Munkások, tőkések, szerelem | Germinal és Észak és Dél összehasonlítás

Régen volt már összehasonlítgatósdi a blogon, de mindig keresem a lehetőségeket, és a Germinal el is hozta a következőt. Így a mai bejegyzésben igyekszem egy kissé áttekinteni a Germinal és az Észak és Dél közti hasonlóságokat és különbségeket. (Hasonló összehasonlítós bejegyzést találtok itt és itt.)

A két könyv eredeti megjelenési éve meglehetősen közel áll egymáshoz. A Germinal 1885-ben, az Észak és Dél 1855-ben jelent meg, mindössze 30 év van köztük. Az egyik írója nő, a másiké férfi, mégis hasonló témához nyúltak, de mennyire máshogy!

Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a biológiai neme alapján bekategorizáljak! Pláne ezekben a mai, veszélyes időkben. Nem is azt akarom mondani ezzel, hogy ne tudta volna az egyik ugyanolyan színvonalon megírni a másik regényét. Ám ez esetben határozottan az a véleményem, hogy abból, ahogyan a témáikhoz nyúltak, jó eséllyel ki lehetne találni, melyiket írta nő és melyiket férfi. (Vegyük figyelembe, hogy akkoriban azért a társadalmi nemi szerepek a biológiai nem alapján jobban elkülönültek. Lehet ez ellen ágálni, de felesleges. Ezt nem elfogadni olyan lenne, mint kiírni adott regényekből a rabszolgákat csak azért, mert a rabszolgaság manapság nem elfogadott. Lehet valami nem elfogadott, de ha valamikor része volt a történelmünknek, akkor nem kellene elfeledkezni róla…)

Mindkét regényben két szálon fut a cselekmény: van egy szerelmi és egy politikai szál. A szerelmi szál mindkét regényben csak a könyv végére csúcsosodik ki. A szereplők többé-kevésbé végig epekednek egymás iránt, de különböző okok miatt sokáig nem lehetnek egymáséi. De végül aztán csak eljön a beteljesedés. Ám míg az Észak és Dél happy enddel zárul, a Germinal tragédiával.

Mindkét regényben megismerkedhetünk a munkásosztály és a tőkések/tulajdonosok között feszülő ellentétekkel. Emlékszem, hogy mindkét regényben nagyon szerettem azt, hogy nem csak az egyik oldalt ismerjük meg. Ezek az ellentétek aztán mindkét esetben a munkások sztrájkjához vezetnek. Ennek a szálnak a végkifejlete is különbözik a két könyvben. Míg Gaskellnél a sztrájk csődbe viszi a szövőgyárat, Zolánál a munkások végül behódolnak, hogy elkerüljék a további éhínséget és szenvedést, és visszamennek dolgozni.

Emlékszem, Gaskell szemére hánytam, hogy nem tudott igazán jól lavírozni a témák közt, amiket felvetett. Ott úgy éreztem, keveset kapok a szövőgyári munkások világából. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy a főszereplő nem ott dolgozott, ő is csak mások elmondásai alapján ismerte a helyzetet. Gaskell, azt hiszem, inkább a romantikus szálat szerette volna kihangsúlyozni, és csak aláfestésként jelent meg az iparosodás és az ezzel járó társadalmi feszültségek.

Zola ellenben számomra tökéletesen elegyítette a dolgokat. Nála sokkal inkább a szerelem volt a mellékszál, és a hangsúly egyértelműen a bánya működésén és a bányászok kizsákmányolásán volt. Ezt az is segítette, hogy minden szereplőjét a bányák világába helyezte.

Nekem egyértelműen Zola regénye tetszett jobban, még a tragikus végkifejlet ellenére is. Bár nem tartom magam egy a politikához kimondottan értő embernek, és alapvetően nem is szeretek ilyesmikkel foglalkozni, de a munkások és a tőkések/tulajok közt húzódó ellentétek egy olyan téma, amiről szívesen elmélkedem, és adott esetben még vitázok is. Ebből a szempontból pedig kimondottan hasznosak is voltak számomra ezek a regények. Én ugyanis elkötelezett munkáspárti vagyok, és sokszor nem veszem figyelembe a tőkések/tulajok oldalát, pedig adott esetben az ő kezük is meg van kötve. És mindkét regény bemutatta a másik oldal álláspontjait is, amire feltétlenül szükség van a közös munkához és az együttéléshez.

