Személyesen - Őszi kaland

 

Készülök még egy bejegyzéssel a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című könyvhöz, amelyről múlt héten már volt szó. (A bejegyzést itt éred el.) Most mégis valami más fog következni, ami nagyon kikívánkozik belőlem.

Amikor 2018. augusztusában elkezdtem bemutatni A Gyűrűk Ura első kötetét, már akkor is megemlítettem, hogy mennyire vágytam már újra Tolkien birodalmába. Akkor nekem az már egy újraolvasás volt, és most utánanézve nem hangsúlyoztam ki eléggé, mit is jelentett (és jelent azóta is) számomra ez a vágyakozás. Hát erről szeretnék ma írni.

A filmes összehasonlító bejegyzésben egyértelműen kifejtem, hogy A Gyűrűk Ura az egyetlen olyan mű, amelynek a filmes feldolgozása sokkal jobban tetszik, mint az eredeti könyv. (Azóta sem találtam más példát erre a faramuci helyzetre.) A film előnyeinek és a könyv hátrányainak következtében már akkor is a filmeket ajánlottam inkább fogyasztásra azoknak, akik nem hardcore rajongók. Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom. Tolkien, bár hatalmas és elképesztő fantáziája volt, elsősorban tudós volt, nem író, és ez azért meglátszik a könyvön.

Ám nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy végeredményben Tolkien volt az, aki létrehozott egy olyan univerzumot, amelybe minden késő nyáron / kora ősszel menthetetlenül visszavágyok.

A szerelmem a filmekkel valószínűleg annak következtében alakult ki, hogy a filmeket láttam előbb, és csak később tudtam meg, hogy ezek valójában könyvadaptációk. Persze mikor ezt megtudtam, rögtön megvásároltam a könyveket is, és azon melegében el is olvastam őket. Nem emlékszem már pontosan, hány éves voltam, mikor először olvastam, de biztos, hogy bőven nem voltam még 18.

Megszámolni nem tudnám, hányszor láttam már a filmeket. És nem csak, hogy láttam, de egy időben ezek voltak a komfort-filmjeim. Erre aludtam el, és ez szólt a háttérben, ha olyasmit csináltam, ami közben nem zavart, ha szól valami. Ez utóbbi főleg az első részre, A gyűrű szövetségére volt igaz, mert a másik kettő egyrészt jóval sötétebb, mind hangvételében, mind a látványvilágban, másrészt pedig azokban két külön szálon fut a cselekmény (néha még többön is), és én Frodó bolyongásait nem annyira szeretem.

A szerelemhez minden bizonnyal az is hozzátartozik, mennyi mindent képzeltem hozzá a látottakhoz. Eleve rögtön a sztori elején megismerkedünk egy teljesen új fajjal, akiknek az életvitele alapvetően elég vonzó, és a vidék, ahol laknak, sem megvetendő. És a felfedezésre váró dolgok egyre csak bővülnek és bővülnek. És erre persze aztán a könyvek is rásegítettek. Egyrészt sokkal több információt közöltek a filmből már ismert helyekről/népekről/eseményekről. Másrészt pedig kibővítették az univerzumot, hiszen a filmből azért jó pár dolog kimaradt.

Egyszóval kezdettől fogva imádtam azt a világot, amit Tolkien (és a filmesek) létrehozott(/hoztak). Szerettem nézni és szerettem olvasni is. És bár nem tartom magam egy őrült rajongónak, aki ennek az univerzumnak minden apró részletét ismeri, azért az évek során beszereztem még néhány könyvet, és tovább tágítottam a magam számára ezt a világot.

Közben nőttem és nőttem (és öregedtem), és kikerültem az iskola világából, és megszűntek a szeptember elejei iskolakezdések, amik számomra mindig is fontosak voltak. És azt hiszem, ekkor kezdett nálam valahogy összekapcsolódni Tolkien világa az ősszel. És azóta minden ősszel (sőt, már nyár végén is) megmagyarázhatatlan módon vágyom arra, hogy újra elmerüljek ebben a világban. Olyan erős ez az érzés, hogy ilyenkor mindig belekerülök egy mini olvasási válságba, mert ellenállok ennek az érzésnek, de mást sem tudok elkezdeni, mert Középföldére vágyok.

Annyit gondolkodtam már, hogy mi lehet ennek az oka, de még nem igazán találtam kielégítő választ. Mert Tolkien sztorija alapvetően azért nem egy szívderítő sztori. Tele van halállal, háborúval, félelemmel, kétségekkel. Ezeket én mégis valahogy kizárom, és csak a kaland marad meg számomra. Hogy valami új kezdődik, valami felfedezésre vár. És ezek az érzések nekem egyértelműen az iskolakezdéshez, és ezáltal az őszhöz kapcsolódnak.

Talán ez lehet. De ha valakinek van egy jobb válasza erre, szívesen venném. Addig is, én most egy kicsit Középföldén kalandozok, aztán visszatérek Le Fanu fogadójába (talán két bejegyzés erejéig is). És azt már most tudom, hogy szeptember utolsó szerdáján és október első szerdáján nem lesz bejegyzés, mert tanulmányúton leszek Görögországban. Viszont azt már elárulhatom, hogy Dosztojevszkij utolsó listás regényét, az Ördögöket viszem magammal. (Képes vagyok megkeseríteni a saját kalandom. 😊) Remélhetőleg a másfél hét alatt sikerül kiolvasnom. (Bár lehet, hogy már hamarabb is el tudom kezdeni.) És az októbert ezzel fogjuk indítani.

Milyen érzéseket, gondolatokat kötsz az őszhöz?

