Jane Austen: A mansfieldi kastély

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.05.25./

Bevallom őszintén, nagyon vonakodva kezdtem bele ebbe a könyvbe több okból is. Legfőképpen azért, mert korábbi Austen olvasmányélményeim alapján nem számíthattam sok jóra (Értelem és érzelem elment szódával, Büszkeség és balítélet rettenetes volt számomra). Aztán meg azért is, mert nem sok jó kritikát olvastam A mansfieldi kastélyról.

Ennek megfelelően kellő unalommal és félelemmel kezdtem neki. Csak az hajtott, hogy olvassak valami régit. (Esküszöm, hiányoznak a kínai családregények. J) És egy darabig, jó sokáig, tényleg csak bosszankodtam. Mert a lényeg valahogy csak nem akart előbukkanni. Aztán úgy kábé a könyv kétharmadánál kezdett derengeni valami, és azt hittem, sínen vagyok. Még fel is kiáltottam magamban: most megvagy, Jane! Akkor még nem tudtam, hogy Jane az utolsó oldalakkal a sárba fogja tiporni az összes önérzetemet. Most már tudom, és örülök, elmondhatatlanul örülök ebben a pillanatban, hogy van ez a lista, én meg vagyok olyan hülye, hogy belevágtam, és kényszerítem magam némely nemkívánatos könyv elolvasására, mert komolyan mondom, időnként pont azok a könyvek világosítanak fel, amelyeket a legkevésbé szeretnék elolvasni. Mert ott a kényszer, hogy muszáj. És tudom, hogy ez mennyire hülyén hangzik, mert miért lenne már muszáj? Csak azért, mert rajta van egy idióta listán, amiről kitaláltam, hogy elolvasom az összes tételt? De hiszen ezt én találtam ki magamnak, tehát akár azt is kitalálhatnám, hogy egyiket-másikat egyszerűen kihagyom. Vagy legalábbis a végére hagyom. De én általában véve elég komolyan veszem azokat a dolgokat, amiket kitalálok saját magamnak. Néha túl komolyan is. És számomra ez tényleg egyfajta kényszer.  Kényszer, aminek köszönhetően most gazdagabb lettem egy fantasztikus olvasmányélménnyel, amitől a lista nélkül holtbiztos, hogy megfosztottam volna magam.

A jövőben bátran fogom ajánlani mindenkinek, hogy vegyen magára ilyesfajta kényszereket. Nem tudhatjuk, hogy mely szikla alatt lapulnak kincsek. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy a kincskeresés könnyű dolog. Keményen meg kell dolgozni érte.

Igenis szenvedtem ezzel a könyvvel. Mert olyan nagyon lassan indult be. Csak csordogált és csordogált, nekem meg elképzelésem sem volt, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, és hol van még a sztori vége. Aztán egyszer csak elkezdtem kapisgálni. Kezdtem megérteni, mire volt jó az előző kétharmada a könyvnek. És nem hogy elkezdett tetszeni és érdekelni a könyv, még csúnyán bele is sétáltam Jane néni csapdájába. Elvégre tapasztalataim alapján nem voltam felkészülve, hogy Jane néninek lehetnek egyáltalán csapda jellegű ötletei.

Főszereplőnk Fanny Price, aki csóró szüleitől gazdag nagynénjéhez és nagybátyjához kerül puszta szívjóságból. De valójában ő lesz a család fekete báránya. Már abból a szempontból, hogy folyton kilóg. Sokmindent megkap, amit unokanénjei- és bátyjai is, ugyanakkor mégis éreztetik vele, hogy ő nem egészen közéjük tartozik. Mindennek tetejébe pedig még a nyakába szakad egy Norris néni is. Az ürömbe azonban öröm is vegyül, Fanny pártfogójára talál második számú unokabátyjában, Edmundban. Edmund tanítgatja, terelgeti, védelmezi Fannyt, és ezáltal csakhamar a lány titkos szerelme lesz. És ezzel Fanny belecsöppen a könyv szerelmi rendkívül sokszögébe. J Ugyanakkor a legtöbb szög csak ámítás. Becsvágy, hataloméhség, pénz játszanak közre bizonyos vonzalmakban, és a szereplők ebből kifolyólag nem is lehetnek boldogok. Egészen addig, amíg néhány értelmesebb fajta szereplőnek fel nem nyílik a szeme, ahogy az enyém is a könyv végén, és rá nem jönnek, valójában melyik szögeket alkotják ők maguk.

Mint mindig, most sem akarom lelőni a könyv legfőbb poénjait. Amit mégis kiemelnék, hogy mennyire semmibe vette Fannyt az igazi családja, mármint a szülei és a legtöbb testvére. Fel sem tűnt nekik, hogy egy emberrel több vagy kevesebb, szegény lány csak egy volt a sok közül. Egyszóval bármennyi megpróbáltatás is érte Fannyt a Bertram családnál, még azokért is csak hálás lehetett, mert minden rosszal együtt sokkal, de sokkal jobban járt, mintha otthon maradt volna.

A karakterek közül egyértelműen Fanny lett a kedvencem. Lehet őt gyenge, kis bólogatójánosnak is látni, de szerintem egyáltalán nem volt az. Igenis harcolt, igenis kimondta a véleményét, igenis ellenkezett. Csak éppen ő még tudta, hogy mi a jó modor, az udvariasság, az illem. És ezeket összekeverni a gyengeséggel elég elszomorító dolog. Én egyenesen felnéztem rá, két dolog miatt. Egyrészt mert folyamatos harcban állt önmagával, és mint tudjuk, saját magunkat legyőzni a legkeményebb, ugyanakkor legdicsőségesebb dolog. Másrészt pedig azért, mert ő nem sétált bele abba a csapdába, amibe én szemrebbenés nélkül, és ez véleményem szerint becsülendő, erős jellemre utal. Ő számomra a példaképszerű, felejthetetlen, austeni karakter.

Utána következnek Norris néni és Mary Crawford. Mindketten rendkívül jól sikerült rossz karakterek. Norris nénit nagyjából az első jelenete után kedvem lett volna agyoncsapni egy szívlapáttal, és érzéseim iránta a továbbiakban sem változtak. Mary Crawford pedig azért tetszett, mert nagyon jól tudta titkolni, valójában mennyire együgyű.

Amilyen lassan indult a sztori, annyira összecsapottnak tűnik a vége. Ez elég nagy kontrasztot ad, de nem tudtam haragudni érte, egyszerűen csak azért, mert megértettem. Megértettem, hogy miért kellett az elején az a nagyon alapos, mindenre kiterjedő bemutatása a szereplőknek. A végén pedig elfogadtam, hogy Austen jelen esetben nem kiteljesedő boldogságról akart ódákat zengeni, hanem az odavezető, ijesztően kacskaringós utakat akarta bemutatni, és a végén elégnek érezte, hogy egyszerűen közölje, ki az, aki boldogan élt, míg meg nem halt, és ki nem.

Lehetne még sok mindenről beszélni e könyv kapcsán, többek közt például az úri családok gyermekeinek oktatásáról – hogy hogyan lett Maria és Julia Bertram a két legelcseszettebb ember a Földön. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Manapság is vannak nevelési problémák, ez nem újdonság. A világ sajnos javíthatatlan. Úgyhogy inkább zárom is soraimat. Meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Jó kis teszt ez, mennyire vagyunk szilárd jellemek.

Idézetek előtt még két apró megjegyzés. Két utalás egy-egy listás könyvre. Pontosabban egy könyvre és egy íróra: az Érzékeny utazásra és Oliver Goldsmithre. (Akinek A wakefieldi lelkészét egyszerűen képtelenség beszerezni.) Itt a vége. J

„Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó londoni bölcsességet hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható, eleinte bizony megütköztem egy kissé a maguk hajthatatlanul független vidéki szellemén.”

„…vagy közbejön valami: az a jótékony valami, amely a csukott szemmel néző és csukott aggyal gondolkodó emberek legfőbb barátja.”

„Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a vígság, ha otthon van, akire fel kell nézniük.”

„Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.”

„Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a legjobb gyógyszer a nagy jövedelem.”