Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

NOHUN #23 Charles Kingsley: A vízibabák

A mai NOHUN részben egy nagyon különleges(nek tűnő) könyvről lesz szó. Vágjunk is bele.

A nagy könyv szerint sokan mesekönyvként emlegetik Kingsley művét, és az eredeti angol címből (The Water Babies: A Fairy Tale for a Land Baby) is erre lehetne következtetni. Sőt, a forrásaimban is mindenhol mesekönyvként szerepel. Pedig állítólag egyáltalán szó sincs itt semmiféle gyerekeknek szóló történetről.

Habár a főszereplőnk egy gyerek, a kéményseprőként dolgozó Tom. És azt is be kell ismernem, hogy a történet kétségtelenül elég mesésen kezdődik. Tom ugyanis egy gazdag házban történt galiba után éppen menekülésben van. Egy általa biztonságosnak ítélt helyen aztán megpihen, elalszik, és belecsusszan egy folyóba, ahol vízibaba válik belőle. Egy elvarázsolt világba kerül, ahol sok fura figurával megismerkedik, és ahol újratanulja, miről is szól valójában az élet.

Ez eddig akár valóban lehetne mese is, de a könyvben nagyon érdekes témák kerülnek tárgyalásra, úgy mint a vallás, az oktatás, a gyerekmunka és a szegénység. Valamint a történet bemutatja Charles Darwin nem sokkal korábban megjelent A fajok eredetéről című könyvének főbb téziseit is.

A vízibabák világát tündérek irányítják, akiknek célja, hogy összegyűjtsék a szenvedő gyerekeket, és különféle technikákkal „megjavítsák” őket, hogy később normális felnőttekként élhessenek tovább. Ennek kapcsán engem például nagyon érdekelne, hogy Kingsley vajon azért adott a tündéreknek megmentő szerepet, mert annyira kilátástalannak látta a gyerekek helyzetét, vagy pusztán a meseszerűség kedvéért kerültek a történetbe.

Sajnos források elég szegényesen állnak rendelkezésre erről a könyvről, pedig engem az is nagyon felcsigázott, hogyan lehet egy gyerekkönyvbe evolúciós témákat is belecsempészni úgy, hogy mondjuk a gyerekek is megértsék. Vagy ez ilyen kettő az egyben könyv lehet, amely egyaránt érdekes olvasmány a gyerekeknek és a felnőtteknek? Én nem vagyok a mesekönyvek kifejezett rajongója, de erre a történetre mindenképpen befizetnék.

(Források itt és itt.)