A svéd rejtély | August Strindberg: A hemsőiek

Mindig nagy várakozásokkal állok neki olyan könyveknek, amelyek általam ismeretlen helyeken játszódnak. Nem volt ez másképp A hemsőiekkel sem. Nem jártam még sosem Svédországban, és bevallom őszintén, nekem az északi országokról általában az első dolog, ami beugrik, az a hideg, az meg számomra nem túl vonzó. 100% nyári gyerek vagyok.

A hemsőiekkel szerencsém volt, két okból is. Egyrészt ez egy rövidke könyv – ezért is lesz ebből most csak egy bejegyzés. Másrészt pedig tényleg meg lehetett tudni belőle érdekességeket Svédországról. Elsőként például azt az alapvető igazságot, hogy vannak szárazföldi és tengeri emberek, és ők nem csupán különbözőek, hanem szó szerint egy világ választja el őket.

„Belsővidékinek számított ugyanis, ami pontosan annyit jelentett, mint ha a városi ember azt mondja valakire, hogy faluról jött.”

A történet kicsit in medias res indul, megismerkedünk a főhősünkkel, Carlssonnal, aki épp Hemsőre tart. Odaérve megismerkedik az özvegy Flodnéval, aki Hemső „ura”. A beszélgetésükből megtudjuk, hogy Carlsson egyfajta intézőként érkezett Hemsőre, Flod asszony fia, Gusten ugyanis nem nagyon törődik a gazdasággal, főleg csak halászgat és vadászgat.

Mivel az eseményeket mindentudó nézőpontból követjük, így nem derül ki, hogy Carlsson valójában milyen céllal érkezik Hemsőre. És ez a bejegyzés címében emlegetett svéd rejtély: hogy vajon Carlsson már eleve azzal a céllal érkezett-e Hemsőre, ahová aztán visz is a cselekmény, vagy már csak menet közben jutott eszébe, hogy akár meg is szerezhetné magának ezt a termékeny vidéket.

Az tény, hogy sikerül behálóznia Flod asszonyt (akit egyébként a történet nagy részében a szüle névvel illetnek). Persze nincs nehéz dolga, mivel a hasonló korú férfiak hiányoznak a gazdaságból, az egyetlen, Gusten, a gazdasszony fia, aki ráadásul elég gyerekesen viselkedik. Carlsson ellenben nem csak felvirágoztatja a gazdaságot, hanem több különféle bevételi forrást is kiaknáz, illetve a meglévőeket is feljavítja.

Ha engem kérdeztek, eredetileg nem volt célja a házasság Flod asszonnyal, csak „útközben” fedezte fel ennek a lehetőségnek az előnyeit. És mivel bátorítást is kapott, miért ne használta volna ki? De mivel ez a házasság teljesen egyértelműen a kezdetektől fogva érdekházasság volt, legalábbis Carlsson részéről, amint biztonságban érezte magát, azaz a frigy megköttetett, némileg elszabadult a pokol. Utána már nem a gazdaság és a család érdekeit nézte, hanem csakis a sajátjait, és ebbe beletartozott az is, hogy hogyan szabaduljon most már meg Flod asszonytól és főleg a fiától.

A könyv végkifejlete elég tragikus, habár gyilkosság nem történik. (Legalábbis közvetlenül. Ez egy újabb rejtélye ennek a rövidke regénynek, de ennek fejtegetése már túl messzire vinne spoilerföldén. 😊) És a tragikus mellett még zavarba ejtő is. Az ember ugyanis folyton átértékelni kényszerül, hogy kit is tart szimpatikusnak, már ami Carlsson és a hemsőiek, főleg Gusten párharcát illeti, és ennek fényében nehéz értékelni a történet végét. Én legalábbis nem tudtam eldönteni, hogy amit végül a két szereplő „kapott”, azt vajon megérdemelték-e.

Még két dolgot szeretnék megemlíteni ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az egyik, hogy a helyszínből adódóan rengeteg halászati és vadászati szakkifejezéssel megismerkedhetünk, valamint a tájleírások is tele voltak számomra ismeretlen növény- és állatnevekkel. Ezekből rengeteget lehet tanulni.

A másik dolog pedig a fordítás. Feltűnően száraznak találtam a szöveget, ami egyébként abszolút illett szerintem a környezethez és a szereplőkhöz, de kíváncsi lennék, hogy ez vajon szándékos volt-e.

Összességében ez a rövidke regény nem vonultat fel nagy eseményeket, mégis rejt magában néhány kincset, és egy döbbenetes morális dilemmával hagyja magára az olvasót.

„Közeledett a tél, amikor ritkább a levegő, és sötétebbek az álmok, a valóságos világ arculata megváltozik, van, aki nyájasabbnak látja, van, aki fenyegetőnek.”

Olvastál már olyan regényt, amelynek hatására megkérdőjelezted az értékrended?

Hétfőnként Milánó zárva | Alessandro Manzoni Milánója

Két hete hétvégén Milánóban voltam egy egyetemi kirándulás keretében. Négy napot töltöttem ott, és abból egy fél nap volt szabad, amit a blog számára szerettem volna felhasználni.

Régóta eszemben van már, hogy ha elutazok valahova, előtte megnézem, hogy lennének-e az adott helyen az olvasmányaimhoz kapcsolódó helyszínek. De az utóbbi években nem nagyon jutott ki az utazásból, legalábbis nem az ilyen jellegűből, amikor a magam szakállára nézhetek meg dolgokat. Ez volt az első ilyen lehetőség. Persze ez sem egy célzottan az olvasáshoz kapcsolódó út volt, és ez sajnos az eredményen meg is látszik, de erről majd egy kicsit később bővebben.

Emlékeim szerint Milánó eddig egy olvasásomban kapott jelentősebb szerepet, ez pedig nem más, mint Alessandro Manzoni A jegyesek című műve. Magáról a könyvről sajnos nincsenek túl jó emlékeim, összességében nem igazán tetszett. Felejthetőek voltak mind a karakterek, mind a cselekmény. Milánó megjelenése, és a hozzá kapcsolható pestisvész leírása volt az egyetlen dolog, amit értékelni tudtam ebben a könyvben, de ez elég is volt számomra ahhoz, hogy utánanézzek, nem tudnék-e néhány helyszínt meglátogatni.

Találtam egy nagyon jó oldalt, amely éppen a Manzonihoz és ehhez a regényéhez kapcsolódó helyszíneket és látványosságokat gyűjti össze, szám szerint ötöt. (Angolul tudók előnyben.)

Sajnálatos módon éppen a hétfő délutánom volt szabad, amikor is rengeteg látványosság zárva van, ezért olyan helyeket, mint Manzoni háza (Casa Manzoni), amely ma múzeumként működik vagy a síremléke (Cimitero Monumentale), rögtön ki is kellett rostálnom. Maradt tehát három lehetőség, ezeket nagy lelkesen fel is kerestem, de sajnos nem sok fotót sikerült készítenem. Még szerencse, hogy a szobra szabad téren áll, így azt nem sújtotta a hétfői zárva tartás. 😊

Kezdjük tehát mindjárt ezzel, a szobrával, amelyet a nyitó képen láthattok. A szobor egy kisebb téren áll, körülbelül egy sarokra a dómtól, tehát elég központi, ám mégis eldugott helyen. Amikor odaértem, egyetlen egy ember volt ott rajtam kívül. Sajnos ő épp ott téblábolt a szobor előtt és telefonált, ezért viszonylag sokat kellett várnom, hogy tudjak egy olyan képet csinálni, amibe nem lóg bele. 😊 A szobor mögött egy templom (Chiesa San Fedele) áll, méghozzá az a templom, amelyet Manzoni rendszeresen látogatott, és amelynek lépcsőjéről állítólag leesett, és ez az esés okozta a halálát. A templom renoválás miatt nem csak, hogy zárva volt, hanem még le is volt fóliázva. 😊 Vagyis be volt borítva minden oldalról ilyen szövet valamivel, nem tudom, mi ennek a hivatalos neve, amire minden oldalról mozgó reklámokat vetítettek. Nem volt egy szép látvány, de ha elkészül, biztosan az lesz.

A második helyszín szintén egy templom (Chiesa di San Carlo al Lazzaretto) volt, egy kisebb fajta a város északi részén. Ezt a templomot is körbejártam, de bemenni sajnos nem tudtam, mert ez is zárva tart hétfőn. Ez a templom állítólag meg van örökítve a regényben is, én magam nem emlékeztem rá, de mint ahogy említettem is, sajnos nem adott túl sok maradandó élményt számomra ez a regény.

Végezetül a Palazzo Luraschiba szerettem volna ellátogatni. Ennek a helynek a jelentősége, hogy annak a kórháznak a helyére épült, ahol a pestisjárvány során a fertőzötteket ellátták. (Vagy legalábbis elszállásolták.) A palota udvara nyilvános, ingyenesen látogatható, és ott állítólag szobrokon elevenednek meg a regény szereplői. Sajnos nem tudom ezt megerősíteni, mivel ide sem jutottam be, mivel a palota jelenleg felújítás alatt áll. Ez mondjuk engem egy cseppet sem zavart volna, nyitva találtam a kapuját, de sajnos egy teherautó állta el az utat, bent pedig munkások dolgoztak, akiket nem akartam megzavarni. Kívülről pedig ez az épület is le volt fóliázva, így itt egyáltalán nem is készítettem képeket.

Ez volt az én fél napos és félig (sem) sikeres kirándulásom Alessandro Manzoni Milánójában. 😊 Remélhetőleg egy következő kiránduláson több szerencsével járok.

Bár szinte semmit nem tudtam megnézni, azért izgalmas volt olyan utakon járni, ahová egy író képzelte a szereplőit, és ahol ő maga is járt.

Melyik regény helyszíneire látogatnál el szívesen?

George Eliot regényei az 1001-es listán

A múlt heti bejegyzésben tettem egy olyan kijelentést a Middlemarchra vonatkozóan, hogy én nem ezt a könyvet ajánlanám George Eliottól. Viszont nem írtam le, hogy akkor mégis melyik lenne az én választottam. Ez pedig azért történt, mert nem tudtam kapásból választani, és ebből kifolyólag úgy gondoltam, ez a téma talán megérne egy egész bejegyzést.

Kezdjük mindjárt az elején (hol máshol? 😊). Eliotnak négy könyve szerepel az 1001-es listán: a Bede Ádám, A vízimalom, a Kései boldogság és a Middlemarch. Ezek a könyvek eredetileg is pont ilyen sorrendben jelentek meg. Az első három három egymást követő évben (1859-60-61), a Middlemarch pedig negyedikként egy hosszabb, tizenhárom éves kihagyás után (1874). És én is ebben a sorrendben olvastam őket.

Mivel nagyon megszerettem Eliot könyveit, gondoltam, felveszem a várólistámra a többi könyvét is, ám megdöbbenve láttam, hogy ebből a négy könyvből áll a magyarra fordított életműve. Nincs tehát tovább, legalábbis egyelőre, ebből a négyből, illetve háromból kell kiválasztanom, melyiket ajánlanám olvasásra.

Persze mind a négyet szeretném megemlíteni, és kezdeném is a Middlemarch-csal. Mint ahogy a múlt heti bejegyzésben le is írtam, abszolút úgy érzem, hogy ez a könyv Eliot munkásságának megkoronázása, ahol végre az áll a középpontban, ami őt a leginkább foglalkoztatta, a vidéki élet, és annak mindenféle mechanizmusai.

A másik három könyvben viszont a vidéki élet kérdése egy-egy konkrét emberi sorssal párosul, és ez a párosítás számomra valahogy szórakoztatóbb. Vagy talán ez a felállás jobban teret ad, hogy megkedveljünk egy szereplőt (többnyire a főszereplőt) és együttérezzünk vele, ezáltal maradandóbbá téve az olvasásélményt.

A Bede Ádám központi témája egy lány ballépése, aki ezzel egy hűséges férfi szerelmét áldozza fel. Egy nem szokványos „szerelmi” történet ez egy megdöbbentő fordulattal a végén.

A vízimalom egy családregény, mégis van egy főszereplője, méghozzá Maggie Tulliver, a család fekete báránya, a lány, aki egyáltalán nem illeszkedik bele a lányok viselkedéséről alkotott korabeli elképzelésekbe.

A Kései boldogság pedig egyrészt a gyereknevelés napos oldalával foglalkozik, másrészt rávilágít arra, hogy a szerető család nem minden esetben a vérszerinti rokonságot jelenti.

Mindhárom könyvnek elég formabontó a témája és szívszaggató a története. Őszintén mondom, nem tudnám eldönteni, melyik volt a három közül a legjobb. Mégis, ha másnak kellene ajánlanom egyet, a Kései boldogságot választanám, éspedig három okból:

A) ennek a könyvnek a legkülönlegesebb és a legformabontóbb a története,

B) ennek a könyvnek a legvidámabb a befejezése (csak örömkönnyekre lehet számítani!),

C) és ez a legrövidebb. Talán nem kellene, hogy ez utóbbi szempont legyen, én mégis úgy érzem, hogy fontos szempont, mert Eliot könyvei meglehetősen lassú folyásúak, és aki a XXI. századi pörgéshez van szokva, aztán talán ez a könyv ijesztené el a legkevésbé.

Ez tehát nem egy rangsorolás akar lenni. Nem a Kései boldogság a legjobb regénye Eliotnak. Nem tudnék rangsorolni, nekem mindhárom könyv az első helyen szerepelne. Egyedül a Middlemarch csúszna le a dobogó második fokára. De ha valaki most szeretne elkezdeni ismerkedni Eliot műveivel, annak én a Kései boldogságot ajánlanám.

Van olyan író, akinek már a teljes életművét/az összes magyarul megjelent könyvét elolvastad?

Szólásmondásgyűjtemény | George Eliot: Middlemarch

Breaking News: most láttam a molyon, hogy a KNW kiadó idén elkezdte a Middlemarchot új köntösben és új fordításban kiadni. Az első kötet már meg is jelent, ezt pedig további hét fogja követni. Nekem nagyon-nagyon tetszik a borítója az első kötetnek, viszont én általában nem szoktam megvenni olyan könyveket, amelyeket már más formátumban olvastam. De ha valaki most szeretné beszerezni, annak meleg szívvel ajánlom ezt az új verziót, mert csodaszép.

Az előző héten nagyon röviden összefoglaltam George Eliot közel ezer oldalas művének tartalmát. Ma megnézzük az eseményeket egy kicsit bővebben.

Ahogy múlt héten be is linkelgettem, nem ez volt az első könyvem Eliottól. Nagyon megszerettem az írónőt, mindhárom korábbi könyve belopta magát a szívembe. A nagy könyvben az áll, hogy ez, a Middlemarch a legjelentősebb műve. Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy nekem sajnos ez tetszett a négy közül legkevésbé. De még így is sok más, rövidebb műnél is százszorta jobb volt.

Ránéztem most a molyos értékelésekre, és megmondom őszintén, meglepődtem, mert ott is a Middlemarch áll a legjobban 81%-kal. A Kései boldogság 79%-ot, A vízimalom 76%-ot, a Bede Ádám pedig csupán 69%-ot kapott. Nálam biztos, hogy mind a négy jobb értékelést kapna, de épp fordított sorrendben állnának.

Az értékelést kezdjük rögtön az elején, azaz a címnél. Sajnos nem mehetek el mellette szó nélkül, hiszen ez vesszőparipám: nem szeretem, ha egy név a könyv címe. Persze értem én, hogy miért, de akkor is lehetett volna valami találóbb címet adni.

A regény könyvekre van osztva, összesen nyolc könyvből áll, de én nem nagyon értettem a felosztás logikáját, mert a sok-sok szereplőnk összevissza jelenik meg ezekben a könyvekben, és valamennyi szerepet minden karakter kap minden könyvben. Persze nyilván unalmasabb lett volna úgy, ha először végigkövetünk egy szálat, aztán a következőt, majd még egyet, és még egyet és így tovább. Az azért sem lett volna jó, mert jó néhány szál több ponton is találkozik és összekapcsolódik. Így viszont bizonyosan mindenki megtapasztalja azt, hogy egy-egy szereplőre vagy szálra, akivel/amivel az olvasó jobban szimpatizál, adott esetben elég sokat kell várni.

A regény egy hosszú bevezető fejezettel kezdődik, amelyben Eliot Szent Terézről ír, amivel előre is vetíti, hogy ő kit szán igazából főszereplőnek. És valóban Dorothea az egyik olyan szereplő, aki igen sokszor előtérbe kerül, de szerintem nem kizárólag ő a főszereplője ennek a történetnek. Én inkább azt mondanám, amit már a tartalmi leírásban is igyekeztem hangsúlyozni, hogy vannak főbb szereplők, akik többször előkerülnek, és akiknek az életével behatóbban megismerkedünk, és aztán vannak még fontos és kevésbé fontos mellékszereplők.

De ha mindenképp ki akarunk emelni egy főszereplőt, akkor az maga Middlemarch, a kisváros lenne, amely az események (egyik) fő helyszíne, ahol a szálak összeérnek. Nem csak bizonyos emberek életét követhetjük ugyanis nyomon, hanem megtudjuk, kik a helyi vezetők, kik népszerűek vagy épp kevésbé népszerűek, és úgy összességében beleláthatunk egy kisváros működésébe. Egy olyan kisvároséba, ahol mindenki ismeri a másikat, mindenkinek van véleménye mindenről, és egy rossz lépés az adott személy jó hírébe kerülhet.

Ez a központi téma – a vidéki kisváros működése – mind a három másik regényben is megjelent, de ott még tényleg csak mellékszereplők voltak. Itt azonban ez a lényeg. Itt érezhetjük igazán, mennyire meghatározza a kisvárosi dinamika az egyes emberek életét. Itt értelmét nyerik az olyan szólásmondások, mint hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, illetve dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Eliot a vidéki élet egyik legnagyobb szakértője, én épp ezért (is) kedveltem meg a könyveit. Ugyanakkor azt kell mondjam, szórakoztatóbb ez a szakértelem, ha egy konkrét sorssal párosul. Ha tehát valaki megkérdezne, hogy melyik Eliot könyvet ajánlanám első olvasásra, biztos, hogy nem a Middlemarchot mondanám.

Lehetne még sok mindent írni erről a hosszú könyvről, hiszen témát szolgáltat bőven, de azt hiszem, a lényeget kiemeltem. Aki pedig az egyes szereplők sorsára kíváncsi, az vegye kézbe a könyvet. Nem könnyű olvasmány, de érdekes. Van benne bőven szereplő, akinek lehet drukkolni (vagy éppen ellene szurkolni 😊). És az kétségtelen, hogy ez a könyv Eliot életművének megkoronázása, hiszen itt kerekedik ki az őt foglalkoztató, fő téma. Ám véleményem szerint messze nem ez a legjobb könyve.

Utalás történik a Murr kandúr életszemléletére, a Rasselasra, a Gulliver utazásaira, a Humphry Clinker kalandozásaira, az Ivanhoe-ra, A wakefieldi lelkészre.

Ebben a regényben is whisteznek…

Bár a fordítás 1976-os, mégis sikerült benne egy zseniális szóviccet elsütni:

„ - Keményen odamondogatott neki tegnap, Keck – dicsérte Sprague doktor gunyorosan. – Csak azt tudnám, mi az az energumen?

- Ó, az valami kutyagumen, amit a francia forradalomban főztek ki – felelte Keck.” (Az energumen egyébként fanatikust, rajongót jelent.)

Tartod a kapcsolatot a szomszédaiddal?

Helló 2025! | George Eliot: Middlemarch

Nagyon vártam az újabb találkozást George Eliottal, mert ő minden egyes könyvével egyre nagyobb kedvencem lett. (Az előzményeket lásd: Bede Ádám, A vízimalom, Kései boldogság) Ezen a könyvén viszont elég sokáig rágódtam. Ennek persze az ég világon semmi köze a minőséghez. Sokkal inkább az életem alakulásához, meg ahhoz, hogy majdnem ezer oldal volt. Na de nézzük is meg most, miről is szól a Middlemarch.

Rendhagyó módon fogok most írni ennek a könyvnek a tartalmáról. Ugyanis több szálon fut a cselekmény, ezért inkább megpróbálom szálanként összeszedni az eseményeket, és egyben ezzel fel is vázolom, hogy kik voltak a főbb szereplők.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy akikkel először megismerkedünk, egy testvérpár, Dorothea és Celia Brooke, akik a nagybátyjuknál élnek. Mindhármuknak külön szála van. Mr. Brooknak csak egy nyúlfarknyi szerep jutott, valahol a történet közepe táján politikai babérokra tör, de sajnos (vagy éppen szerencsére) nem jár sikerrel.

Dorothea és Celia története annyiban összefügg, hogy a könyv elején Dorotheának van egy kérője, Lord Chettam, akit Dorothea kikosaraz. Sir Chettam ezután az ifjabbik testvér, Celia vállán sírja ki a bánatát, és el is veszi a lányt, később születik majd egy fiuk, Arthur.

Dorothea ebben a korban egy különös lány(nak számíthatott), ugyanis többre vágyik annál, mint hogy szerető feleség és anya legyen. Mondhatni kétségbeesetten keres valami magasabb célt az életének. Ebben a szellemben választja férjéül a nála jóval idősebb Mr. Casaubont, egy tudós lelkészt, és eltökéli magát, hogy mindenben segíteni fogja a férjét a munkájában, aki egy eposzi méretű vallástudományi művön dolgozik. Mr. Casaubon révén Dorothea megismerkedik egy jóképű ám csélcsap ifjúval, Will Ladislaw-val, aki Mr. Casaubon unokaöccse. Talán nem lövök le nagy spoilert azzal, ha elárulom, hogy szerelem szövődik a két fiatal közt. De még milyen szerelem! Nagyon lassan indul, már-már bosszantóan lassan, mert Dorothea először nem képes, aztán meg nem meri belátni a saját érzéseit Will iránt. Szerencsétlenségére a férje is megsejti a bimbózó románcot (pedig beszélgetéseken és pillantásokon kívül tényleg semmi nem történik), és a sors furcsa fintora, hogy halálával hozza rendkívül szerencsétlen helyzetbe a fiatalságot, kiköti ugyanis, hogy Dorothea csak akkor örökli meg a vagyonát, ha nem lép frigyre a család fekete bárányának számító Willel.

A Brooke család mellett van egy másik is, amelybe mélyebben belelátunk, ez pedig a Vincy família. Vincy-éknek két gyerekük van, a Willhez hasonlóan csélcsap Fred, és a dámának nevelt Rosamund. Fred komoly örökségre számít egy távoli ám szeszélyes rokontól, és már csak ez az örökség választja el attól, hogy megkérje szíve választottja, Mary Garth kezét. Mivel a szóban forgó öregúr tényleg szeszélyes, Fred elesik az örökségtől, kénytelen saját vérével és verítékével megkeresni a pénzét, de az olvasó legnagyobb meglepetésére nem tesz le Mary-ről és a közös jövőről. Rosamundnak rengeteg kérője akad, de ő épp a könyv elején a városba költöző új orvost, Tertius Lydgate-et nézi ki magának. És ha Rosamund valamit elhatároz, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz, ahogy ő akarja. Lydgate-nek nagyratörő tervei vannak az orvostudományt illetően, de úgy gondolja, közben azért elszórakozhat a város legszebb hajadonával. Pechjére azonban Rosamund tényleg totálisan behálózza. Meg is ülik az esküvőt, de nem sokkal azután csődbe mennek, és egyéb kellemetlenségek is érik őket. Végül a szégyen és a megaláztatás elől, illetve egy jobb élet reményében Londonba költöznek.

