Szülői felelősség | Guy de Maupassant: Egy asszony élete

Guy de Maupassant Egy asszony élete című könyve kerül most terítékre. Ismételten csak egy bejegyzés fog születni, lévén egy egészen rövidke, alig kétszáz oldalas regényről van szó.

Főszereplőnk Jeanne, egy fiatal lány, aki épp csak visszakerült a szülői házba, miután kevéske életének egy részét zárdában töltötte. Tehetős szülei neki ígérték az egyik tengerparti birtokukat, ahová rögtön a könyv elején el is utazunk a családdal, és a cselekmény nagy része aztán itt játszódik.

Mivel Jeanne az utóbbi éveket zárt közegben töltötte, minden újdonságként hat a világról eddig csak álmodozó lelkére. Mindenre rácsodálkozik, minden megszédíti, minden felé lelkesedéssel fordul. És mint minden lány, ő is várja a mesebeli szőke herceget. És meg is érkezik az életébe a Férfi, megtörténik az eljegyzés, aztán a házasság, majd a mézes hetek. De aztán hazaérve a férj ledobja a báránybőrt, és kimutatja a foga fehérjét. Jeanne szolgálója után az egyik szomszédjuk feleségét csábítja el. Hogy eközben hogy marad ideje még Jeanne-t is teherbe ejteni, az a történet egyik nagy rejtélye.

Bár Jeanne egyáltalán nem várja, hogy megszülessen a gyermeke, hisz akkor már tudja, hogy a gyerek csak kistestvére lesz a férje bal kézről született másik gyermekének, a kisfiúcska mégis „jó hatással” lesz rá. Mellette elfelejti, milyen szenvedéseket kell kiállnia a férje mellett. Ám túlzott ragaszkodása a gyermekhez, Paulhoz rossz irányba tereli a fiút, akiből hazudozó, csélcsap csaló válik.

A férje meghal, a fia elhagyja, elszegényedik – így közeledik Jeanne élete a végéhez. Ám a teljes összeomlás előtt visszatér hozzá régi szolgálója, hogy szárnyai alá vegye a már csak vegetáló asszonyt.

Röviden ennyi ennek a könyvnek a sztorija. Így első ránézésre nem tűnik annyira borzasztónak, engem mégis rendkívüli módon felzaklatott ez a regény. Két okból is.

Bárkinek lehet nehéz élete. Az élet önmagában egy nehéz műfaj. Jeanne-t a jelek szerint az átlagnál is jobban sújtotta a sors, de hát ez sem példa nélküli eset. Ám kezdettől fogva – komolyan, az első oldalaktól fogva – úgy éreztem, hogy rengeteg szerencsétlenség Jeanne életében megelőzhető lett volna, ha a szülei nem idióták.

Emlékeim szerint az első oldalon megtudjuk, hogy Jeanne épp akkortájt „szabadult” a zárdából. Nem is olyan sokkal ezután, szerintem az első tíz oldalon belül nekem már az az érzésem támadt, hogy a szülei szánt szándékkal tartották Jeanne-t burokban, hogy semmit, de semmit ne tudjon szerencsétlen lány a való világról. Hogy miért volt ez a cél, azt akkor még nem igazán értettem, és azóta ugyan találtam rá persze magyarázatot, de az a magyarázat számomra egyáltalán nem kielégítő.

Hogy mégis mennyire meg akarták szivatni a drága egyetlen kislányukat ezek a jóravaló szülők, az az esküvő utáni jelentben derül ki. Fül- és szemtanúi lehetünk ekkor ugyanis egy beszélgetésnek anya és apa közt, melyben az apa célzásokat tesz az anyának, hogy most már itt lenne az ideje megejteni a „méhecske és virág” beszélgetést a lánnyal. És mit tesz erre az anya? Látványosan kifakad, hogy ő erre képtelen. Már bocsánat, de WTF?

Aztán később kiderül, hogy ez a drágalátos anyuka más fontos információkat is visszatartott, amikkel jelentősen megkönnyíthette volna a lánya életét. Nyilván nem tudta volna minden csalódástól megóvni. Szó sincs erről. De ha az ember lánya tisztában van vele, hogy mennek a való világban a dolgok, akkor talán máshogy értékeli a saját életében bekövetkező sorscsapásokat.

Ebben a „családi idillben” persze az apát sem kell félteni, de erről már nem szeretnék részletesebben írni, mert nem akarok azért minden „poént” lelőni.

A másik dolog, ami kiakasztott, az maga az író hozzáállása volt a témához. És itt ismét két irányba megy a dolog. Egyrészt az elején meglepett, milyen líraiak Maupassant leírásai. Minden jelenség elvarázsolt, nem csak a naplementék, de a ködös reggeleket és a viharokat is úgy tudta megfogni, hogy kedvem lett volna a tájain bolyongani. De már akkor azt éreztem, hogy ezek a leírások nem fognak passzolni a tragédiákhoz. És mivel ez a rövidke regény gyakorlatilag tragédiák gyűjteménye, a kontraszt a leírások és az események közt óriási volt.

Ennél a problémánál viszont sokkal súlyosabbnak találtam azt, ahogy Maupassant az általa felvázoltakat kezelte. Az utolsó oldalakon ugyanis az volt az érzésem, hogy Maupassantnak valójában gőze sincs a női lélekről. Sikerült ugyanis egy olyan konklúziót levonnia, amelynek irányába véleményem szerint semmi sem mutatott a regényben. Az, hogy elfogadjuk a sorscsapásokat, szerintem nem egyenlő azzal, hogy az élet azért nem olyan sza… rossz. Pláne úgy, hogy lett volna számtalan lehetőség a tragédiák elkerülésére vagy legalábbis a hatásuk csökkentésére.

Maupassant végső tanulsága számomra felért egy arculcsapással. Mintha azt akarta volna üzenni minden nőnek, aki valaha is elpityeregte magát életében, hogy ugyan már, ne majrézz, ne csináld a fesztivált. Kíváncsi lennék, vajon mit gondolt, mi célból léteznek a nők a Földön? Én nem tartom magam egy nagy egyenjogúsági aktivistának, de Maupassantnak sikerült elérnie, hogy kinyíljon a zsebemben a bicska.

Az Egy asszony élete nem volt sem egy jó, sem egy szívderítő történet. Mégsem tudom azt mondani, hogy egy rossz könyv lett volna. Erőteljes érzelmeket hívott életre bennem, nagyon mélyen megérintett, és sikerült valami olyasmit elérnie, amit eddig még csak kevés dolognak sikerült. Már olvasás közben is, utána meg aztán főleg mérhetetlenül örültem, hogy a XXI. századi Európában élhetek.

Hallhatunk itt egy új kártyajátékról, a bésique-ről.

„A fiatal lány mintha önmagával találkozott volna ezekben a régi történetekben: elcsodálkozott, mennyire hasonlók a gondolataik, s mennyire azonosak a vágyaik. Mert minden szív azt képzeli: ő remegett meg először attól a sok élménytől, ami megdobbantotta már az első emberek szívét, és meg fogja dobogtatni az utolsó férfiét és az utolsó asszonyét is.”

„Vannak pillanatok, amikor úgy látjuk, hogy minden megváltozik körülöttünk; még a mozdulatok is új jelentőséget kapnak, talán a nap egyes órái is megváltoztatták helyüket."

"Szomorkás elérzékenyültség élt már csak benne, mintha a fájdalmat könnyed fátyolként vetették volna napjaira."

"...mert bármilyen ádáz és kemény a sors, lehet-e nem remélni, ha odakint szépen süt a nap?”

Úgy érzed, burokban nőttél fel?