Mamahotel a XIX. századi Oroszországban | Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

 

Legfrissebb kiadás: 1984, Európa

Azt gondoltam én, kis naiv, hogy ha majd több időt hagyok magamnak az olvasásra, akkor jobban előre tudok majd dolgozni, és sokkal nyugodtabb, összeszedettebb és elégedettebb leszek. Elfelejtettem annak a nagyon bölcs embernek a megállapítását, aki rájött, hogy a munka bizony teljes egészében kitölti a rászánt időt. Azt javaslom, ti is jól jegyezzétek meg ezt. Most pedig mindenféle további magyarázkodás és nyavalygás nélkül lépjünk is tovább a szóban (vagyis címben J) forgó könyvre.

Annál, mikor egy szereplő neve egy könyv címe, már csak azt utálom jobban, amikor egy olyan szó a cím, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy az egy ember, egy hely vagy esetleg valami kitalált dolog neve. És mivel teljesen járatlan vagyok az orosz nyelvben, ezért az Oblomov számomra pontosan ilyen cím volt. Viszont maga a könyv nem túl vastag, ezért mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de belevágtam.

A cím rejtélyére rögtön az első mondatban fény derül, amikor is bemutatásra kerül főhősünk, Ilja Iljics Oblomov. És persze nem csak a nevét tudjuk meg, hanem az első fejezetekben elég alaposan megismerjük az életmódját. És itt el is érkeztünk a bejegyzés címében említett és manapság oly gyakran hangoztatott mamahotelnek a XIX. századi, orosz változatához. Oblomov ugyanis birtokot örökölt a szüleitől, aminek a jövedelme lehetővé teszi, hogy ő az ég egy adta világon semmit se csináljon. De semmit. Annyira belejött már a semmittevésbe, hogy még arra sem hajlandó, hogy a barátait meglátogassa. Csak fekszik a díványán naphosszat, és hűséges szolgájával, Zaharral zsörtölődik.

Ezen kívül megismerjük még a gyerekkorát is, hogy hogyan nevelték, és hogy folyt az élet a szülői házban. Oblomov elsődleges terve, hogy visszatérjen a szülőfalujába, és újra megvalósítsa azt az idillt, amit gyermekként odahaza tapasztalt, de a tervezgetés (vagyis inkább a tervezés tervezgetése) a maradék kis erejét is felemészti. (A nagy részét a henyélés emészti fel.)

Aztán váratlanul betoppan hozzá egy régi, gyermekkori barátja, Stolz, és megpróbálja kirángatni Oblomovot a restségből. Rábeszéli, hogy tartson vele egy európai utazásra, amibe Oblomov, ugyan nem túl lelkesen, de belemegy. Amíg az utazás előkészületei folynak, Stolz különféle társaságokba hordja magával barátját, és az egyik ilyen helyen Oblomov megismerkedik Olgával, akibe – a saját legnagyobb megdöbbenésére – beleszeret. Ez egy kis időre kizökkenti őt a tunyaságból, de az évek alatt kifejlesztett, színtiszta lustaságot nem lehet hónapok alatt kigyomlálni.

Ez a történet nekem nagyon fájt belül, a legtitkosabb helyeimen. Sajnos azt kell mondjam, meglehetősen sok közös vonást fedeztem fel Oblomov és saját magam közt. Ugyan én nem örököltem birtokot, így nem tudtam oblomovi szintre süllyedni, de félő, hogy ha lett volna rá lehetőségem, velem is ez történt volna.

Oblomov burokban született, a szülei kényeztették, a széltől is óvták, a szolgák mindent megcsináltak helyette. Ugyan miért kellett volna felnőtt korában bármit is csinálnia? Eszményekért és álmokért? Persze álmodozott ő, meg tervezgetett, csak valahogy sosem jutott el a megvalósításig, mert ugye minek azt siettetni? De az idő nem állt meg a kedvéért.

A legfélelmetesebb azonban nem is ez a végtelen unottsága volt, hanem az, hogy teljes mértékben tisztában volt a szerencsétlenségével, ahogy azzal is, hogy segítségre szorul, de még ahhoz sem volt elég akaratereje, hogy a segítséget elfogadja. Mindig a legkisebb ellenállás irányába ment, mert úgy gondolta, nincs értelme az embernek fárasztania magát.

