Alessandro
Manzoni könyvét már régesrég letöltöttem a MEK-ből, de csak mos jutottam el
oda, hogy neki is vágjak. Pontosabban nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt.
Nagy várakozásokkal indultam neki a könyvnek, de… Lássuk a valóságot.
Történetünk
a XVII. században játszódik Olaszországban, Milánóhoz közel. Egy kis
falucskában egy egyszerű pár szeretne egybekelni, de a papjuk nem akarja
összeadni őket, mert a környék kényura megfenyegette őt. Ezért aztán a pár
cselhez folyamodva próbál mégis a dolga végére érni, de ez sem sikerül nekik,
így kénytelenek elmenekülni a falujukból. Elválnak útjaik, és kivel-kivel
számos izgalmas kaland történik. Az ifjú, Renzo, Milánóban belekeveredik egy
felkelésbe, melynek következtében elfogató parancsot adnak ki ellene, így
sokáig bujkálnia kell egy másik tartományban. Kedvesét, Luciát pedig csellel
elragadják biztonságos búvóhelyéről, és már majdnem a gonosz kényúr kezére
jutna, de elrablója megsajnálja őt, és visszaszolgáltatja anyjának. Lucia
ezután Milánóba költözik, hogy minél távolabb legyen attól a személytől, aki őt
megrontani akarta, Don Rodrigótól, itt azonban még nagyobb veszedelem vár rá a
pestis képében. Elkapja a kórt, ahogy Renzo is elkapja, de mindketten
szerencsésen felépülnek belőle, újra egymásra találnak, és boldogan élnek, míg
meg nem halnak.
Ebből
az alap sztoriból is látszik, hogy nem Manzoni találta fel a spanyol viaszt.
Sok-sok könyvnek ez az alapja: adott egy szerelmes pár, akiknek mindenféle
értelmetlen viszontagságokon kell keresztülmenniük, míg végre egymáséi
lehetnek. De ha nem lennének az értelmetlen viszontagságok, nem lenne könyv
sem. Ez rendben is van. De másoknak ezt valahogy jobban sikerült kivitelezniük,
mint Manzoninak. Itt egyszerűen csak a pórnép áll szemben a hatalmaskodó
gazokkal, és nincs megoldás. Amennyire vártam ezt a könyvet, amennyire vártam,
hogy visszacsöppenhessek egy régmúlt korba, más értékrendű emberek közé, és ott
élhessek egy darabig velük, pontosan akkora csalódás volt ez a könyv. Már most
tudom, hogy nem hagyott bennem mély nyomot. Még csak nem is bosszantott. Nem
ijesztett meg, mint például a Veszedelmes viszonyok. Az egyetlen értékelhető,
amit találtam benne, az a feltehetően valós történelmi események – a Milánót
majdhogynem elsöprő éhínség és a későbbi pestisjárvány – leírásai voltak.
Ezeknél tényleg azt éreztem, hogy messzemenőkig részletesek, és ha valóban
megtörténtek a dolgok, akár így is történhettek.
Szóval
a történet – langyos. Nincsenek izgalmas fordulatok, rettenetesen sok az olyan
leírás, ami nem igazán kapcsolódik a fő szálhoz (és a kutyát sem érdekli),
például a főapátnő vagy Christoforo atya története. És akkor most nézzük meg a
karaktereket. Renzo – uncsi. Egy nagyszájú parasztlegény, aki csakazértis
véghez viszi akaratát. Lucia – uncsi és bosszantó. Egyetlen épkézláb gondolata
az volt, amikor megtette a szüzességi fogadalmát, ha már ilyen kis mimóza
lélek, de még erről is hagyta lebeszélni magát. Ezt pedig annyira de annyira
utálom. Tényleg, szívemből utálom az ilyet. Ha valaki vallásos, az legyen fehér.
Persze, tudom, nem léteznek fekete-fehér emberek. De igenis létezzenek! Ha
valaki hisz Istenben, cselekedjen Istennek tetszően, és pont. Nincs apelláta. A
többiek meg elhanyagolhatók. Don Rodrigó a fő ellenség, Ágnes, Lucia anyja egy
nagyszájú parasztasszony, sokkal inkább illene Renzohoz, mint a lánya. A
névtelen lovag, aki elrabolja Luciát, egyik pillanatról a másikra megtér, és
szentéletű lesz. Ezt nem tudom sajnos elhinni. Az egyetlen értékelhető karakter
Don Abbondio volt, az a szerencsétlen lúzer, na ő például egy az egyben fekete
karakter, bármennyire is vallásos, ráadásul pap. Mindig a saját helyzetét
nézte, a saját bőrét mentette, nem érdekelte, mit parancsol(na) a kötelesség.
És ez egy paptól teljesen kiszámíthatatlan és érdekes volt. De sajnos túl
keveset szerepelt.
Élményemet
bizonyára a fordítás sem emelte. Mint említettem, a MEK-ből töltöttem le a
könyvet, ahova sajnos egy 1800-as évekbeli fordítás van feltéve. Igencsak rontott az
élvezeti értéken, de le kell szögezni, nem ez volt a legrosszabb.
Jöjjenek
az idézetek, aztán felejtsük el gyorsan ezt a felejthető történetet.
„Azok,
kik mások türelmét kiszíják, kik gaztetteket, vagy bármi módon másokon
igazságtalanságot követnek el, nemcsak elkövetett vétkükért, hanem azon roszért
is felelősek, melyet az általuk megsértettek keblében felkeltenek.”
„…ládd,
ha az ember jól tudja forgatni a kiáltványokat, senki sem bünös és senki sem
ártatlan.”
„…mert
hiszen e világnak egyik bolondsága, - hogy ismeretlenül gyülöljük egymást.”
„Ezen
önmagával és másokkal vívott fájdalmas harczok közt töltötte el gyermek éveit,
s lépett át azon válságos korba, melyben a lélekbe titkos hatalom ébred fel,
mely a szívben szunnyad hajlamokat felkelti, felékesiti, átalakítja, s váratlan
irányba vezeti.
„Az
ösvény saját mélységébe szédíti a szemlélőt.”
„…ott
van hazánk, hol jól megy dolgunk…”
„…a
zsiványok kipusztulhatnak, a dögvészből kigyógyulhat az ember; de az évek ellen
nincs orvosság.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése