Az
évet egy újabb Balzac könyvvel indítottam. (Ami egyébként ebben a formában nem
teljesen igaz, mert még december végén elkezdtem olvasni. J)
A Goriot apó számomra újraolvasás volt, gimnáziumban kötelező jelleggel kellett
olvasni, és emlékszem, hogy akkor nem igazán tetszett. Úgyhogy aggódtam is,
mennyire lesz majd kedvem hozzá, de szerencsére kellemesen csalódtam.
Habár
a könyv Goriot apóról lett elnevezve, valójában inkább egy vidékről Párizsba
költözött fiatalember, Rastignac a főszereplője. Rastignac ugyanabban a
panzióban száll meg, ahol Goriot apó is lakik, tulajdonképpen így ismerkednek
meg. De valós kapcsolatba csak azután kerülnek, hogy Rastignac, más módon
ugyan, de megismerkedik Goriot apó lányaival. Az öregúrnak két lánya van,
Anastasie és Delphine, akik első pillantásra nagyon előnyösen mentek férjhez.
Már-már túl előnyösen, de férjeiknek igencsak szúrja a szemét az egyszerű
munkásból felkapaszkodott após, így a kapcsolat az apa és a lányok közt a
feltétlenül szükséges mennyiségre csökken.
Ebbe
a helyzetbe csöppen bele Rastignac. Mégpedig úgy, hogy gazdag párizsi rokona
segítségét kéri a társadalmi érvényesüléséhez. A gazdagság pedig megszédíti, be
akar kerülni a legfelsőbb körökbe, ahová csak bekerülhet. Egy este az operában
bemutatják Delphine-nek, akibe Rastignac fülig beleszeret. És ezzel megkezdődik
saját személyes drámája. Ő ugyanis alapvetően egy nemes eszmékkel rendelkező
fiatalember volt, aki tanulási célzattal érkezett a fővárosba. De aztán a sors
megmutatja neki a gazdagok és szépek világát. Csupán azt felejti el közölni a
naiv ifjúval, hogy oda saját lelkének sárba tiprásán keresztül vezet az út. De
tulajdonképpen nem vethetünk semmit a fiú szemére, mert túl nagy a kísértés.
Valamint különféle véletlenek összejátszása folyamán mindenki bűnbe akarja
csábítani.
Igen,
minél tovább gondolkodom ezen a történeten, annál inkább megbizonyosodok róla,
hogy ez sokkal inkább Rastignac drámája, mint Goriot-é. Goriot apó története
szomorú ugyan, szánalmat ébresztő, de a könyv végén ő maga mondja ki azt, amit
az olvasó igazából kezdettől fogva tudhat, hogy ezt a helyzetet a lányai és
saját maga közt ő alakította így. Ő hagyta, hogy odáig fajuljanak a dolgok,
hogy a lányai pusztán egy nagy pénzeszsákként tekintsenek rá. Rastignac azonban
teljesen ártatlanul csöppent a pénz által irányított világ nagy drámájába, és
nem volt, aki igazán segítse. És ami még félelmetes, hogy ez manapság is
ugyanígy történhet. A pénz töretlenül tartja isteni pozícióját, és némelyek
olyan buták, hogy képesek tönkretenni magukat érte.
Egy
misét mindenképp megér ez a könyv, mert érdekes végigkövetni, hogyan viaskodik
Rastignac a saját lelkiismeretével, s hogyan bukik el (talán nem árultam el
ezzel nagy titkot…). És mindemellett tele van a könyv fekete-fehér, mégis
érdekes karakterekkel, legyen szó akár a panzió többi lakójáról vagy a gazdag
rokonról, Beauséant-néról, aki egyébként személyes kedvencem volt. Mindenkinek
megvan itt a maga kis drámája, amelyek egyértelműen csak hozzátesznek az
alaptörténethez, és minden apró esemény és a legutolsó mellékszereplő is alakítja
valahogy a történteket.
Beauséant-né
mellett pedig Vautrin volt a másik szereplő, akit nagyon érdekesnek
találtam, mert nagyon találó meglátásai voltak az életről. Egyedül Goriot
apóval kapcsolatban tévedett, mert a rossz emberek még csak nem is
feltételezik, hogy lehetnek jó emberek is a világon. Persze a jó és a rossz
ember itt csak a két karaktert összehasonlítva értelmezhető, mert azért erősen
megkérdőjelezhető, hogy Goriot valóban jól, helyesen élt-e.
Bár
így másodjára olvasva azt mondhatom, nagyon tetszett a könyv, ha eközt és az
Eugénie Grandet közt kellene választani, én az utóbbit tenném a kötelező
olvasmányok közé.
Említésre
kerül az 1001 éjszaka meséi című könyv.
„Úgy
látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal,
aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy
közönyből.”
„…nincs
szebb a vitorlázó hajónál, a vágtató paripánál, a táncoló nőnél.”
„Ha
valakit, szerencsétlenségére, rajtakapnak, hogy bármi csekélységet
eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor
az erény hőseként ünneplik a szalonokban. És harmincmilliónkba kerül a
csendőrség és az igazságszolgáltatás, hogy érvényben tartsuk ezt az erkölcsöt.
Nem gyönyörű?”
„Mondja,
kedvesem, sohasem gondolt még arra, mi is tulajdonképpen egy vő? Idegen férfi,
és mi, maga vagy én, fölnevelünk számára egy édes kis teremtést, akihez ezer
szál fűz bennünket, aki tizenhét éven át a család szeme fénye, vagy ahogy
Lamartine mondaná, fehér lelke a családnak, s azután keserű gyötrelemmé válik.
Amikor az az ember elveszi tőlünk, szerelmével, mint valami fejszével kezdi
széthasogatni az angyal lelkében azokat az érzéseket, amelyek családjához
kapcsolták. Tegnap még a leányunk volt, mindenünk, és mi is a mindene voltunk
neki, holnapra pedig ellenségünkké lesz.”
„Ha
baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt,
s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.”
„Olyannak
látta a világot, amilyen: törvénynek és erkölcsnek nincsen hatalma a
gazdagokon, s a vagyonban rejlik az ultima ratio mundi (a világ legfőbb érve).”
„A
látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe
ment, mert ügyesen követték el.”
„Talán
nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért.”
„Bármennyi
rosszat hallasz is a nagyvilágról, hidd el! Nincs az a Juvenalis, aki híven
ábrázolhatná arany és drágakövek alatt rejlő szörnyűségeit.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése