Maria Edgeworth: A Rackrent-kastély

Maria Edgeworth története az első az 1800-as és 1900-as évek közötti szakaszból. A könyvet, pontosabban a Tájfun című művet, melynek része A Rackrent-kastély, a MEK-ből töltöttem le, íme. A Tájfun alcíme Klasszikus angol kisregények, amiből rögtön ki is derül, hogy A Rackrent-kastély kisregény. Az olvasógépemen 265 oldal hosszúságú volt. (Ennyit egyébként arról, hogy mi a kisregény. Rövid. Rövidebb, mint a regény. Próbáltam utánajárni, de a többi szerintem marhaság. Bár én készséggel megszavazom neki a regény titulust is. Kit érdekel, milyen hosszú? Sőt, miért lett hirtelen divat 3-400 oldalas könyveket írni? A 200 olyan kellemes lenne, ami pont beleférne egy laza hétvégébe…)

A könyv történetét tulajdonképpen Thady Quirk, a Rackrent család egyik szolgálója meséli el. Gyakorlatilag bemutatja pár generációig visszamenőleg a Rackrent családot, hogy hogyan szerezték meg a címben szereplő kastélyt, és hogyan dorbézolták el gyakorlatilag. A Rackrent család genetikailag pazarlónak minősült, valamint a lehető legrosszabbul választottak feleséget. Bár, ha jobban belegondolok, pont magukhoz illő párt választottak, sőt, a legtöbb nő túltett pazarlásban a férjén.

Az első Rackrentet még nem ismerte Thady, ahhoz képest elég bőbeszédűen szól róla. A többiek idejében viszont már ott volt a kastélyban, vagyis első kézből figyelheti, ahogy sorsára hagyják a kastélyt, a birtokot, a földeket, mindent. De hát ő nem is az épületet szolgálja, hanem a családot, a kastély épp aktuális urát, és minden időkben feltétlen hűségről tesz tanúbizonyságot. Vele azonban szöges ellentétben áll a saját fia, aki szintén főszereplővé lépteti elő magát, de ezt a „poént” fedje homály, hogy mikor és miért és hogyan. (Azért nem akarom ezt kifejteni, mert bár jelentős momentum, de végeredményben nem ez a könyv lényege.)

Gyakorlatilag ennyiből áll ez a könyv, egy rövidített családfa. És tulajdonképpen a történet legislegvégén maga Thady mondja ki azt, hogy a könyv célja az volt, hogy képet nyújtson az angolok számára az írek jelleméről. Erre pedig azon apropóból volt szükség, hogy Írország 1801-ben csatlakozott Nagy-Britanniához. Azért szerintem ez inkább ellenpropagandának minősül, maradjunk annyiban, hogy nem fest túl rózsás képet a történet az írekről.

• Utalás történik Goethe Az ifjú Werther szenvedéseire (Werther keservei címen).
• Egyszer az egyik Rackrentről megjegyzi Thady, hogy: „Intettem én, hogy való ugyanazt a Banshee-tündért hallottam, akit a nagyapám hallott Sir Patrick ablaka alatt, pár nappal annak halála előtt.” Ami csak azért volt meglepő, mert az egyik kedvenc sorozatomban is van egy Banshee. A banshee eredetileg a kelta klánokhoz tartozó tündérasszony, aki a sikoltozásával előre jelezte egy családtag halálát.

„…van, aki ha nyakig ül is az adósságban, csak annál vígabban éli világát, mert nem veszi szívére a nehézségeket, máskülönben miként is lehetne, hogy olyan jól és gondtalanul élnek sokan, amint lépten-nyomon láthatjuk, miután már tönkrejutottak?”