Túljutottam
hát a középföldei kalandjaim második szakaszán. A második kötet A két torony
alcímet viseli, és rögtön az előszóban meg is tudjuk, hogy azért, mert két
nagyhatalmú mágus és lakhelyeik játsszák most a főszerepet. A könyv elején egy
fejezet összefoglalja, mik történtek az első kötetben, aztán pedig bele is
vágunk a folytatásba. És a két toronynak megfelelően, na meg ahogy a szövetség
tagjai elválnak, úgy mi is két szálon követhetjük tovább az eseményeket.
A
harmadik könyv Aragorn, Legolas és Gimli kalandjait meséli el. Mikor ugyanis
Frodóék titokban elválnak a többiektől, a folyóparton az ottmaradottakra (akik
egyébként éppen Frodót keresik) lecsap egy ork horda. Az orkok a hobbitok körül
Trufával és Pippinnel találkoznak, és mivel azt a parancsot kapták, hogy a
félszerzeteket élve és sértetlenül vigyék az urukhoz, mással nem is
foglalkoznak, fogják a két hobbitot, és elvonulnak. Aragornék, miután nem
találják meg Frodót és Samut, feltételezik, hogy ők ketten továbbindultak, hogy
az eredeti küldetést teljesítsék, és mivel Aragorn úgy érzi, nem segíthetnek
nekik, így inkább az orkok után erednek. Útközben váratlanul találkoznak egy
régi ismerőssel, aki jelentősen fordít az események menetén. És a három jó
barát, mert eddigre már Legolas és Gimli is megbékélnek egymással, hamarosan
egy csata kellős közepén találják magukat, melyet egyébként a rohaniak vívnak
Szarumán orkjai ellen. És mivel a történet ezután folytatódik, talán nem lövök
le nagy poént, ha elárulom, hogy sikerül győzedelmeskedniük, Szarumán pedig
igencsak pórul jár.
A
negyedik könyv körülbelül egy időben játszódik a harmadikkal, és ebben pedig
Frodóék további útjáról szerezhetünk tudomást. Erről viszont nem tudok túl sok
mindent mondani. Mert nem nagyon történt velük sok említésre méltó. Szegődött
hozzájuk egy harmadik útitárs, akiben bár egyiken sem bíztak meg, mégis
szükségük volt valakire, aki többé-kevésbé ismerte az utat a gonosz föld
belsejébe. Valamint egyszer gondori emberek fogságába estek, de az ő bölcs
vezetőjük, Faramir végül útjára engedte őket. S a könyv végére sikerül is
behatolniuk Mordorba, bár épp az utolsó fejezetben adódik egy kis bonyodalom.
Tehát aki még nem ismeri a történetet, akár izgalommal várhatja a harmadik
kötetet.
Ezzel
a kötettel jóval lassabban haladtam, mint az elsővel. Ennek két oka volt.
Egyrészt itt voltak látogatóban a szüleim. Másrészt pedig főként a második fele
rettenetesen vontatott volt. Míg az első, Aragornos részben szinte minden
fejezetben történt valami, ami előrevitte a cselekményt, a Frodós részben alig
történt valami. Ott újfent rengeteg volt a tájleírás, amitől én a falra
másztam, mert másról sem szólt, csak hogy jajj, milyen sötét van, mindenhol
sziklák, nem lehet rendesen haladni, büdös is van, nincs kaja, nincs víz, és
még sötét is van, és sziklák, és büdös, és stb. Az egyetlen dolog, ami ebben a
részben számomra érdekes volt, az Faramir jelleme. Ő ugye Boromir öccse.
Érdekes volt összehasonlítani, mennyire különböző a két testvér. És ennek
kapcsán azon filozofálgattam, vajon miért hat valakire erősen az egy gyűrű, más
meg simán ellenáll a hatalmának. És arra jutottam, hogy ez olyan fortélyos
varázslat lehet, mint amit Dumbledore vitt véghez A bölcsek kövében Edevis
tükrével. Ha nem akarod mindenáron használni, akkor nincs hatalma feletted.
Még
néhány megjegyzés. Aragorn viselkedése számomra visszataszító. Ahogy
viselkedett, mikor Théodenhez akartak bejutni, hogy márpedig ő itt a nagyobb
valaki, és ő nem fogja letenni a kardját. Egyre kevésbé szimpatikus. Ezzel
szemben viszont nagyon kedvelem Samut. Nem csak a nyilvánvaló jó tulajdonságai
miatt, már hogy hűséges, önfeláldozó, kitartó. Hanem mert sokkal több van
benne, mint amennyit elárul magáról. Olyan dolgok is, amikről valószínűleg még
ő maga sem tud, de ott szunnyadnak. És én azt hiszem, hogy neki feltétlenül
részt kellett vennie ebben a kalandban, mert így tudnak majd előjönni azok az
értékei, amelyekre egyébként a Megyében, békében éldegélve valószínűleg sosem
lett volna szüksége.
A
többiekről még mindig nem tudunk meg semmi érdemlegeset, ami bizonyos
szempontból szomorú, más szempontból pedig érthető. De erről majd egy másik
alkalommal.
És
a végére még egy apróság. Tavasszal elvégeztem egy rövid író kurzust, ahol azt
tanították, hogy nem szép dolog alliterációkat használni egy prózai műben. De
kell ennél szebb ellenpélda: „Délutánra már kezdték utoléni őket a fekete
felhők; dagadozó szélű, vakító fényekkel villogó, baljós baldachinként borultak
fölébük.” Kövezzetek meg, de nekem tetszik! J
„De
akkor se adjatok fel minden reményt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor
épp a felkelő nap hozza a tanácsot.”
„…van,
amibe jobb belevágni, mint visszautasítani, még ha rossz véget ér is.”
„Aki
bajban nem tud a kincsétől megszabadulni, önmagát béklyózza meg.”
„…a
megégetett kéz a legjobb tanítómester.”
„Valamikor
azt hittem, hogy azok a csudálatos régiek azért indultak útnak és keresték az
ilyet, vágytak rá, mert nyugtalanok voltak, az élet meg egy kicsit unalmas,
tehát, hogy úgy mondjam, virtusból. De, a regékből végül is nem ez derül ki,
legalábbis azokból, amelyek megragadnak az ember eszében. Hanem hogy hőseik úgy
csöppentek bele… ahogy mondtad, arra vezetett az útjuk. De gondolom, mindig
lett volna alkalmuk, hogy visszaforduljanak, mint ahogy nekünk is volt,
csakhogy ők nem fordultak vissza. S ha visszafordultak volna, akkor nem tudnánk
róluk, mert elfelejtették volna őket. Mi csak azokról tudunk, akik
továbbmentek…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése