Dosztojevszkij ajánló

Végére értem a listás Dosztojevszkij életműnek. Négy könyve van a listán, a Feljegyzések az egérlyukból, A félkegyelmű, a Bűn és bűnhődés és Az ördöngősök.

Én ebben a sorrendben olvastam őket: 2021-ben olvastam a Feljegyzések az egérlyukbólt, 2022-ben A félkegyelműt és a Bűn és bűnhődést, és idén, 2025-ben Az ördöngősöket.

Az első megjelenésük sorrendje viszont a következő: Feljegyzések az egérlyukból (1864), Bűn és bűnhődés (1866), A félkegyelmű (1869), Az ördöngősök (1872). Majdnem jó sorrendben sikerült olvasni. 😊

A molyos értékeléseim szerint pedig a következőképpen alakul a lista, kezdve a legalacsonyabb értékeléssel: Bűn és bűnhődés (0,5 csillag), Feljegyzések az egérlyukból (1,5 csillag), Az ördöngősök (2 csillag), A félkegyelmű (3 csillag).

És e négy könyv alapján sikerült megfejtenem, mi a bajom nekem Dosztojevszkijjel. Mert az az értékelésekből is látszik, hogy ő és én nem találtunk egymásra. Ami egyébként igen sajnálatos, mert kiváló témákat választott a regényeinek. A négy könyvből egyedül a Bűn és bűnhődés témájával nem voltam kibékülve.

Ez a bizonyos baj talán részben összefügg(het) a fordítással is, de én ezt nem tartom túl valószínűnek. Arról van ugyanis szó, és ezt már említettem A félkegyelmű és Az ördöngősök értékelésében is, hogy Dosztojevszkij regényeinek a cselekménye, a szereplők motivációja és mondanivalója sokszor túl ködös. Dosztojevszkij úgy ír egy szereplőről, vagy éppen úgy ad szavakat egy szereplő szájába, mintha az a szereplő egyébként országos cimbije lenne az olvasónak, nála jobban nem ismerne senkit, és ha a szereplő azt mondja, hogy megyek, akkor az olvasó tudja, hogy honnan, hova, miért, kivel, minek, meddig, és ezeket az egyébként sokszor fontos információkat nem kell külön kifejtenie. Emiatt én egy csomószor elvesztettem a fonalat a regényekben, nem igazán értettem, hogy pontosan mi és miért történik, és ettől meg a lelkesedésem veszett el.

Szóval, ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de én bizony sokszor nem tudom dekódolni Dosztojevszkijt. És sokáig azt hittem, hogy ez úgy általában igaz az orosz írókra. És az igazság az, hogy eddig nem sok mindenkinek sikerült lenyűgöznie közülük, de azért van egy-két kiemelkedő mű (például a Kreutzer-szonáta vagy az Oblomov). Sajnos Dosztojevszkij – számomra – pont nem az. De ha mégis ajánlanom kellene tőle egy könyvet, az egyértelműen A félkegyelmű lenne. (Vagy szinte bármi a Bűn és bűnhődésen kívül.) Zseniális a történet, zseniálisak a karakterek, és aki le tudja küzdeni Dosztojevszkij stílusát, vagy netán be is jön neki, az akár még kedvencre is találhat benne.

Melyik távoli kultúrával ismerkednél meg szívesen és miért épp azzal?

Ismételten belekontárkodok a politikába | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Ma még egyszer Dosztojevszkij általam utolsónak olvasott regényéről, Az ördöngősökről lesz szó. Van ugyanis még egy aspektusa a könyvnek, amit csak futólag érintettem, de ki szeretnék térni rá. Ez pedig nem más, mint a politika. (A könyvről írt korábbi bejegyzéseimet itt és itt éred el.)

Ugyan nekem nem igen kenyerem a politika, ahogy erre már itt például kitértem. Viszont ez tényleg egy olyan mű, ahol muszáj erről beszélni. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy a regénynek állítólag van valóságalapja. Ezt a nagy könyv is megemlíti egyébként.

