Mesélj még nagypapa! | Nyikolaj Szemjonovics Leszkov: Az elvarázsolt zarándok

 

Legutolsó kiadás: 1978, Magyar Helikon

Idén mintha túltengenének az oroszok itt a blogon. Aktuális delikvensünkkel, Leszkovval nem, hogy még nem találkoztam, hanem még csak nem is hallottam róla eddig. De a szóban forgó könyve, Az elvarázsolt zarándok rövid, és a címe is kellően figyelemfelkeltő, úgyhogy le is csaptam rá.

A regény tulajdonképpen az Egy mihaszna életéből oroszos változata. Éppen annyira nem szól semmiről, mármint semmilyen eget rengető dolog nincs benne. Ugyanakkor ez az élet, semmiségek, örömök és tragédiák sorozata.

Az időjáráshoz és az évszakhoz is tökéletesen passzolt ez a kis regényecske. Itt nálunk ugyanis nagyon hirtelen beköszöntött az ősz nagy hidegekkel és sok esővel. Ezt a történetet pedig leginkább úgy tudtam elképzelni, mintha egy fészekalja gyerek letelepedett volna a kandalló mellett álló hintaszék köré, és nyaggatták volna ősöreg felmenőjüket, hogy meséljen még. Kicsit hihető is meg kicsit nem mindaz a sok kaland, ami a mi jó zarándokunkkal megesett. És épp, mint az öregeknél, az ember sosem tudja eldönteni, mi a túlzás a sztorikban, és mi az, ami tényleg úgy történt, ahogy mondják.

A hosszúsága – vagy inkább a rövidsége is, épp, mint az Egy mihaszna életéből című könyvnek, tökéletesen megfelelt a célnak. Rövidebbre nem lett volna érdemes írni, hosszabbra meg felesleges lett volna.

Egy szóval könnyed kis mese ez, nem volt vele baj. Az egyetlen kérdés viszont, ami felmerült bennem az olvasás során, hogy vajon mit keres ez a könyv (is) a listán. Szerintem ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen ez a történet, egy csipetnyivel több „elvarázsoltság” kellett volna.

A mese összeköt?

Mértékletesség a jó könyv sava-borsa | Joseph von Eichendorff: Egy mihaszna életéből

Legutóbbi kiadás: 1968

Nem emlékszem rá pontosan, hogy hány éve, de szerintem legalább három biztos van már, mióta Eichendorff eme műve a Bookline-os értesítőlistámon csücsült. Én meg csak vártam, és vártam türelemmel, és a türelem most rózsa helyett bizony könyvet termett. 😊 990 Forintért sikerült megvennem ezt a mindössze 143 oldalas könyvet, ami, mint fentebb láthatjátok, utoljára 1968-ban(!) lett kiadva.

A főszereplőnknek érdekes módon nem tudjuk meg a nevét, csupán annyit tudunk meg róla már a címből is, hogy egy mihaszna. Ezt rögtön az első oldalon az apja is hangoztatja, és elküldi őt a háztól, hogy henyéljen most már a más pénzén. Így kezdődik meg a mihasznánk rövidke kalandozása. Isteni szerencse, hogy emberünk optimista, így gyakorlatilag csupa jó dolgok történnek vele. Szinte még ki sem ért a falujából, amikor már munkához jut Bécsben, majd kisvártatva előléptetik. Beleszeret egy grófnőbe, de úgy érzi, szerelme viszonzatlan, ezért újból útra kel, ezúttal Itália felé. Utazása és római tartózkodása is elég izgalmasra sikeredik, onnan pedig már egyenesen robog a happy end felé.

Láthatjátok, hogy nincs egy őrült nagy sztorija a könyvnek. Nincs benne túl sok nagy izgalom, váratlan fordulat, különös csavar. Egy egészen egyszerű, mondhatni falusi sztori ez, mint amilyen a főszereplője is. De jól esett olvasni. Néha jó úgy kiszakadni a valóságból, hogy nem kell még egy fiktív karaktert is félteni. Ez a regény a maga 143 oldalával olyan, mint egy kellemes kis futkosás egy virágokkal tűzdelt, friss, harmatos réten. Az ember egy kicsit kipirul, egy kicsit liheg, de legfőképp mosolyog, és azt érzi, hogy ez most jó. És tényleg az. És néha nagyon kell az ilyen.

Ez a könyv nem akarta megmondani a tutit, nem akart emléket állítani, nem akart okoskodni. Csak kellemesen kikapcsolni, és ezt szerintem száz százalékig teljesítette is. És nem csak a történettel magával, hanem a rövidségével is, mert Eichendorff kiváló érzékkel találta el, hogy hol kell ennek a sztorinak véget vetni. Ha ez a könyv háromszáz oldalas lett volna, biztos, hogy a 168. oldalon eluntam volna már magam, és kínszenvedés lett volna befejezni. Ennyi éppen elég volt belőle, de ennyi kellett is.

Nyilvánvalóan nem ez az évszázad könyve, de ettől még ez egy nem rossz könyv. Szórakoztat, kikapcsol, és iskolapéldája a mértékletességnek. Nem csak a hosszával, hanem például a tájleírásaival is, amikkel ez a szöveg is tele van tűzdelve, de Eichendorff itt sem esett túlzásba. (Nem úgy, mint Victor Hugo…)

„…ha az embert a tarantella meg találja marni, hát egyenest táncra perdül, még hogyha sohasem tanult táncolni életében, akkor is.” Ennek az idézetnek a magyarázatát lásd ebben a bejegyzésemben.

Fontosnak tartod a mértékletességet?

„A szerelem – ebben az összes tudósok egy nézeten vannak – legmerészebb vonása az emberi szívnek. Egyetlen tüzes pillantással lesújtja rang és méltóság fellegvárait, szűk néki a világ, és rövid az öröklét.”

Gyula bácsi világszám | Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körül

 

Legutóbbi kiadás: 2022, Hachette Hungary

Ez a második könyvem Vernétől, nem csak a projekt kapcsán, hanem egyébként is, és továbbra is nagyon fájlalom, hogy csak most ismerkedtem meg vele!

Ezt a könyvét, ahogy az előzőt is, a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt te is megtalálod.

Az Utazás a Föld középpontja felével ellentétben ezt a történetet viszont ismertem, mert annak idején láttam a Nyolcvan nap alatt a Föld körül Willy Foggal című mesét. És persze imádtam, szerintem többször is megnéztem. Nem is értem, hogy kerültem el a könyvet annak idején. De most bepótoltam, és ezt is imádtam! Csupán egyetlen egy icipici dolog miatt nem lett kedvenc, de az is csak az én hülyeségem.

A könyv – nem túl meglepő módon – arról szól, hogy egy angol úriember, bizonyos Phileas Fogg és inasa körül utazza a Földet éppen 80 nap alatt. Ez már szerintem egy önmagában is érdekes alapszituáció, de Verne zseniálisan felturbózza még ezt is. Először is már a kezdet kezdetén csavar egyet a sztorin, ugyanis itt nem csak egy gazdag különc hóbortos utazásáról van szó. Az egész dolog fogadásból történik. Vagyis ahhoz, hogy Mr. Fogg ne jusson koldusbotra, körül kell utaznia a Földet 80 nap alatt. Na most a fogadás tényéből sejthető, hogy ez a nyolcvan nap épp csak, hogy elég ennek a nagyszabású tervnek a véghezviteléhez. Vagyis bármiféle késedelem súlyos következményekkel járhat. És bizony lesznek késedelmek. De ezen túl is számíthatunk azért izgalmakra. Jönnek-mennek majd az útitársak, különféle incidensekbe kerülnek a szereplők, néha együtt, néha külön-külön. Szóval tele van a történet nem várt fordulatokkal. És akkor már nem is említem a fogadás apropóját, amiről én nem is gondoltam volna, hogy végig kíséri az egész történetet, de még ez is adott egy extra csavart a dologhoz.

Kicsit aggódtam az elején, hogy tényleg csak végig rohanjuk a Földet, és semmi ismeretterjesztő jellege nem lesz a könyvnek, ellentétben az Utazás a Föld középpontja felé című művel, de Verne ezt a részt is zseniálisan megoldotta. Szóval bármennyire is ég majd a főszereplőkkel együtt a talpunk alatt a talaj, azért mindig megtudunk ezt-azt az adott helyszínről, ahol épp járművet váltunk. Sőt, néha épp maga a jármű lesz az érdekesség.