Érdekes módon nem tudnám azt mondani, hogy bármelyik regény is állást foglalt volna bármelyik oldal mellett. Pedig az Észak és Délben érzésem szerint a tőkések/tulajok kaptak nagyobb szerepet, a Germinalban pedig egyértelműen a munkások.

Nekem mindkét könyv nagyon tetszett. Talán a Germinal egy picit jobban. Viszont nagyon örülök, hogy léteznek, és hogy mindkettővel megismerkedtem, és meleg szívvel tudom ajánlani mindkettőt. Aki fogékonyabb a politikára, annak a Germinalt javasolnám. Akit érdekel ugyan a téma, de nem szereti a direkt politizáló könyveket, az pedig kezébe veheti az Észak és Dél című regényt. Azt sem mondanám azért könnyű olvasmánynak, hiszen a végéig elérve rengeteg rossz, szerencsétlen dolog történik benne. Összességében mégis könnyedebb olvasmány, mint a Germinal.

Feloldható szerinted a munkások és a tőkések/tulajok közti ellentét?

Munkásvilág | Émile Zola: Germinal

 

(Lábjegyzet: szakdolgozat leadva, visszatértem. :))

Zola negyedik könyve, amelyet olvastam, a Germinal volt, ami a már emlegetett Rougon Macquart család sorozat 13. része. (A sorozathoz tartozott A Patkányfogó és a Nana is.)

Hol máshol kezdődhetne a beszélgetés erről a könyvről, mint a címnél. A Germinal szó francia eredetű, ezzel a névvel illették a francia forradalmi naptár hetedik hónapját. Ez volt a Sarjadás hava, mely „mai időszámítás szerint” március 21-től április 19-ig tartott. A szó eredetileg a latin germen szóból származik, melynek jelentése csíra, hajtás. Ez egy rendkívül különleges szó, nem minden nap találkozik vele az ember, éppen ezért figyelemfelkeltő. Utánanézve a jelentésnek valóban nagyon találó, hiszen ez volt az a hónap, amikor a legtöbb sztrájk történt.

A nagy könyv kifejezetten olyanoknak ajánlja ezt a könyvet, akiknek politikai érdeklődése van. Nos, nekem nincs. És bár kétségtelenül szerves részét képezi az eseményeknek a politika, ezt egyáltalán nem érthetetlen és túlbonyolított módon teszi.

A fülszöveg már egy fokkal jobb leírást ad a könyvről, valóban egy bányászkolónia tragédiáját ismerhetjük meg. De ennél még sokkal, de sokkal többet is. Habár Zola egy bányászközösséget tett a könyv központi szereplőjévé, én azt hiszem, bármilyen más munkásközösség vállalhatná ugyanezt a szerepet. Mindemellett pedig néhány egyéni sorsot is kiemelt helyen kezel.

A főszereplő, Étienne Lantier bár nem tartozik a legtanultabb, legkiműveltebb emberek közé, mégis vezércsillagként tűnik fel a sanyarú sorsú bányászközösség egén. Mivel rögtön a közösség egyik befolyásos családjával sikerül barátságot kötnie, hamar befogadják. És nem is csak befogadják, hanem odafigyelnek arra, amit mond. Nem csak egy jobb élet reményét sikerül felébresztenie a kolóniában, hanem ötleteket és eszközöket kínál ahhoz, hogy ez a jobb élet meg is valósulhasson. Sajnos azonban ezek az ötletek és eszközök nem vezetnek célhoz, s ez dupla tragédiába taszítja a közösséget. Nem csak a nélkülözés, az éhezés és az értelmetlen halálesetek sújtják őket, hanem végül még meg is kell hunyászkodniuk a gyűlölt hatalom előtt.

Zseniális módon azonban nem csak a bányászok szemszögéből követhetjük az eseményeket, hanem bepillantást nyerhetünk egy-egy magasabb rangú személy világába, gondolkodásába és nézőpontjaiba is, ami kiválóan árnyalja az eseményeket. Azt hiszem, e nélkül én is felcsaptam volna anarchistának. Annak ellenére is, hogy az egyszerű munkások bizonyos hibái teljes nyilvánvalósággal jelentek meg előttem. (Például, hogy mennyire nem volt kérdéses a gyerekvállalás.)