Tolkien Book Tag

Ma egy újdonsággal készültem nektek, méghozzá egy book tag-gel. Én magam még egyet sem töltöttem ki korábban, viszont mindig érdeklődéssel olvastam másokét. És már az első után úgy éreztem, hogy egy ilyet én is szívesen kitöltenék, csak kerestem a megfelelő első választást. Most pedig el is jött az ideje.

Középfölde témában több féle book tag-et is találtam, de végül ennél maradtam, mert ez nem szorítkozik kizárólag A hobbitra vagy A gyűrűk urára. Nem egy szokványos book tag, mert itt nem könyveket kell párosítani a megadott szempontokhoz, ugyanakkor én nagyon élveztem a kitöltését. (A jövőben pedig még több hasonló poszt várható, ezt bizton állíthatom!)

Másoknál engem nagyon bosszant, amikor csak szimplán megválaszolnak egy-egy kérdést, ezért igyekszem majd nem egyszavas válaszokat adni, hanem megindokolni a választásaimat. Bízom benne, hogy érdekesnek fogjátok találni. Aki pedig esetleg kedvet kapna, hogy maga is kitöltse, tegye meg bátran, akár itt kommentben is!

Vágjunk is akkor bele!

1. Hogyan kezdődött a te középföldei utazásod?
   Nos, az enyém egyértelműen A gyűrűk ura filmekkel kezdődött. Rögtön az első, A gyűrű szövetsége elvarázsolt, és tulajdonképpen a filmeknek köszönhetően szereztem tudomást a könyvekről.
    
via GIPHY

2. Melyik a kedvenc könyved, amely Középföldén játszódik?
   A gyűrű szövetsége, mégpedig azért, mert itt olvashatunk a szóban forgó szövetség kialakulásáról, és itt még együtt vannak a főszereplők. És nekem ez a szövetség nagyon szimpatikus.
   Őszintén szólva A gyűrűk urán és A hobbiton kívül csak két másik könyvet olvastam eddig, amelyek szintén Középföldén játszódnak. Ezek ugye a fentebb említett könyvek eseményeinél korábban játszódnak, egyfajta történelemkönyveknek is tekinthetők, és én így is kezelem őket. Inkább ismeretterjesztő könyvek, sem mint kalandregények. Bár a nemrégiben megjelent Beren és Lúthien még változtathat az erre a kérdésre adott válaszomon. (Bár azt hiszem, nekem az ultimate Middle Earth love akkor is az Aragorn-Arwen páros marad.)
    
via GIPHY

3. Melyik a kedvenc filmed, amely Középföldén játszódik?
   Szintén A gyűrű szövetsége a fentebb említett okokból, meg azért is, mert ez volt az a mű, amely megalapozta a Középfölde iránti vonzalmamat.
    
via GIPHY

4. Filmek vagy könyvek?
   Aki olvasta A gyűrűk ura bejegyzéseimet (főleg ezt), az tudhatja, hogy bár fájó szívvel, de ebben az egyetlen esetben azt kell mondanom, a filmek. Nekem ugye esélyem sem volt megalkotni a magam Középföldéjét, hiszen készen kaptam azt a filmekkel, de őszintén szólva kétlem, hogy ilyen gyönyörűnek tudtam volna elképzelni ezt a világot, úgyhogy nem haragszom ezért. És a filmek gyengéd húrokat pengettek meg a lelkemben (újfent az Aragorn-Arwen párost kell emlegetnem).
    
via GIPHY

5. Melyek a kedvenc karaktereid?
   A filmekben Aragorn, mert nagyon szépen lett ábrázolva, ahogy a kétségeiből „kigyógyulva” lassanként a nép vezére lesz (és mert… nem akarom ismételni magam, lásd az előző zárójeles félmondatom). És tulajdonképpen Thorin is nagyon el lett találva számomra, habár ő épp ellentétesen változik, a nemes tündöklése szép lassan foszlik szerte vele együtt.
   A könyvekben pedig Samu, mert még a filmbeli megjelenítésnél is sokkal ragaszkodóbb, hűségesebb és hősiesebb.
    
via GIPHY

6. Melyik középföldei fajhoz tartoznál?
   Szívem szerint a tündékhez csatlakoznék, de ha a mostani valómat kellene átkonvertálni… szerintem ent lennék. (Az a tény, hogy ők csak igen indokolt esetben szólnak… nos, tisztára mintha én lennék. Nekem sem kenyerem a dumálás.)
    
via GIPHY

7. Melyik a legjobb színész-karakter párosítás?
   Az igazság az, hogy én a legtöbb színész-karakter párosítással meg vagyok elégedve, szerintem majdnem mindenkit nagyon jól eltaláltak. Azért külön kiemelném Richard Armitage-t, mert nem hittem volna, hogy egy törp lehet szexi. J (De hát a best azért Viggo Mortensen marad.)
   Szóval ennél a kérdésnél én inkább azt emelném ki, hogy ki az, akit véleményem szerint nem találtak el. Cate Blanchett számomra az egyik legkevésbé kedvelt karakterré tette Galadrielt, egyszerűen feláll a szőr a hátamon, ha meglátom őt. Nem igazán tudom eldönteni, hogy a színésznővel vagy magával a karakterrel van-e bajom, de ez a kettő így együtt borzasztó párosítás lett. Én Galadrielt ennek következtében a negatív karakterek közé sorolom. És bár Lee Pace alakításával alapvetően semmi bajom sincs, sajnálom, hogy egy olyan negatív karaktert játszott, mint Thranduil. Ezzel szemben viszont akkor már meg kell jegyeznem, hogy tök jó viszont Hugo Weavinget pozitív szerepben látni! Valamint én egyáltalán nem erőltettem volna Evangelin Lily karakterét, számomra felesleges és oda nem illő volt. (Sem ő, sem a szerelmi háromszöge nem kellett volna.)
    