Nincs túl sok szereplője a könyvnek, de az a néhány mind imádnivaló. Szerettem és elmondhatatlanul irigyeltem is Mr. Fogg hidegvérét. Semmilyen akadály nem tudta letaglózni. Ha adódott valami hátráltató tényező, ő mindig a megoldást kereste, mégpedig azonnal. Egy cseppet sem állt meg bánkódni vagy kétségbeesni. Azt mondjuk nem értem, hogy tudta Passepartout-t, az inasát elviselni, mert ő meg épp az ellentéte volt. Heves érzelmek egész skáláját mutatta be, és egyéb, „elfogadhatatlan” tulajdonságokkal is rendelkezett. Azért írtam, hogy elfogadhatatlan, mert bizony nem egyszer éppen ő volt az, aki hátráltatta a gazdáját az előrejutásban. Viszont ő volt az is, akin keresztül valamennyire megismerhettük az egyes állomásokat. Mrs. Auda nem sok vizet zavart, viszont dicséretre méltó, ahogy nő létére állta a sarat Fogg mellett. Habár tulajdonképpen nem sok választása volt. És végül ott van Fix, akiről nem árulhatom el, hogy pontosan kicsoda és milyen szerepe van a történetben, de ő volt számomra a legszórakoztatóbb.

A történet egyetlen szépséghibája, hogy a lezárása számomra egy kicsit hiteltelen volt. Persze tudom, ez egy fikció, de amikor van egy tűpontos főszereplőnk, aki annyira precíz, hogy egyszerűen mindig mindent tud, azzal én nem tudom sajnos összeegyeztetni az „apró bakikat”.

Összességében ismét egy zseniális könyvet olvashattam Gyula bácsitól, és azt hiszem, van még könyve a listán, amit természetesen izgatottan várok. Gyanús, hogy új kedvenc íróm lett. 😊

Itt egy újabb karakter, maga Phileas Fogg, aki imád whistezni… 😊 Most már tényleg meg kellene ismerkednem ezzel a játékkal.

 Mennyire vagy hidegvérű, ha a céljaid eléréséről van szó?

„A legrövidebb idő is mindenre elég, ha jól felhasználjuk.”

„Én mindig útra kész vagyok!” – Ezt akár én is mondhattam volna. 😊

„Úgy látom, ha újat akarunk látni, nem is rossz dolog az utazás.”

Ó, herceg, hercegem | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű

 

Több mint eleget írtam A félkegyelműről az előző bejegyzésben, de úgy éreztem, hogy koránt sem írtam eleget Miskin hercegről. Úgyhogy szentelek még egy nyúlfarknyi bejegyzést neki.

Bárhol utánaolvastam Dosztojevszkij eme könyvének, mindenhol azzal találkoztam, hogy a hercegben az író a tökéletes, eszményi embert igyekszik életre kelteni. Szerintem ez hülyeség. Miskinnek igenis vannak hibái. Távolról sem egy szent életű buddha. De alapvetően sokkal több jó tulajdonsággal és erénnyel rendelkezik, mint egy átlagember. Olyanokkal is, amelyeket sokan nevetségesnek tartanak, pedig egyáltalán nem azok, és erről szerintem mindenképp érdemes beszélni.

Miskin herceg egy jó ember. Mindenkinek igyekszik segíteni, minden helyzetben a békére törekszik. A legaljasabb gonoszságot is megbocsátja. Nem fél segítséget kérni, de nem használja ki az embereket. Tisztában van a saját gyengeségeivel. Több tárgyról is határozott véleménnyel van, és nem fél a véleményét megosztani.

A herceg jelleme teljesen elüt a környezetétől. A képmutatás számára ismeretlen fogalom. Ami a szívén, az a száján, de nem bunkó, szánt szándékkal nem sértene meg senkit.

Én csupán két nagy hibát véltem felfedezni benne. Az egyik, hogy naiv. Magából indul ki, és álmában sem feltételezné másokról, hogy esetleg ártó szándékkal közelednének hozzá. A másik pedig, hogy rossz emberbe szeret bele. Bár ez nem is igazán hiba, hiszen tudjuk, hogy a szerelem bizony össze tudja kuszálni az ember fejében a dolgokat.

Most egy icipici EXTRA SPOILER fog következni.

Ezt az utóbbi dolgot azért sajnáltam, mert bár véleményem szerint egyébként egyik nő sem érdemelte volna meg, hogy őt válassza a herceg, kettejük közül én mégis Aglájának szurkoltam. De már amikor elindultak a herceggel arra a bizonyos találkozóra, tudtam, hogy ez bukta lesz.

EXTRA SPOILER VÉGE

Egyszóval be kell vallanom, totálisa lenyűgözött engem a herceg. De nem úgy, mint férfi, hanem mint ember. Szeretném elszipolyozni a jó tulajdonságait, és szerintem a világnak is jót tenne, ha többen hasonlítanának rá. Nagyban megkönnyítené az együttélést, boldogabb embereket, jobb kapcsolatokat eredményezne.

Vagy tévednék ezügyben?

És akkor legyen most ez az aktuális journaling kérdés is: jobbá tenné a világot, ha több ember hasonlítana Miskin hercegre?

Aki nem játszmázik, ne is egyék | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű

 

Legfrissebb kiadás: 2010, Fapadoskonyv.hu

Dosztojevszkijtől ez volt a harmadik könyvem. Eddig a Feljegyzések az egérlyukbólt és a Bűn és bűnhődést olvastam tőle. A félkegyelműt a MEK-ből töltöttem le, itt ti is megtalálhatjátok. És még van egy könyve a listán, de azt bizton állíthatom, hogy nem a közeljövőben fogom olvasni. Meg kellett ugyanis állapítanom, így a harmadik könyv után, hogy Dosztojevszkij stílusa nagyon-nagyon messze áll attól, amit én szeretni tudnék.

Csak egész röviden a történetről: a főszereplőnk Miskin herceg, aki gyakorlatilag gyerekkorától fogva Svájcban nevelkedett és gyógykezelés alatt állt egy rejtélyes betegség miatt. (A betegség nem kerül megnevezésre a könyvben, ezért én sem fogom megnevezni.) Akkor találkozunk vele, amikor éppen úton van vissza Oroszországba, ahol szándékában áll felkutatni a rokonait, illetve egy örökösödési ügyet elintézni. Viszonylag hamar elég sok emberrel megismerkedik, köztük két igen szemrevaló és éppen eladó sorban lévő menyecskével is. És igen, nem nagy meglepetés, hogy itt kezdődnek el majd bonyolódni a dolgok. De nem ám úgy, ahogy azt az egyszerű ember várná. Dosztojevszkij olyan szerelmi négyszöget kanyarít az olvasó elé, hogy öröm nézni. Vagyis öröm lenne, ha nem lenne az egész könyv átitatva éppen Dosztojevszkij stílusával.

Itt aztán nagyon sok minden elég homályosan van előadva, hogy az ember sokszor nem tudja, mit is gondoljon. Példának okáért itt van mindjárt az egyik menyecske, Filippovna Násztászja esete. Két dolgot tudunk meg róla. Az egyik az, hogy még kisgyermek korában szerencsétlenség érte a családját, és őt a család egyik gazdag ismerőse vette magához, akit a nő szívből utál. A másik pedig, hogy őt nagyjából az egész orosz nemzet egy rossz életű nőnek tartja. És akkor az ember rakjon össze valamit ebből a két információmorzsából. Tessék, lehet kombinálni. Aki nekem ebből egy épkézláb teóriát összerak, azelőtt én kalapot emelek.

Ezen kívül pedig rengeteg – vagy legalábbis nekem rengetegnek tűnt – felesleges és hosszú jelenet van benne, amiben a szereplők csak filozofálnak. De ez önmagában nem viszi előre a cselekményt, és sajnos legtöbbször nem is túl érdekfeszítő. (Lásd például Hippolit emlékiratait.)

Összességében tehát ez nem volt egy jó könyv, de ezt fáj kimondanom, ugyanis ritkán jön szembe velem olyan regény, amiben ennyire zseniális karakterek és ötletek vannak.

Imádtam a főszereplő Miskin herceget, aki magának a címben szereplő félkegyelműnek a megtestesítője. Pedig hát nem volt ő félkegyelmű, csak egy kissé talán naív, a világ dolgaiban járatlan. Bár ez utóbbi nem is annyira meglepő, tekintve, hogy élete nagy részét egy svájci faluban töltötte. Üdítő színfolt volt abban a képmutató világban, amibe belecsöppent. És legnagyobb szerencséjére fel sem vette, hogy folyton lehülyézték. Csak hát aki nem száll be a képmutatásba, annak a legritkább esetben osztanak lapot. Így szegény sokszor csak elszenvedője volt az eseményeknek, nem pedig tevékeny résztvevője.

