Nemzeti alaptankönyv 2. | Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

Nem hagyott nyugodni a legutóbbi bejegyzésem, mert tényleg úgy gondolom, hogy ezt a regényt kiválóan lehetne használni az iskolában. Ezért úgy döntöttem, a teljesség igénye nélkül – mivel nem vagyok képzett szakember – összegyűjtöm, milyen témákról lehetne beszélni egy tanóra keretén belül.

Avagy szentelek ezúttal egy külön bejegyzést az apró kincseimnek. J

Földrajz

• Érdekes vulkáni képződmények: a könyvben konkrétan az Óriás útjáról Írországban és Fingal barlangjáról a Hebridákon esik szó.
• Meteorológiai jelenségek, például Szent Elmo tüze
• Meteorológiai mérőműszerek (hőmérő, légnyomásmérő)
• Földrajzi szélesség és hosszúság meghatározása
• Iránytű használata
• Földtörténeti korok
• Flóra és fauna változása a földtörténeti korokban
• Híres barlangok, például a Mamut-barlang Kentucky-ban, vagy a Dionüszosz füle

Történelem

• Találmányok, például a Ruhmkorff-féle készülék
• Tudomány változása az évek során
• Titkosírások

Irodalom

• Mi valóságos ebben a regényben, és mi az, ami fikció?
• Következetlenségek egy regényben (Igen, még ilyesmit is véltem felfedezni a könyvben, de nem árulom el, hogy pontosan mit, mert szerintem nem túl zavaró, és lehet, hogy másnak fel sem tűnik.)

Melyik (volt) a kedvenc tantárgyad, és miért?

Nemzeti alaptankönyv | Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

 

Nagyon vártam a találkozást Verne Gyulával, mert nagyon különleges a kapcsolatom vele. Először is gyerekkoromban láttam egy mesefeldolgozást a 80 nap alatt a Föld körülből, ami egyszerűen zseniális volt. Másrészt pedig – kínos, de igaz – évek teltek el, mire egyszer megvilágosodtam, hogy a világhírű magyar író, Verne Gyula valójában Jules Verne. J

Elsőként azonban nem a fent említett regénye, hanem az Utazás a Föld középpontja felé című jött a listán, így ez volt az első olvasásom tőle. A könyvet a MEK-ből töltöttem le ingyen és teljesen legálisan. Itt ti is megtalálhatjátok.

A címből az ember arra gondolna, hogy ez egy aranyos, ámde légből kapott kalandregény lesz. És persze alapvetően tényleg az, de még annál is sokkal több. Lidenbrock professzor (akinek a nevét én következetesen mindig Lindenbrocknak olvastam, és meglepetésemre a nagy könyv is így hivatkozik rá J) és unokaöccse, Axel, valamint egy segítőül melléjük szegődött izlandi, bizonyos Hans kalandjait olvashatjuk. Ők hárman leereszkednek Izland egyik rég kihunyt vulkánjába abból a célból, hogy onnan majd elérik a Föld középpontját. Útjuk során sokat beszélgetnek, és még több felfedezést tesznek, amiből az olvasó is rengeteget tud tanulni. Főként földrajzról van persze szó, de azért helyet kap a történelem is, és okosan forgatva a könyvet még az irodalmi tanulmányokhoz is hasznos lehet.

Verne Gyula bácsi ezen könyve, rövid, pörgős, kalandos és tele van érdekességekkel. Úgy érzem, hogy ez egy súlyosan kiaknázatlan iskolai segédeszköz. Nem értem, hogy lehet valamit ennyire figyelmen kívül hagyni. Pedig ez a könyv lehetne minden tanár és diák álma, mert szórakoztató, ugyanakkor tömve van zseniális témákkal.

Hová szeretnél most leginkább elutazni, és miért?

„A tudomány, fiam, csupa tévedésekből áll, de a tévedéseket el kellett követni, hogy lassan eljuthassunk az igazsághoz.”

„Meggyőződésem, hogy egy ember, akiben van akaraterő, mindaddig nem eshet kétségbe, amíg a szíve ver.”

Mamahotel a XIX. századi Oroszországban | Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

 

Legfrissebb kiadás: 1984, Európa

Azt gondoltam én, kis naiv, hogy ha majd több időt hagyok magamnak az olvasásra, akkor jobban előre tudok majd dolgozni, és sokkal nyugodtabb, összeszedettebb és elégedettebb leszek. Elfelejtettem annak a nagyon bölcs embernek a megállapítását, aki rájött, hogy a munka bizony teljes egészében kitölti a rászánt időt. Azt javaslom, ti is jól jegyezzétek meg ezt. Most pedig mindenféle további magyarázkodás és nyavalygás nélkül lépjünk is tovább a szóban (vagyis címben J) forgó könyvre.

Annál, mikor egy szereplő neve egy könyv címe, már csak azt utálom jobban, amikor egy olyan szó a cím, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy az egy ember, egy hely vagy esetleg valami kitalált dolog neve. És mivel teljesen járatlan vagyok az orosz nyelvben, ezért az Oblomov számomra pontosan ilyen cím volt. Viszont maga a könyv nem túl vastag, ezért mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de belevágtam.

A cím rejtélyére rögtön az első mondatban fény derül, amikor is bemutatásra kerül főhősünk, Ilja Iljics Oblomov. És persze nem csak a nevét tudjuk meg, hanem az első fejezetekben elég alaposan megismerjük az életmódját. És itt el is érkeztünk a bejegyzés címében említett és manapság oly gyakran hangoztatott mamahotelnek a XIX. századi, orosz változatához. Oblomov ugyanis birtokot örökölt a szüleitől, aminek a jövedelme lehetővé teszi, hogy ő az ég egy adta világon semmit se csináljon. De semmit. Annyira belejött már a semmittevésbe, hogy még arra sem hajlandó, hogy a barátait meglátogassa. Csak fekszik a díványán naphosszat, és hűséges szolgájával, Zaharral zsörtölődik.

Ezen kívül megismerjük még a gyerekkorát is, hogy hogyan nevelték, és hogy folyt az élet a szülői házban. Oblomov elsődleges terve, hogy visszatérjen a szülőfalujába, és újra megvalósítsa azt az idillt, amit gyermekként odahaza tapasztalt, de a tervezgetés (vagyis inkább a tervezés tervezgetése) a maradék kis erejét is felemészti. (A nagy részét a henyélés emészti fel.)

Aztán váratlanul betoppan hozzá egy régi, gyermekkori barátja, Stolz, és megpróbálja kirángatni Oblomovot a restségből. Rábeszéli, hogy tartson vele egy európai utazásra, amibe Oblomov, ugyan nem túl lelkesen, de belemegy. Amíg az utazás előkészületei folynak, Stolz különféle társaságokba hordja magával barátját, és az egyik ilyen helyen Oblomov megismerkedik Olgával, akibe – a saját legnagyobb megdöbbenésére – beleszeret. Ez egy kis időre kizökkenti őt a tunyaságból, de az évek alatt kifejlesztett, színtiszta lustaságot nem lehet hónapok alatt kigyomlálni.

Ez a történet nekem nagyon fájt belül, a legtitkosabb helyeimen. Sajnos azt kell mondjam, meglehetősen sok közös vonást fedeztem fel Oblomov és saját magam közt. Ugyan én nem örököltem birtokot, így nem tudtam oblomovi szintre süllyedni, de félő, hogy ha lett volna rá lehetőségem, velem is ez történt volna.

Oblomov burokban született, a szülei kényeztették, a széltől is óvták, a szolgák mindent megcsináltak helyette. Ugyan miért kellett volna felnőtt korában bármit is csinálnia? Eszményekért és álmokért? Persze álmodozott ő, meg tervezgetett, csak valahogy sosem jutott el a megvalósításig, mert ugye minek azt siettetni? De az idő nem állt meg a kedvéért.

A legfélelmetesebb azonban nem is ez a végtelen unottsága volt, hanem az, hogy teljes mértékben tisztában volt a szerencsétlenségével, ahogy azzal is, hogy segítségre szorul, de még ahhoz sem volt elég akaratereje, hogy a segítséget elfogadja. Mindig a legkisebb ellenállás irányába ment, mert úgy gondolta, nincs értelme az embernek fárasztania magát.

Viszonylag hamar, körülbelül a könyv első egyharmadában Oblomov beismeri Stolznak, hogy saját magát ítélte halálra ezzel a viselkedéssel. Tudja, látja, hogy ez így nem jó, és kéri a barátját, hogy segítsen, mert azt is tudja, ha ő nem segít, nem segít senki. De amikor Stolz felveti a külföldi utazás ötletét, Oblomov rögtön kifogásokat kezd keresni.

