Alexandr Szergejevics Puskin: Anyegin

Extra spoiler veszély!

Anyegin egy újabb újraolvasás volt, és őszintén szólva alig vártam. Mert csak annyira emlékeztem belőle, hogy annak idején, mikor a gimiben olvastam (kötelező volt), akkor nagyon megérintett. És ez most sem lett másképp!

Először a külcsínről. Egy verses elbeszéléssel állunk szemben, ami máris megmutatja nekünk, hogy a teljes mű versszakokból áll. Amely műfaj nem áll igazán közel hozzám. És az Anyegin kizárólag ezért nem lett kedvenc. A könyv egyébként szerencsére elég rövid, nincs 200 oldal. Nyolc fejezetre van osztva, a fejezeteken belül a versszakok számozottak. Ami érdekes, hogy az általam olvasott kiadásban (Európa, 1972) vannak kipontozott részek, sorok vagy akár egész versszakok is. Nem igazán értem, hogy ezeket miért kellett benne hagyni, ha Puskin kihúzta őket vagy olvashatatlanok voltak, vagy akármi.

A cím nem egy nagy rejtély, ugyebár a főhősünkre utal, Anyeginre, aki a híres-hírhedt felesleges embert testesíti meg, aki semmi örömet nem lel az életében, nincs célja, nem lelkesíti semmi. Én mondjuk szívesen olvastam volna arról, miért érzi úgy egy ereje teljében lévő, nőtlen férfi, hogy nincs új a nap alatt, de ez a történet nem erre futott ki, úgyhogy próbáljuk csak egyszerűen elfogadni, hogy főhősünk márpedig ilyen. És hát igazából nem tesz jót neki, bár rontani sem ront a helyzetén, hogy vidékre kerül. Ott megismerkedik a vele szöges ellentétben álló Lenszkijjel, aki kíváncsi, szerelmes, Anyeginhez képest nagy kanállal falja az életet. De mivel nincs túl sok lehetősége, Anyegin kénytelen Lesznkijjel barátkozni elszigeteltségében, hogy mégse töltse minden áldott estéjét egyedül. Lenszkij pedig egy szép napon bemutatja szerelmének, Olgának és Olga nővérének, Tatjanának. Ezzel meg is lenne a négy főszereplőnk.

Tatjana első pillantásra beleszeret Anyeginbe, és hosszas tipródás után levelet ír neki. Erre válaszul Anyegin felvilágosítja, hogy a vele kötött házasság öngyilkosság lenne mindkettejük számára. Ami feltehetően igaz is, úgyhogy szerintem teljesen korrektül járt el Anyegin ebben a helyzetben. Ahol viszont nem volt korrekt, az Tatjanának az ünnepsége volt, amikor rossz módot választott arra, hogy megleckéztesse Lenszkijt. Persze Lenszkij sem a megfelelő módot választotta a viszontcsapásra, aminek ugyebár meg is lett az eredménye. Anyegint elűzte a vidékről a tragédia, és nemsokára Tatjanát is Moszkvában látjuk viszont, ahol mindenáron férjhez akarják adni őt a szülei. Így hát amikor a két főhős újra találkozik, Tatjana már házas, és érthető módon rosszul érinti őt Anyegin közeledése.

A történet kicsit kurtán-furcsán ér véget. Anyegin ugyebár ír egy „válaszlevelet” Tatjanának, melyre ő is szóban kap egy, az övéhez hasonlóan korrekt, elutasító választ, majd belép a színre Tatjana férje, és… És itt ér véget a könyv. De a lényeg ugyebár, az benne van.

Hogy mi lenne szerintem a lényeg? Hát először is a két levél. És nem azért, mert ki tudja, milyen fennkölt sorokat tartalmazna. Egyszerű, őszinte vallomások. Ami naggyá teszi őket, az inkább az, hogy egyáltalán megíródtak. Mert gondoljunk csak bele, a XIX. század eleji Oroszországban járunk. Egy nőnek akkor még nem nagyon volt illő bármilyen formában szerelmet vallani. Hát még bármilyen kapcsolatot egy férfival kezdeményezni. Mennyi gyötrődés előzhette ezt meg, és mennyi bátorság kellett hozzá, hogy ez a levél ne csak megszülessen, hanem el is jusson a címzetthez! És Anyegin esetében pedig nem kevés akaraterő kellett ahhoz, hogy sutba dobja minden büszkeségét és tartását, és bevallja múltbéli hibáját, és azt, hogy szerelmes.

És aztán ott a két válasz, amelyekhez szintén kellett egy nagy adag bátorság. Anyegin mismásolhatott volna, vagy ami még rosszabb, akár bele is mehetett volna a játékba színleg, gondolván, hogy eljátszik egy kicsit egy naiv kislánnyal, aztán mikor megunta, akkor félredobja. De nem ezt tette. Őszintén elmondta, hogy nem tartja jó ötletnek a házasságot, mert félő, hogy ráunna Tatjanára, és nem akarná ezzel sújtani a lányt. Tatjana pedig a kis, gyöngyház fényű pirosítós dobozkájával agyonverhette volna Anyegint, amikor az mégiscsak szerelmet vallott neki, de nem tette. Hanem többé-kevésbé higgadtan felvilágosította, hogy kissé elkésett a vallomásával, mert ő már hűséget esküdött valaki másnak, függetlenül attól, hogy szereti-e vagy sem azt a másikat.

Egy szóval hazudhattak volna a szereplők, csűrhették-csavarhatták volna tovább a történetet, de ők inkább a sarkukra álltak, és az igazságot választották, ami – bármilyen karakterekről is beszélünk egyébként – feltétlenül becsülendő dolog. Azért írtam, hogy bármilyen karakterekről is beszélünk, mert egyrészt Anyegin a maga életuntságával kétlem, hogy bárkinek is a kedvenc karaktere lehetne, másrészt pedig ez a szűk 200 oldal vajmi kevés ahhoz, hogy igazán megismerkedhessünk a szereplőkkel. Szavakkal elég egysíkúan vannak ábrázolva, sok tettre pedig nem jut idő.

Szóval maga a történet nekem nagyon tetszett. Ami viszont nem annyira, az a már említett verses forma, illetve az, hogy van egy elbeszélőnk, ez feltehetően az író, mert egyébként a könyv végi jegyzetekből kiderül, hogy több életrajzi elemet is beleszőtt a történetbe. És ez az elbeszélő néha azért elkalandozik a fő száltól, és inkább magáról kezd el fecsegni, amit szerintem meg lehetett volna spórolni.

• Utalás történik két listás könyvre, a Wertherre és az Új Héloise-ra.
• A szöveg amellett, hogy több angol, francia és antik utalást is tartalmaz, orosz kulturális elemekben is bővelkedik, amelyeknek a kíváncsi fáncsik J utánanézhetnek és okulhatnak (ilyesmikre gondolok, mint például pópa, szamovár, stb.).
• Többször is szerepel a szövegben a spleen szó, mellyel a régi Angliában a neuraszténia (magyarul ideggyengeség) nevű betegséget illették. Ezen betegség oka a túlzott élvhajhászás, fő tünete pedig a melankóliás, világgyűlölő, magába zárt hangulat. Vajon melyik karaktert jellemezhették ezzel a szóval??
• Rögtön a mű elején van egy nagyon találó idézet az írásról:
  „Mindig megörvendek, ha látom, / Hogy hősömtől különbözöm; / Különben gúnyos olvasónak / vagy körmönfont rágalmazónak/ - S ez kiadó-csel is lehet - / Eszébe jutna: összevet / Hősömmel, önző célt követve, / Magam-portréja, hirdeti, / Mint büszke Byron hősei. / Mintha nekünk nem is lehetne / Mást megrajzolni, csak magunk, / S mindig csak önportrét adunk.”

„A különbséget szokni kell, / Unják is egymást egyelőre; / Majd tűrik és megkedvelik, / A nap lovaglással telik, / Majd együtt vannak sülve-főve, / Tétlenségből – beismerem - / A jó barátság így terem.”

„Ó, szeretett, ahogy ma senki / Nem tud szeretni, lánggal ég, / Bolond költő tud így szeretni, / Kit szerelemmel sujt az ég.”

„Hát jó. Sorsom gyanútlanul / Gyónásommal kezedbe tettem, / Előtted könnyem hullva hull, / Könyörgök: védj, őrködj felettem…”

„Te csak magad, magad szeresd, / Regényem tisztelt olvasója! / Méltóbb annál nincs senki sem, / És kedvesebb sincs, azt hiszem.”

„Kihült a láng. Arany parázsra / Leplet finom hamu terit, / S halkan leheli hamvadása / A gőz lengő szalagjait.”

„Akit szeret, viszontszerette!... / Így hitte s boldog volt vele; / Boldog, ki bízását követve / S a józan észt szerelve le, / Úgy szunnyad édes érzelemben, / Mint részeg utas éji csendben, / Vagy (szebb így: ) lepke, mely leszáll / s virágölhöz tapadva hál.”

„Ember! Más nem leszel soha; / Hasonlítsz Éva ősanyához: / Amit elérsz, ingertelen, / Az ős kígyó hív szüntelen / A csábító rejtélyű fához, / Mely a tiltott gyümölcs helye, / S Éden nem Éden nélküle.”

„Követni mindenütt magát, / Mozdulatát kísérni szemmel, / Nézését fogni s mosolyát / Szerelmes-bús tekintetemmel, / Szavát hallgatva fogni fel, / Hogy tökéletesség a bája, / Lábánál kínban égni el… / Ez, ez a boldogság csodája!”

„Mindegy. Szívemmel szállni szembe / Nincs több erőm már, lankadok; / Eldőlt: hatalmában vagyok, / Beletörődtem végzetembe."