Áttérve az egyes személyekre, érdekes volt figyelemmel követni Étienne és Catherine kapcsolatát, amely egyáltalán nem volt az a kimondott szerelem első látásra. Aztán valahogy csak kialakult, de mire kivirágozhatott volna, elsodródtak egymástól. Aztán mikor egy újabb esélyt kaptak volna, hogy boldogan élhessenek, mert nekem az volt az érzésem, hogy ők ketten jó párost alkottak volna, a sors ismét, a lehető legsúlyosabban közbeszólt. Fájt a tragédiájuk, de nagyon illett a cselekménybe.

Kedvenc szereplőt nem igazán tudnék választani, de a könyv összességében elég közel került a kedvenc címhez. Nagyon érdekes volt, nagyon tetszett, nagyon összehangban volt. Eddig abszolút ez a legjobb, amit Zolától olvastam. Itt aztán nyoma sincs azoknak az érdektelen leírásoknak, amelyeket már A Patkányfogónál is felróttam, és amelyek a Nanát aztán számomra teljesen félrevitték. Nem azt mondom, hogy őrülten pörögnek a események, de itt aztán mindennek van jelentősége. Aminek meg nincs, még az is érdekes vagy kellemes színfolt.

Akit valóban érdekel a politika, az olyasmikkel ismerkedhet meg ebben a remekműben, mint a Nemzetközi Munkásszövetség, a bakunyinizmus vagy az anarchizmus.

Hogyan tartod fenn az életedben a pénzügyi egyensúlyt?

Személyes | Most sem lettem szuperhős

 Amilyen lendülettel indultam neki ennek az évnek, nos, az a lendület elfogyott. De maradt még akarat. De aztán az is elfogyott. Sajnos a szakdolgozatom írása nem az általam tervezett tempóban halad, és mivel már vészesen közeledik a leadási határidő (július 8.), ezért úgy döntöttem, addig kiiktatom a bloggal járó stresszt. Mármint azt, hogy azon görcsöljek, hogy megint elmúlt egy szerda, és hiába van minden szerdára beírva a naptáramba, hogy blog, mégis elfelejtek bejegyzést feltölteni. Na meg persze az olvasás is elég gyatra tempóban halad. Szóval július elejéig felfüggesztem a posztolást, de aztán július 9-én remélhetőleg találkozunk. ;)

Émile Zola: Germinal

Zola utolsó előtti listás regénye, a Germinal lesz ma terítéken, melyben A Patkányfogóban megismert Gervaise egyik fiának, Étienne Lantier-nek a sorsát követhetjük egy viszonylag rövid szakaszon nyomon.

A történet elején Étienne az éjszaka közepén egy számára ismeretlen vidéken kóborol. Elbocsájtották a munkájából, és most új munka után nézne, de a környék, ahová téved, elég szegényes. Szinte az egész vidéket néhány szénbánya tartja el, de a válság óta ott is egyre rosszabb a helyzet.

Étienne a reggeli műszakváltásnál kérdezősködik a munkásoktól az egyik szénbányánál, hogy lenne-e számára valami munka, bármi, de mindenki csak a fejét rázza. Ám hamarosan kiderül, hogy az egyik brigádból éppen kiesett valaki, ezért a brigád vezetője, Mahue felveteti magukhoz Étienne-t.

Bár Étienne-t elsőre megijeszti a bánya világa, mégis marad, és csakhamar az egyik legígéretesebb munkaerővé válik. Az egész Mahue családdal barátságot köt, egy idő után hozzájuk is költözik, mint bérlő. És Mahue-n, a családfőn keresztül komoly befolyást szerez a bányászok közt.

Étienne a bányászok élére állva hamarosan sztrájkot robbant ki, miután a bányatársulat tovább csökkenti a bányászok egyébként is meglehetősen alacsony bérét. A sztrájk hosszú időn keresztül békésen halad, a bányászok bezárkóznak az otthonaikba, és csendben tűrik a nyomorúságot egy szebb jövő érdekében. Azonban amikor összegyűlnek, hogy megakadályozzák néhány nem sztrájkoló munkás leszállását az egyik bányában, elszabadulnak az indulatok. A megfékezhetetlen tömeg törni-zúzni és gyilkolni kezd. Étienne-t halálra rémíti a kontrollálhatatlan csürhe. Felelősnek érzi magát az eseményekért.

A törés-zúzás hatására az egyik bánya katonákat rendel az őrzésre. A sztrájkolók megostromolják a bányát. Egy darabig csak szóbeli huzavona megy a munkások és a katonák közt, ám végül lövöldözésbe torkollik az incidens, amely során többen meghalnak.

Étienne és sokan mások is látják már, hogy bármeddig is sztrájkolnak, nem fognak célt érni, ezért készek visszamenni dolgozni. A társulat is kész engedményeket tenni a munkásoknak, és végül csak újraindul a munka. Sok bányász, köztük Étienne és Mahue legidősebb lánya, Catherine is visszatérnek a bányába. Az első munkanapon azonban súlyos baleset történik, a bányát elönti a víz. A legtöbb munkásnak még sikerül kimenekülnie, de egy tucat ember lent ragad, Étienne és Catherine is. Próbálnak menekülni a víz elől, kiutat keresni, de nem találnak. A mentőcsapatnak egy vastag fal áttörésével végül sikerül bejutnia a bányába, de már csak Étienne-t találják életben, kórházba szállítják. Miután felépül, még egyszer visszatér a bányához, hogy elbúcsúzzon Mahue-nétól és néhány ismerősétől. Többen is őt tartják felelősnek a történtekért, mert ő buzdította sztrájkolásra őket. Catherine, akihez pedig valami különös kötődés fűzte, meghalt. Étienne ezek hatására úgy dönt, hogy továbbáll a bányavidékről.

„Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.”

„És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét.”

„…s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?”

„Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.”

„Ha egy gép leáll, az a gép meghal.”

„…a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.”

„Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat.”

A jelenlegi munkád csak pénzkereseti lehetőség vagy igazi szenvedély?

Így bújtassuk a férfiakat a nők mögé | Émile Zola: Nana

Egy újabb Zola regénnyel folytattam, mivel Nanát már megismerhettük A Patkányfogóból, így szerettem volna addig megismerkedni az életével, míg el nem felejtem, hogy ki ő. Múlt héten röviden összefoglaltam a könyv tartalmát, most pedig elmondom, mit is gondolok róla.

Tudom, tudom, lejárt lemez, de akkor sem tudok elmenni a könyv címe mellett. Mert még mindig ki nem állhatom az olyan könyvcímet, ami egy név. Ez esetben ugyan árnyalja némileg a képet a Nanával való közös múltuk. Én ugyanis megörököltem az egyik nagymamámtól a keresztrejtvények szeretetét, és ott időről időre mindig feltűnt Zola eme regénye. Ettől még azért kaphatott volna valami kifejező címet a regény. (Például Aranylégy a trágyadombon, vagy ilyesmi.)

Még mindig úgy gondolom, hogy Zolának elég könnyen olvasható stílusa van, ám a Nanában sikerült csúcsra járatnia azt a tulajdonságát, amit én nem szeretek. Rettentő részletesen írt le bizonyos eseményeket, amelyeknek igazából semmi jelentősége nem volt. Sőt, azt kell mondjam, tulajdonképpen ez az egész regény ilyen leírások füzére volt. Csak összehasonlításképpen (bár pontos oldalszámokat nem tudok mondani), az első színházi előadás után részt veszünk Nanánál egy nagy lakomán, amin emlékeim szerint semmi érdemleges nem történik. Mégis hosszú-hosszú oldalakon keresztül unhatjuk szét rajta az agyunkat. Amikor viszont Nana egy éjjel a rendőrök elől menekülve kimászik egy szálló ablakán, és esőben és fagyban a sötétben bujdokol, azt letudtuk maximum fél oldalban.

Szerintem már a tartalmi összefoglalóból is kitűnt, hogy mennyire kevés dolog történt ténylegesen ebben a könyvben. És a leírásoktól sem lettünk ezegyszer okosabbak. Úgyhogy hírnév ide, pajzánság oda, én biztos, hogy nem ezt a könyvet ajánlanám Zolától.

A maga idejében a Nana botránykönyvnek számított. Nyilván ma már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, de én még így is durvább dolgokra számítottam. Azt hiszem, ez azért van, mert rossz fogalmaim vannak a botránykönyvről. A jelek szerint ugyanis nem az számít(ott) botrányosnak, ha valaki pucér nőkről meg intim pillanatokról ír(t), hanem ha valaki nyíltan beszél(t) a valóságról. (Jelenünkkel való áthallás egyáltalán nem a véletlen műve…)

Bár egy örömlány életét követhetjük nyomon, ne számítsunk pikáns jelenetekre. Csupán annyit láthatunk, hogy ki-be járkálnak a férfiak a Nana ágyába. Na de milyen férfiak? Grófok, hercegek, a krémek krémje. És nem csak az idejüket ütik el a lánynál, hanem némelyikük a teljes vagyonát rááldozza. Nem is tudom, hogy ez vajon tényleg Nanáról és a hozzá hasonló nőkről vagy sokkal inkább az „erősebbik nemről” mond el dolgokat.

Ilyen értelemben pedig vissza is kanyarodnék a cím kérdésköréhez. A Nana ugyanis szerintem jelen esetben félrevezető. Bár Nana az, akinél a szálak úgymond összefutnak, de én azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a főszereplői sokkal inkább azok a jómódú férfiak voltak, akik gyakorlatilag semmivé váltak nem csak Nana karjaiban, hanem a hozzá hasonló nőkében. Élükön természetesen Muffat gróffal, akinél legszembetűnőbb a változás, de voltak még rajta kívül egy páran. Például a kissé álszent Fauchery, az újságíró, aki vérlázító cikket írt Nana életmódjáról, de ő maga is egy házas nőnél kereste a boldogságot.

Nanát okolni a balszerencséjükért azonban nem lenne igazságos, hiszen ő pusztán csak kért. Néha pénzt, néha tárgyakat, szívességeket vagy éppen csókokat. De nem állt senki felett kivont karddal. Nem szorított senki fejéhez pisztolyt. A következő idézet kiválóan összefoglalja a helyzet lényegét:

„Hát biztattam én, hogy lopjon? Az ember csak kérhet pénzt egy férfitól anélkül, hogy bűnre ösztökélné!... Ha megmondta volna nekem: Semmim sincs már, azt feleltem volna neki: Jó, váljunk el, s akkor nem mérgesedett volna el a dolog.”

Ha már szóba került az a bizonyos cikk, bármennyire is vérlázító, azért elég jó leírást ad Nana működéséről. Ő ugyanis éppen ellenpéldája az olyan embernek, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. Nana érintése halálos, de csak lassan, komótosan sorvasztja el az embert. Épp úgy, hogy a delikvens már csak a halál előtti pillanatában fogja fel, hogy vége. (És talán még akkor sem sajnálja.) Mindeközben azonban saját magát is elpusztítja. Egy csepp élvezetet nem talál az életében, hiába hullanak a lábai elé olyan lehetőségek, amelyeket akkoriban azért nem szórtak két kézzel.

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt itt bárkit is megkedvelni, de azért volt két nagyon különös szereplő, akiket kiemelnék. Bár hozzá kell tennem, gyászosan kevés szerep jutott nekik. Pedig rájuk igazán kíváncsi lettem volna. Az egyik Labordette, aki valahogy mindenhol ott volt, mindenkit ismert, és mindenkinek az életét előrébb tudta lendíteni, mégsem folyt bele alvilági dolgokba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő például mivel foglalkozik.

A másik pedig Zoé, Nana komornája, aki abból a szempontból éppen ellenpéldája Nanának, hogy nagyon is jól látja, hogyan tudja az eseményeket a saját javára fordítani, és elég okosan ki is használ minden kínálkozó lehetőséget.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim Zola harmadik listás könyvéről, a Nanáról. És ha már így belemerültem Zolába, akkor következőként a negyedik listás könyve, a Germinal lesz terítéken.

Ismét játszhatunk egy kis bézigue-t. (Ezt a játékot már ismerhetjük az Egy asszony életéből.)

Bár olyan jelentős események idején játszódik a regény, mint a nagy párizsi világkiállítás, és említést is tesznek róla a könyvben, sajnos nem tudunk meg róla többet, pedig igazán érdekes lett volna egy korabeli „tudósítást” olvasni.

Szerinted feloldhatatlan az ellentét férfiak és nők között?