Végére értem a középföldei utamnak, de hohó, lesz ám itt mit mesélni! Azért ne szaladjunk annyira előre, kezdjük csak szépen az elején.
Tehát,
megkapjuk a szokásos összefoglalót, immár az előző két kötetről. Hogy direkt-e
vagy véletlenül, fogalmam sincs, de Tolkien saját maga lövi le a poént az
összefoglalóban, már arra vonatkozóan, hogy mi lesz az egész történet
végkimenetele. Bár ez a címből is sejthető azért, hiszen a harmadik kötet A
király visszatér alcímet viseli. (Gondolkodtam egy pillanatra, hogy tényleg
sejthető-e a címből, de igen, mert Szauronra sosem hivatkoznak királyként… Na,
most én is lelőttem a poént. A manóba! De ne aggódjatok, azért nem fogok minden
izgi részletet elárulni.)
Az
ötödik és a hatodik könyv, amelyeket a harmadik kötet tartalmaz, próbál az
előző kötet sémája szerint haladni. Vagyis az ötödik könyvben visszatérünk
Gandalf, Aragorn és a többiek társaságába, akik ugye már úton vannak Minas
Tirith felé. A nazgulok felbukkanása kicsit megsietteti a dolgukat, és még így
is, Aragorn a halott seregével és a rohaniak majdnem későn érnek Gondorba. Nagy
csatának lehetünk szemtanúi, amiben majdnem elesik a fehér város, a király
városa, de az utolsó pillanatban megérkezik a felmentő sereg. Valamint még egy
jelentős dolog is történik, egy rejtélyes személynek ugyanis sikerül
megsemmisítenie a nazgulok urát, a kilencek közül a fő-főgonoszt, a
Boszorkányurat, akit ugyebár elméletileg férfiember nem tud megölni. A csata
közben a gondori helytartó, Boromir és Faramir apja kicsit megzakkan, és eltávozik
az élők sorából. A csata után kicsit rendezik a kapitányok a soraikat, majd
Gandalf javaslatára Mordor kapujához vonulnak, hogy egy öngyilkos akcióval
segítséget nyújtsanak Frodóéknak átjutni az orkoktól hemzsegő vidéken. Még
láthatjuk, ahogy ez a csata is megkezdődik, az ellenség nagyon szorongatja az
embereket. Ekkor azonban valaki felfedezi, hogy közelednek a sasok, akik ugye
Gandalf barátai, és ezt jó ómennek tekintik.
Ennél
a pillanatnál válunk el Gandalftól és társaságától, és térünk vissza Frodóhoz
és Samuhoz. Samura ugyebár épp nehéz pillanatok várnak, hiszen ki kell mentenie
először is Frodót az orkok karmai közül. Ez csodával határos módon sikerül is
neki. Aztán csak ballagnak, ballagnak tovább a kihalt tájon. Elfogy a vizük,
nem nagyon találják az utat, és már alig bírnak menni. De ők is tudják, hogy
minden egyes megtett lépéssel közelebb jutnak a Végzet Hegyéhez. És ahogy
látják közeledni a hegyet a láthatáron, az valahogy mindig erőt ad nekik még
egy lépéshez. Kínszenvedések árán ugyan, de el- és feljutnak a hegyre, ám ekkor
nem várt fordulat történik, több is egymás után, amiket a világért sem
szeretnék elárulni, mert ezek teszik igazán izgalmassá a végét. A lényeg, hogy
sikerül a gyűrűt megsemmisíteni, egészen undorító, de – hogy is mondjam? –
egzotikus módon. J (Remélem, felkeltettem a
kíváncsiságod.) Majd a sasok, akiket az épp harcoló katonák láttak meg elsőként
az égen, elmennek Frodóért és Samuért, és kimentik őket a lávafolyamból. Itt ér
össze gyakorlatilag újra a két történetszál. Ezután történik még jó pár, happy
endes dolog, ugyebár a király visszatér, mindenféle frigyek köttetnek. És
követhetjük a négy hobbitot a visszaútjukon a megyébe, ahol még vár rájuk némi
kis kaland, mielőtt békében élhetnének tovább. Illetve egyikük, talán nem is
olyan nehéz kitalálni, melyikük, sosem tud már békében élni a Megyében, és él
az Arwentől kapott ajándékával, miszerint elhajózhat a tündékkel Nyugathonba.
Így
ér véget a mese. Ezután van még egy jó hosszú függelék rész, amely egyrészt
tartalmazza néhány olyan fontos eseménynek a leírását, melyek gyakorlatilag
előzményei voltak a nagy Gyűrű háborúnak. (De mondjuk véleményem szerint
egészen Ádámig és Éváig visszamegyünk, szóval sok részét én kicsit
feleslegesnek éreztem. Ha valakit érdekel ez az egész univerzum, akkor olvassa
el a kiegészítő köteteket, úgy mint Szilmarilok, Befejezetlen regék Númenorról
és Középföldéről, stb.) Aztán vannak még benne családfák, de ezeket nehéz egy
kicsit kibogozni, mivel a 90%-ukról nem is esik szó a történetben, valamint
ugye előszeretettel nevezték el a népek a gyerekeiket a felmenőikről, tehát
van, hogy egy név ötször is szerepel egy családfán. Illetve van még egy kis
értekezés a végén a középföldei időszámításról és a nyelvekről. Utóbbi számomra
teljesen értelmezhetetlen volt, mivel nem ismerem a szakszavakat.
