Ismerkedésem a biedermeierrel | Adalbert Stifter: Nyárutó

 

Ha nagy ritkán meghallottam a biedermeier kifejezést, lelki szemeim előtt mindig székek és asztalok jelentek meg. Most viszont meg kellett tudnom, hogy bizony az irodalomban is találkozhatunk a biedermeier stílussal. Ezt a listán Adalbert Stifter Nyárutó című regénye képviseli, amiről azt írták, hogy a biedermeier kiemelkedő alkotása.

Nos, azt mindjárt az elején meg kell állapítanom, hogy egy cseppet sem csodálnivaló az, ha az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Másrészt viszont igencsak sajnálatos, hogy az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Értitek ugye, hogy mire akarok kilyukadni? J Pusztán csak arra, hogy ez a könyv a Jáva gazdag és éhezikhez hasonlóan borzasztóan fenomenális volt. Persze teljesen más értelemben, mint a Jáva.

Na jól van, elég a rébuszokból, inkább ismerkedjünk meg most már ténylegesen a biedermeierrel és a Nyárutóval. Főhősünk, kinek neve olyannyira jelentéktelen, hogy nagyon sokáig nem is tudjuk, tanulmányi célzattal rendszeres látogatást tesz az osztrák hegyvidékre. Egy ilyen alkalommal megismerkedik a másik főhőssel, akivel elég hamar megtalálják a közös hangot, és mondhatni jó barátok lesznek, dacára az égbekiáltóan óriási korkülönbségnek. Illetve az idősebb főhős inkább egyfajta szellemi vezetője lesz a fiatalabbnak. Rengeteget filozofálnak tudományokról, művészetekről, gazdálkodásról.

Egy látogatás alkalmával, nők is felbukkannak az idős úr házában. A fiatalabb főhős a nőkkel – egy anyáról és a lányáról van szó – is hamar barátságot köt, s a fiatalabb nő iránti érzelmei lassan, de biztosan szerelembe csapnak át. A fiatalok kapcsolatát mindenki jóváhagyja, az idős úr pedig a lakodalom előtt elmeséli a fiatalabbnak, hogy tulajdonképpen milyen szálak is fűzik őt a két nőhöz.

Ennyi a rendkívül érdekfeszítő cselekménye egy több, mint 700(!) oldalas könyvnek. Érezhető az irónia, ugye? De ez csak azért van, mert a Nyárutónak koránt sem a cselekmény a leglényegesebb része. Sokkal inkább egyrészt a fentebb már említett filozofálgatások. Meglehetősen sok témát meglehetősen alaposan kiveséznek. De hát erre bőven van idő a 700 oldal során. Másrészt pedig az egyszerű, de boldog élet bemutatása; és ez a színtiszta biedermeier.

A fiatalabb főhős a tudományoknak, egész pontosan a földtudománynak szeretné szentelni az életét, a hegyekben végez kutatásokat, ezért elég sokat utazik. De nagyjából mindig ugyanoda, és mindig ugyanakkor, ugyanazokkal az emberekkel, és ugyanabból a célból. Mégsem érezni rajta, hogy őt ez untatná, vagy utálná emiatt az egyhangúság miatt az életét. De azt sem érezni rajta, hogy változtatni szeretne. Elégedett az életével, és emiatt boldog. Egyszerűen és szerényen él, és alázatosan dolgozik. És ez teszi boldoggá. Mi ez, ha nem irigylésre méltó dolog? Mert hát valljuk be, az átlagember élete is nagy távlatokban nézve elég egyhangú tud lenni, de azért ezzel sokan nincsenek kibékülve.

Persze mondhatjuk, hogy a főhősnek könnyű, mert nem kell a pénz miatt törnie magát, így azzal foglalkozhat, amivel csak szeretne. Ez szóba is kerül egy helyütt közte és idősebb társa közt. És a tapasztaltabb öregúr meg is jegyzi, hogy bizony nagyon elkeserítő dolog, amikor az embernek fel kell áldoznia saját magát a pénzszerzés oltárán.

Bennem is sokszor megfogalmazódott már az a gondolat, hogy ha nem kellene a pénz miatt „akármilyen” munkát elvállalnom, és valóban azzal foglalatoskodhatnék, amivel csak szeretnék, talán megtalálnám a hétköznapokban a lelki békét. Talán sokkal hamarabb észrevenném az élet egyszerű szépségeit, és sokkal boldogabbá tennének ezek.

S az egyszerű, szenvedélyektől mentes, megfontolt élet kielégítőbb mivoltát bizonyítja az öregúr élettörténete is. Rá utal ugyanis a cím, aki már csak idősebb korában, a „nyárutóján” élvezheti az életet, amikorra sikerült lehiggadnia, megbékélnie a sorsával, és egy csendes, de azért tevékeny életben találta meg végső boldogságát.

Rengeteg értékes gondolat van ebben a regényben, de mint a Jáva esetében, itt is azt tudom mondani, hogy azért ember legyen a talpán, akinek sikerül kihámoznia a kincseket ebből a történetből. Nekem most valamiért fekszenek ezek a nagyon lassú, „vidéki” sztorik, de azért még az én türelmemet is próbára tette.

Mi az, ami untat?

„Van a régi szokásokban valami megnyugtató, még ha az nem is más, mint az állandóság és a jól ismert dolgok nyugalma.”

„A régi bútorokban, csakúgy, mint a régi képekben, az elmúlt és elvirágzott dolgok bája lakik, amely az embernél is úgy válik egyre erősebbé, ahogy az évei szaporodnak. Ezért igyekszik megőrizni, ami a múlté, amiként neki is megvan a múltja, amely már nem igazán illik a körötte felnövekvők üde jelenéhez.”

„Azt gondolhatnánk, hogy az ellenkezőjének kellene történnie, hogy jobban kellene ismernünk magunkat, mint az idegent, és sokan így is hiszik; de nem így van. Az emberiség tényeit, sőt saját bensőnk tényeit is, mint már mondottam, elleplezik előlünk, vagy legalábbis elhomályosítják szenvedélyeink és önzésünk.”

„…tény az is, hogy az öregedő hitvestárs meleg, igaz és hű szeretete biztosabban és tartósabban tesz boldoggá, mint a fiatal és sugárzóan szép menyasszony lobogó szenvedélye.”

„…amit a művészetben csodálunk, az nem más, mint hogy egy ember szelleme, aki számunkra szinte érzékileg megragadható, aki szeretetünk és tiszteletünk tárgya, hibásan ugyan, de ebben-abban mégis utánozni tudta azt a valakit, akit értelmünkkel igyekszünk megragadni, akit nem tudunk szeretetünk korlátolt körébe zárni, és aki előtt fenségességének láttán annál nagyobb lesz imádatunk és alázatunk borzongása, minél jobban megismerjük őt.”

„Milyen különös, gondoltam, hogy az embernek és a legtöbb teremtménynek éppen akkor kell álomra szenderülnie, amikor a Föld parányi, ámbátor ezerféle szépségei eltűnnek, és a messzi, néma fénypompában feltárul a világűr mérhetetlen szépsége!”

„…a művész úgy alkotja műveit, ahogyan a virág virágzik: az virágzik a sivatagban is, akkor is, ha soha egyetlen tekintet sem vetődik rá.”

„A család az, amire korunknak szüksége van, nagyobb szükség van rá, mint a művészetre és tudományra, a közlekedésre, kereskedelemre, fellendülésre, haladásra vagy bármire, ami kívánatosnak látszik. A családon nyugszik a művészet, a tudomány, az emberi haladás, az állam.”

Vérzik a szívem | Multatuli: Jáva gazdag és éhezik

 

Rögtön ilyen drámai címmel és egy drámai művel indítom a 2022-es évet. Ugyan még bőven tavaly, azt hiszem, novemberben kezdtem el ezt a könyvet, csak január második felében sikerült befejeznem, ugyanis meglehetősen súlyos olvasási válságba taszított. De ne szaladjunk ennyire előre. (Egyáltalán nem tudom ugyanis száz százalékosan kijelenteni, hogy a könyv rossz lenne! Ezt le kellett így rögtön az elején szögeznem.)

Ennek a könyvnek a szerzője és a címe is sokatmondó, és főleg a címe olyan, ami engem rögtön lázba hoz. A Multatuliról sejthető, hogy írói álnév, és rögtön a könyv elején meg is tudjuk, hogy a latinból jön, jelentése pedig „sokat szenvedtem”. A Jáva gazdag és éhezik pedig önmagáért beszél, egy szinte öröktől fogva létező, feloldhatatlan(nak tűnő) ellentmondás. Ezek után mi más is lehetne ez a könyv, mint lebilincselő, érdekfeszítő és persze zseniális?

Nos, e három jelző közül egyik sem, mégis mindhárom egyszerre. Ez a könyv nem csak a címében ellentmondásos, hanem az egész könyv egy hatalmas nagy ellentmondás. A mondanivalója, a szívettépő igazság arról, hogy hogyan bánnak az okos, művelt és felvilágosult európai emberek a Távol-Keleten leigázott, más értékrend és hitrendszer szerint élő, ám egyáltalán nem alantas(abb) „bennszülöttekkel” pontosan az a téma, amiről mindenkinek tudnia és egyidejűleg ellene tennie kellene. Persze a dolog távolról sem ilyen egyszerű, mert azért annyiban valóban okosak voltak az európai emberek – itt most épp a hollandokról van szó, de bármelyik másik népet felemlegethetnénk, amelyiknek gyarmatai voltak –, hogy nem hagyták ám csak úgy a saját fejükre zúdulni a bajt. Inkább lepaktáltak a helyi vezetőkkel, hogy ők is vegyék csak ki a részüket a „gazdagságból”, cserébe viszont vigyék el a balhék nagy részét.

Az viszont, ahogy Multatuli, becses nevén Eduard Douwer Dekker (csak nekem jut eszembe erről a névről érdekes módon épp egy kávémárka??) megírta a szerencsétlenül járt jávaiak, és egy még szerencsétlenebbül járt holland tisztviselő történetét, az valami förtelmes. Nem tudom, hogy találkoztam-e már korábban ennyire borzasztóan megírt könyvvel. Rengeteg türelemre és egy jó erős szűrőre is szüksége van az embernek ahhoz, hogy kihámozza a sok érdektelen halandzsából Max Havelaar történetét. A becsületes tisztségviselőét, akiről talán már a saját korában sem hitte senki, hogy létezhet, ugyanis olyan ellenszélben kellett dolgoznia, ami elfújta még az emlékét is.

Becsülendő viszont, hogy az utolsó oldalakon Multatuli elmondja, hogy tisztában van vele, hogy talán nem ez a leglebilincselőbb könyv a földön, de a célja nem is a szórakoztatás volt, hanem sokkal inkább az ismeretterjesztés. (Mondjuk ettől még csinálhatta volna sokkal jobban, mert a könyvnek legalább az 50%-a jó nagy zagyvaság. Vagy legalábbis én nem tudtam összerakni, mi értelme volt belevonni ebbe azt a tőzsdei kávéügynököt, akivel kezdődik a könyv...)

A szóban forgó tisztségviselő, Havelaar a történet elején (de az ő története valahol a teljes könyv közepe felé kezdődik) éppen elfoglalja az új munkahelyét, Jáva egyik területének alhelytartója lesz. Rögvest bele is veti magát a munkába, tudniillik hogy felszámolja az igazságtalanságokat, valamint békét és gazdagságot teremtsen a lakóknak (is). De a legtöbben ellene vannak, ugyanis Jávából mindenki csak a pénzt akarja kiszedni, és senki sem törődik a néppel, aki tulajdonképpen ezt a pénzt „kitermeli”.

Havelaar sorsa az első pillanattól kezdve tudható, mégis szívből drukkoltam neki, mert egy fontos ügyért harcolt. Megérdemelte volna, hogy győzhessen. De ez a könyv a valóságot volt hivatott lefesteni, és abba sajnos igen gyakran nem fér bele a happy end.

Mindenképpen a könyv pozitívumai közé kell sorolnom, hogy rengeteg érdekes infót megtudhatunk belőle Jáváról, mint Hollandia gyarmatáról. Főleg a közigazgatásról, de az is nagyon érdekes. És az egyik kedvenc témám, mondhatni, a vesszőparipám J az igazságért és az igazságosságért való harc, amit korábban már a Kohlhaas Mihályban is nagyon szerettem, itt is száz százalékig jelen van. Csupán a kidolgozás lett meglehetősen pocsék, ezért vérzik az én szívem ezért a könyvért. (Na meg persze a jávaiakért is vérzik. Olvassátok csak el a könyvet, és rögtön megtudjátok, miért.)

Az is abszolút pozitívum, hogy bár Havelaar teljes mértékben pozitív hős, mégsem hófehér. Ő egyáltalán nem az egyetemes jó megtestesítője, neki is vannak bizony hibái. Mellette pedig ott van még egy zseniális karakter, a munkatársa, Verbrugge, aki maga is az igazság pártján van, csak nem áldotta meg a sors annyi bátorsággal, mint Havelaart, ezért ő bizony sokszor inkább lapít, amikor ki kellene állnia egy-egy ügy mellett.

Ők ketten pedig tökéletesen megtestesítenek engem. Jelenleg még sokkal inkább Verbruggéhez állok közel, de az igazság iránti harcban nagyon szeretnék olyan lenni, mint Havelaar. Olyan, aki nem fél szembe menni senkivel, még akkor sem, ha tudja, hogy meg fogja ütni a bokáját. Néha már megy a dolog, de azért még van hova fejlődni. Mert bizony sokkal egyszerűbb és kényelmesebb sunnyogni, eltussolni ügyeket, legyinteni az akár minket, akár másokat ért igazságtalanságokra. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor ezt tesszük, akkor helyt adunk az igazságtalanságnak. Pedig nem kellene!

Mindenképpen azt mondanám, a téma miatt érdemes megbirkózni ezzel a könyvvel. Kell, hogy az ember szíve fájjon néha egy kicsit, mert az talán jobban ösztönzi arra, hogy tegyen valamit. Amit ugyanis Havelaar megélt, arról biztos vagyok, hogy nem csak Jáván és nem csak a XIX. században történhetett meg, hanem napjainkban is. És végtelenül szomorúnak találom, hogy például ez ügyben az elmúlt százötven évben nem fejlődtünk semmit. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ezt a narancsot bizony alaposan meg kell hámozni, mert van rajta bőven felesleges héj.

Utalás történik néhány listás könyvre, egész pontosan a Don Quijotéra, a Robinson Crusoe-ra és a Tamás bátya kunyhójára.

Magyar utalás is van a könyvben. Multatuli igyekszik részletesen bemutatni Jávát az európai olvasók számára, sok mindenről ír részletesen. Bemutatja például a jávai postakocsikat is, és megjegyzi, hogy nem hasonlít sem az angol, sem az orosz, sem pedig a magyarországihoz. Érdekes lenne felkutatni, vajon miért épp a magyart emlegeti fel. Olyan különleges postakocsijaink voltak?

Egy helyen szó van a Malthus-elméletről. Az elméletet Thomas Malthus angol demográfus dolgozta ki, a túlnépesedésről szól és teljesen téves. Ez utóbbi tény miatt itt most nem írom le részletesen, hogy pontosan miről is szól, akit érdekel, az úgyis utána tud nézni. Az viszont, hogy már a XIX. században is foglalkoztatta az embereket a túlnépesedés, figyelemreméltó.

Meddig vagy hajlandó elmenni az igazságért?

