkedések A Kincses szigetről

Tartozom még tavalyról egy bejegyzéssel, mert be kell, valljam, kicsit megfeledkeztem róla. A tanári segédlet sorozatról van szó, melynek részét képezi A Kincses sziget is, így tehát ma erről fogok egy kicsit elmélkedni.

A történetünk alapesetben elég egyszerű, így nincs túl sok minden, amiről gondolkodhatna az ember (és én amúgy sem vagyok a túlgondolás híve). Azért mégis sikerült választanom három kérdést, ami többé-kevésbé megmozgatott.

Kezdjük egy általánosabb témával, mégpedig hogy hogyan alakult ki a kalózság, mint olyan, és milyen hatással voltak a kalózok a korabeli gazdaságra, valamint hogyan lehet összefüggésbe hozni az akkori és a napjainkbeli kalózkodást. Erről nekem külön elméletem van, ami a következőképpen hangzik: minden korban van az embereknek egy olyan bátor, ám igen szűk rétege, akik megelégelik a gazdagok „pofátlankodását”. Úgy döntenek, kifosztják azokat, akiknek sok van azért, hogy aztán a megszerzett javakat szétoszthassák a rászorulók közt, lásd pl. Robin Hood, vagy a blognál maradva Rob Roy. Csakhogy ehhez a társasághoz előbb-utóbb csatlakoznak olyanok is, akik inkább a saját zsebükre játszanak. Úgy gondolják, ők felette állnak minden szabálynak, csak ugye épp azt nem veszik észre, hogy ezzel bomlasztják az egész társadalmat. És tulajdonképpen ide sorolhatók a kalózok is. Bármennyire csábítónak tűnik a kalandos életük, ők törvényen kívüliek, akiket bizony meg kellene büntetni. Ez utóbbi dolog pedig mindenfajta kalózkodásra igaz. Elvégre mi is a kalózkodás? Valaminek a nem törvényes úton való megszerzése. Ami, higgyük el, nem tesz jót sem a gazdaságnak, sem a társadalomnak, így tehát az adott egyénnek sem. Időnként mindenkinek el kellene gondolkodnia arról, hogy nem véletlenül hozzuk/-zák a szabályokat.

A két másik kérdés szorosabban kapcsolódik a történethez. Az első, hogy milyen hatással van az olvasásra az, hogy az elbeszélő (aki ugyebár történetesen a főszereplő maga) előre elmond bizonyos dolgokat. Azt hiszem, a legtöbb esetben ez engem végtelenül idegesítene, de jelen esetben egy gyerekről van szó, akinek időnként az élete forog kockán. Nem azt mondom, hogy az ember halálra aggódja magát, hogy vajon túlél-e egy-egy szituációt, de ebben az esetben azért kellemesebb volt úgy izgulni, hogy előre tudtuk, pozitív kimenetele lesz a dolgoknak. (Azért írói szempontból ez nem egy követendő példa.)

A másik és egyben utolsó kérdés pedig, hogy nem volt-e zavaró az, hogy Jimnek folyton szerencséje volt. Erre nagyjából megint csak azt tudom válaszolni, amit az előző kérdésre. Könnyebb úgy aggódni a főszereplőért, ha tudjuk, hogy egy isteni közbeavatkozásra mindig számíthatunk a kellő pillanatban. De ez újfent csak abban az esetben igaz, ha – mint itt is – gyerek a főszereplő.

A két utolsó kérdésre adott válaszaim pedig most felvetettek még egy témát. Vajon miért aggódunk jobban egy gyerekért, és miért nézzük el inkább, ha egy felnőttel történik rossz dolog? Miért érdemel egy gyerek több odafigyelést? Ezek azért érdekes kérdések szerintem, mert felidézve néhány könyvet, amelynek a főszereplője kiskorú volt (Tom Jones, Huckleberry Finn, Twist Olivér), igaz ugyan, hogy szegények feje fölött sokszor ismeretlenek / kívülállók döntöttek a sorsukról, azért a kellő pillanatban ők maguk is elég jól feltalálták magukat.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem az a problémám, hogy túl nagy figyelmet szentelünk a gyerekeknek. Sokkal inkább az, hogy mintha a felnőttek nem érdemelnék ki ugyanezt a figyelmet. Mintha a sok szülinap egyre inkább azzal járnak, hogy megengedhetjük magunknak és másoknak a fájdalmat, a szenvedést, a rossz életet. És ezt én valahogy nem találom helyesnek.