via GIPHY

8. Melyik a kedvenc helyed Középföldén?
   Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nagyjából az összes helyet, ahol a két mű szereplői megfordultak, szívesen felfedezném magamnak. (Persze orkok és más gonosz, barátságtalan lények nélkül.) Azért persze ha választanom kellene, le tudnám szűkíteni a kört, de nagyon nehéz, mert Tolkien és Jackson sok gyönyörű és érdekes helyet megálmodtak. Csak hogy néhányat kiemeljek: Hobbitfalva, a Pajkos Póni, Völgyzugoly, Erebor és Suhatag fénykorukban, a fehér város, Beorn háza. De ha tényleg csak egyetlen egy helyet lehetne választani, akkor azt hiszem, az az Argonath lenne. Monumentális, lenyűgöző, történelmi, misztikus, varázslatos.
    
via GIPHY

9. Melyik a kedvenc idézeted a könyvekből vagy a filmekből?
   Alapvetően Gandalf megszólalásait kedvelem a leginkább. Nem is csoda, elvégre ő lenne itt a nagy bölcs. És ha egyet ki kellene emelnem, az A hobbitból (film) a trollok legyőzése utáni pillanat, amikor Thorin és Gandalf váltanak néhány szót:
   „- Hová tűntél, ha szabad kérdeznem?
   - Előrementem.
   - És mi hozott vissza?
   - Hogy hátranéztem.”
   Ami persze így önmagában egy teljesen érdektelen beszélgetés, és épp ez tetszik benne, hogy semmitmondó, ugyanakkor kontextusba helyezve nagyon is találó.
via GIPHY

Az eredeti, angol nyelvű tag-et itt találtam:

https://mcgeetraveltales.com/2019/02/18/tolkien-book-tag/

Couchsurfing Középfölde módra | J.R.R. Tolkien: A hobbit

Mióta először merültem el Tolkien világában, azóta minden egyes nyáron elfog egy igen erős érzés, hogy vissza akarok kirándulni Középföldére. Nem tudom megmagyarázni, hogy mivégre ez a nagy vonzalom, és miért többnyire nyáron jön elő, de így van, és kész. Egyszerűen olyan ez nekem, mint egy nyaralás.

Na már most oda ugyebár a couchsurfingnek egy speciális formájával vezet az út, mégpedig úgy, hogy felpattansz a kis kanapédra, kezedbe veszed a könyvet, és meg(/fel) sem állsz a végéig. Én is ezt tettem augusztus végén, annak ellenére, hogy éppen nyári szünetet tartottam. (A nyári terveimről itt olvashattatok, most pedig megsúgom nektek, hogy még A hobbittal együtt sem sikerült teljesíteni, természetesen. J)

Tavaly szintén nyáron olvastam újra A gyűrűk urát, most pedig A hobbiton volt a sor. (És ezzel gyakorlatilag le is tudtam Tolkien listás könyveit, úgyhogy nem tudom, jövőre mit fogok csinálni.) Nézzük először röviden a történetet. Az első oldalakon megismerkedünk egy furcsa népség furcsa tagjával, Zsákos Bilbóval, aki történetesen hobbit. Ő azonban egy igen különleges hobbit, hobbit létére ugyanis belevág egy nagy kalandba Gandalf, a mágus és néhány törp unszolására. Egy törp csapathoz csatlakozik, akik keletre tartanak, hogy visszafoglalják egy gonosz sárkánytól az otthonukat. Útjukat természetesen számtalan kaland szövi át. Például trollok és óriáspókok étkezéseit kell meghiúsítaniuk, valamint tündebörtönből kell szökniük, és mindezeket még azelőtt, hogy egyáltalán eljutnának a sárkányig. Ráadásul még egy háborút is kirobbantanak. Bilbó rengeteg felfedezést tesz az út során a saját személyiségét illetően, valamint hozzá kerül az a gyűrű, amely a folytatás, A gyűrűk ura mozgatórugója lesz. A kaland természetesen happy enddel végződik, legalábbis ami Bilbót illeti. Visszatér hőn szeretett üregébe, és boldogan éli tovább nyugalmas hobbit életét, amíg el nem kezdődik A gyűrűk ura cselekménye. J

Amit feltétlenül le kell szögeznünk a könyv kapcsán, hogy ez egy mese. És még ha ezt nem is tudnánk róla, a számtalan mesés fordulat a szövegben ezt eléggé egyértelművé teszi. Ami egy kissé furcsa a folytatás tekintetében, de hát ez van, ezzel nincs mit tenni. Ettől még a szöveg nem lesz kevésbé élvezhető. Attól viszont igen, hogy az én kiadásomban, ami 2006-os, az orkot következetesen goblinnak fordították. Csak hogy átérezzük a problémát, az első A gyűrűk ura film 2001-ben jött ki, és abban szó sem volt semmiféle goblinokról. Valamint az én könyvem egy illusztrált példány, vannak benne például térképek, az elején és a végén, rajta tünde betűk, amelyeket valamilyen érthetetlen okból kifolyólag magyar rovásírással helyettesítettek. Ezt sem nagyon értettem, és akkor magába a magyar rovásírás vitatásába inkább bele se megyek.

A mesés jelleget erősíti továbbá a kalandok csodás kimenetele. Ebben a könyvben gyakorlatilag egy eseménytől eltekintve a jó mindig győzedelmeskedik, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát. Igen, tudom, tulajdonképpen A gyűrűk ura is így végződött, de ott azért a jók is megszenvedték a magukét, míg végre fellélegezhettek. Itt viszont nagyjából ismétlődik az a séma, hogy a törpök vagy mindannyian bajba kerülnek, és Bilbó (vagy esetenként Gandalf) csodák csodájára megtalálja a bajok ellenszerét, vagy a probléma egyszerűen elhárul. Egy pontig igazából nem is lett volna ezzel bajom, de könyörgöm, az egész küldetés gyakorlatilag a sárkány ellen megy, és a sárkány olyan gyors véget ér, mint szerintem még soha egy sárkány sem a történelemben.