„…nem nevetséges-e még csak föltételezni is, hogy az a férfiú, aki az igazságot és jogot valóban gyakorolni akarja, az, aki átérzi, hogy munkájától ezrek jóléte vagy nyomorúsága függ, ezt néhány cirkalmazott szó, „esküszöveg” hatására jól végezze, akkor, ha szíve különben nem kötelezi erre.”

„Lelkünket sohasem a jutalom emeli fel, hanem a munka, amely a jutalmat kiérdemelte.”

„Könnyen hajlandók vagyunk arra, hogy inkább elismerjük mások tudását, mintsem hogy felhasználva a rendelkezésünkre álló eszközöket, azt magunk is elsajátítsuk és nemes versenyre keljünk.”

„…a lelkünk viaszlenyomatára vésett rajzok hamar elsímulnak, hogy új írásokat véshessünk rájuk.”

„…vajjon ki az oka annak, hogy az igazságnak az irodalomba kell burkolóznia, hogy a szívekhez férkőzhessék?”

Viszontlátásra 2021!

Eljött az év utolsó szerdája (illetve csütörtöke), amikor is vissza szoktam tekinteni az elmúlt évre a blog szempontjából.

Először is egy nyúlfarknyi kis magyarázkodás következik arról, hogy miért tűntem el decemberben. Nagyon lesarkítva azért, mert decemberre lett tele az a bizonyos hócipő… Kicsit részletesebben pedig… nos, az év első felében elég jól előre tudtam haladni, viszont amint újra elkezdtem dolgozni, sem időm, sem energiám nem nagyon volt sajnos sem a bloggal foglalkozni, sem olvasni, úgyhogy fokozatosan csökkent a színvonal, ezt éreztem is, aztán decemberre meg elengedtem az egészet. Hiába, az időbeosztást még tanulnom kell. (Illetve minden panaszkodás nélkül meg kell jegyezzem, hogy a nyári szezonban nagyon sokat dolgoztam, novembertől pedig egy új helyen vagyok, ami nem csak nekem új, hanem tényleg vadonatúj, még meg sem nyitott, magasabb beosztásban, szóval még több stressz, túlórák, stb.)

De azért történt néhány dolog az év során, inkább nézzük meg ezeket.

Elsőként a könyvek tekintetében, idén 13 listás könyvet sikerült elolvasnom, ami nevetségesen kevésnek tűnik, de egyrészt kettővel több, mint tavaly, másrészt pedig volt néhány vaskosabb kötet köztük. Ez utóbbi tényt jól mutatja, hogy 4 könyvről több bejegyzést is írtam, annyi mondanivalóm volt, és ez legtöbbször a mű terjedelmének köszönhető.

Idén is volt egy félbehagyott könyvem. Saját magam legnagyobb meglepetésére kezdem egész komfortosan érezni magam e tekintetben. J A nyomorultakkal idén sajnos nem tudtam megbirkózni, és majdnem biztos vagyok benne, hogy jövőre sem fog újra terítékre kerülni, de nem akarom kizárni a lehetőséget, hogy egyszer még átrágom magam rajta.

A NOHUN sorozat is robogott tovább, 8 bejegyzés született, aztán pihenőpályára tettem, mivel végére értem az 1800-as évek lefordítatlan műveinek, és nem akartam túlzottan előreszaladni.

A NOHUN sorozat helyett találtam ki ideiglenesen a Megfőzöm a könyvet sorozatot, ami egyelőre három részt élt meg, és valószínűleg nem is fog többet. Át kellett ugyanis értékelnem a dolgot, mivel a konyhában való tevékenykedés alapvetően nem áll hozzám túl közel. Mindhárom bejegyzésnél erősen igénybe vettem a férjem képességeit. És bár mindig biztosít róla, hogy nagyon szívesen segít, ez az én projektem, és olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni a blogon, amiket én csinálok. (Vagy talán ha olyan izgi ételeket találok, mint például az ánizskenyér, akkor visszatér a sorozat egy-egy különkiadás erejéig.)

Idén is voltak tag-ek, elmélkedések, különféle – természetesen könyvekhez kapcsolódó – témákról is írtam. És amit még mindenképp meg szeretnék említeni, egyrészt az Alice Csodaországban című művel átléptem az első százas határt, másrészt pedig idén töltöttem be a harmincat, ami számomra egy fontos mérföldkő volt, és ennek is szenteltem egy bejegyzés.

Egy nagyon fontos, nem teljesen könyves dolgot is elindítottam idén, ez pedig nem más, mint a Kedves naplóm / Journaling program. Ezt mindenképp szeretném jövőre is folytatni.

Ez volt tehát a 2021-es év a blogon, röviden összefoglalva. Most pedig tekintsünk egy kicsit a jövőbe. Ez nem nagyon volt eddig szokásom, mert persze mindig tele vagyok ötletekkel, de hát ki tudja, mit hoz az élet, és mi fog megvalósulni a terveimből. Természetesen szeretnék jövőre is jó sokat olvasni, és a Journaling programot, ahogy azt már fentebb említettem, folytatni. Ezek fix tervek, és persze ezeken kívül folyton keringenek bennem ötletek például a blog kinézetével, olvasónaplókkal, különféle idézetes gyűjteményekkel kapcsolatban, de az utóbbi kettőt illetően például még nem találtam meg a megfelelő formátumot. Viszont azt már most biztosan kijelenthetem, hogy kénytelen vagyok az ütemezést illetően némi drasztikus változást eszközölni. Ezt egy kissé fájó szívvel teszem meg, de most úgy érzem, hogy szükségem van erre. Ez egész pontosan két dolgot fog jelenteni. Elsőként azt, hogy a teljes január hónapra még szabadságolom magam, vagyis egész januárban nem lesznek bejegyzések. Valamint az év többi részében is csak kéthetente. Nem akarom magam az idővel stresszelni, és már most látom, hogy az év eleje a munkám szempontjából még mindig nagyon sűrű és bonyolult lesz, úgyhogy minden mást igyekszek most nyugalmasabbra tervezni. Ez pedig fájdalmas lemondásokkal jár, de ezt most meg kell lépnem a saját érdekemben.

Ez természetesen érinti a Journaling programot is, ami nagyon gyorsan hatalmas kedvencemmé vált, de mivel ezt is a könyvekhez kapcsolódóan szeretném továbbvinni, így valószínűleg a kérdések is februártól majd csak kéthetente fognak jönni.

A végére hagytam a legizgalmasabb részt, mégpedig az idei kedvenceimet.

Karakterek szempontjából nem igazán tudnék senkit kiemelni, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem ismerkedtem meg kiváló jellemekkel. Inkább csak azt, hogy voltak már jobbak is. Viszont azt hiszem, lett egy új kedvenc íróm, aki nem más mint George Eliot. Idén két könyvet olvastam el tőle, a Bede Ádámot és A vízimalmot, és összességében mindkettő nagyon tetszett. Még két másik könyve van a listán, amiket szeretnék jövőre beütemezni, és már most nagyon izgatottan várom őket.

Az idei legjobb olvasmányom viszont egy harmadik mű, Anne Bronte Wildfell asszonya című regénye. Koránt sem egy szívderítő történet, viszont tekintetbe véve a kort, amelyben született, zseniális. És azt hiszem, összességében Helen Huntingdon teljes joggal beléphet az erős nők klubjába.

Kicsit hosszúra nyúlt ez az évértékelő, de nem bánom, mert ez azt jelenti, hogy sok említésre méltó dolog történt 2021-ben. Bízom benne, hogy ez 2022-re is igaz lesz majd. Én legalábbis ezen fogok dolgozni. Apropó munka, ilyenkor év végén minden földi jót szoktunk kívánni a másiknak. Ezt a szokást én most szeretném megtörni, és inkább sok-sok energiát és lelkesedést kívánok neked, kedves Olvasó, ahhoz, hogy minden jövő évi tervedet meg tudd valósítani. (Mert nem elég csak kívánni, dolgozni is kell érte. Ez is valami, amit még tanulnom kell.)

A jövő évben pedig elsőként február 2-án fogunk találkozni, amikor is a Jáva gazdag és éhezik című műről hozom majd el a gondolataimat.

Adventkor lassuljunk le... vidéken

Elérkezett az advent, ami szerintem az év egyik legszebb időszaka. És bár nekem sajnos idén sincs időm igazán lelassulni, tekintve, hogy ismét új munkahelyen kezdtem dolgozni… J (ezennel most már komolyan hivatásos álláshalmozó lettem J), de azért javasolni még javasolhatom ezt másoknak. J Szóval szerintem lassuljatok le. Gondoljátok végig, mi történt veletek 2021-ben, vonjátok le a tanulságokat, és ezek alapján tervezzétek 2022-t (már amennyire lehet ezekben a változékony időkben tervezni…). És persze olvassatok, mert az például remekül lelassít.

Emlékeim szerint többször is említettem már, hogy faluról származom. Gyerekként sosem értékeltem a falusi életformát. Bezzeg most sokszor visszasírom! Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom én itt idealizálni a falusi életet. Mert mind minden másnak, annak is megvannak a hátrányai. És az előnyei is. Az, hogy nem érhetsz el mindent azonnal, türelemre tanít, meg arra, hogy partnerként kezeld a természetet.

Ha pedig valaki velem együtt szívesen térne vissza, vagy ismerkedne meg ezzel az életformával, annak a következő könyveket tudom ajánlani:

A Zöld Henrik főhőse ugyan városban él, de hosszabb időszakokat tölt vidéki rokonainál, ahol egyértelműen kiderül számára, hogy falun élni nem is unalmas, hiszen itt ismerkedik meg az első szerelmével.

George Eliotnak eddig két könyvét olvastam, és mindkettő tökéletesen passzol is ide. A vízimalomban ugyan inkább a szereplők jellemén van a hangsúly, a Bede Ádám viszont tökéletes választás lehet. Van ott szó többek közt földművelésről, állattartásról, sajtkészítésről, és még egy ünnepségre is bekukkanthatunk.

Elisabeth Gaskell Cranfordja pedig egyenesen a vidéki élet esszenciája. Itt a cselekmény teljességgel elhanyagolható, a hangsúly azon van, milyen körülmények között élnek a falusiak, és milyen „nagyon fontos” napi elfoglaltságaik vannak. J

Végezetül pedig, bár nem teljesen illik a sorba, de mindenképp meg kell említenem Thoreau Waldenjét. Itt az író két évi remeteségéről olvashatunk, amikor is magányosan élt egy kunyhóban a Walden tó partján. Ez tehát egy speciális eset, viszont a lelassulást keresőknek tökéletes olvasmány lehet, például részletesen megismerkedhetnek a tó és környékének élővilágával.

A fentebb említett könyvek cselekménye összességében ugyan nem túl szívderítő, de a vidéki élet bemutatásában mind jeleskednek. Szerintem tökéletesen hozzák azt a hangulatot, amire én például kellemesen bizsergető nosztalgiával gondolok mindig. Hogy az emberek szorosabb kapcsolatot tartottak fenn egymással és a természettel is. Nagyra értékelték a természetet, nem pedig csak egy helynek tekintették, ahol élnek. Egyszerűen rá voltak kényszerítve, hogy szimbiózisban éljenek az életterükkel, mégsem tűnt úgy, hogy ők ezt kényszernek érzik. És nem rohantak sehova. Mindennek megvolt a maga ideje. És nem vágytak mindig egyre többre, csak egy egyszerű, békés, nyugodt életre. Ha pedig mi magunk is erre törekszünk, boldogabbak lehetünk.

Mit jelent számodra az advent?

Le a maximalizmussal! Avagy mit olvastam az utóbbi hetekben...

Némileg rendhagyó bejegyzés következik…

Kerülgettem már egy ideje a forró kását, aztán végre úgy döntöttem, hogy belevágok. Victor Hugo eme nagy becsű művét én egyszer már olvastam, és mindig büszke is voltam magamra, hogy viszonylag fiatalon megbirkóztam egy ekkora monstrummal.

Két dologra emlékeztem határozottan a korábbi olvasásból. Az első, hogy a cselekmény egyszerűen csodálatos. A második pedig, hogy tele van a könyv jelentéktelen dolgok végtelenül részletes leírásával. Valamint rengeteg korabeli személyt és eseményt megnevez Hugo, aminek szerintem már az ég világon semmi jelentősége nincs.

Nos, ez a két véglet viaskodott most is. Elmerülni a címben megnevezett nyomorultak, vagyis Jean Valjean, Fantine, Cosette, Marius életében egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Gyönyörű volt az élni akarásuk, a hitük, a ragaszkodásuk, az önfeláldozásuk. És fájdalmas volt szembesülni vele, mi mindent kellett feláldozniuk ezekért a gyönyörűségekért. Fájdalmas volt látni, hogy Jean Valjean és Fantine esetében egy-egy ballépés mekkora mértékben tehet tönkre egy emberi életet. Fájdalmas volt látni, hogy alig-alig vagy semennyire sem akadt lehetőség ebben a földi életben ezeknek a ballépéseknek a kijavítására.

Merem állítani, hogy könyvön még nem sírtam annyit, mint A nyomorultakon, és nincs annál fájdalmasabban gyönyörű történet, mint Jean Valjean élete. Tényleg egyszerre széttépi és a darabokból újra összerakja minden jó érzésű olvasó szívét ez a sztori. És mindezt jó sokszor egymás után megteszi. Egy igazi érzelmi hullámvasút, tele feloldhatatlan(nak tűnő) dilemmákkal. És azt is határozottan kijelentem itt, hogy mindenkinek érdemes lenne megismerkedni a főszereplők történetével.

És akkor most sajnos jön egy óriási de. Ez alkalommal ugyanis már nem hajtott a vágy, hogy elmondhassam, elolvastam A nyomorultakat, és egy igen korai ponton azt vettem észre, hogy nem esik jól átrágni magam Hugo jegyzetein, véleményén, és azokon a személyeken, helyeken és eseményeken, amiket ő fontosnak ítélt, de 2021-ben a mezei olvasónak már nem az. De persze nem adtam fel ilyen könnyen, nyüstöltem tovább. Csakhogy esténként, amikor lett volna időm olvasni, azt vettem észre, hogy inkább bármi mást csinálok, csak ne kelljen A nyomorultakat kézbe vennem. Amikor pedig mégis rászántam magam az olvasására, oldalakat lapoztam át olvasatlanul, mert egyszerűen nem volt se kedvem, se türelmem hozzá. Ennek köszönhetően pedig néhány heti küzdelem után úgy döntöttem, hogy félbehagyom a könyvet.

Úgy gondolom, Hugo túl sok mindent akart egyszerre belesűríteni ebbe a könyvbe. Mindent, ami csak eszébe jutott, és amit ő fontosnak talált, azt leírta. Valamint kitalálta a világ egyik legszebb és legszívszorítóbb történetét, de eltemette egy csomó jelentéktelen és felesleges szöveg közé. Ember legyen a talpán, akinek ezt van türelme kiásni. Pedig megérné, de közben meg valahol mégsem.

Ritkán mondok ilyet, de most úgy érzem, aki meg akar ismerkedni a történettel, az inkább nézze meg valamelyik filmfeldolgozást vagy színdarabot. Mert ezen a könyvön rágódni őrültség. Komolyan, fáj ezt mondanom, de összességében ez a könyv nem jó, és egyáltalán nem a XXI. századi embernek való.

Nem mondom, hogy végül nem fogom teljesen újraolvasni, mert mivel egyszer már sikerült, ezért ezt a félbehagyást most egy kicsit mégis kudarcnak élem meg. De ez biztosan nem a közeljövőben fog megtörténni.

Könnyen hagysz félbe könyvet, ha nem tetszik?