Talán
ha nem ismertem volna már a történetet, nagyobb lelkesedéssel tudnék áradozni
róla. Azért így is nagyon tetszett, csavarosnak és nagyon helyénvalónak éreztem
a befejezést. És történtek velem olvasás közben olyan dolgok, hogy ihaj. És
ezek a felismerések, amikre most jutottam, talán nem jöttek volna elő, ha a
történetre, mármint magára az eseményekre kellett volna koncentrálnom.
Térjünk
is rá akkor ezekre. Az első, és legkisebb jelentőségű dolog, de feltétlenül meg
kell említenem, hogy Aragorn a harmadik részre mintha kissé visszább vett
volna. Ugye az előző részben nagyon nem tetszett, ahogy Edorasban viselkedett.
Mostanra viszont mintha kicsit lehiggadt volna. Nem tudom, minek volt
köszönhető ez, de mindenesetre örültem neki. (Hogy miért, az majd a filmes
posztból fog kiderülni.)
A
második dolog Éowynhoz fűződik. Ugye már az előző részben is eléggé érezhető,
de itt a harmadikban aztán igazán egyértelművé válik, hogy fülig beleszeret
Aragornba. Aragorn korrekt, megmondja neki, hogy nem tudja viszonozni a
szerelmét, mert az ő szíve máshova húz. Ez elég rosszul érinti Éowynt, de
érthető, melyik nőt ne érintené rosszul? Az viszont számomra először nem volt
ennyire egyértelmű, hogy később miért mond igent Faramirnak. Sőt, egyenesen
bosszantott ez a lépése, mert úgy éreztem, ezzel csak azt bizonyította, hogy az
Aragorn iránti szerelme nem volt több, mint szalmaláng. De aztán később, a
saját életemen gondolkodva, rájöttem, hogy gyakorlatilag velem is ez történt.
Nekem is megvolt a magam Aragornja, aki után vágyakoztam. Sőt, én még
rosszabbul is jártam, mert ő nem volt olyan nemes, nem árulta el, hogy nincs
esélyem, így volt alkalmam belekóstolni a királynőségbe. Mikor annak a
kapcsolatnak vége lett, még hosszú évekig vágyódtam utána, hiába voltak közben
más kapcsolataim. De most megtaláltam az én Faramiromat, aki ráébresztett, hogy
bármennyire szerettem volna is királynő lenni, a király mellett én nem lehetek
boldog, mert a király nem lenne boldog mellettem. Így szép csendben én is
elengedtem őt, és Faramirt választottam. Jöhet az esküvő! J
A
harmadik, és ez alkalommal utolsó dolog, amiről értekezni szeretnék, az pedig
Frodóék útja. Ugye már az előző résznél is ki voltam akadva, mennyire unalmas,
mert nem történik velük semmi, csak mennek a kopár tájon, és szenvednek. Nos,
azt mindenesetre le kell szögezni, hogy azért ebben az utolsó részben az ő
történetük is izgalmasabbá válik. De még így is untam, és alig vártam, hogy
túljussak rajta. Vagyis azt hittem, hogy unom. De aztán volt egy pillanat, azt
hiszem, akkor, amikor az úton menetelő orkok beállították őket a sorba, de ők
már alig bírtak menni, csak bukdácsoltak, és végül szerencséjükre elértek egy
kapuhoz, ahol nagy volt a torlódás, kitört valami csetepaté, ők meg
észrevétlenül legurulhattak az útról a sziklák közé. Azt hiszem, ez volt az a
pont, amikor megint csak rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy valójában azért
akartam túl lenni a Frodós részeken, mert féltem. Féltettem őket. Hiába
ismertem már a történetet, mégis betegre izgultam magam, hogy mi lesz velük.
Legszívesebben néha megráztam volna őket, hogy hékás, hogy voltatok képesek
belemenni ebbe a dologba? Hiszen ez a vállalkozás egyenlő volt a halállal. Ők
mégis belevágtak. Azt hiszem, Frodó a nagytanács óta teljes határozottsággal
tudta, hogy ezt a küldetést egyedül ő viheti véghez. Hát belevágott, bár gőze
se volt, hogy mi fog kisülni belőle. És mert ilyen bátor volt, melléállt
Fortuna. Mert azért valljuk be, elég sokszor csak a szerencsén múltak a dolgai.
De így működhet a vonzás törvénye. Elhatározod, belevágsz, és nem hagysz más
lehetőséget, csak hogy sikerüljön. És akkor minden összefog azért, hogy tényleg
sikerüljön. És talán azért esett épp most a választásom A gyűrűk urára, mert
épp kellett nekem ez a megerősítés, hogy bár a jelenlegi döntéseimnek
egyáltalán nem látom a kimenetelét, mégis vágjak bele, köteleződjek el, és
akkor minden és mindenki azon lesz, hogy engem segítsen.
Jövő
héten jövök az összefoglalóval.
„De
a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése