Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

Jonathan Swift: Szerény javaslat

Gulliver után még mindig Swiftnél maradva következett a Szerény javaslat. Ez nem igazán könyv, inkább csak egy kis novellácska (vagy mi a szösz). A neten találtam meg, ide kattintva már olvashatjátok is.

Az már a Gulliverből is látszott, hogy Swiftnek rendkívüli képzelete van. Összehasonlításképpen nekem valamiért Dalí (igen, a festő) munkássága jutott eszembe. Valahogy olyan elvarázsolt módon látták a világot. És hát ebben a tekintetben a Szerény javaslat még a Gulliveren is túltesz.

Ismét csak egy görbe tükörrel állunk szemben, mely napjainkban épp úgy aktuális, mint Swift korában lehetett. Nem kisebb dologról van szó, mint a szegény gyerekek „megmentéséről” az éhezéstől, a bűnözéstől, a lesüllyedéstől. Egyszóval a nyomorúságos élettől.

Bizonyára vannak olyanok, akiket ez a kis írás megbotránkoztat, mert a Swift által felkínált „megoldás” meglehetősen brutális. De a sorok mögé nézve ott láthatunk egy problémát, amelyet a mai napig nem sikerült kielégítő módon megoldani. Ami együtt létezik az emberiséggel, mégis minden kor embere valahogy elmegy mellette, az elhárításra irányuló intézkedések pedig elhalnak.

Talán épp a felvetett probléma miatt került fel ez a mű a listára. És bár azt hiszem, a megoldásra még várnunk kell (vagy éppenséggel nem is létezik), arra mindenesetre tökéletes volt, hogy felkeltette az érdeklődésem Swift munkássága iránt. Nem tudom igazán megfogalmazni, hogy pontosan mivel, mert általában az ehhez hasonló dolgokat a marhaság kategóriába sorolom, és továbblépek. Meglehet, hogy éppen a brutalitásával és kíméletlen őszinteségével. Már a Gulliverben is odamondogatott. A Szerény javaslat pedig sűrített formában tartalmazza a kritikát. De még milyen durva kritikát!

Rövidke kis mű, egy olvasást megér. Aztán lehet vitatkozni, hogy Swift vajon épelméjű volt-e. Szerintem csak meglátta, hogy néhány dolgot az emberek nem vesznek komolyan, csak ha csúnyán közöljük velük.