A két menyecske is felettébb érdekes karakter volt. Filippovna Násztászja igencsak temperamentumos, bosszúra hajlamos, nagy hangú, vezéregyéniség típusnak tűnt elsőre, de volt a két menyecske közt egy kiváló jelenet, amikor is a vetélytársnő, Aglája igen csak rátapintott a lényegre, hogy tudniillik Filippovna Násztászja az egész életét és jellemét a szenvedésre építette fel, és hogy ő a mások sajnálatára játszik rá. Ugyanakkor ott volt Aglája, akiről azt hihetnénk, hogy hozza a tipikus gőgös, elkényeztetett, gazdag családból származó lányt. De annál ő sokkalta agyafúrtabb. Na azért persze ő sem tud mindent, és én azt hiszem, hogy végül ő is éppen abba a hibába esik bele, amivel Filippovna Násztászját vádolta.

A mellékszereplők is majdnem mind tetszettek, bár például Rogozsint, a szerelmi négyszög negyedik csúcsát ki lehetett volna egy picit jobban dolgozni. Lebegyevet, Kolyát és az egész kompániát nagyon bírtam, talán az egy Hippolit kivételével. Gányát és a testvérét is kimondottan érdekesnek találtam. De az abszolút kedvencem – a herceg után persze – Prokofjevna Lizaveta volt. Ő volt az előkelő Jepancsin család matrónája és a herceg távoli rokona. Erős akaratú vezéregyéniség szeretett volna ő lenni, csak sosem tudta, hogy éppen mi a helyzet, viszont rengeteget beszélt. Minden témához hozzászólt, mindenről volt véleménye, és ha megjelent a színen, mindig ő volt a középpontban. Az elején egy kicsit még idegesített, de annyira édesen bugyuta volt, hogy nem lehetett nem szeretni.

Megmondom őszintén, hogy a két menyecske találkozásáig nem voltam teljesen biztos benne, hogy itt valóban egy szerelmi négyszögről van szó. Nem is számítottam egy ilyen jelenetre, de le a kalappal Dosztojevszkij előtt, ez a jelenet zseniális volt. És ugyanez elmondható a végkifejletről is, amire mondjuk én személy szerint egyáltalán nem voltam felkészülve, távolról sem számítottam rá, még csak a lehetőség sem jutott eszembe. Egyszóval teljesen ledöbbentem az események ilyetén váratlan fordulatán, de így utólag nézve nem is történhetett ez másképp.

A nagy könyv szerint Dosztojevszkij Miskin hercegben a tökéletes embert szerette volna életre kelteni. De amint már fentebb is írtam, sajnos az ilyen típusú embereknek a legritkább esetben osztanak lapot. Ezért így külső szemlélőként fájdalmas volt látni, hogy mit meg nem tettek vele, és végül hova jutott. Öröm az ürömben, hogy neki fogalma sem volt arról, mi zajlik körülötte. De azért sajnálatos, hogy még maga az író is úgy gondolta, hogy egy ilyen típusú embernek nincs helye a „való világban”.

Utalás történik a Don Quijotéra.

Szerinted kifizetődő a mai világban jónak lenni?

„…de tetszik tudni, nem csak szórakozásból áll az élet, vannak elvégezni való dolgok is…”

„Önnek akár a halálbüntetést, akár egy pálczát mutassanak meg, mind a kettőből egyformán magasztos eszmére fog következtetni és meg lesz vele elégedve. Így könnyű az élet.”

„…gyerekektől semmit sem kell eltitkolni azon ürügy alatt, hogy ők kicsinyek s hogy még jókor volna nekik egyet-mást megtudni. Mily szomorú és szerencsétlen gondolat!”

„Vannak nők, akik csak szeretőknek valók, azonkívül semmire sem jók.”

„A pénz éppen azért mindennél hitványabb és gyűlöletesebb, mert az még szellemi tehetségeket is szerez a tulajdonosának.”

„Semmi sem alkalmasabb az embert megjavítani, mint a régiekre való bűnbánó visszaemlékezés.”

„Illemre és méltóságra a szív tanít, nem a tánczmester.”

„…én szerintem nevetségesnek lenni néha még jó is: így könnyebben meg lehet egymással barátkozni, könnyebben ki lehet egymással békülni; úgy sem lehet mindjárt mindent megérteni, nem kezdheti senki sem mindjárt a tökéletességgel.”