Olgával való kapcsolata is csak szalmaláng, ez többé-kevésbé előre sejthető, mert mindkettejük érzelmei elég ingadozóak. Bár más-más okokból, de mindkettejüket kételyek gyötrik, hogy valóban ez-e a nagy szerelem számukra. És talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájönnek, hogy nem. (Itt van még egy érdekes téma, Olga ugyanis már a kapcsolatuk kezdete előtt tudja, hogy meg „kell” mentenie Oblomovot, de ez más lapra tartozik.)

A végkifejletet nem fogom elárulni. Csak annyit róla, hogy nagyon ellentmondásos volt. Egyszerre értettem és nem értettem, és nagyon szomorúnak találtam, ahogy a könyvet is összességében. Elkeserítő és fájdalmas, amikor egy jó élet annyira kényelmessé válik, hogy egy ponton túl már rossz élet lesz belőle.

Utalás történik a Don Quijotéra, illetve Az ifjú Werther szenvedéseire.

Mennyire érzed úgy, hogy burokban nőttél fel?

„Ember és ember naponkénti meghitt érintkezését nem adják ingyen: sok élettapasztalat, logika, szívbeli melegség kell hozzá erről, meg amarról az oldalról is, hogy csak egymás jótulajdonságait élvezzék s kölcsönös tökéletlenségeikkel ne bökjenek s bökessenek.”

„­- Hát észrevett tán az arcomon valamit? – kérdezte Oblomov.

- Könnyet, bár rejtegette; ez csúnya vonás férfiakban: szégyelik a szívüket: Ez is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyelnék néha, az gyakrabban hibázik.”

PÁR-Baj 2.0

 

Tavaly Valentin-nap környékén írtam egy bejegyzést, amiben olvasmányokból származó szerelmespárokat versenyeztettem tisztán szubjektív szempontok alapján. Már akkor eszembe jutott egy másik rendszer, ami alapján meg lehetett volna ugyanezt csinálni, és be is ígértem a következő évre. Idén viszont totálisan megfeledkeztem róla… eddig a pillanatig. J

Kicsit megkésve tehát, de jöjjön az idei Valentin-napi bejegyzés.

A párok ugyanazok, akik tavaly is voltak, vagyis:

Hester és Arthur Dimmesdale A skarlát betűből

Werther és Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

Ethan és Mattie az Ethan Frome-ból

Jane és Edward a Jane Eyre-ből

Júlia és St. Preux az Új Héloise-ból

Renzo és Lucia A jegyesekből

Anyegin és Tatjana az Anyeginből

Newland és Ellen Az ártatlanság korából

Emma és Mr. Knightly az Emmából

Edmond és Mercedes a Monte Cristo grófjából

Emília és William a Hiúság vásárából

Julien és de Renalné a Vörös és feketéből

Elizabeth és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből

Emma és Charles a Bovarynéből

Catherine és Heatcliff az Üvöltő szelekből

Marianne és Willoughby az Értelem és érzelemből

Ezúttal azonban kidolgoztam egy pontrendszert, amely alapján rangsorolni fogom őket. Először azt gondoltam, hogy ez objektívebb lesz, de aztán rájöttem, hogy a pontozási kategóriákat és a hozzájuk tartozó pontszámokat is én döntöm el, úgyhogy ismét tisztán az én véleményemet olvashatjátok. De amennyiben nem értetek velem egyet, nyugodtan írjátok meg kommentben, szerintetek ki az, akit le- vagy éppen felpontoztam. J (Vagy ha valamire nem jól emlékeztem, azért is reklamáljatok!)

A pontozási kategóriák a következőek:

A) Tetszett a könyv                                                      1 pont

B) A kapcsolat a könyv elejétől a végéig tartott          5 pont

C) Kedveltem a nőt                                                      2 pont

D) Kedveltem a férfit                                                   3 pont

E) Inkább romantikus                                                  3 pont

F) Inkább szenvedélyes                                               4 pont

G) Megvalósult házasság a két fél között                    5 pont

H) A nő miatt hiúsult meg a kapcsolat                        -2 pont

I) A férfi miatt hiúsult meg a kapcsolat                       -3 pont

J) Valamelyik fél elhunyt                                             -2 pont

Eszerint az egyes párok a következő pontszámokat kapták:

Hester és Arthur Dimmesdale A skarlát betűből

C+E+I=2

Werther és Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

A+C+D+E+H+J=5

Ethan és Mattie az Ethan Frome-ból

A+C+D+F+H+I=5

Jane és Edward a Jane Eyre-ből

A+C+D+F+G=15

Júlia és St. Preux az Új Héloise-ból

A+B+C+D+E+H+J=10

Renzo és Lucia A jegyesekből

B+E+G=13

Anyegin és Tatjana az Anyeginből

A+C+E+I=3

Newland és Ellen Az ártatlanság korából

C+F+I=3

Emma és Mr. Knightly az Emmából

E+G=8

Edmond és Mercedes a Monte Cristo grófjából

A+B+D+E+H=10

Emília és William a Hiúság vásárából

A+D+E+G=12

Julien és de Renalné a Vörös és feketéből

F+I+J=-1

Elizabeth és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből

E+G=8

Emma és Charles a Bovarynéből

F+G+J=7

Catherine és Heatcliff az Üvöltő szelekből

F+H+J=0

Marianne és Willoughby az Értelem és érzelemből

F+I=1

Eszerint a győztes idén is Jane és Edward lettek. Úgy látszik, nincs rendszer, ami nálam más eredményt tudna hozni. J De azért lettek meglepetések, például rögtön a második helyet elért Renzo és Lucia személyeiben, mert ugye maga a könyv sajnos nem hagyott bennem mély nyomokat. De a jelek szerint maga a páros mégis nagyon jól teljesített. J

Mit jelent számodra egy párkapcsolatban a romantika és mit a szenvedély?

Ismerkedésem a biedermeierrel | Adalbert Stifter: Nyárutó

 

Ha nagy ritkán meghallottam a biedermeier kifejezést, lelki szemeim előtt mindig székek és asztalok jelentek meg. Most viszont meg kellett tudnom, hogy bizony az irodalomban is találkozhatunk a biedermeier stílussal. Ezt a listán Adalbert Stifter Nyárutó című regénye képviseli, amiről azt írták, hogy a biedermeier kiemelkedő alkotása.

Nos, azt mindjárt az elején meg kell állapítanom, hogy egy cseppet sem csodálnivaló az, ha az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Másrészt viszont igencsak sajnálatos, hogy az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Értitek ugye, hogy mire akarok kilyukadni? J Pusztán csak arra, hogy ez a könyv a Jáva gazdag és éhezikhez hasonlóan borzasztóan fenomenális volt. Persze teljesen más értelemben, mint a Jáva.

Na jól van, elég a rébuszokból, inkább ismerkedjünk meg most már ténylegesen a biedermeierrel és a Nyárutóval. Főhősünk, kinek neve olyannyira jelentéktelen, hogy nagyon sokáig nem is tudjuk, tanulmányi célzattal rendszeres látogatást tesz az osztrák hegyvidékre. Egy ilyen alkalommal megismerkedik a másik főhőssel, akivel elég hamar megtalálják a közös hangot, és mondhatni jó barátok lesznek, dacára az égbekiáltóan óriási korkülönbségnek. Illetve az idősebb főhős inkább egyfajta szellemi vezetője lesz a fiatalabbnak. Rengeteget filozofálnak tudományokról, művészetekről, gazdálkodásról.

Egy látogatás alkalmával, nők is felbukkannak az idős úr házában. A fiatalabb főhős a nőkkel – egy anyáról és a lányáról van szó – is hamar barátságot köt, s a fiatalabb nő iránti érzelmei lassan, de biztosan szerelembe csapnak át. A fiatalok kapcsolatát mindenki jóváhagyja, az idős úr pedig a lakodalom előtt elmeséli a fiatalabbnak, hogy tulajdonképpen milyen szálak is fűzik őt a két nőhöz.

Ennyi a rendkívül érdekfeszítő cselekménye egy több, mint 700(!) oldalas könyvnek. Érezhető az irónia, ugye? De ez csak azért van, mert a Nyárutónak koránt sem a cselekmény a leglényegesebb része. Sokkal inkább egyrészt a fentebb már említett filozofálgatások. Meglehetősen sok témát meglehetősen alaposan kiveséznek. De hát erre bőven van idő a 700 oldal során. Másrészt pedig az egyszerű, de boldog élet bemutatása; és ez a színtiszta biedermeier.

A fiatalabb főhős a tudományoknak, egész pontosan a földtudománynak szeretné szentelni az életét, a hegyekben végez kutatásokat, ezért elég sokat utazik. De nagyjából mindig ugyanoda, és mindig ugyanakkor, ugyanazokkal az emberekkel, és ugyanabból a célból. Mégsem érezni rajta, hogy őt ez untatná, vagy utálná emiatt az egyhangúság miatt az életét. De azt sem érezni rajta, hogy változtatni szeretne. Elégedett az életével, és emiatt boldog. Egyszerűen és szerényen él, és alázatosan dolgozik. És ez teszi boldoggá. Mi ez, ha nem irigylésre méltó dolog? Mert hát valljuk be, az átlagember élete is nagy távlatokban nézve elég egyhangú tud lenni, de azért ezzel sokan nincsenek kibékülve.

Persze mondhatjuk, hogy a főhősnek könnyű, mert nem kell a pénz miatt törnie magát, így azzal foglalkozhat, amivel csak szeretne. Ez szóba is kerül egy helyütt közte és idősebb társa közt. És a tapasztaltabb öregúr meg is jegyzi, hogy bizony nagyon elkeserítő dolog, amikor az embernek fel kell áldoznia saját magát a pénzszerzés oltárán.

Bennem is sokszor megfogalmazódott már az a gondolat, hogy ha nem kellene a pénz miatt „akármilyen” munkát elvállalnom, és valóban azzal foglalatoskodhatnék, amivel csak szeretnék, talán megtalálnám a hétköznapokban a lelki békét. Talán sokkal hamarabb észrevenném az élet egyszerű szépségeit, és sokkal boldogabbá tennének ezek.

S az egyszerű, szenvedélyektől mentes, megfontolt élet kielégítőbb mivoltát bizonyítja az öregúr élettörténete is. Rá utal ugyanis a cím, aki már csak idősebb korában, a „nyárutóján” élvezheti az életet, amikorra sikerült lehiggadnia, megbékélnie a sorsával, és egy csendes, de azért tevékeny életben találta meg végső boldogságát.

Rengeteg értékes gondolat van ebben a regényben, de mint a Jáva esetében, itt is azt tudom mondani, hogy azért ember legyen a talpán, akinek sikerül kihámoznia a kincseket ebből a történetből. Nekem most valamiért fekszenek ezek a nagyon lassú, „vidéki” sztorik, de azért még az én türelmemet is próbára tette.

Mi az, ami untat?

„Van a régi szokásokban valami megnyugtató, még ha az nem is más, mint az állandóság és a jól ismert dolgok nyugalma.”

„A régi bútorokban, csakúgy, mint a régi képekben, az elmúlt és elvirágzott dolgok bája lakik, amely az embernél is úgy válik egyre erősebbé, ahogy az évei szaporodnak. Ezért igyekszik megőrizni, ami a múlté, amiként neki is megvan a múltja, amely már nem igazán illik a körötte felnövekvők üde jelenéhez.”

„Azt gondolhatnánk, hogy az ellenkezőjének kellene történnie, hogy jobban kellene ismernünk magunkat, mint az idegent, és sokan így is hiszik; de nem így van. Az emberiség tényeit, sőt saját bensőnk tényeit is, mint már mondottam, elleplezik előlünk, vagy legalábbis elhomályosítják szenvedélyeink és önzésünk.”

„…tény az is, hogy az öregedő hitvestárs meleg, igaz és hű szeretete biztosabban és tartósabban tesz boldoggá, mint a fiatal és sugárzóan szép menyasszony lobogó szenvedélye.”

„…amit a művészetben csodálunk, az nem más, mint hogy egy ember szelleme, aki számunkra szinte érzékileg megragadható, aki szeretetünk és tiszteletünk tárgya, hibásan ugyan, de ebben-abban mégis utánozni tudta azt a valakit, akit értelmünkkel igyekszünk megragadni, akit nem tudunk szeretetünk korlátolt körébe zárni, és aki előtt fenségességének láttán annál nagyobb lesz imádatunk és alázatunk borzongása, minél jobban megismerjük őt.”

„Milyen különös, gondoltam, hogy az embernek és a legtöbb teremtménynek éppen akkor kell álomra szenderülnie, amikor a Föld parányi, ámbátor ezerféle szépségei eltűnnek, és a messzi, néma fénypompában feltárul a világűr mérhetetlen szépsége!”

„…a művész úgy alkotja műveit, ahogyan a virág virágzik: az virágzik a sivatagban is, akkor is, ha soha egyetlen tekintet sem vetődik rá.”

„A család az, amire korunknak szüksége van, nagyobb szükség van rá, mint a művészetre és tudományra, a közlekedésre, kereskedelemre, fellendülésre, haladásra vagy bármire, ami kívánatosnak látszik. A családon nyugszik a művészet, a tudomány, az emberi haladás, az állam.”