Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Soron következő olvasmányom Turgenyevtől a Tavaszi vizek című kisregény volt. Mindösszesen körülbelül 150 oldalról van szó, úgyhogy csak egész röviden áttekintjük most a tartalmát.

Főszereplőnk egy jómódú, orosz ember Dimitrij Pavlovics Szanyin, aki egy magányos estén keserűen turkál a fiókjaiban, és kezébe akad egy rég elfeledett gránátkereszt. Erről pedig eszébe jut fiatalságának egy egyszerre csodás és sötét korszaka. Az ő visszaemlékezését követhetjük nyomon.

Fiatal emberként Európában utazgatott, és az egyik utolsó állomása Frankfurt volt. Ott tulajdonképpen csak néhány órát akart eltölteni, míg a kocsijára várt. A városban sétálgatva betért egy cukrászdába. Éppen a legjobbkor jött, ugyanis a tulajdonos fia rosszul lett, elájult, a nővére pedig teljes pánikban volt. Szanyin segített az ifjú Emilen, aztán megismerkedett a családdal – a nővérrel, Gemmával és az anyjukkal, Frau Lenoréval, ugyanis hálából meghívták vacsorára.

Gemma első pillantásra megtetszett Szanyinnak, így nagyon nem bánkódott, hogy lekéste a kocsit, amire jegyet váltott. De nem csak, hogy lekéste, még jó pár napig ott is maradt a városban, és minden nap elment a Roselli cukrászdába.

Egyszer aztán kiderült, hogy Gemmának vőlegénye van, egy kereskedősegéd, Klüber úr. Szanyin vele is megismerkedett, és másnapra szerveztek egy közös kirándulást négyesben, Klüber úr, Gemma, Emil és Szanyin.

Ezen a kiránduláson aztán végzetes dolog történt. Egy katonatiszt túlzottan kihívóan viselkedett Gemmával. Klüber urat ez a dolog annyira nem érintette meg, Szanyin viszont kiállt Gemmáért, és ennek az lett az eredménye, hogy a katonatiszt párbajra hívta Szanyint.

A párbajnak szerencsére nem lett végzetes kimenetel, már abban az értelemben, hogy nem halt meg, és még csak nem is sérült meg egyik fél sem. Viszont Gemmát annyira elvarázsolta Szanyin lovagiassága, hogy felbontotta az eljegyzését Klüber úrral – akit egyébként sem szeretett. Az anyja teljesen kétségbe esett, hogy mi lesz így velük, mert erősen Klüber úrra alapozta az egész család jövőjét. De Gemma hajthatatlan volt.

A fiatalok titokban vallották meg egymásnak az érzéseiket, aztán bejelentették házasodási szándékukat Frau Lenorénak. Ő ettől eleinte nem volt elragadtatva, de azért nem kellett nagyon sokáig győzködni, és megenyhült.

Szanyin biztosította Frau Lenorét, hogy anyagilag ő is megfelelően tudja biztosítani a jövőjüket. Ennek érdekében elhatározta, hogy eladja oroszországi birtokát. Szinte rögtön az elhatározás után belefutott egy volt iskolatársába, és tudván, hogy ő gazdag, megemlítette neki a birtok ügyét. Polozov erre azt felelte neki, hogy ezt a feleségével kell megtárgyalnia, mert valójában ő a gazdag, és ő intézi a családjukban az üzleti ügyeket. Szanyin kapva kapott az alkalmon, elutazott Polozovval a közeli Wiesbadenbe, hogy találkozzon Marja Nyikolajevnával.

Marja Nyikolajevna egy rendkívül szép, ám megbotránkoztatóan szabadelvű nő volt. Szanyin eleinte feszengett a közelében, ideges volt, sietett volna vissza a szerelméhez. Ám két nap alatt Marja Nyikolajevna teljesen elcsavarta a fejét. Szanyin röviden értesítette Gemmát, hogy nem fog visszatérni hozzá, aztán Polozovékkal utazott Párizsba, Marja Nyikolajevna szeretője lett.

Ezután visszaugrunk a jelenbeli Szanyinhoz, akit nagyon bánt, hogy ilyen csúnyán elhagyta az első szerelmét, aki ráadásul tényleg viszontszerette őt Marja Nyikolajevnával ellentétben. Megérinti őt, hogy megtalálta a kis gránátkeresztet, amit egyébként Gemma ajándékozott neki szerelme, odaadása és hűsége jeléül. Elutazik Frankfurtba, hogy újra felkeresse a Roselli cukrászdát, hogy megtudja, mi lett a lánnyal. A cukrászdát nem találja meg, és egyáltalában szinte senkit nem talál, aki akár csak a Roselli névre emlékezne. Ám sikerül rábukkannia arra a katonatisztre, akivel annak idején párbajozott. Tőle tudja meg, hogy Gemmának sikerült férjhez mennie, és az egész család kivándorolt Amerikába. Még az amerikai címüket is megszerzi, és, bár nem sok reménnyel, de levelet ír Gemmának, és kéri, hogy válaszoljon neki Frankfurtba. Néhány hetet ott is tölt, és várja a választ, ami csakhamar meg is érkezik. Gemma örül Szanyin levelének, sajnálja, hogy neki nem jutott ki a boldogságból, és elmeséli, hogy neki, Gemmának viszont igen, hogy milyen jól sikerült férjhez mennie, és hogy öt gyermeke született. A legidősebb lányáról, aki már menyasszony, küld is egy képet Szanyinnak, aki mosolyogva állapítja meg, hogy a lány teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Gemma. A kis gránátkeresztet elküldi a lánynak nászajándékként.

„…nincs a világon semmi erősebb… és erőtlenebb a szónál!”

„Az első szerelem forradalom: a kialakult élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap – halál vagy új élet –, lelkes üdvözletét küldi mindennek.”

„Gyenge emberek sohasem végeznek maguk – mindig csak várják a véget.”

„Ha sikerült megtenned, amit kívántál, ami lehetetlennek látszott, lélek, használd ki a legvégsőkig!”

Milyen volt az első szerelmed? (Nem a személy, hanem az érzés.)

Világszám! 2. | Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

 

Folytassuk tehát most ott, ahol múlt héten abbahagytuk. (Igen, szeptember lévén újra visszatérnek a heti bejegyzések.) Vagyis mi az a legfontosabb dolog, amit szerettem volna kiemelni a Brás Cubas síron túli emlékezései kapcsán.

A legtöbb könyvnek van egy központi témája, minden szál egy meghatározott pontban fut össze. Ám Brás Cubas emlékiratainak tényleg csak az a célja, hogy egy emlékirat legyen. Felvillantja Brás életének meghatározó pillanatait. És persze véleményez is. De a végén anélkül csukjuk majd be a könyvet, hogy bármilyen őrületes nagy tanulságot le tudtunk volna vonni.

Rögtön a könyv elején, a 33. oldalon olvashatjuk Brás véleményét a saját emlékiratairól, aminél helytállóban egyébként én magam sem tudnám jellemezni a könyvet: „…mélyen filozofikus mű lesz, de egyenetlenül filozofikus, egyszer komoly, azután pedig játékos, nem építő, de nem is romboló jellegű, nem tüzel fel és nem is hűt le senkit, a puszta szórakoztatásnál többet kínál, de nem akarja megváltani a világot.”

És tényleg ez a leghűbb összefoglalása az én érzéseimnek is. Ez a könyv olyan, mint abban a bizonyos mesében a királylány, aki ad is ajándékot meg nem is. Ez a könyv is ad valamit, de egyáltalán nem azt, amit az ember általában vár egy könyvtől. Egy kicsit belekóstolunk Brazília történelmébe, egy kicsit belelátunk egy ember, Brás életébe, politikai ambícióiba és szerelmi életébe. Látjuk, hogy maga Brás ebből mit értékel nagyra és mit nem, de nincs nyomás az olvasón, hogy neki is ugyanúgy kéne gondolkodnia, mint Brásnak. Ez egyszerre az erénye és a hátránya is a könyvnek.

Azért azt nagyjából mégis kijelenthetjük, hogy a szerelem, illetve egész pontosan Brásnak egy szerelmi kapcsolata áll többé-kevésbé a középpontban. A Virgíliával való találkozása és kapcsolata ugyanis jó időre meghatározza Brás életének folyását.

Ez a kapcsolat fantasztikusan van ábrázolva. Machado de Assis olyan képekkel érzékelteti egy titkos szerelmi viszony minden aspektusát, amellyel azért ritkán találkozik az ember. És ezekért a képekért abszolút megéri elolvasni a könyvet. (Aki esetleg rászánná magát – és én erre bíztatok minden romantikus lelkületű embert –, annak szívből ajánlom Az ingaóra, Az alkalmas pillanat, A fejpárna, illetve A házikó című fejezeteket példaképpen.) Ezek a képek már-már lírai jelleget kölcsönöznek egy-egy résznek. De ebből a szempontból is sok különböző részből tevődik össze a könyv. Mintha Machado de Assis kísérletezett volna egyes stílusokkal, adott témákhoz adott stílusokat párosított, és ezeket fenomenális módon sikerült neki egy nagy egésszé turmixolnia.

Az egészet pedig nem csak a külsőségekre, hanem a történetre is érthetjük – még ha nem is érezzük olvasás közben egésznek. Machado de Assis úgy határozta meg a könyvét, mint „utazás az élet körül”. És itt tényleg ez történik. Egy életet mutat be. Egy embert, akinek teljesen természetes módon talán más volt fontos, mint az olvasónak. Mást tekintett az élet értelmének. Más döntéseket hozott, mint akár az olvasó hozott volna az ő helyében. És talán az olvasó számára Brás élete értelmetlennek tűnhet. Mert mit is ért el? Mit tud felmutatni? Nem lett családja, nem lettek gyerekei, nem lett említésre méltó karrierje. De oly kevés ember hagy akkora nyomot a világban, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Brás csak egy egyszerű ember volt sajátos világlátással. Nem kell mindenkinek megmondania a tutit. Talán lehetett volna „hasznosabb” élete, de tartalmasabb aligha. És ahogy megírta az életét (ahogy Machado de Assis megírta ezt a könyvet), az mindenképp megér egy misét.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, a Candide-ra és A lusiadákra.

Mi a legnagyobb, legfontosabb dolog, amit eddig véghez vittél az életedben?

Világszám! 1. | Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

Két héttel ezelőtt olyan dolog történt itt a blogon, ami korábban még sosem. És ez most valamilyen érthetetlen okból őrületes boldogsággal tölt el. 😊 Arról van szó ugyanis, hogy a Brás Cubas síron túli emlékezéseiről volt már szó korábban a blogon, méghozzá a – jelenleg szünetelő, de nem elfelejtett – NOHUN sorozatban. Ám a Helikon kiadó jóvoltából végre a magyar olvasók is megismerkedhetnek Machado de Assis regényével.

Kíváncsi lennék, minek apropóján jutott a kiadó arra az elhatározásra, hogy vállalja ennek a közel 150 éves regények a fordítását és kiadását. Talán veszem majd a fáradtságot, és írok nekik egy kedves-lelkes, érdeklődő levelet ezügyben. 😊

Már a megjelenéskor elolvastam a NOHUN-os bejegyzésemet a könyvről, mert érdekelt, hogy mire jutottam annak idején azt illetően, hogy elolvasnám-e ezt a regényt, ha lenne magyar fordítás. Akkor egyértelműen azt állítottam, hogy nagyon érdekelne ez a történet. De bármit mondtam volna is akkor, valószínűleg így is, úgy is elolvastam volna.

Ilyen előzmények tekintetében várhattam volna sokat ettől a könyvtől, de nem tettem. Ennek oka pedig a cím fordítása. Mivel a nagy könyv megjelenésekor ennek a regénynek még nem volt hivatalos magyar címe, a nagy könyv fordítói gyakorlatilag egy az egyben átvették az eredeti címet (már amennyire én ezt a nagy portugál tudásommal meg tudom ítélni…), vagyis a nagy könyvben Brás Cubas posztumusz emlékiratai szerepel. Bár a posztumusz nem éppen a legmagyarabb szó, szerintem egész nyugodtan maradhatott volna. Egyrészt azért, mert ez a cím sokkal inkább passzolt volna magához Brás Cubashoz, a főhősünkhöz. Ezt majd később még kifejtem. Másrészt a „síron túli emlékezései” nagyjából ugyanannyira magyartalanul hangzik, mint a posztumusz szó. Vagy talán még inkább. Legalábbis számomra.

A borítót viszont nagyon eltalálta a Helikon. Pontosan olyan többértelmű, és pontosan ugyanúgy megadja az olvasónak az értelmezési szabadságot, mint maga a regény.

A könyvhöz három előszó is készült. A másodikat és a harmadikat az író és a fiktív író, vagyis Machado de Assis, illetve maga Brás Cubas írta, vagyis ezek szerves részei a regénynek. Az elsőt kifejezetten a magyar kiadáshoz Cserna-Szabó András írta. Bevallom, nem olvastam még tőle semmit, pedig nagyon ígéretesnek tűnő könyvei vannak. (A Szíved helyén épül már a Halálcsillagot a megjelenése óta szeretném elolvasni, mert nagyon tetszik a címe, de sajnos még nem jutottam oda. Talán majd most.) Az kétségtelen, hogy a könyv stílusát nagyon jól sikerült átvennie. Mindazonáltal számomra semmi újat nem tett hozzá a könyvhöz. Inkább olyan volt, mint a filmekhez készült előzetes. De ha már valaki megvette a könyvet, valószínűleg el fogja olvasni, vagy legalábbis belekezd, és akkor ki fog derülni számára, hogy milyen, és hogy ez neki tetszik-e. Egyszóval kicsit céltalannak éreztem.

Ha már itt tartunk, utószó is volt a könyvhöz, amit Milton Hatoum, egy kortárs brazil író írt. Sajnos azt kell mondjam, hasonlóképpen nem láttam értelmét, mint az első előszónak. Nem szeretem az ilyen hivatalos „magyarázatokat”. Köszönöm szépen, de van nekem saját képzelőerőm, és majd én azt hallok ki a sorok közül, amit szeretnék. Ráadásul ez a könyv ebből a szempontból egy igazi kincs, mert itt aztán semmilyen nagy tanulság nincs az ember szájába rágva. És akkor itt el is érkeztünk a lényeghez, az egyik legfontosabb dologhoz, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban szeretnék kiemelni.

De erről majd bővebben két hét múlva…

Ha most kellene összegezned az életed, milyen nagy tanulságot vonnál le belőle?

Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

Ma egy nagyon különleges könyvvel kezdünk el foglalkozni. De hogy miért is különleges, az majd csak a következő bejegyzésből fog kiderülni. 😊 Ma csak megnézzük Joaquim Maria Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékezései című művének cselekményét.

Ahogy az a címből is kiderül, itt egy visszaemlékezésről van szó. De nem akármilyenről! Brás Cubas, a főszereplőnk a halála után emlékezik vissza az életére.

Emlékezéseit a halálával kezdi, egész részletesen leírja a halálának körülményeit. Aztán néhány fejezet múlva, bravúros logikával áttér a születésére, és onnantól fogva, ugyan kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal, de egyenesen haladunk előre az életében.

A kisgyermekkorából azt emeli ki, hogy milyen szertelen, vadóc volt, és hogy főleg az apja mennyire elkényeztette őt. Nem tudott olyan csínyt elkövetni, amiért igazán megfenyítették volna.

Az első igazi kellemetlenség az életében az első szerelme miatt éri. Marcela ugyanis egyszerre több vasat tart a tűzben, és láthatóan mindig annak kedvez, aki éppen a legtöbb és a legdrágább ajándékokkal halmozza el őt. Mivel Brás jómódú családból származik, ez eleinte nem probléma számára, de aztán rövid időn belül jókora adósságot halmoz fel. Ekkor az apja erőszakkal Európába, Portugáliába küldi, egyrészt, hogy elszakítsa Marcelától, másrészt pedig, hogy jogot tanuljon.

Néhány évet ott tölt, és valóban jogi tanulmányokat folytat, sőt, el is végzi az iskolát, de emellett elég léha életet él. Egy napon azonban az apja hazahívja, mert az anyja súlyosan lebetegszik. Brás még éppen időben érkezik vissza Rióba (Rio de Janeiro), hogy néhány szót válthasson nagy beteg anyjával, röviddel azután azonban a nő meghal. Brást annyira lesújtja ez a szomorú eset, hogy egy időre az egyik vidéki birtokukra vonul vissza.

Ekkor is az apja lendíti ki a fásultságból, kérleli, hogy egyrészt lépjen fel a politikában, másrészt pedig nősüljön meg. Brás mindkettőbe beleegyezik. Az apja már ki is nézte számára az egyik befolyásos képviselő lányát, bízva abban, hogy ez a házasság majd a karrierjére is jó hatással lesz.

Brás ekkor ismerkedik meg Virgíliával. Egy ideig randiznak is, ám végül Brás kosarat kap, Virgília az egyik vetélytársához, Lobo Neveshez megy hozzá. Kis idővel az esküvő után Virgília és Brás egy bálban találkoznak újra. Ekkor még csak beszélgetnek, a következő bálban már táncolnak is néhány keringőt, és menthetetlenül egymásba szeretnek. Ekkor kezdődik meg a hosszú éveken át tartó, titkos viszonyuk, és ennek a viszonynak a leírása teszi ki a könyv nagy részét. Brás barátságot köt Virgília férjével, Lobo Nevesszel, így bejáratos lesz a házukba. Ám csakhamar gyanakodni kezdenek rájuk. Ekkor vesz egy kis házikót, ahová beköltöztetik Virgília egykori varrónőjét, így a nő akaratlanul is a titkos kapcsolat őrzője lesz.

Nagyon szeretik egymást, ám Virgília nem hajlandó elhagyni Lobo Nevest. Brás annyira odavan a nőért, hogy látszólag képes belenyugodni a másodhegedűs szerepébe. Ám Lobo Nevest kinevezik egy északi tartomány elnökévé, ami azzal jár, hogy oda kell költözniük, így Brás és Virgília kapcsolatának a távolság miatt vége szakad.

Ezután Brás csak teng-leng. A nővére összeismerteti egy potenciális menyasszony-jelölttel, ám a lány tragikusan fiatalon egy járvány áldozata lesz. Politikai babérokra tör, nem kisebb pozíciót céloz meg, mint a miniszterit, ám kudarcot vall. Ezután ellenzéki újságot alapít, de azt is feladja. Virgíliával is találkozik később újra, amikor visszaköltöznek Rióba, de a kapcsolatukat már nem újítják fel.

Az utolsó fejezetben összegzi az életét, és arra jut, hogy sok mindent nem ért el, de azt sem mondhatja, hogy rossz élete volt, mert látott a magáénál sokkal sanyarúbb sorsokat is.

Ha most írnád meg az életrajzodat, életed melyik eseményét tennéd a fő helyre?

„Higgyék el, nincs jobb dolog az emlékezésnél, senki ne higgyen a jelen boldogságban… Az idő múlásával, amikor lecsillapodik a szenvedély, akkor igen, akkor már átadhatjuk magunkat a maradéktalan gyönyörűségnek, mert a két illúzió közül az a jobb, amelybe fájdalom nélkül belefeledkezhetünk.”

„…a saját kis játék kardunk mindig nagyobb, mint Napóleon pallosa.”

„Egy alaptalan vagy téves babona még megengedhető, de az olyan már megengedhetetlen, amelyiknek áldozatul esik az élet egy darabja.”

„…a teljes őszinteség összeegyeztethetetlen egy bizonyos szintű társadalmi helyzettel, és a társadalmi békét csak kölcsönös porhintéssel lehet fenntartani…”

„Harcolj. Vagy szétcsapsz közöttük, vagy nem, az a lényeg, hogy harcolj.”

„Azt nem tagadhatod…, hogy aki jót tesz, mindig boldogabbnak érzi magát, mint az, akivel tették. Mert mi is egy jótétemény? Olyan cselekedet, amely a kedvezményezett valamiféle szükségét megszünteti. Miután az eredmény megvalósult, azaz megszűnt a szükség, a szervezet visszatér korábbi állapotába, közömbös helyzetébe.”

„A jótétemény emlékének tovább élése a jótevő emlékezetében a jótétemény természetével és hatásával magyarázható. Először is, ott van a jótett érzése, és ebből következően annak a tudata, hogy képesek vagyunk jót tenni, másodszor, különbnek tartjuk magunkat egy másik lénynél, mind az állapotunkban, mind az eszközeinkben; és a leginkább megalapozott vélemények szerint ez az egyik valóban igen kellemes dolog az emberi szervezet számára.”

Könyv vs. színdarab | Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Ebben a bejegyzésben még utoljára a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művel foglalkozok. A könyv tartalmát, az én értékelésemet és néhány kósza gondolatot elolvashatjátok a linkeken. Na és volt még egy bejegyzésem még jóval korábban Stevenson eme művéről. Ez a bejegyzés tavaly októberben született, ekkor jártam ugyanis a budapesti Operettszínházban, és éppen a Jekyll és Hyde című darabot volt szerencsém megnézni. Ebben a mai bejegyzésben pedig szeretném kicsit összehasonlítani a darabot és az eredeti művet.

Feltehetően mindenféleképpen megszületett volna ez a bejegyzés, de most van egy kis extra is a dologban. Az a ritka eset állt ugyanis elő, hogy a feldolgozás jobban elnyerte a tetszésem, mint az eredeti, és ez számomra mindig különös. Nekem ugyanis az az alapfeltevésem, hogy mivel egy könyvbe több információ fér bele, mint egy filmbe vagy egy színdarabba, automatikusan érdekesebb és izgalmasabb lesz, és ezáltal jobban is fog tetszeni. Olyannal persze már többször is találkoztam, hogy egy könyv feldolgozása is tetszett (például a Jane Eyre esetében). De olyan eset, hogy a feldolgozás sokkalta jobban tetszett, mint az eredeti, csak egyszer fordult eddig elő, méghozzá A gyűrűk urával kapcsolatban. Itt elolvashatjátok, miért tetszett nekem a filmtrilógia jobban, mint a könyv. Viszont még A gyűrűk ura esetében sem arról van szó, hogy ne tetszett volna a könyv. Nagyon szeretem a könyveket is, mert persze arra is áll, hogy több minden történik bennük, mint a filmekben. Csak az én kis, végtelenül romantikus lelkemhez bizonyos aspektusok miatt a filmek közelebb állnak. A Jekyll és Hyde esetében viszont ráadásul arról van szó, hogy a könyv egyáltalán nem tetszett, míg a színdarab viszont nagyon.

És hogy miért is volt a színdarab sokkalta jobb a könyvnél? Nos, a könyvnek igazából nem nagyon volt cselekménye. Történt benne egy gyilkosság, de annak sem lehetett az olvasó „szemtanúja”, csak mások elmondásából értesült róla. És azon túl többnyire dr. Jekyll barátjának, dr. Uttersonnak az elmélkedéseit olvashatjuk arról, vajon mi köze lehet Jekyllnek Hyde-hoz.

A könyv cselekménye teljesen egyértelműen kevés lett volna egy szórakoztató színdarabhoz. Ám ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben jeleztem, a téma igenis adott volna lehetőséget egy bővebb, és ezáltal érdekesebb kifejtésre. Szerencsére más is meglátta ezt a hatalmas potenciált, és a lehető legpraktikusabban és szórakoztatóbban került kibővítésre a történet.

Bekerült két nagyon jelentős női főszereplő is a történetbe, a gyilkosságok számát is megemelték, és úgy összességében zseniálisan szőtték össze a szálakat. Jobban mondva alapvetően arról van szó, hogy egyáltalán csináltak szálakat, amelyeket össze lehetett fűzni, és aztán fantasztikusan össze is fűzték őket.

Egyáltalán nem azt akarom azonban mondani, hogy a darab hibátlan lenne, mert erről szó sincs. De összességében mégis élvezhetőbb volt, mint a könyv, és a lehetőségeihez mérten alaposabban foglalkozott a témával.

Mi a véleményed a könyves feldolgozásokról?