Szintén a könyv mese mivoltának tudható be az, hogy a gyűrű megtalálása gyakorlatilag teljesen eltörpül az események forgatagában. Persze lesz jelentősége a kalandok során, de senkiben semmi gyanús nem merül fel a gyűrű kapcsán, és nekem ez végtelenül furcsa volt.

A történet jóval rövidebb, mint az utódja, ellenben pörögnek benne az események, egy perc megállás sincs. Szóval, aki szeretne elsőként csak belekóstolni Tolkien világába, annak én nagyon javaslom, hogy ezzel kezdjen, mert szerintem ez egy remek kedvcsináló. Viszont épp a rövidsége miatt (és a rövidségéből fakadó hibái miatt, hogy a problémák gyorsan megoldódnak, lásd fentebb), meg talán egy kicsit a karakterek miatt is nem annyira varázsolja el az embert, mint A gyűrűk ura. Vagy hát nem tudom, ki hogy van vele, de én ebben a könyvben úgy igazán egy szereplőt sem kedveltem meg. Értettem én Bilbó fejlődését, vagyis ahogy felfedezi önnön fantasztikus, ámde korábban rejtett tulajdonságait, nekem valahogy mégsem működött ő, mint főszereplő. Ezektől eltekintve viszont kétségtelenül élveztem az olvasást.

Talán nem is az egyes szereplőktől jó ez a történet, hanem a nagy egésztől. Minden mindennel összefügg, minden és mindenki jókor van jó helyen, és ettől lesz zseniális ez a világ, ahová én személy szerint újra és újra visszatérnék. És mindenki másnak is csak ajánlani tudom.

„Ha többen volnánk, akik aranykincsnél jobban becsülik az ételt, a vidámságot és a dalt, vígabb hely lenne a világ.”

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura összefoglaló

Elérkeztünk tehát az összefoglalóhoz.

Az első és legfontosabb dolog, amivel talán az első kötetnél kezdenem kellett volna, én az Európa Kiadó 2004-es kiadását olvastam. Bár szerintem a borító alapján ki lehet keresni, mert mindegyik kiadásnak más a borítója.

Magát a cselekményt már nem szeretném tovább ecsetelni, ezekről bővebben írtam itt, itt és itt. Azt hiszem, az egyes részekből lehetett érezni, hogy ez a könyv valamiért nem lett a szívem csücske, és ez némi magyarázatra szorul.

Tolkien érdemeit nem lehet elvitatni, kétségtelenül nagyot alkotott, ezt el kell ismernem. Elvégre egy komplett új világot hozott létre földrajzzal, történelemmel, nyelvekkel. És ezt a világot mindenféle egzotikus lényekkel népesítette be: tündékkel, törpökkel, hobbitokkal, entekkel, stb. És valami újról, a mi emberi világunktól ennyire eltérő dolgokról olvasni, ez valahogy alapból felkelti az ember kíváncsiságát.

Tolkien azonban alapvetően tudós ember volt, nyelvész. Ugye kitalált egy mesterséges nyelvet új betűkkel, szavakkal és nyelvtannal. És eköré kerekített egy hosszú-hosszú történetet. És nekem olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy Tolkien elszórakoztatta magát unalmas perceiben ezzel a történettel, de alapvetően nem a nagyközönségnek szánta. Mert nekem valahogy nem voltak egyensúlyban a dolgok ebben a könyvben. Tolkien kikerekítette azokat a témákat, amik őt jobban foglalkoztatták, a többivel nem különösebben foglalkozott. Ez a szereplőknél látszik meg igazán. Sok szereplőt csak olyan szinten ismerünk meg, hogy tudjuk, melyik fajba tartozik. Egyik karaktert, még a legfőbb szereplőket sem éreztem igazán kidolgozottnak.

Azért sikerült kedvenc szereplőt találnom magamnak, igaz, csak a végére kristályosodott ki bennem, hogy ő lesz az. Ez pedig Samu. Én azt hiszem, hogy ő a rejtett kincs ebben a történetben, az olvasó szerintem vele tud a legjobban azonosulni. Mert ő olyan kis egyszerű életet él, egyszerű vágyai vannak. De belecsöppen ezekbe a sorsfordító eseményekbe, és akkor maga is meglepődik, milyen rejtett képességei vannak. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni, hűséges, odaadó és kitartó. Egy olyan hős, aki például Aragornnal szemben nem született nagy dolgokra, mégis helytállt az események sűrűjében.

Azért mégis egy mondat a cselekményről. Mennyiféleképpen meg lehet írni a jó és a rossz párharcát! Mert alapvetően ez a könyv is arról szólt. Sőt, mintha minden történet a világon, a romantikus regények és még a saját életünk is erről szólna. Minden-minden visszafejthető ehhez az ősi alapvetéshez.

Összességében tehát emelem a kalapom Tolkien munkássága előtt, kétségtelenül valami zseniálisat hozott létre, de talán még dolgozhatott volna rajta. Épp ezért ezt a könyvet én nem is ajánlanám jó szívvel mindenkinek. Csak az igazán kíváncsiaknak, akik szemet tudnak hunyni a hiányosságai felett.

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura III.

Végére értem a középföldei utamnak, de hohó, lesz ám itt mit mesélni! Azért ne szaladjunk annyira előre, kezdjük csak szépen az elején.

Tehát, megkapjuk a szokásos összefoglalót, immár az előző két kötetről. Hogy direkt-e vagy véletlenül, fogalmam sincs, de Tolkien saját maga lövi le a poént az összefoglalóban, már arra vonatkozóan, hogy mi lesz az egész történet végkimenetele. Bár ez a címből is sejthető azért, hiszen a harmadik kötet A király visszatér alcímet viseli. (Gondolkodtam egy pillanatra, hogy tényleg sejthető-e a címből, de igen, mert Szauronra sosem hivatkoznak királyként… Na, most én is lelőttem a poént. A manóba! De ne aggódjatok, azért nem fogok minden izgi részletet elárulni.)

Az ötödik és a hatodik könyv, amelyeket a harmadik kötet tartalmaz, próbál az előző kötet sémája szerint haladni. Vagyis az ötödik könyvben visszatérünk Gandalf, Aragorn és a többiek társaságába, akik ugye már úton vannak Minas Tirith felé. A nazgulok felbukkanása kicsit megsietteti a dolgukat, és még így is, Aragorn a halott seregével és a rohaniak majdnem későn érnek Gondorba. Nagy csatának lehetünk szemtanúi, amiben majdnem elesik a fehér város, a király városa, de az utolsó pillanatban megérkezik a felmentő sereg. Valamint még egy jelentős dolog is történik, egy rejtélyes személynek ugyanis sikerül megsemmisítenie a nazgulok urát, a kilencek közül a fő-főgonoszt, a Boszorkányurat, akit ugyebár elméletileg férfiember nem tud megölni. A csata közben a gondori helytartó, Boromir és Faramir apja kicsit megzakkan, és eltávozik az élők sorából. A csata után kicsit rendezik a kapitányok a soraikat, majd Gandalf javaslatára Mordor kapujához vonulnak, hogy egy öngyilkos akcióval segítséget nyújtsanak Frodóéknak átjutni az orkoktól hemzsegő vidéken. Még láthatjuk, ahogy ez a csata is megkezdődik, az ellenség nagyon szorongatja az embereket. Ekkor azonban valaki felfedezi, hogy közelednek a sasok, akik ugye Gandalf barátai, és ezt jó ómennek tekintik.

Ennél a pillanatnál válunk el Gandalftól és társaságától, és térünk vissza Frodóhoz és Samuhoz. Samura ugyebár épp nehéz pillanatok várnak, hiszen ki kell mentenie először is Frodót az orkok karmai közül. Ez csodával határos módon sikerül is neki. Aztán csak ballagnak, ballagnak tovább a kihalt tájon. Elfogy a vizük, nem nagyon találják az utat, és már alig bírnak menni. De ők is tudják, hogy minden egyes megtett lépéssel közelebb jutnak a Végzet Hegyéhez. És ahogy látják közeledni a hegyet a láthatáron, az valahogy mindig erőt ad nekik még egy lépéshez. Kínszenvedések árán ugyan, de el- és feljutnak a hegyre, ám ekkor nem várt fordulat történik, több is egymás után, amiket a világért sem szeretnék elárulni, mert ezek teszik igazán izgalmassá a végét. A lényeg, hogy sikerül a gyűrűt megsemmisíteni, egészen undorító, de – hogy is mondjam? – egzotikus módon. J (Remélem, felkeltettem a kíváncsiságod.) Majd a sasok, akiket az épp harcoló katonák láttak meg elsőként az égen, elmennek Frodóért és Samuért, és kimentik őket a lávafolyamból. Itt ér össze gyakorlatilag újra a két történetszál. Ezután történik még jó pár, happy endes dolog, ugyebár a király visszatér, mindenféle frigyek köttetnek. És követhetjük a négy hobbitot a visszaútjukon a megyébe, ahol még vár rájuk némi kis kaland, mielőtt békében élhetnének tovább. Illetve egyikük, talán nem is olyan nehéz kitalálni, melyikük, sosem tud már békében élni a Megyében, és él az Arwentől kapott ajándékával, miszerint elhajózhat a tündékkel Nyugathonba.

Így ér véget a mese. Ezután van még egy jó hosszú függelék rész, amely egyrészt tartalmazza néhány olyan fontos eseménynek a leírását, melyek gyakorlatilag előzményei voltak a nagy Gyűrű háborúnak. (De mondjuk véleményem szerint egészen Ádámig és Éváig visszamegyünk, szóval sok részét én kicsit feleslegesnek éreztem. Ha valakit érdekel ez az egész univerzum, akkor olvassa el a kiegészítő köteteket, úgy mint Szilmarilok, Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről, stb.) Aztán vannak még benne családfák, de ezeket nehéz egy kicsit kibogozni, mivel a 90%-ukról nem is esik szó a történetben, valamint ugye előszeretettel nevezték el a népek a gyerekeiket a felmenőikről, tehát van, hogy egy név ötször is szerepel egy családfán. Illetve van még egy kis értekezés a végén a középföldei időszámításról és a nyelvekről. Utóbbi számomra teljesen értelmezhetetlen volt, mivel nem ismerem a szakszavakat.

Talán ha nem ismertem volna már a történetet, nagyobb lelkesedéssel tudnék áradozni róla. Azért így is nagyon tetszett, csavarosnak és nagyon helyénvalónak éreztem a befejezést. És történtek velem olvasás közben olyan dolgok, hogy ihaj. És ezek a felismerések, amikre most jutottam, talán nem jöttek volna elő, ha a történetre, mármint magára az eseményekre kellett volna koncentrálnom.

Térjünk is rá akkor ezekre. Az első, és legkisebb jelentőségű dolog, de feltétlenül meg kell említenem, hogy Aragorn a harmadik részre mintha kissé visszább vett volna. Ugye az előző részben nagyon nem tetszett, ahogy Edorasban viselkedett. Mostanra viszont mintha kicsit lehiggadt volna. Nem tudom, minek volt köszönhető ez, de mindenesetre örültem neki. (Hogy miért, az majd a filmes posztból fog kiderülni.)

A második dolog Éowynhoz fűződik. Ugye már az előző részben is eléggé érezhető, de itt a harmadikban aztán igazán egyértelművé válik, hogy fülig beleszeret Aragornba. Aragorn korrekt, megmondja neki, hogy nem tudja viszonozni a szerelmét, mert az ő szíve máshova húz. Ez elég rosszul érinti Éowynt, de érthető, melyik nőt ne érintené rosszul? Az viszont számomra először nem volt ennyire egyértelmű, hogy később miért mond igent Faramirnak. Sőt, egyenesen bosszantott ez a lépése, mert úgy éreztem, ezzel csak azt bizonyította, hogy az Aragorn iránti szerelme nem volt több, mint szalmaláng. De aztán később, a saját életemen gondolkodva, rájöttem, hogy gyakorlatilag velem is ez történt. Nekem is megvolt a magam Aragornja, aki után vágyakoztam. Sőt, én még rosszabbul is jártam, mert ő nem volt olyan nemes, nem árulta el, hogy nincs esélyem, így volt alkalmam belekóstolni a királynőségbe. Mikor annak a kapcsolatnak vége lett, még hosszú évekig vágyódtam utána, hiába voltak közben más kapcsolataim. De most megtaláltam az én Faramiromat, aki ráébresztett, hogy bármennyire szerettem volna is királynő lenni, a király mellett én nem lehetek boldog, mert a király nem lenne boldog mellettem. Így szép csendben én is elengedtem őt, és Faramirt választottam. Jöhet az esküvő! J

A harmadik, és ez alkalommal utolsó dolog, amiről értekezni szeretnék, az pedig Frodóék útja. Ugye már az előző résznél is ki voltam akadva, mennyire unalmas, mert nem történik velük semmi, csak mennek a kopár tájon, és szenvednek. Nos, azt mindenesetre le kell szögezni, hogy azért ebben az utolsó részben az ő történetük is izgalmasabbá válik. De még így is untam, és alig vártam, hogy túljussak rajta. Vagyis azt hittem, hogy unom. De aztán volt egy pillanat, azt hiszem, akkor, amikor az úton menetelő orkok beállították őket a sorba, de ők már alig bírtak menni, csak bukdácsoltak, és végül szerencséjükre elértek egy kapuhoz, ahol nagy volt a torlódás, kitört valami csetepaté, ők meg észrevétlenül legurulhattak az útról a sziklák közé. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor megint csak rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy valójában azért akartam túl lenni a Frodós részeken, mert féltem. Féltettem őket. Hiába ismertem már a történetet, mégis betegre izgultam magam, hogy mi lesz velük. Legszívesebben néha megráztam volna őket, hogy hékás, hogy voltatok képesek belemenni ebbe a dologba? Hiszen ez a vállalkozás egyenlő volt a halállal. Ők mégis belevágtak. Azt hiszem, Frodó a nagytanács óta teljes határozottsággal tudta, hogy ezt a küldetést egyedül ő viheti véghez. Hát belevágott, bár gőze se volt, hogy mi fog kisülni belőle. És mert ilyen bátor volt, melléállt Fortuna. Mert azért valljuk be, elég sokszor csak a szerencsén múltak a dolgai. De így működhet a vonzás törvénye. Elhatározod, belevágsz, és nem hagysz más lehetőséget, csak hogy sikerüljön. És akkor minden összefog azért, hogy tényleg sikerüljön. És talán azért esett épp most a választásom A gyűrűk urára, mert épp kellett nekem ez a megerősítés, hogy bár a jelenlegi döntéseimnek egyáltalán nem látom a kimenetelét, mégis vágjak bele, köteleződjek el, és akkor minden és mindenki azon lesz, hogy engem segítsen.

Jövő héten jövök az összefoglalóval.

„De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura II.

Túljutottam hát a középföldei kalandjaim második szakaszán. A második kötet A két torony alcímet viseli, és rögtön az előszóban meg is tudjuk, hogy azért, mert két nagyhatalmú mágus és lakhelyeik játsszák most a főszerepet. A könyv elején egy fejezet összefoglalja, mik történtek az első kötetben, aztán pedig bele is vágunk a folytatásba. És a két toronynak megfelelően, na meg ahogy a szövetség tagjai elválnak, úgy mi is két szálon követhetjük tovább az eseményeket.

A harmadik könyv Aragorn, Legolas és Gimli kalandjait meséli el. Mikor ugyanis Frodóék titokban elválnak a többiektől, a folyóparton az ottmaradottakra (akik egyébként éppen Frodót keresik) lecsap egy ork horda. Az orkok a hobbitok körül Trufával és Pippinnel találkoznak, és mivel azt a parancsot kapták, hogy a félszerzeteket élve és sértetlenül vigyék az urukhoz, mással nem is foglalkoznak, fogják a két hobbitot, és elvonulnak. Aragornék, miután nem találják meg Frodót és Samut, feltételezik, hogy ők ketten továbbindultak, hogy az eredeti küldetést teljesítsék, és mivel Aragorn úgy érzi, nem segíthetnek nekik, így inkább az orkok után erednek. Útközben váratlanul találkoznak egy régi ismerőssel, aki jelentősen fordít az események menetén. És a három jó barát, mert eddigre már Legolas és Gimli is megbékélnek egymással, hamarosan egy csata kellős közepén találják magukat, melyet egyébként a rohaniak vívnak Szarumán orkjai ellen. És mivel a történet ezután folytatódik, talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy sikerül győzedelmeskedniük, Szarumán pedig igencsak pórul jár.

A negyedik könyv körülbelül egy időben játszódik a harmadikkal, és ebben pedig Frodóék további útjáról szerezhetünk tudomást. Erről viszont nem tudok túl sok mindent mondani. Mert nem nagyon történt velük sok említésre méltó. Szegődött hozzájuk egy harmadik útitárs, akiben bár egyiken sem bíztak meg, mégis szükségük volt valakire, aki többé-kevésbé ismerte az utat a gonosz föld belsejébe. Valamint egyszer gondori emberek fogságába estek, de az ő bölcs vezetőjük, Faramir végül útjára engedte őket. S a könyv végére sikerül is behatolniuk Mordorba, bár épp az utolsó fejezetben adódik egy kis bonyodalom. Tehát aki még nem ismeri a történetet, akár izgalommal várhatja a harmadik kötetet.

Ezzel a kötettel jóval lassabban haladtam, mint az elsővel. Ennek két oka volt. Egyrészt itt voltak látogatóban a szüleim. Másrészt pedig főként a második fele rettenetesen vontatott volt. Míg az első, Aragornos részben szinte minden fejezetben történt valami, ami előrevitte a cselekményt, a Frodós részben alig történt valami. Ott újfent rengeteg volt a tájleírás, amitől én a falra másztam, mert másról sem szólt, csak hogy jajj, milyen sötét van, mindenhol sziklák, nem lehet rendesen haladni, büdös is van, nincs kaja, nincs víz, és még sötét is van, és sziklák, és büdös, és stb. Az egyetlen dolog, ami ebben a részben számomra érdekes volt, az Faramir jelleme. Ő ugye Boromir öccse. Érdekes volt összehasonlítani, mennyire különböző a két testvér. És ennek kapcsán azon filozofálgattam, vajon miért hat valakire erősen az egy gyűrű, más meg simán ellenáll a hatalmának. És arra jutottam, hogy ez olyan fortélyos varázslat lehet, mint amit Dumbledore vitt véghez A bölcsek kövében Edevis tükrével. Ha nem akarod mindenáron használni, akkor nincs hatalma feletted.

Még néhány megjegyzés. Aragorn viselkedése számomra visszataszító. Ahogy viselkedett, mikor Théodenhez akartak bejutni, hogy márpedig ő itt a nagyobb valaki, és ő nem fogja letenni a kardját. Egyre kevésbé szimpatikus. Ezzel szemben viszont nagyon kedvelem Samut. Nem csak a nyilvánvaló jó tulajdonságai miatt, már hogy hűséges, önfeláldozó, kitartó. Hanem mert sokkal több van benne, mint amennyit elárul magáról. Olyan dolgok is, amikről valószínűleg még ő maga sem tud, de ott szunnyadnak. És én azt hiszem, hogy neki feltétlenül részt kellett vennie ebben a kalandban, mert így tudnak majd előjönni azok az értékei, amelyekre egyébként a Megyében, békében éldegélve valószínűleg sosem lett volna szüksége.

A többiekről még mindig nem tudunk meg semmi érdemlegeset, ami bizonyos szempontból szomorú, más szempontból pedig érthető. De erről majd egy másik alkalommal.

És a végére még egy apróság. Tavasszal elvégeztem egy rövid író kurzust, ahol azt tanították, hogy nem szép dolog alliterációkat használni egy prózai műben. De kell ennél szebb ellenpélda: „Délutánra már kezdték utoléni őket a fekete felhők; dagadozó szélű, vakító fényekkel villogó, baljós baldachinként borultak fölébük.” Kövezzetek meg, de nekem tetszik! J

„De akkor se adjatok fel minden reményt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.”

„…van, amibe jobb belevágni, mint visszautasítani, még ha rossz véget ér is.”

„Aki bajban nem tud a kincsétől megszabadulni, önmagát béklyózza meg.”

„…a megégetett kéz a legjobb tanítómester.”

„Valamikor azt hittem, hogy azok a csudálatos régiek azért indultak útnak és keresték az ilyet, vágytak rá, mert nyugtalanok voltak, az élet meg egy kicsit unalmas, tehát, hogy úgy mondjam, virtusból. De, a regékből végül is nem ez derül ki, legalábbis azokból, amelyek megragadnak az ember eszében. Hanem hogy hőseik úgy csöppentek bele… ahogy mondtad, arra vezetett az útjuk. De gondolom, mindig lett volna alkalmuk, hogy visszaforduljanak, mint ahogy nekünk is volt, csakhogy ők nem fordultak vissza. S ha visszafordultak volna, akkor nem tudnánk róluk, mert elfelejtették volna őket. Mi csak azokról tudunk, akik továbbmentek…”

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura I.

Nos, íme az egyik ígéretem, vessük is bele magunkat Középfölde történetébe. Én magam úgy vágytam már vissza Tolkien világába, mint amennyire Aragorn vágyott viszontlátni ősapái hasonmását. Mármint olvasásilag vágytam rá, mert filmen, hajaj, már vagy százezerszer megnéztem, főleg az első részt. De tervezek külön egy bejegyzést, majd ha végére értem a harmadik kötetnek is, amiben kicsit összehasonlítom a könyvet és a filmet, mert ez a történet számomra különös jelentőséggel bír. De erről tehát majd később.

A gyűrűk ura esetében három meglehetősen vaskos kötetről beszélünk, a kötetek pedig könyvekre vannak felosztva. Az első kötet az első két könyvet tartalmazza. És bár az első kötet esetében még meglehetős egységről beszélhetünk, mármint történetileg, azért így is elég jól és logikusan elkülöníthetőek a két könyv eseményei.