(Az eredeti teacher's guide linkje: https://www.penguin.com/static/pdf/teachersguides/treasureisland.pdf )

Állásinterjú előtt erősen ajánlott | Robert Louis Stevenson: A Kincses sziget

Stevenson Kincses szigetéről az első emlékem egy nagyon halvány kis gondolatfoszlány egy füzetkéről. Azt hiszem, ez a füzetke a történet rövidített változatát tartalmazta képekkel illusztrálva. És volt egy kép a fekete foltról, amely engem valami rejtélyes okból kifolyólag a mai napig halálra rémít. Nem emlékeztem rá, hogy pontosan mi annak a jelentősége, csak arra, hogy az valami rossz. Egy tiszta fehér lapon egy fekete kör, amitől a hátamon feláll a szőr. Mindez egy gyerekeknek szánt mesés füzetke vonatkozásában elég hátborzongató, nem? Szóval nem is tudtam igazán, hogy mit várjak ettől a könyvtől.

Aztán úgy döntöttem, nem várok semmit. Legrosszabb esetben is legalább megtudom, mi a fészkes fene az a fekete folt. J És a végére egész kellemes élményem kerekedett a dologból. Mert a történet koránt sem volt annyira rettenetes, mint amilyen emléket társítottam hozzá. Azonban felettébb érdekes kérdéseket vetett fel bennem. De haladjunk csak szépen sorjában.

Elsőként a történetről. Mivel rövidke könyvről van szó, mindössze 200 oldal, ezért nem szeretnék sok mindent elárulni. Főszereplőnk egy gyerek, Jim Hawkins, aki kalandos úton hozzájut egy térképhez, ami egy kalózkincs rejtekhelyét ábrázolja. Megmutatja ezt a térképet egy orvosnak, aki megmutatja egy befolyásos embernek, és ők ketten, mármint az orvos és a barátja, eldöntik, hogy megszerzik a kincset. Roppant becsületes módon Jimet is magukkal viszik. És hát az útjuk során, vagyis inkább főleg már akkor, amikor megérkeznek a Kincses szigethez, különféle kalandokba keverednek. Kiderül ugyanis, hogy a hajó személyzetének nagy része is feni a fogát a kincsre. Jim pedig folyton kockázatosabbnál kockázatosabb vállalkozásokba fog, de vele van a jó szerencse, mert véletlenül mindig olyan dolgokba üti az orrát, ami aztán megmenti a doktorék életét. És talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a könyv happy enddel zárul. Sőt, többszörös happy enddel, mert például sikerül megmenteniük egy ember életét, aki évekkel korábban a lakatlan szigeten ragadt.

Az egész persze egy teljesen képtelen történet, de olyannyira képtelen, hogy akár meg is történhetett pontosan így. J De a fülszövegben olvasható, hogy Stevenson a gyerekei kedvéért találta ki ezt a sztorit. Így alapvetően semmi komolyat nem kell elvárni tőle. Nincsenek különösebben összetett karakterek, sem véresen komoly cselekmény, csak úgy lazán, kalózosan. J Ugyanakkor mégis van benne egy csodálatos dolog, amely minden gyerek számára követendő példa lehet. Ez pedig az én kedvenc karakteremhez, Smollett kapitányhoz kötődik. Smollett kapitány testesíti meg számomra az eszményi munkaerőt, azt a módot, ahogy szerintem mindenkinek a munkához kéne állnia. Először is ért a dolgához, másodszor teszi is a dolgát becsülettel, végül pedig tisztelettudó. Le a kalappal előtte. Emiatt melegen ajánlom mindenkinek elolvasásra. És persze akinek nem inge, az nem veszi magára, de azt hiszem, mind nagyon is magunkra vehetnénk. (És akkor talán a világ dolgai jobb irányba haladnának.)

Ami viszont kérdéseket vetett fel bennem. Ugyebár egy ifjúsági regényről van szó. És az kétségtelen, hogy fenn tudja tartani az ifjúság figyelmét, mert folyton történik valami, és ráadásul kalandokban vehetünk részt. De azért itt meghalnak emberek. És nem csak úgy belepottyannak a vízbe vagy betegek lesznek. Hanem itt azért történik késelés, lövések dördülnek. Egyszóval van benne némi erőszak. Amire egy kalózos történet esetében az ember úgy tekint, mint szükséges hozzávalóra. De miért is? Miért vesszük tök természetesnek, hogy egy kalózos könyvben valakinek erőszakos halált kell halnia? És miért nem rebben a szemünk sem, amikor valakit megölnek? Bármennyire is csak egy könyvről van szó, ezegyszer az emberi élet kioltásának figyelmen kívül hagyása (vagy hatástalansága?) megrémített.

„Nem elég megszerezni a pénzt, félre is kell tenni, az a fontos, erre mérget vehetsz.”