Viszonylag hamar, körülbelül a könyv első egyharmadában Oblomov beismeri Stolznak, hogy saját magát ítélte halálra ezzel a viselkedéssel. Tudja, látja, hogy ez így nem jó, és kéri a barátját, hogy segítsen, mert azt is tudja, ha ő nem segít, nem segít senki. De amikor Stolz felveti a külföldi utazás ötletét, Oblomov rögtön kifogásokat kezd keresni.

Olgával való kapcsolata is csak szalmaláng, ez többé-kevésbé előre sejthető, mert mindkettejük érzelmei elég ingadozóak. Bár más-más okokból, de mindkettejüket kételyek gyötrik, hogy valóban ez-e a nagy szerelem számukra. És talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájönnek, hogy nem. (Itt van még egy érdekes téma, Olga ugyanis már a kapcsolatuk kezdete előtt tudja, hogy meg „kell” mentenie Oblomovot, de ez más lapra tartozik.)

A végkifejletet nem fogom elárulni. Csak annyit róla, hogy nagyon ellentmondásos volt. Egyszerre értettem és nem értettem, és nagyon szomorúnak találtam, ahogy a könyvet is összességében. Elkeserítő és fájdalmas, amikor egy jó élet annyira kényelmessé válik, hogy egy ponton túl már rossz élet lesz belőle.

Utalás történik a Don Quijotéra, illetve Az ifjú Werther szenvedéseire.

Mennyire érzed úgy, hogy burokban nőttél fel?

„Ember és ember naponkénti meghitt érintkezését nem adják ingyen: sok élettapasztalat, logika, szívbeli melegség kell hozzá erről, meg amarról az oldalról is, hogy csak egymás jótulajdonságait élvezzék s kölcsönös tökéletlenségeikkel ne bökjenek s bökessenek.”

„­- Hát észrevett tán az arcomon valamit? – kérdezte Oblomov.

- Könnyet, bár rejtegette; ez csúnya vonás férfiakban: szégyelik a szívüket: Ez is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyelnék néha, az gyakrabban hibázik.”

PÁR-Baj 2.0

 

Tavaly Valentin-nap környékén írtam egy bejegyzést, amiben olvasmányokból származó szerelmespárokat versenyeztettem tisztán szubjektív szempontok alapján. Már akkor eszembe jutott egy másik rendszer, ami alapján meg lehetett volna ugyanezt csinálni, és be is ígértem a következő évre. Idén viszont totálisan megfeledkeztem róla… eddig a pillanatig. J

Kicsit megkésve tehát, de jöjjön az idei Valentin-napi bejegyzés.

A párok ugyanazok, akik tavaly is voltak, vagyis:

Hester és Arthur Dimmesdale A skarlát betűből

Werther és Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

Ethan és Mattie az Ethan Frome-ból

Jane és Edward a Jane Eyre-ből

Júlia és St. Preux az Új Héloise-ból

Renzo és Lucia A jegyesekből

Anyegin és Tatjana az Anyeginből

Newland és Ellen Az ártatlanság korából

Emma és Mr. Knightly az Emmából

Edmond és Mercedes a Monte Cristo grófjából

Emília és William a Hiúság vásárából

Julien és de Renalné a Vörös és feketéből

Elizabeth és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből

Emma és Charles a Bovarynéből

Catherine és Heatcliff az Üvöltő szelekből

Marianne és Willoughby az Értelem és érzelemből

Ezúttal azonban kidolgoztam egy pontrendszert, amely alapján rangsorolni fogom őket. Először azt gondoltam, hogy ez objektívebb lesz, de aztán rájöttem, hogy a pontozási kategóriákat és a hozzájuk tartozó pontszámokat is én döntöm el, úgyhogy ismét tisztán az én véleményemet olvashatjátok. De amennyiben nem értetek velem egyet, nyugodtan írjátok meg kommentben, szerintetek ki az, akit le- vagy éppen felpontoztam. J (Vagy ha valamire nem jól emlékeztem, azért is reklamáljatok!)

A pontozási kategóriák a következőek:

A) Tetszett a könyv                                                      1 pont

B) A kapcsolat a könyv elejétől a végéig tartott          5 pont

C) Kedveltem a nőt                                                      2 pont

D) Kedveltem a férfit                                                   3 pont

E) Inkább romantikus                                                  3 pont

F) Inkább szenvedélyes                                               4 pont

G) Megvalósult házasság a két fél között                    5 pont

H) A nő miatt hiúsult meg a kapcsolat                        -2 pont

I) A férfi miatt hiúsult meg a kapcsolat                       -3 pont

J) Valamelyik fél elhunyt                                             -2 pont

Eszerint az egyes párok a következő pontszámokat kapták:

Hester és Arthur Dimmesdale A skarlát betűből

C+E+I=2

Werther és Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

A+C+D+E+H+J=5

Ethan és Mattie az Ethan Frome-ból

A+C+D+F+H+I=5

Jane és Edward a Jane Eyre-ből

A+C+D+F+G=15

Júlia és St. Preux az Új Héloise-ból

A+B+C+D+E+H+J=10

Renzo és Lucia A jegyesekből

B+E+G=13

Anyegin és Tatjana az Anyeginből

A+C+E+I=3

Newland és Ellen Az ártatlanság korából

C+F+I=3

Emma és Mr. Knightly az Emmából

E+G=8

Edmond és Mercedes a Monte Cristo grófjából

A+B+D+E+H=10

Emília és William a Hiúság vásárából

A+D+E+G=12

Julien és de Renalné a Vörös és feketéből

F+I+J=-1

Elizabeth és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből

E+G=8

Emma és Charles a Bovarynéből

F+G+J=7

Catherine és Heatcliff az Üvöltő szelekből

F+H+J=0

Marianne és Willoughby az Értelem és érzelemből

F+I=1

Eszerint a győztes idén is Jane és Edward lettek. Úgy látszik, nincs rendszer, ami nálam más eredményt tudna hozni. J De azért lettek meglepetések, például rögtön a második helyet elért Renzo és Lucia személyeiben, mert ugye maga a könyv sajnos nem hagyott bennem mély nyomokat. De a jelek szerint maga a páros mégis nagyon jól teljesített. J

Mit jelent számodra egy párkapcsolatban a romantika és mit a szenvedély?

Ismerkedésem a biedermeierrel | Adalbert Stifter: Nyárutó

 

Ha nagy ritkán meghallottam a biedermeier kifejezést, lelki szemeim előtt mindig székek és asztalok jelentek meg. Most viszont meg kellett tudnom, hogy bizony az irodalomban is találkozhatunk a biedermeier stílussal. Ezt a listán Adalbert Stifter Nyárutó című regénye képviseli, amiről azt írták, hogy a biedermeier kiemelkedő alkotása.

Nos, azt mindjárt az elején meg kell állapítanom, hogy egy cseppet sem csodálnivaló az, ha az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Másrészt viszont igencsak sajnálatos, hogy az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Értitek ugye, hogy mire akarok kilyukadni? J Pusztán csak arra, hogy ez a könyv a Jáva gazdag és éhezikhez hasonlóan borzasztóan fenomenális volt. Persze teljesen más értelemben, mint a Jáva.

Na jól van, elég a rébuszokból, inkább ismerkedjünk meg most már ténylegesen a biedermeierrel és a Nyárutóval. Főhősünk, kinek neve olyannyira jelentéktelen, hogy nagyon sokáig nem is tudjuk, tanulmányi célzattal rendszeres látogatást tesz az osztrák hegyvidékre. Egy ilyen alkalommal megismerkedik a másik főhőssel, akivel elég hamar megtalálják a közös hangot, és mondhatni jó barátok lesznek, dacára az égbekiáltóan óriási korkülönbségnek. Illetve az idősebb főhős inkább egyfajta szellemi vezetője lesz a fiatalabbnak. Rengeteget filozofálnak tudományokról, művészetekről, gazdálkodásról.

Egy látogatás alkalmával, nők is felbukkannak az idős úr házában. A fiatalabb főhős a nőkkel – egy anyáról és a lányáról van szó – is hamar barátságot köt, s a fiatalabb nő iránti érzelmei lassan, de biztosan szerelembe csapnak át. A fiatalok kapcsolatát mindenki jóváhagyja, az idős úr pedig a lakodalom előtt elmeséli a fiatalabbnak, hogy tulajdonképpen milyen szálak is fűzik őt a két nőhöz.

Ennyi a rendkívül érdekfeszítő cselekménye egy több, mint 700(!) oldalas könyvnek. Érezhető az irónia, ugye? De ez csak azért van, mert a Nyárutónak koránt sem a cselekmény a leglényegesebb része. Sokkal inkább egyrészt a fentebb már említett filozofálgatások. Meglehetősen sok témát meglehetősen alaposan kiveséznek. De hát erre bőven van idő a 700 oldal során. Másrészt pedig az egyszerű, de boldog élet bemutatása; és ez a színtiszta biedermeier.

A fiatalabb főhős a tudományoknak, egész pontosan a földtudománynak szeretné szentelni az életét, a hegyekben végez kutatásokat, ezért elég sokat utazik. De nagyjából mindig ugyanoda, és mindig ugyanakkor, ugyanazokkal az emberekkel, és ugyanabból a célból. Mégsem érezni rajta, hogy őt ez untatná, vagy utálná emiatt az egyhangúság miatt az életét. De azt sem érezni rajta, hogy változtatni szeretne. Elégedett az életével, és emiatt boldog. Egyszerűen és szerényen él, és alázatosan dolgozik. És ez teszi boldoggá. Mi ez, ha nem irigylésre méltó dolog? Mert hát valljuk be, az átlagember élete is nagy távlatokban nézve elég egyhangú tud lenni, de azért ezzel sokan nincsenek kibékülve.

Persze mondhatjuk, hogy a főhősnek könnyű, mert nem kell a pénz miatt törnie magát, így azzal foglalkozhat, amivel csak szeretne. Ez szóba is kerül egy helyütt közte és idősebb társa közt. És a tapasztaltabb öregúr meg is jegyzi, hogy bizony nagyon elkeserítő dolog, amikor az embernek fel kell áldoznia saját magát a pénzszerzés oltárán.

Bennem is sokszor megfogalmazódott már az a gondolat, hogy ha nem kellene a pénz miatt „akármilyen” munkát elvállalnom, és valóban azzal foglalatoskodhatnék, amivel csak szeretnék, talán megtalálnám a hétköznapokban a lelki békét. Talán sokkal hamarabb észrevenném az élet egyszerű szépségeit, és sokkal boldogabbá tennének ezek.

S az egyszerű, szenvedélyektől mentes, megfontolt élet kielégítőbb mivoltát bizonyítja az öregúr élettörténete is. Rá utal ugyanis a cím, aki már csak idősebb korában, a „nyárutóján” élvezheti az életet, amikorra sikerült lehiggadnia, megbékélnie a sorsával, és egy csendes, de azért tevékeny életben találta meg végső boldogságát.

Rengeteg értékes gondolat van ebben a regényben, de mint a Jáva esetében, itt is azt tudom mondani, hogy azért ember legyen a talpán, akinek sikerül kihámoznia a kincseket ebből a történetből. Nekem most valamiért fekszenek ezek a nagyon lassú, „vidéki” sztorik, de azért még az én türelmemet is próbára tette.

Mi az, ami untat?

„Van a régi szokásokban valami megnyugtató, még ha az nem is más, mint az állandóság és a jól ismert dolgok nyugalma.”

„A régi bútorokban, csakúgy, mint a régi képekben, az elmúlt és elvirágzott dolgok bája lakik, amely az embernél is úgy válik egyre erősebbé, ahogy az évei szaporodnak. Ezért igyekszik megőrizni, ami a múlté, amiként neki is megvan a múltja, amely már nem igazán illik a körötte felnövekvők üde jelenéhez.”

„Azt gondolhatnánk, hogy az ellenkezőjének kellene történnie, hogy jobban kellene ismernünk magunkat, mint az idegent, és sokan így is hiszik; de nem így van. Az emberiség tényeit, sőt saját bensőnk tényeit is, mint már mondottam, elleplezik előlünk, vagy legalábbis elhomályosítják szenvedélyeink és önzésünk.”

„…tény az is, hogy az öregedő hitvestárs meleg, igaz és hű szeretete biztosabban és tartósabban tesz boldoggá, mint a fiatal és sugárzóan szép menyasszony lobogó szenvedélye.”

„…amit a művészetben csodálunk, az nem más, mint hogy egy ember szelleme, aki számunkra szinte érzékileg megragadható, aki szeretetünk és tiszteletünk tárgya, hibásan ugyan, de ebben-abban mégis utánozni tudta azt a valakit, akit értelmünkkel igyekszünk megragadni, akit nem tudunk szeretetünk korlátolt körébe zárni, és aki előtt fenségességének láttán annál nagyobb lesz imádatunk és alázatunk borzongása, minél jobban megismerjük őt.”

„Milyen különös, gondoltam, hogy az embernek és a legtöbb teremtménynek éppen akkor kell álomra szenderülnie, amikor a Föld parányi, ámbátor ezerféle szépségei eltűnnek, és a messzi, néma fénypompában feltárul a világűr mérhetetlen szépsége!”

„…a művész úgy alkotja műveit, ahogyan a virág virágzik: az virágzik a sivatagban is, akkor is, ha soha egyetlen tekintet sem vetődik rá.”

„A család az, amire korunknak szüksége van, nagyobb szükség van rá, mint a művészetre és tudományra, a közlekedésre, kereskedelemre, fellendülésre, haladásra vagy bármire, ami kívánatosnak látszik. A családon nyugszik a művészet, a tudomány, az emberi haladás, az állam.”

Vérzik a szívem | Multatuli: Jáva gazdag és éhezik

 

Rögtön ilyen drámai címmel és egy drámai művel indítom a 2022-es évet. Ugyan még bőven tavaly, azt hiszem, novemberben kezdtem el ezt a könyvet, csak január második felében sikerült befejeznem, ugyanis meglehetősen súlyos olvasási válságba taszított. De ne szaladjunk ennyire előre. (Egyáltalán nem tudom ugyanis száz százalékosan kijelenteni, hogy a könyv rossz lenne! Ezt le kellett így rögtön az elején szögeznem.)

Ennek a könyvnek a szerzője és a címe is sokatmondó, és főleg a címe olyan, ami engem rögtön lázba hoz. A Multatuliról sejthető, hogy írói álnév, és rögtön a könyv elején meg is tudjuk, hogy a latinból jön, jelentése pedig „sokat szenvedtem”. A Jáva gazdag és éhezik pedig önmagáért beszél, egy szinte öröktől fogva létező, feloldhatatlan(nak tűnő) ellentmondás. Ezek után mi más is lehetne ez a könyv, mint lebilincselő, érdekfeszítő és persze zseniális?

Nos, e három jelző közül egyik sem, mégis mindhárom egyszerre. Ez a könyv nem csak a címében ellentmondásos, hanem az egész könyv egy hatalmas nagy ellentmondás. A mondanivalója, a szívettépő igazság arról, hogy hogyan bánnak az okos, művelt és felvilágosult európai emberek a Távol-Keleten leigázott, más értékrend és hitrendszer szerint élő, ám egyáltalán nem alantas(abb) „bennszülöttekkel” pontosan az a téma, amiről mindenkinek tudnia és egyidejűleg ellene tennie kellene. Persze a dolog távolról sem ilyen egyszerű, mert azért annyiban valóban okosak voltak az európai emberek – itt most épp a hollandokról van szó, de bármelyik másik népet felemlegethetnénk, amelyiknek gyarmatai voltak –, hogy nem hagyták ám csak úgy a saját fejükre zúdulni a bajt. Inkább lepaktáltak a helyi vezetőkkel, hogy ők is vegyék csak ki a részüket a „gazdagságból”, cserébe viszont vigyék el a balhék nagy részét.

Az viszont, ahogy Multatuli, becses nevén Eduard Douwer Dekker (csak nekem jut eszembe erről a névről érdekes módon épp egy kávémárka??) megírta a szerencsétlenül járt jávaiak, és egy még szerencsétlenebbül járt holland tisztviselő történetét, az valami förtelmes. Nem tudom, hogy találkoztam-e már korábban ennyire borzasztóan megírt könyvvel. Rengeteg türelemre és egy jó erős szűrőre is szüksége van az embernek ahhoz, hogy kihámozza a sok érdektelen halandzsából Max Havelaar történetét. A becsületes tisztségviselőét, akiről talán már a saját korában sem hitte senki, hogy létezhet, ugyanis olyan ellenszélben kellett dolgoznia, ami elfújta még az emlékét is.

Becsülendő viszont, hogy az utolsó oldalakon Multatuli elmondja, hogy tisztában van vele, hogy talán nem ez a leglebilincselőbb könyv a földön, de a célja nem is a szórakoztatás volt, hanem sokkal inkább az ismeretterjesztés. (Mondjuk ettől még csinálhatta volna sokkal jobban, mert a könyvnek legalább az 50%-a jó nagy zagyvaság. Vagy legalábbis én nem tudtam összerakni, mi értelme volt belevonni ebbe azt a tőzsdei kávéügynököt, akivel kezdődik a könyv...)

A szóban forgó tisztségviselő, Havelaar a történet elején (de az ő története valahol a teljes könyv közepe felé kezdődik) éppen elfoglalja az új munkahelyét, Jáva egyik területének alhelytartója lesz. Rögvest bele is veti magát a munkába, tudniillik hogy felszámolja az igazságtalanságokat, valamint békét és gazdagságot teremtsen a lakóknak (is). De a legtöbben ellene vannak, ugyanis Jávából mindenki csak a pénzt akarja kiszedni, és senki sem törődik a néppel, aki tulajdonképpen ezt a pénzt „kitermeli”.

Havelaar sorsa az első pillanattól kezdve tudható, mégis szívből drukkoltam neki, mert egy fontos ügyért harcolt. Megérdemelte volna, hogy győzhessen. De ez a könyv a valóságot volt hivatott lefesteni, és abba sajnos igen gyakran nem fér bele a happy end.

Mindenképpen a könyv pozitívumai közé kell sorolnom, hogy rengeteg érdekes infót megtudhatunk belőle Jáváról, mint Hollandia gyarmatáról. Főleg a közigazgatásról, de az is nagyon érdekes. És az egyik kedvenc témám, mondhatni, a vesszőparipám J az igazságért és az igazságosságért való harc, amit korábban már a Kohlhaas Mihályban is nagyon szerettem, itt is száz százalékig jelen van. Csupán a kidolgozás lett meglehetősen pocsék, ezért vérzik az én szívem ezért a könyvért. (Na meg persze a jávaiakért is vérzik. Olvassátok csak el a könyvet, és rögtön megtudjátok, miért.)

Az is abszolút pozitívum, hogy bár Havelaar teljes mértékben pozitív hős, mégsem hófehér. Ő egyáltalán nem az egyetemes jó megtestesítője, neki is vannak bizony hibái. Mellette pedig ott van még egy zseniális karakter, a munkatársa, Verbrugge, aki maga is az igazság pártján van, csak nem áldotta meg a sors annyi bátorsággal, mint Havelaart, ezért ő bizony sokszor inkább lapít, amikor ki kellene állnia egy-egy ügy mellett.

Ők ketten pedig tökéletesen megtestesítenek engem. Jelenleg még sokkal inkább Verbruggéhez állok közel, de az igazság iránti harcban nagyon szeretnék olyan lenni, mint Havelaar. Olyan, aki nem fél szembe menni senkivel, még akkor sem, ha tudja, hogy meg fogja ütni a bokáját. Néha már megy a dolog, de azért még van hova fejlődni. Mert bizony sokkal egyszerűbb és kényelmesebb sunnyogni, eltussolni ügyeket, legyinteni az akár minket, akár másokat ért igazságtalanságokra. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor ezt tesszük, akkor helyt adunk az igazságtalanságnak. Pedig nem kellene!

Mindenképpen azt mondanám, a téma miatt érdemes megbirkózni ezzel a könyvvel. Kell, hogy az ember szíve fájjon néha egy kicsit, mert az talán jobban ösztönzi arra, hogy tegyen valamit. Amit ugyanis Havelaar megélt, arról biztos vagyok, hogy nem csak Jáván és nem csak a XIX. században történhetett meg, hanem napjainkban is. És végtelenül szomorúnak találom, hogy például ez ügyben az elmúlt százötven évben nem fejlődtünk semmit. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ezt a narancsot bizony alaposan meg kell hámozni, mert van rajta bőven felesleges héj.

Utalás történik néhány listás könyvre, egész pontosan a Don Quijotéra, a Robinson Crusoe-ra és a Tamás bátya kunyhójára.

Magyar utalás is van a könyvben. Multatuli igyekszik részletesen bemutatni Jávát az európai olvasók számára, sok mindenről ír részletesen. Bemutatja például a jávai postakocsikat is, és megjegyzi, hogy nem hasonlít sem az angol, sem az orosz, sem pedig a magyarországihoz. Érdekes lenne felkutatni, vajon miért épp a magyart emlegeti fel. Olyan különleges postakocsijaink voltak?