A regény egyik fő momentuma Satov meggyilkolása, amely egy az egyben megfeleltethető egy valóban megtörtént gyilkossággal. Ez volt a Nyecsajev-ügy. Nyecsajev, a regénybeli Péter, aki egy titkos anarchista társaság vezetője, megöli a társaság egyik tagját, miután árulással vádolta. És ezzel a gyilkossággal kívánja a csoportot is „erősíteni”, méghozzá úgy, hogy mindenkit bűnrészessé tesz.

A politikával szoros összefüggésben életrajzi elemek is megjelennek a regényben. Dosztojevszkij ugyanis tagja volt egy szélsőséges politikai nézeteket valló társaságnak, amely nyomdát akart alapítani, hogy ott nyomtathassa ki saját röpiratait. Ez a motívum is egy az egyben benne volt a regényben.

De ha nem akarunk ennyire belemenni a dolgokba, már csak azt is érdekes lehet megfigyelni, mennyi -izmussal ismerkedhetünk meg a kötetben. A teljesség igénye nélkül íme egy felsorolás: anarchizmus, nihilizmus, szocializmus, liberalizmus, ateizmus, despotizmus, proudhonizmus. A XIX. század végén járunk ugyebár, amikor egész Európa lázban égett, minden téren nagy változások történtek, és többen úgy vélték, hogy az ő -izmusuk fogja itt megváltani a világot. De megjelenik a munkásmozgalomhoz szorosan kapcsolódó Internacionálé (avagy Nemzetközi Munkásszövetség) is, amivel már találkozhattunk a Germinalban.

Még tovább egyszerűsítve a dolgot, az még számomra is leszűrhető volt a regényből, hogy a politika szintjén az egyik fő motívum a régi rend megdöntése. És az tulajdonképpen szinte mindegy is, hogy mit jelent ez a régi rend. A lényeg, hogy többeknek más elképzelései vannak arról, hogy hogyan számolható fel a leghatékonyabban ez a régi rend, és hogyan kellene az új rendnek kinéznie. Ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány idézetet kiemelni a könyvből, amelyeket én érdekesnek találtam:

„Egy nép sem rendezkedett be a tudomány és észszerűség alapján; soha sem volt erre példa, legfölebb csak elvétve, ostobaságból. A szocializmus már az ő lényegénél fogva okvetetlenül ateizmus, mert mindjárt első sorban azt hangoztatja, hogy ő ateisztikus szervezet s a tudomány és észszerüség alapján akar fölépülni. Az ész és tudomány a népek életében mindig, most is, az idők kezdetén is csak másodrangu, szolgálattevő szerepet vitt; igy is lesz az az idők végéig.”

„De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges; arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány, gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá.”

Von Lembke (aki tulajdonképpen a régi rendet képviseli) a következőket mondja egyszer Péternek: „Nagy a mi felelősségünk s mink ép úgy a köznek szolgálunk, mint önök. Mi csak összetartjuk azt, amit önök szétráznak s a mi nélkülünk széthullna jobbra, balra. Mi nem vagyunk az önök ellenségei, világért sem, mi azt mondjuk önöknek: menjetek előre, haladhatok, még romboljatok is, t. i. azt, ami elavult és megujitásra szorult; de mikor szükség van rá, mi önöket kellő korlátok között is tartjuk s ezzel megmentjük önöket önmaguktól, mert mi nélkülünk önök csak megbontanák Oroszországot, megfosztanák őt a tekintélyétől, a mi feladatunk pedig épen abban áll, hogy ezt a tekintélyt fentartsuk. Értse meg, hogy nekünk és önöknek egymásra kölcsönösen szükségünk van.”