Az első könyv eleje vázolja az alapszituációt, megismerkedünk a főhősünkkel, Zsákos Frodóval és az ő gyűrűjével, megkapjuk az útra indító vezényszót, és a magunk módján el is indulunk. Ugyebár megtudjuk a hobbitokról, hogy ők alapvetően nem egy kalandos népség, ezért nem is csodálkozhatunk, hogy az út elején Frodó csetlik-botlik, és sokszor csak a szerencsének köszönhető, hogy egy-egy rázósabb szituációból élve és sértetlenül kerül ki. Ő és társai nagy nehezen elküzdik magukat Bríbe, egy fontos útkereszteződésnél álló településre, ahol további segítséget kapnak Vándor személyében. Vándor kíséri tovább őket Völgyzugoly, az északnyugati tünde központ felé, ahová meg is érkeznek. Bár itt már nem mondható el, hogy sértetlenül.

A második könyv a völgyzugolyi nagy tanáccsal kezdődik, ahová különféle népek érkeznek, hogy kikérjék Elrond úrnak, Völgyzugoly fejének a véleményét bizonyos ügyekben. De rögtön kiderül, hogy ezek az ügyek mind összefüggnek így vagy úgy Frodó útjával, így lényegében a gyűrű sorsáról kell dönteniük. A döntés után, miszerint a gyűrűt el kell pusztítani, mivel abban áll a gonosz ereje, egy szövetség jön létre, akik feladata, hogy elkísérjék Frodót a Végzet hegyéhez, ahol a gyűrű elpusztítható. A szövetség útra kel, és fél Középföldét átutazzák, veszélyes kalandokba keverednek, gyönyörű és félelmetes tájakon vágnak át. Egy tragédia is történik velük útközben, de sokat nem búslakodhatnak, mert szorítja őket az idő. Mindenhol érezni már a gonosz jelenlétét. Sajnálatos módon viszonylag korán elvesztik a szövetség egy tagját, majd a könyv végén egy újabb sajnálatos eseménynek köszönhetően a többiek is külön utakon folytatják a menetet.

Ennyi lenne nagyjából a történet. A történet elején elég sokszor kapunk utalást egy másik listás könyvre, A hobbitra, amely gyakorlatilag ennek a sztorinak az előzményét tartalmazza. Valamint kapunk egy kis összefoglalót arról, hogy milyenek is ezek a hobbitok. Ez azért fontos, mert ennek tükrében tudjuk felmérni Frodó tetteinek jelentőségét. Ezen kívül különféle középföldei történelmi eseményekre is történik számtalan utalás. Ezeknek az ismerete nem szükséges véleményem szerint A gyűrűk ura eseményeinek megértéséhez. Magyarul nem kell ismernünk Tolkien egész életművét ahhoz, hogy A gyűrűk urát élvezhető olvasmánynak találjuk.

Amire viszont fel kell készülni, hogy rengeteg szereplővel dolgozik, és elég sok belőle a fontos karakter. Eleve ha csak a szövetséget nézzük, az kilenc tagból áll, és ez a kilenc ember találkozik egy csomó másik emberrel is, akik közül elég sok jelentős szerepet tölt be a történetben. Az öröm az ürömben, hogy a karakterek nagy része más-más fajhoz tartozik, így viszonylag jól beazonosíthatók. Vannak itt ugye hobbitok, mágusok, tündék, törpök, emberek, orkok, stb.

Ami meglepő volt így második olvasásra, hogy igazából mennyire felszínesen ismerjük meg a szereplőket. Mindenkiről megtudunk dolgokat, megismerjük az őket mozgató okokat, de ezt most én kevésnek éreztem ahhoz, hogy igazán szimpatizálhassak bármelyikükkel is. A legjobban nyilván Frodó karaktere van kidolgozva, neki többé-kevésbé bepillantást nyerhetünk a gondolataiba is. A többiek viszont véleményem szerint mind elég kutyafuttában kerültek bemutatásra.

A világ, a táj viszont roppant részletességgel lett ábrázolva. Minden egyes fűszálat megismerünk, mindig tudjuk, melyik égtáj merre van, és melyik égtáj irányába mi látható. A tájékozódásunkat azért nagyban segíti, hogy két részletben ugyan, a könyv elején és végén, de mellékelve van egy térkép Középföldéről. (Legalábbis az én kiadásomban, de gondolom, ez a többiben is benne van.)

Ami pedig tovább színesíti az amúgy sem unalmas történetet, az a rengeteg versbetét, aminek a felét egyébként nem érteni, mert valami régi-régi eseménynek állít emléket, de azért kétségtelenül nagyon szépek.

Elég nehéz úgy írnom a történetről, hogy kizárólag a könyvet vegyem alapul. Úgyhogy mielőtt akaratlanul is felhoznám a filmet, le is lövöm magam mára. Ennyit egyelőre az első kötetről.

„Most úgy érzem, hogy amíg a Megye megvan valahol a hátam mögött, békében és biztonságban, addig jobban el bírom viselni a vándorlást: tudni fogom, hogy valahol megvan a szilárd talaj, még akkor is, ha én többé nem tehetem rá a lábam.”

„A tündék ritkán adnak tanácsot, mert a tanács veszélyes ajándék, még akkor is, ha bölcsek adják bölcseknek, mert minden szándék rosszra fordulhat.”

„A bátorságot a legváratlanabb helyeken szokta megtalálni az ember.”

„Akit folyton üldöznek, néha terhesnek érzi a bizalmatlanságot, és barátságra vágyik.”

„A kényszert fölismerni bölcsesség, azután, hogy a cselekvés valamennyi útját gondosan mérlegeltük, még ha ez ostobaságnak tűnik is azok szemében, akik a hamis reményhez makacsul ragaszkodnak.”

„Egy hobbit holtáig tanul! – ahogy azt az öregapám mondta. Bár ő a kertészkedésre gondolt, s nem arra, hogy meg kell tanulni fészkelni, mint a madár, s úgy járni, mint a pók.”

„Mert igaz, hogy nincs, ami jobban bizonyítaná a Sötétség Urának hatalmát, mint hogy képes azokat is megosztani, akik még mindig ellene vannak.”

„A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.”