Egy helyen szó van a Malthus-elméletről. Az elméletet Thomas Malthus angol demográfus dolgozta ki, a túlnépesedésről szól és teljesen téves. Ez utóbbi tény miatt itt most nem írom le részletesen, hogy pontosan miről is szól, akit érdekel, az úgyis utána tud nézni. Az viszont, hogy már a XIX. században is foglalkoztatta az embereket a túlnépesedés, figyelemreméltó.

Meddig vagy hajlandó elmenni az igazságért?

„…nem nevetséges-e még csak föltételezni is, hogy az a férfiú, aki az igazságot és jogot valóban gyakorolni akarja, az, aki átérzi, hogy munkájától ezrek jóléte vagy nyomorúsága függ, ezt néhány cirkalmazott szó, „esküszöveg” hatására jól végezze, akkor, ha szíve különben nem kötelezi erre.”

„Lelkünket sohasem a jutalom emeli fel, hanem a munka, amely a jutalmat kiérdemelte.”

„Könnyen hajlandók vagyunk arra, hogy inkább elismerjük mások tudását, mintsem hogy felhasználva a rendelkezésünkre álló eszközöket, azt magunk is elsajátítsuk és nemes versenyre keljünk.”

„…a lelkünk viaszlenyomatára vésett rajzok hamar elsímulnak, hogy új írásokat véshessünk rájuk.”

„…vajjon ki az oka annak, hogy az igazságnak az irodalomba kell burkolóznia, hogy a szívekhez férkőzhessék?”

Viszontlátásra 2021!

Eljött az év utolsó szerdája (illetve csütörtöke), amikor is vissza szoktam tekinteni az elmúlt évre a blog szempontjából.

Először is egy nyúlfarknyi kis magyarázkodás következik arról, hogy miért tűntem el decemberben. Nagyon lesarkítva azért, mert decemberre lett tele az a bizonyos hócipő… Kicsit részletesebben pedig… nos, az év első felében elég jól előre tudtam haladni, viszont amint újra elkezdtem dolgozni, sem időm, sem energiám nem nagyon volt sajnos sem a bloggal foglalkozni, sem olvasni, úgyhogy fokozatosan csökkent a színvonal, ezt éreztem is, aztán decemberre meg elengedtem az egészet. Hiába, az időbeosztást még tanulnom kell. (Illetve minden panaszkodás nélkül meg kell jegyezzem, hogy a nyári szezonban nagyon sokat dolgoztam, novembertől pedig egy új helyen vagyok, ami nem csak nekem új, hanem tényleg vadonatúj, még meg sem nyitott, magasabb beosztásban, szóval még több stressz, túlórák, stb.)

De azért történt néhány dolog az év során, inkább nézzük meg ezeket.

Elsőként a könyvek tekintetében, idén 13 listás könyvet sikerült elolvasnom, ami nevetségesen kevésnek tűnik, de egyrészt kettővel több, mint tavaly, másrészt pedig volt néhány vaskosabb kötet köztük. Ez utóbbi tényt jól mutatja, hogy 4 könyvről több bejegyzést is írtam, annyi mondanivalóm volt, és ez legtöbbször a mű terjedelmének köszönhető.

Idén is volt egy félbehagyott könyvem. Saját magam legnagyobb meglepetésére kezdem egész komfortosan érezni magam e tekintetben. J A nyomorultakkal idén sajnos nem tudtam megbirkózni, és majdnem biztos vagyok benne, hogy jövőre sem fog újra terítékre kerülni, de nem akarom kizárni a lehetőséget, hogy egyszer még átrágom magam rajta.

A NOHUN sorozat is robogott tovább, 8 bejegyzés született, aztán pihenőpályára tettem, mivel végére értem az 1800-as évek lefordítatlan műveinek, és nem akartam túlzottan előreszaladni.

A NOHUN sorozat helyett találtam ki ideiglenesen a Megfőzöm a könyvet sorozatot, ami egyelőre három részt élt meg, és valószínűleg nem is fog többet. Át kellett ugyanis értékelnem a dolgot, mivel a konyhában való tevékenykedés alapvetően nem áll hozzám túl közel. Mindhárom bejegyzésnél erősen igénybe vettem a férjem képességeit. És bár mindig biztosít róla, hogy nagyon szívesen segít, ez az én projektem, és olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni a blogon, amiket én csinálok. (Vagy talán ha olyan izgi ételeket találok, mint például az ánizskenyér, akkor visszatér a sorozat egy-egy különkiadás erejéig.)

