Óda Van Helsinghez 2. | Bram Stoker: Drakula

A múlt heti, nem tervezett szünet után folytatjuk Bram Stoker Drakulájának vizsgálatát. Már megnéztük a rövid tartalmát, illetve múlt héten boncolgattunk egy fontos témát, Drakula és Van Helsing viszonyát. Most áttekintünk még néhány további érdekességet. Igyekszem rövidre fogni, hogy minden beleférjen. 😊

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a cselekmény nem tűnik túlzottan érdekfeszítőnek. Főleg annak, aki mondjuk már túl van néhány vámpíros könyvön/filmen. Én is láttam már néhány filmet, de könyvet, azt hiszem, még nem olvastam, mert engem annyira nem varázsoltak el a vámpírok. Ez a könyv viszont fenomenális volt. Annak ellenére is, hogy nagyjából sejteni lehetett a fő irányvonalat. Stoker valahogy nagyon eltalálta, hogyan kell fokozni és fenntartani a megfelelő hangulatot. A megfelelő pillanatban dobta be a hatásos leírásait a sötétséggel és a köddel. És a nézőpontokat is nagyon ügyesen váltogatta. Többször is elhagytunk egy-egy karaktert olyan izgalmas szituációban, amelyről csak oldalakkal később derült ki, hogy hogy végződött. Engem megvett kilóra. De azért kíváncsi lennék egy Alkonyaton nevelkedett ember véleményére is.

A már emlegetett előszóban Kostova megemlíti az erotikát. Nyilván tisztában van azért vele az ember, hogy ez távolról sem egy erotikus regény. Én nem is igazán számítottam ilyen jellegű célzásra sem. De most megértettem, miért született annyi erotikus-vámpíros történet. Stoker egyértelmű, de nagyon finom, nagyon illékony célzásokat tesz arra, hogyan szökken fel például Jonathan pulzusa, amikor a vámpírnőkkel találkozik. Ami azért is érdekes, mert vele együtt az olvasó sem lehet biztos abban, hogy itt most tulajdonképpen gyilkosság vagy szex van készülőben. (A személyes ismeretség viszont agyoncsapja az erotikát, ugyanis egyik kérő sem rajongott a „felturbózott”, nagyon érzékivé és kívánatossá vált Lucy-ért.)

A következő érdekes téma a nők a történetben. Két kiemelkedő nővel is találkozunk, akik szerepe szöges ellentétben áll egymással. Előrebocsátva a konklúziót, kicsit az volt az érzésem, hogy ők ketten tökéletesen bemutatják a kétfajta nőt, akik akkoriban létezhettek.

Lucy az áldozat, a tipikus tehetős lány, akinek kizárólagos életcélja, hogy férjhez menjen. Talán tud varrni és zongorázni, de ezeken túl semmilyen egyéb ismeret megszerzésének nem érzi szükségét.

Vele szöges ellentétben pedig láthattuk Mina Harkert, aki egyedül utazta be fél Európát, gyorsírással vezette a naplóját, komplett vasúti menetrendeket tanult be, hogy segítségére lehessen a férfiaknak. És bár ő ugyanúgy áldozattá vált, ahogyan Lucy, szerencsésen megmenekült. És nem csak úgy, hogy a férfiak gondjaira bízta magát, hanem azért ő is tevékenyen részt vett Drakula üldözésében és elpusztításában. A férjhez menetel számára még mindig elsődleges fontosságú, de azért ő már elég jól megállja a helyét egyedül is a világban. Az érdeklődése pedig jóval túlmutat a háztartás vezetésén. Ilyen okos, önálló, talpraesett nőkről pedig nagyon üdítő olvasni.

Mielőtt kimondanám a végítéletet, még egy fontos dolog, amely szintén említésre kerül az előszóban is. Ez pedig nem más, mint hogy Stoker úgy repíti az olvasót a Kárpátok hágóira, hogy ő maga sosem járt ott. Minden leírását könyvtári kutatások alapján készítette. Ami egyrészt nem kis teljesítmény, én emelem kalapom Stoker előtt. Nézzétek csak ezeket a mondatokat: „Háromnegyed hét után egy perccel kellett volna befutnunk, de a vonat egy órát késett. Buda-Pesth csodálatos helynek tűnik, annak alapján, amit a vonatból láttam, és ama kevés sétából ítélve, amit utcáin tehettem… Az a benyomásom támadt, hogy most hagyjuk el a Nyugatot, és lépünk át a Keletbe. Egy igazi nyugati stílusú híd vitt át minket a lenyűgözően széles és mély Dunán a török uralom hagyományai közé.” Persze kétszáz évvel a török uralom megszűnte után még mindig azt felemlegetni kicsit botorságnak tűnik, de gondolom, Angliába nem jutott el minden apró-cseprő esemény Magyarországról. És persze vannak még hasonló tévedések a könyvben Erdélyt illetően is, ami biztosan szíven üti a hazafiakat. De semmi értelme ezen felháborodni. Vonjuk csak le a megfelelő következtetést, azaz, hogy jobb a saját szemünkkel látni a dolgokat. És a továbbiakban tekintsünk kizárólag fikcióként a történetre, még akkor is, ha például valóságos helyszínek is megjelennek benne.

Ennek kapcsán viszont érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy vajon Stoker tényleg annyira bízott a könyvtárban fellelhető anyagokban, hogy puszta tényként közölte őket? Mert ha igen, és a régi történetírók adatait tényleg adatokként kezeljük, akkor ez például a történelmi kutatásokat alapjaiban rengetheti meg. Ha viszont nem, akkor meg az a kérdés vetődik fel, hogy miért pakolta tele a könyvet valóságos helyszínekkel és egyéb apróságokkal.

Összefoglalva tehát nagyon tetszett a könyv, minden hibája és esetleges kiszámíthatósága ellenére is. Hatásosnak találtam a váltott nézőpontot, az atmoszféra pedig, amit Stoker teremtett, zseniális volt. Bár Drakula legyőzetett, az írónak köszönhetően el nem fog pusztulni valószínűleg soha. Ám mindenképpen jegyezzük meg méltó ellenfelének, Van Helsing doktornak a nevét is!

Meglehetősen sok magyar vonatkozása van a könyvnek. Rögtön az első oldalon kapunk egy bravúros leírást Budapestről, a Drakulánál töltött első estén pedig Jonathan tokaji bort iszik.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire.

A könyv szerepel a 100-as poszteren.

Illetve fény derül Drakula egy olyan, különös tulajdonságára, amellyel én más vámpíros történetekben nem találkoztam, ez pedig nem más, mint hogy Drakulának szőrös a tenyere. Bár lehet, hogy ez nem általános vámpír tulajdonság, hanem csak és kizárólag rá volt jellemző. Ez nem derült ki egyértelműen.

Van az életedben egy Van Helsinghez hasonló „ mester” – egy jó barát, aki bölcs tanácsaival igyekszik segíteni téged?