Üdv 2019-ben! | Honoré de Balzac: Goriot apó

Az évet egy újabb Balzac könyvvel indítottam. (Ami egyébként ebben a formában nem teljesen igaz, mert még december végén elkezdtem olvasni. J) A Goriot apó számomra újraolvasás volt, gimnáziumban kötelező jelleggel kellett olvasni, és emlékszem, hogy akkor nem igazán tetszett. Úgyhogy aggódtam is, mennyire lesz majd kedvem hozzá, de szerencsére kellemesen csalódtam.

Habár a könyv Goriot apóról lett elnevezve, valójában inkább egy vidékről Párizsba költözött fiatalember, Rastignac a főszereplője. Rastignac ugyanabban a panzióban száll meg, ahol Goriot apó is lakik, tulajdonképpen így ismerkednek meg. De valós kapcsolatba csak azután kerülnek, hogy Rastignac, más módon ugyan, de megismerkedik Goriot apó lányaival. Az öregúrnak két lánya van, Anastasie és Delphine, akik első pillantásra nagyon előnyösen mentek férjhez. Már-már túl előnyösen, de férjeiknek igencsak szúrja a szemét az egyszerű munkásból felkapaszkodott após, így a kapcsolat az apa és a lányok közt a feltétlenül szükséges mennyiségre csökken.

Ebbe a helyzetbe csöppen bele Rastignac. Mégpedig úgy, hogy gazdag párizsi rokona segítségét kéri a társadalmi érvényesüléséhez. A gazdagság pedig megszédíti, be akar kerülni a legfelsőbb körökbe, ahová csak bekerülhet. Egy este az operában bemutatják Delphine-nek, akibe Rastignac fülig beleszeret. És ezzel megkezdődik saját személyes drámája. Ő ugyanis alapvetően egy nemes eszmékkel rendelkező fiatalember volt, aki tanulási célzattal érkezett a fővárosba. De aztán a sors megmutatja neki a gazdagok és szépek világát. Csupán azt felejti el közölni a naiv ifjúval, hogy oda saját lelkének sárba tiprásán keresztül vezet az út. De tulajdonképpen nem vethetünk semmit a fiú szemére, mert túl nagy a kísértés. Valamint különféle véletlenek összejátszása folyamán mindenki bűnbe akarja csábítani.

Igen, minél tovább gondolkodom ezen a történeten, annál inkább megbizonyosodok róla, hogy ez sokkal inkább Rastignac drámája, mint Goriot-é. Goriot apó története szomorú ugyan, szánalmat ébresztő, de a könyv végén ő maga mondja ki azt, amit az olvasó igazából kezdettől fogva tudhat, hogy ezt a helyzetet a lányai és saját maga közt ő alakította így. Ő hagyta, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy a lányai pusztán egy nagy pénzeszsákként tekintsenek rá. Rastignac azonban teljesen ártatlanul csöppent a pénz által irányított világ nagy drámájába, és nem volt, aki igazán segítse. És ami még félelmetes, hogy ez manapság is ugyanígy történhet. A pénz töretlenül tartja isteni pozícióját, és némelyek olyan buták, hogy képesek tönkretenni magukat érte.

Egy misét mindenképp megér ez a könyv, mert érdekes végigkövetni, hogyan viaskodik Rastignac a saját lelkiismeretével, s hogyan bukik el (talán nem árultam el ezzel nagy titkot…). És mindemellett tele van a könyv fekete-fehér, mégis érdekes karakterekkel, legyen szó akár a panzió többi lakójáról vagy a gazdag rokonról, Beauséant-néról, aki egyébként személyes kedvencem volt. Mindenkinek megvan itt a maga kis drámája, amelyek egyértelműen csak hozzátesznek az alaptörténethez, és minden apró esemény és a legutolsó mellékszereplő is alakítja valahogy a történteket.

Beauséant-né mellett pedig Vautrin volt a másik szereplő, akit nagyon érdekesnek találtam, mert nagyon találó meglátásai voltak az életről. Egyedül Goriot apóval kapcsolatban tévedett, mert a rossz emberek még csak nem is feltételezik, hogy lehetnek jó emberek is a világon. Persze a jó és a rossz ember itt csak a két karaktert összehasonlítva értelmezhető, mert azért erősen megkérdőjelezhető, hogy Goriot valóban jól, helyesen élt-e.

Bár így másodjára olvasva azt mondhatom, nagyon tetszett a könyv, ha eközt és az Eugénie Grandet közt kellene választani, én az utóbbit tenném a kötelező olvasmányok közé.

Említésre kerül az 1001 éjszaka meséi című könyv.

„Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből.”

„…nincs szebb a vitorlázó hajónál, a vágtató paripánál, a táncoló nőnél.”

„Ha valakit, szerencsétlenségére, rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban. És harmincmilliónkba kerül a csendőrség és az igazságszolgáltatás, hogy érvényben tartsuk ezt az erkölcsöt. Nem gyönyörű?”

„Mondja, kedvesem, sohasem gondolt még arra, mi is tulajdonképpen egy vő? Idegen férfi, és mi, maga vagy én, fölnevelünk számára egy édes kis teremtést, akihez ezer szál fűz bennünket, aki tizenhét éven át a család szeme fénye, vagy ahogy Lamartine mondaná, fehér lelke a családnak, s azután keserű gyötrelemmé válik. Amikor az az ember elveszi tőlünk, szerelmével, mint valami fejszével kezdi széthasogatni az angyal lelkében azokat az érzéseket, amelyek családjához kapcsolták. Tegnap még a leányunk volt, mindenünk, és mi is a mindene voltunk neki, holnapra pedig ellenségünkké lesz.”

„Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.”

„Olyannak látta a világot, amilyen: törvénynek és erkölcsnek nincsen hatalma a gazdagokon, s a vagyonban rejlik az ultima ratio mundi (a világ legfőbb érve).”

„A látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe ment, mert ügyesen követték el.”

„Talán nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért.”

„Bármennyi rosszat hallasz is a nagyvilágról, hidd el! Nincs az a Juvenalis, aki híven ábrázolhatná arany és drágakövek alatt rejlő szörnyűségeit.”