Friedrich Hölderlin: Hüperión

 

Figyelem, figyelem, bejelentés következik! Mai könyvünkkel, a Hüperiónnal lezártnak tekinthető az 1800-as évek előtti szakasz. Azaz elméletileg sikerült az összes, 1800-as évek előtti, magyarul megjelent könyvet elolvasnom a listáról. Vállveregetés, meg pacsi, meg minden! J

Nyilvánvalóan le akartam már zárni ezt a szakaszt, ha már csak ez az egy könyv hiányzott, ezért is esett a választásom most erre a könyvre. Meg hát elég csábító volt a mérete. És teljesen gyanútlanul izomból belecsaptam a fejszémet egy ősöreg, de annál nemesebb fába. Az meg, képzeljétek el, durván visszacsapott…

A Hüperión, kérem szépen, levélregény. Főszereplőnk, Hüperión, egy görög ifjú, aki levélben tájékoztatja barátját, Bellarmint, majd később szerelmét, Diotimát életének alakulásáról. És hát az élete… Az élete pontosan ugyanolyan, mint az enyém vagy a tiéd, vagy akárki másé ezen a földgolyón. Hüperión a fiatal felnőttek közismert kórjában szenved, nevezetesen abban, hogy felnőtt. Felnőtt, és rájött, hogy az a kép, amit ő dédelgetett magában a világról és az életről, azok egyáltalában nem úgy vannak. Van egy eszményképe – és ehhez tulajdonképpen nagyon is jó helyre született, mert állhatna-e nemesebb előkép előtte, mint a görög történelem. És látja, hogy a jelenben már nagyon-nagyon messze áll a világ ettől az eszménytől. És azt is látnia kell, hogy ha meggebed, sem tudja ő egyedül helyreállítani a dolgokat. És később majd arra is rájön, hogy sajnos másokkal sem tudja, mert ahány ember, annyiféleképpen értelmezzük a világot. És hát sokan hajlamosak vagyunk csak magunkra gondolni.

Az elején nagyon szenved. A tanítója elhagyja, később egy közeli barátjában is csalódnia kell. Jön-megy a világban, és nagyon nem találja a helyét. És látja, hogy nem jó irányba halad a világ, és nem tud tenni ellene, pedig úgy megmentené az egész emberiséget. Jártában-keltében aztán elvetődik egy barátjához egy szigetre, ahol megismerkedik a fentebb már említett Diotimával. Ez talán furcsán fog hangzani, de Diotima egymagában megtestesíti azt az egész eszményi világot minden tartozékával együtt, amelybe Hüperión vágyakozik. Törvényszerűen beleszeret a lányba, és a lány is belé. Nagyon egy hullámhosszon lesznek, és Diotima bíztatja is Hüperiónt, hogy ne hagyja parlagon a benne szunnyadó tettvágyat, és mégiscsak próbáljon megtenni mindent azért, hogy visszahozhassa az aranykort Görögországba. Így Hüperión csatlakozik a török elleni felkeléshez. De azt kell tapasztalnia, hogy nem mindenki a vágyott aranykor miatt vesz részt a harcokban. Rájön, hogy bizony sok ember embernek a farkasa, és hogy nem teremthetünk mindenkinek tökéletes világot, maximum magunknak. Ekkor vissza akar térni szerelméhez, de erre már nem lesz lehetősége. Talán ez egy jel lehetett volna számára, hogy mégse adja fel az emberekbe vetett hitét, és állítsa a közjó érdekébe saját erőit. De nem így tesz. Elhagyja Görögországot, hátralévő életét Németországban éli le, minden idejét a természetben tölti, a természet tökéletességében talál megnyugvásra.

Ez egy nem túl jó állapotú antikvár könyv volt...

Ez lenne nagyjából a könyv története. Engem alapvetően nagyon-nagyon megfogott ez a szenvedős-útkeresős téma. Mert én abszolút ugyanezt éreztem egy időben. Hogy ez a való világ, ez egy kalap guano. Ez nem az, amit én elképzeltem. Még csak köszönő viszonyban sincs egymással a kettő. És akkor most mégis mi a francot csináljak? Na hát erre bizony nem jó érzés rádöbbenni. És bizony az ember képes éjszakákon át álmatlanul feküdni az ágyában, és azon gondolkodni, hogy oké, amerre akartam menni, arra nem hogy út nincs, de a világ se folytatódik arra, szóval valamerre másfelé kell, de akkor mégis merre és hogyan. És az én elképzelésem az, hogy ezzel sokan lehetnek így. Talán nem mindenki éli meg ezt ennyire mélyen. És bizonyára sokaknak nem jelent ez akkora akadályt, hogy akkor most egy pálfordulással el kell indulni az ellenkező irányba. De hát szerintem azért többen vannak olyanok is, mint Hüperión meg én, akik eltöltenek azért jó sok időt a világ szélén a lábukat lógatva azzal a gondolattal, hogy marhára erre kéne továbbmenni, de nem lehet, mert itt ezen túl csak a nagy semmi van.

Szóval az elején nagyon belezuhantam a könyvbe, de aztán ahogy haladtam előre, úgy kezdtek egyre inkább jönni a kérdések. Például hogy miért gondolta szegény Hüperión azt, hogy a múltban bármivel is jobb lett volna. Persze nyilván a történelemkönyvek a nagy hőstetteket emelik ki, de hát akkor is voltak átlagemberek, átlagos problémákkal, és talán akkor azon siránkozott valaki, hogy miért nem ő vitte a spártai győzelem hírét. Aztán Diotima is nekem túl tökéletesre sikeredett. Aztán később rájöttem, hogy valószínűleg pont ez volt vele a cél, mert kicsiben talán ő szimbolizálta azt az egész elképzelt, tökéletes világot, amit Hüperión megálmodott. De a többi mellékszereplővel is gondom volt. Adamaszról, Hüperión bölcs tanítójáról úgy ír, hogy sokszor az volt az érzésem, talán ő csak a főhős képzeletében létezett. Alabandával pedig eleinte túl bensőségesnek találtam a barátságát. Később viszont ezen elmélkedve arra jutottam, hogy talán közelebb lehetnénk az eszményi világhoz, ha a férfiak is ilyen nyíltan kimutatnák az érzéseiket.

Ezt a meglepetést találtam az oldalak közt :)

Ez egyébként többször is előfordult már velem a projekt alatt, hogy sok dologgal, amiket a főszereplők tesznek, nem tudok azonosulni, vagy egyenesen bosszant. De ha egyébként szimpatikus a szereplő, akkor töröm a fejem, próbálok magyarázatot találni az eseményekre, és a legtöbb esetben találok is. J Jelen esetben ide tartozott még az a momentum is, amikor Hüperión szenvedélyes levélben kérte Diotimát, hogy inkább mondjon le róla. Ezt a lépését először nem nagyon értettem, de ahogy elmélkedtem rajta, arra jutottam, hogy bár talán én nem így tettem volna, azért érthető, ha az ember első felindultságában, mert (újfent) összeomlott a világa, hülyeségeket csinál.

A történet végével viszont nem voltam megelégedve. Egyrészt azért, mert konkrétan leesett az állam attól, hogyan jellemzi saját hazáját Hölderlin. Másrészt pedig azért, mert nekem kicsit túl romantikusnak tűnik a lezárás, miszerint Hüperión a természet csodálatával tölti élete hátralévő napjait, és gyakorlatilag többé-kevésbé boldogan él, míg meg nem hal. De talán csak azért van ezzel problémám, mert én még nem tartok ennél a fázisnál. Én még szenvedek, és forgok körbe-körbe, hogy merre tovább. De így már látom a fényt az alagút végén, hogy nem tudom megmenteni a világot, de magamat feltétlenül. Szóval meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki hasonló válságban szenved. Meglepően aktuális történet gyönyörű megfogalmazásban.

 

„Ó, bár sose mentem volna a ti iskoláitokba! A tudomány, amelyet követtem aknájába, lefelé, amelytől balga ifjúságomban tiszta örömöm igazolását vártam, mindent elrontott számomra.”

„Nagyszerű, ha két egyenlő lélek szövetkezik, ám isteni, ha egy nagy ember magához emeli a kisebbeket.”

„…s tavaszi élet, örökifjú nap emlékeztetett rá, hogy itt egykor ember is élt s már tovatűnt – hogy az ember nagyszerű alkotóereje már csak egy templom tört darabjaként van jelen, vagy az emlékezés őrzi, mint halott képet – akkor búsan játszadozva ültem ott, mohát tépdestem egy félisten szobortalapzatáról, márvány-hős vállát ástam ki a törmelékből, s a félig betemetett párkányokról a tövisbokrot és a hangát gyomláltam…”

„Persze, nehezen ment fejembe ez az új tanulság, persze: nem szívesen váltam meg ifjúságom büszke tévedésétől – hiszen van-e, aki szívesen tépi ki szárnyait? – de így kellett lennie!”

„Mi az ember? – kérdezhetném; miként lehetséges, hogy a világon létezik ilyesvalami, ami káoszként forrong, vagy mállik szét, mint a korhadó fa, és az érlelődésig sohasem jut el?”

„… és nem, nem halok meg önként. Igen, igen! jutalmam előre megkaptam – éltem. Több örömöt csupán egy isten viselhetne el, én nem.”

„Ó, most már látom, most már tudom, amit gyakran sejtettem: ruha az ember, és sokszor egy isten ölti magára – kehely, amelybe nektárját önti az ég, hogy gyermekeinek a legjobból adjon ízelítőt…”

„halandó erőkkel igyekszünk szépet építeni, pedig a szépség gondtalanul növekszik mellettünk!”