És végül íme két, Péter által felvázolt út a változáshoz: „…azt kérdezem én önöktől: mi a jobb: a lassu út-e, szociális regények irása, irodai meghatározása az emberiség sorsának ezer esztendőre, míg a despozitmus nyugodtan nyelegeti azt a sültet, mely az önök szájába repül s amelyet önök a szájok mellett mellett elszalasztanak, vagy pedig az, ha gyors tevésre határozzák el magukat, bármi legyen is az, csak ha fölszabaditja az önök megkötött kezeit és módot ad az emberiségnek, hogy maga rendezkedjék be a társadalmában, még pedig tényleg, nem csak papiroson?”

A regényből egyértelműen kiderül, hogy Péter a lehető legradikálisabb utat választja, és nem érdekli, hogy ennek hány ártatlan ember esik áldozatul. Pontosan ez az, ami a radikális eszmék egyik legnagyobb problémája szerintem. Hogy nem veszi figyelembe az eseményeknek az egyik legmeghatározóbb tényezőjét, magát az embert.

Úgy hiszem, hogy erre jött rá Dosztojevszkij is, miután elkapták a már fentebb említett radikális csoport tagjaként, bebörtönözték, és – az utolsó pillanatban megúszva a halálbüntetést – kényszermunkára ítélték. És talán éppen ezt a tudást, ezt a felismerést szerette volna ezzel a regénnyel átadni a világnak. Hogy a radikalizmus hosszú távon sosem lesz célravezető, mert figyelmen kívül hagyja az emberi természetet.

És akkor abba már nem is mennék bele, pedig szerintem ez is fontos aspektusa ennek a témának, hogy igen erősen figyelembe kell vennünk itt Péter személyes indíttatását is. És ez szerintem általánosságban igaz mindenféle radikális csoport vezetőjére.

Bármilyen meggyőzően tudnak is beszélni ezek a vezetők, bármilyen kecsegtetően is hangzanak a gyors megoldások egy nagy problémára, érdemes higgadtan átgondolni a dolgokat, nehogy úgy járjunk, mint szegény Satov. (Épp ezért végtelenül furcsa nekem, milyen hamar kirekeszti a világ magából a csendes embereket, a hangosakat pedig, mondjanak bármilyen ostobaságot, élteti. De ez a gondolatmenet azért már igen messzire vezetne a regénytől, úgyhogy itt be is fejezem. 😊)

Van olyan ember a közvetlen környezetedben, akit kívülállónak tartasz? Ha igen, miért tartod annak?

Rejtett ellenség | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Elsőként, itt találjátok a regény erősen rövidített tartalmi összefoglalóját. Ahogy abban a bejegyzésben is említettem, én a könyvet a MEK-ből töltöttem le, innen ti is megtehetitek teljesen ingyenesen és legálisan. Ennek a könyvnek a hátránya, hogy egy 1909-es fordításról van szó. A könyvet azóta egy újabb, frissebb fordítással, Ördögök címmel, 2022-ben a Helikon Kiadó jelentette meg. Nincs összehasonlítási alapom (nem is lesz!), de az 1909-es fordítás sem annyira vészes, mint amennyire elsőre hangzik. Az egyetlen hátránya, hogy rengeteg francia mondatnak a fordítása még a lábjegyzetekben sem lett megadva. Amiből én arra következtetek, hogy bő száz évvel ezelőtt sokkal elterjedtebb volt a regényolvasók körében a francia nyelvtudás. (Egyébként egy közepes nyelvtudással már nem okoz gondot. De hát könnyen beszél az, aki a német(!) mellett a franciát tanulta négy évig a gimiben… 😊 Na, elég is lesz ennyi kitérő mára. 😊)

Bár csak épp az imént írtam, hogy nem lesz összehasonlítási alapom a két fordítást illetően, mert egyáltalán nem tervezem újraolvasni ezt a könyvet, talán mégis megérné, már csak azért is, hogy kiderítsem, a problémám a könyvvel a fordítás számlájára írható-e. (Bár én ezt nem tartom valószínűnek.) Az történt ugyanis, hogy kapunk rengeteg homályos célzást, meg egyértelműeket is, de csak úgy, mintha ismernénk a szereplők minden gondolatát, és nem kellene mindent a szájunkba rágni. Ennek következtében viszont nekem rendkívül nehéz volt kihámoznom, hogy mit is akarnak ezek a jó szereplők (na meg Dosztojevszkij). És ezért nem igazán élveztem az olvasást. Egyszerűen nehezen kötött le, mert nem értettem sokszor, hogy miről van szó, és mi miért és hogyan történik.

Véleményem szerint a történet nagy részének középpontjában Péter áll, mégis az apja, Trofimovics István életének viszonylag hosszú bemutatásával kezdődik a regényt. Ráadásul úgy, hogy hamar megtudjuk, gyakorlatilag semmi kapcsolat nincs apa és fiú közt. És ez teljesen megzavart.

Miklós karakterét sem tudtam hova tenni. Úgy tűnt, mintha ő lenne a másik főszereplő Péter mellett. De ő igazán nem volt benne az aktivisták működésében. Ha bele is keveredett, csak akaratán kívül, illetve a Péterrel való ismeretségén keresztül. Mert tevőlegesen semmit sem tett. A felesége meggyilkolását sem rendelte meg. Bár igaz, és ezt ő maga is bevallja, sejtette, hogy meg fog történni, mégsem akadályozta meg. És voltak még más egyéb, furcsa megmozdulásai is, amik miatt egy ideig külföldön is volt (és akkor került közelebbi kapcsolatba Lizával). De ezeket a „fiatalos bolondságait” leszámítva egész normálisnak tűnt. Csak épp megfejthetetlennek. És az is megfejthetetlen volt, hogy mit keresett ő ebben a regényben. Az nyilvánvaló, hogy Péter a felesége meggyilkolásával akarta őt úgymond magához kötni, talán később zsarolni vagy ilyesmi, de erre ugye végül nem került sor, mivel Miklós áthúzta a számításait. Arra mondjuk jó volt a karaktere, mármint a Miklósé, hogy talán ő volt az egyetlen, akit nem tudott Péter behálózni, Miklós mindig is átlátott a szitán.

És így, hogy kiesett két fontos szereplő, ami maradt, arról igazán nem tartom érdemesnek szólni, mert számomra értékelhetetlen volt. Dosztojevszkij, azt gyanítom, azt akarta, hogy egy politikai konspirációnak legyünk a szemtanúi. De valójában egy szeretetlen ember hatalomra töréséhez és néminemű bukásához asszisztálhatunk, és ez szomorú. Persze tudom, hogy, ahogy a valóságban sem, úgy a könyvekben sem minden úgy történik, ahogy kellene, de itt igazán kijárt volna még egy gyilkosság.

Ez egy fontos téma lett volna egyébként. Megmutatni az embereknek, hogy kitől kell óvakodni. Sajnos nem jött be itt sem, ahogy az életben sem.

Utalás történik a Gulliver utazásaira, a Holt lelkekre, a Korunk hősére, az Apák és fiúkra és a Candide-ra.

Itt is feltűnik egy játék, méghozzá a jerálás, ami feltehetően szintén kártyajáték (a szövegkörnyezetből ítélve), bár erről semmiféle további infót nem találtam az interneten. Ugyanakkor a preferánszt is emlegetik.

Minden népnek megvannak a maga hősi énekei/eposzai. Az oroszoké többek közt az Igor-ének, amelyről Dosztojevszkij is említést tesz.

A regényben található egy vers is, mely a Fényes személyiség címet viseli. Bár erről is elég ködösek az információk, minden bizonnyal Pétert írja le ez a mű, és röviden össze is foglalja a regény politikai indíttatását. (Habár én meg vagyok győződve róla, hogy Péter főleg nem politikai célzattal működött.)

