Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.