Oliver Goldsmith: A wakefieldi lelkész

Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkészét sokáig egyszerűen képtelenség volt beszerezni. Legalább két éve, de lehet, hogy megvan már három is, kerestem, kerestettem, és nagyon nagy mázlim volt, mert a 2017-es év folyamán valamikor egyetlen egy példány bekerült egy antikváriumba. Kaptam az értesítést, megnéztem, korrekt volt az ár, azt írták róla, hogy közepesen jó állapotban van, már nyomtam is a megrendelés gombra.
 

Mikor megérkezett, kissé megdöbbentem. Először is azon, hogy bár két kötetes, a két kötet együtt nem tesz ki háromszáz oldalt sem. Kicsit elszoktam már az ilyen vékonyka könyvektől… J Másrészt elgondolkodtam, hogy ha ez a közepesen jó állapotú antikvár könyv, akkor milyen lehet a rossz? Olvashatatlan? Véleményem szerint a könyv elég rossz állapotban van. A lapok szélei elég rojtosak, néhol gyűröttek maguk a lapok, és az egyik oldalon a szöveg közepében van egy lyuk. És foltosak is a lapok.

Aztán megnéztem a kiadás évét, és rögtön a legnagyobb becsben tartott könyveim listájának első helyére ugrott ez a kis könyvecske. Ez ugyanis kérem szépen jelenleg a legrégibb könyvem a maga 1926-os kiadási évével. Ennek már lassan üvegkalitkában lenne a helye, és nem szabadna hozzáérni, csak csipesszel lapozni. Ami pedig pluszban emelt az értékén, hogy van benne egy név, hogy anno kinek a tulajdona volt.

Mint említettem, két rövidke kötetről van szó, egyenként kb. 130 oldallal. Hogy miért osztották két kötetre, arról fogalmam sincs. (Talán akkoriban csak ennyi lapot tudtak egybefűzni?? J) Viszont az tény, hogy az első kötetnek a lehető legjobb helyen, az egyik első nagy és váratlan fordulatnál vetettek véget. Egyébként a köteteken belül fejezetekre is fel van osztva a történet. A fejezetek elején pedig mindig olvashatunk egy-egy összefoglaló mondatot, hogy miről lesz szó az adott részben.

Na de most már kezdjünk hozzá magához a történethez. Főhősünknek, dr. Primrose lelkésznek és népes családjának történetét követhetjük nyomon ebben a kis könyvecskében. Mivel, mint említettem, alig háromszáz oldalról van szó, majdnem minden fejezetben történik valami. Először ugyebár jönnek a csapások. A család rögtön az első fejezetben elszegényedik, és ez majdhogynem végletesen negatív eseményeket zúdít az egész család fejére. Odahagyják a költséges wakefieldi parókiát, és egy szerényebb környékre költöznek. De akik egyszer már megszokták a jólétet, nehezen mondanak le róla. Primrose felesége és lányai mindent megtesznek azért, hogy új lakhelyükön jó barátságba keveredjenek a földesurukkal, majd később megpróbálják a családjukba is becsábítani, de csak túl későn jönnek rá, hogy az ördög tanítványát próbálják csőbe húzni. Lesz itt kérem szépen minden, meghiúsult házasságok, lányrablások, tűzeset, haláleset, börtön. De a végén helyreáll a világ egyensúlya. A jók boldogan élnek tovább, míg (ténylegesen) meg nem halnak, a gonoszok pedig elnyerik méltó jutalmukat.

Térjünk ki a sztori után elsőként a címre. Az 1926-os kiadáson már A wakefieldi lelkész szerepel, de a korábbi fordításokon még A wakefieldi pap. Gondolhatnánk, hogy ez megint csak egy vesszőparipa, csak lovaglás semmiségeken, de szerintem határozottan nem az. Az ugyanis rögtön az első oldalon kiderül, hogy ennek a mi papunknak felesége van. Ami nálunk ugyebár egy pap esetében elég meglepő. Az eredeti angol címben nem is a priest, mint pap szó szerepel, hanem vicar, aminek az egyik jelentése anglikán lelkész. Az anglikánoknál pedig szabad volt a lelkészeknek házasodni. (Mint ahogy nálunk a református lelkészeknek is szabad.) Véleményem szerint tehát a lelkész szó jobban passzol a címbe.

A szereplőket nem tartom fontosnak külön jellemezni, mert egyik sem volt számomra kiemelkedő. Ha mindenképpen választanom kéne egy „kedvencet”, akkor Primrose lelkészt mondanám, ő többé-kevésbé végig következetes volt, és a jó oldalon állt. Viszont érdekes volt, mennyire különbözött tőle a felesége, és ezt a különbözőséget milyen birka türelemmel viselte. Többször is úgy tűnt, azért, mert mintha a feleség hordaná a nadrágot ebben a házasságban.

Amit mindenképp fontosnak tartanék megemlíteni, hogy az események leírása mellett, főként a második kötetben megjelennek érdekes okfejtések is bizonyos témákról. Például Primrose tiszteletes egy börtönbeli prédikációjában arról beszél, hogy egy ország törvényeinek inkább a jó cselekedetekre kéne bátorítania az embereket, nem pedig büntetnie a rosszat. De ha már a rosszat bünteti, azt is fokozatosan kéne, a bűn súlyosságának megfelelően, nem pedig minden apróságért halálbüntetést kiszabni. (A XVIII. század közepén minden bűnért halálbüntetés járt.) Illetve szintén egy börtönbéli megnyilvánulásakor a vallás fontosságáról beszél. Hogy a vallás sokkal jobb, mint a filozófia, mert a vallás úgy készít fel az örök életre, hogy az odaút szerves, és korántsem rossz részének tekinti a halált. Míg a filozófia inkább a földi élet boldogságát hangsúlyozza, aminek következtében a halál egy cseppet sem várt állomás lesz. Arról is szól még ugyanitt, hogy mennyivel jobb a földi életünket szegénységben, de tisztességben leélni, mint gazdagon. Mert ha a földi életünk is maradéktalanul boldog és zavartalan, ahhoz képest nem fogjuk tudni értékelni majd az örökkévalóság áldásait. Míg ha a földi életünk nélkülözésekkel teli, akkor az örök élet ahhoz képest jelentősebb ugrás lesz, és ez a fajta „szerencsénk” végig fogja kísérni a paradicsomi létünket.

Apró kincsek:

¯  Utalás történik Daniel Defoe Robinson Crusoe-jára.

¯  A könyvben több versbetét is olvasható. Én kiemelném a 8. fejezetben található szerelmes balladát. Feltétlenül olvasásra érdemes!

¯  A lelkész lányait Sophie-nak és Oliviának hívják, ami nekem csak azért megmosolyogtató egy picit, mert az egyik kedvenc karácsonyi filmemben, a Holiday-ben is így hívják az egyik főszereplő gyerekeit. J J

¯  Egy beszélgetés során elhangzik egy mondat az irodalmi szakértelemről, ami akár a blog mottója is lehetne: „…a vers, mondhatom, nagyon szép. Én ebben a tekintetben műértőnek tartom magamat, vagy legalább is tudom, hogy mi tetszik nekem.” J J

Összességében azt mondhatom, ez a kis könyvecske egy aranyos mese a jóról és a rosszról színtiszta vallásossággal átitatva. Akár tanmesének is lehetne tartani. És én biztos, hogy a Biblia mellé erősen ajánlanám hívő (és nem hívő) gyerekeknek olvasásra. Listára érdemes kis mű.

„A reggeli és ebéd közötti órákat a leányok öltözködésre és tanulásra szánták: olvastak valami könyvből egy-egy lapot s aztán a tükörben nézegették magukat, amelynek fényes lapja – ezt a bölcsészek is megvallhatják, - sokszor minden könyvnél nagyobb szépséget mutat.”

„Most aztán fő figyelmemet arra irányítottam, hogy családom büszkeségét körülményeihez szállítsam alá, mert jól tudtam, hogy a nagyravágyó koldus sorsa maga a nyomoruság.”

„A magam részéről mindenféle kendőző szer iránt mély ellenszenvet érzek, mert tudom, hogy nemcsak nem szépítik az arcot, hanem egyenesen elrutítják azt.”

„Azt a szegény embert, aki csak a hatalmasok társaságát keresi, gyülölik azok, akiket kerül s megvetik, akiket utánozni próbál.”

„Az embernek a saját okosságára vonatkozó véleménye azon társaságéhoz képest alakul, amelyben forgolódik…”

„Mint a könyveket, nem asszerint mérjük, hogy hibától mentesek-e, hanem hogy mily nagy szépségek vannak bennük, úgy az emberi nagyság sem azon fordul meg, hogy mentesek vagyunk-e a hibáktól, hanem hogy milyen nagyok az erényeink.”

„…a gazemberek szemtelensége soha se lepjen meg; azok csak akkor pirúlnak, ha jótetten kapják őket, de a bűneikben egyenesen büszkélkednek.”

„Bűn és Szemérem – mondja az allegória – hajdanában jó pajtások voltak s mikor nekiindultak az életnek, elválhatatlanul összetartoztak. Ám hamarosan úgy érezték, hogy ez az egyesség mindkettőjükre nézve kellemetlen és helytelen. A bűn gyakran zavarba hozta a Szemérmet s viszont a Szemérem gyakran elárulta a bűn titkos ármányait. Ezért hosszú egyenetlenség után abban egyeztek meg, hogy elválnak egymástól. A Bűn merészen előre vágott, hogy utolérje a Végzetet, amely bakó alakjában ment előtte; viszont a Szemérem, mivel természettől fogva félénk volt, visszafordúlt, hogy az Erénnyel barátkozzék, akit útjuk kezdetén maguk mögött hagytak. Ezért gyermekeim, ha az emberek a bűn pályáján néhány lépést tesznek, a Szemérem otthagyja őket, visszafordul, hogy a még megmaradt csekélyszámu erényes emberrel lakozhassék.”

„…boldogabb napjaimban, mikor puszta gyönyörűségből muzsikáltam, valahányszor társaság előtt játszottam, előadásom mindig elragadta hallgatóimat, kivált a hölgyeket. Ám most, mikor egyetlen életfenntartó eszközömmé vált, megvetéssel fogadták. Ez is bizonyítja, mennyire hajlandó a világ kevésre becsűlni azokat a talentumokat, amelyekkel az ember fentartja önmagát.”

„…a bölcsesség, bár végre biztos oltalom a bánat ellen, nagyon lassan hat.”

„A jó tanács, ha visszautasítják, visszatér s az adója lelkét gazdagítja.”