Rajtuk kívül még rengeteg fontos mellékszereplő is megjelenik a könyvben, például a lelkész Fairbrother, aki mind Mary és Fred szerelmét, mind Lydgate életét próbálja egyengetni több-kevesebb sikerrel. Vagy a jómódú Bulstrode család, akik segítik Lydgate-et az orvosi törekvéseiben, ám Mr. Bulstrode súlyos titkot rejteget, amire azonban minden igyekezete ellenére fény derül, és ez több szereplő életére is komoly, mondhatni végzetes hatással lesz.

Mindannyiuk életét pedig összeköti a lakóhelyük, Middlemarch városa. A tipikus kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkinek van véleménye a másikról, és ahol a titkok mindig kiderülnek.

Nagyon röviden ez lett volna George Eliot Middlemarch című regényének tartalma. Értékelés következik jövő héten.

„Előfordul, hogy az igazságtól ellenkező irányba indulunk, de mindenféle zegzugos kanyar ösvényeken a helyes célba jutunk mégis.”

„A házasság azonban a kötelességek magasabb síkján zajlik. Kényelmet magamnak sosem keresnék benne.”

„…énelőttem már Arisztotelész is rámutatott, nevezetesen, hogy eredmény eléréséhez minden munkában türelmes erőfeszítésre van szükség.”

„Akit nem szeretnek, annak hiába magyarázzák, hogy jobb ember lehetne, mert jobb csak akkor telik tőle, ha szeretik is viszonzásul.”

„Az elbátortalanodás, a pillanatnyi célvesztés olyankor nem szokatlan, amikor az elképzelt jövő helyébe egyszerre a valóságos jövő lép.”

„Olyan szellemben nevelődünk mindnyájan, mintha rosszat cselekednünk fennebb erkölcsi tilalmak miatt nem volna szabad, nem pedig azok miatt, akik a kárát látnák.”

„…akármilyen jó lélek is az asszony, csak viselni kell azt a keresztet, amit a férje a vállára rak.”

„…a jóság szerény valami, hamar elbátortalanodik, s ha szégyentelen vétkek sokat bökdösik már ifjúsága virágában, visszahúzódik az ember természetének legtávolabbi sarkába.”

„Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, fölaprózódik a nemzeti igyekezet.”

„Az erkölcsi züllés ellen mennydörög, holott nincs züllöttebb politika, mint elhitetni az emberekkel, hogy parlamenti hókuszpókusz gyógyítja a társadalmat.”

„Nyugalmi állapotot tilalmak ritkán teremtenek.”

„A szerelmet gyógyítja az idő, de a felelőtlen tettek következményeit nem.”

„Nagyot idomít a házasság az emberen.”

„A hit akár dogmát állít a tévedésnek, a tudománynak azonban utolsó leheletéig küzdenie kell a tévedés ellen, s a lelkiismeret ébren tartásáért. Csakhogy, íme, a tudományos lelkiismeret a pénzszűke s az önző szempontok rossz társaságában elzüllik!”

„A férj alacsonyabb rendű emberfaj, örökös ráncbaszedése kívánatos.”

„… hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.”

Hol élnél szívesebben és miért: egy nagyvárosban, ahol még a szomszédok is idegenek egymás számára vagy egy kisvárosban/faluban, ahol mindenki ismer mindenkit?