Idén is voltak tag-ek, elmélkedések, különféle – természetesen könyvekhez kapcsolódó – témákról is írtam. És amit még mindenképp meg szeretnék említeni, egyrészt az Alice Csodaországban című művel átléptem az első százas határt, másrészt pedig idén töltöttem be a harmincat, ami számomra egy fontos mérföldkő volt, és ennek is szenteltem egy bejegyzés.

Egy nagyon fontos, nem teljesen könyves dolgot is elindítottam idén, ez pedig nem más, mint a Kedves naplóm / Journaling program. Ezt mindenképp szeretném jövőre is folytatni.

Ez volt tehát a 2021-es év a blogon, röviden összefoglalva. Most pedig tekintsünk egy kicsit a jövőbe. Ez nem nagyon volt eddig szokásom, mert persze mindig tele vagyok ötletekkel, de hát ki tudja, mit hoz az élet, és mi fog megvalósulni a terveimből. Természetesen szeretnék jövőre is jó sokat olvasni, és a Journaling programot, ahogy azt már fentebb említettem, folytatni. Ezek fix tervek, és persze ezeken kívül folyton keringenek bennem ötletek például a blog kinézetével, olvasónaplókkal, különféle idézetes gyűjteményekkel kapcsolatban, de az utóbbi kettőt illetően például még nem találtam meg a megfelelő formátumot. Viszont azt már most biztosan kijelenthetem, hogy kénytelen vagyok az ütemezést illetően némi drasztikus változást eszközölni. Ezt egy kissé fájó szívvel teszem meg, de most úgy érzem, hogy szükségem van erre. Ez egész pontosan két dolgot fog jelenteni. Elsőként azt, hogy a teljes január hónapra még szabadságolom magam, vagyis egész januárban nem lesznek bejegyzések. Valamint az év többi részében is csak kéthetente. Nem akarom magam az idővel stresszelni, és már most látom, hogy az év eleje a munkám szempontjából még mindig nagyon sűrű és bonyolult lesz, úgyhogy minden mást igyekszek most nyugalmasabbra tervezni. Ez pedig fájdalmas lemondásokkal jár, de ezt most meg kell lépnem a saját érdekemben.

Ez természetesen érinti a Journaling programot is, ami nagyon gyorsan hatalmas kedvencemmé vált, de mivel ezt is a könyvekhez kapcsolódóan szeretném továbbvinni, így valószínűleg a kérdések is februártól majd csak kéthetente fognak jönni.

A végére hagytam a legizgalmasabb részt, mégpedig az idei kedvenceimet.

Karakterek szempontjából nem igazán tudnék senkit kiemelni, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem ismerkedtem meg kiváló jellemekkel. Inkább csak azt, hogy voltak már jobbak is. Viszont azt hiszem, lett egy új kedvenc íróm, aki nem más mint George Eliot. Idén két könyvet olvastam el tőle, a Bede Ádámot és A vízimalmot, és összességében mindkettő nagyon tetszett. Még két másik könyve van a listán, amiket szeretnék jövőre beütemezni, és már most nagyon izgatottan várom őket.

Az idei legjobb olvasmányom viszont egy harmadik mű, Anne Bronte Wildfell asszonya című regénye. Koránt sem egy szívderítő történet, viszont tekintetbe véve a kort, amelyben született, zseniális. És azt hiszem, összességében Helen Huntingdon teljes joggal beléphet az erős nők klubjába.

Kicsit hosszúra nyúlt ez az évértékelő, de nem bánom, mert ez azt jelenti, hogy sok említésre méltó dolog történt 2021-ben. Bízom benne, hogy ez 2022-re is igaz lesz majd. Én legalábbis ezen fogok dolgozni. Apropó munka, ilyenkor év végén minden földi jót szoktunk kívánni a másiknak. Ezt a szokást én most szeretném megtörni, és inkább sok-sok energiát és lelkesedést kívánok neked, kedves Olvasó, ahhoz, hogy minden jövő évi tervedet meg tudd valósítani. (Mert nem elég csak kívánni, dolgozni is kell érte. Ez is valami, amit még tanulnom kell.)

A jövő évben pedig elsőként február 2-án fogunk találkozni, amikor is a Jáva gazdag és éhezik című műről hozom majd el a gondolataimat.