Találtam a regényben egy nyúlfarknyi, ám annál érdekesebb okfejtést, amit ráadásul egy nő szájába adott Dosztojevszkij, talán mintha maga is butaságnak tartaná, pedig hát ha jobban belegondol az ember… Ezt az idézetet csak így itt hagyom: „Mert például azt tudjuk, hogy az isten babonája a menydörgéstől és villámlástól származott…, köztudomásu dolog, hogy az ősember megijedvén a dörgéstől és villámlástól, imádni kezdte a láthatatlan ellenségét, minthogy magamagát azzal szemben tehetetlennek érezte. De honnan származott a család babonája? Hol vette magát maga a család?”

Jó emberismerőnek tartod magad?

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

 

Végre rászántam magam, hogy elolvassam az utolsó Dosztojevszkij regényt a listáról, Az ördöngősöket, avagy új fordítás szerint az Ördögöket. Dosztojevszkij jó szokásához híven ezúttal is bő lére eresztette a mondanivalóját, úgyhogy most először megnézzük a regény tartalmát, jövő héten pedig jön az értékelés.

Elöljáróban annyit, hogy én egy régi fordítást olvastam, amelyet a MEK-ből töltöttem le. (Itt ti is elérhetitek a regényt.) Ezt csak az esetleges név-eltérések miatt tartottam fontosnak már itt megemlíteni.

A regény elején megismerjük a főbb szereplőket, avagy Trofimovics Istvánt, aki egy időben tanítóként dolgozott Petrovna Borbála, egy generális özvegyének fia, Miklós mellett. Trofimovics István halálosan szerelmes Petrovna Borbálába, de a nő ezt a szerelmet nem viszonozza. Trofimovics Istvánnak is van egy fia, Péter, egy korán véget ért házasságból. Ezt a fiút ő soha nem nevelte, a regény cselekményének kezdete előtt összesen kétszer találkoztak.

További fontos szereplők még Lizaveta, alias Liza, Lebjadkin kapitány és a húga Mária, valamint a helyi kormányzó, Fon-Lembke és felesége Mihajlovna Júlia. Liza akkor kerül képbe, amikor Miklós Svájcban járva közelebbi kapcsolatba kerül a családjával. Már-már úgy néz ki, hogy a két fiatal eljegyzi egymást, de aztán történik valami rejtélyes dolog, ami látszólagos szakításhoz vezet. Erről és a többi szereplőről majd később.

A regény tényleges cselekménye körülbelül a harmadánál indul be, amikor is Miklós és Péter egyszerre térnek vissza a városba, ahol a szüleik laknak. Miklóst megelőzi a hírneve, azt (is) beszélik róla, hogy azért nem került sor végül az eljegyzésre Lizával, mert megcsalta őt Dásával, egy lánnyal, akinek a neveltetését Miklós anyja biztosította, és aki egy ideig Liza családjával élt Svájcban. (És aki az események kezdetekor már újra Petrovna Borbála házában lakik.) Petrovna Borbála, bár semmi biztosat nem tud, hogy elsimítsa a kedélyeket, úgy gondolja, hogy hasznossá teszi Trofimovics Istvánt, és elveteti vele Dását. Trofimovics Istvánnak ez kétszeresen is rosszul esik. Egyrészt fáj neki, hogy Petrovna Borbála nem veszi észre, hogy eleped érte, másrészt az is fáj neki, hogy más bűne miatt neki kell bűnhődnie. De belemegy a dologba, mert bármit megtenne, amit Petrovna Borbála mond neki.

A lánykérés napján azonban különös dolog történik. Elsőként megszólítja egy sánta lány Petrovna Borbálát a templomban, a vasárnapi mise után. A lány nagyon fel van indulva, szinte azt sem tudja megmondani, hogy ki ő, ezért Petrovna Borbála a maga kocsiján hazaviszi. Ott már vár rá Trofimovics István. Petrovna Borbála próbálja kiszedni a lányból, hogy kicsoda, amikor egyszer csak beállít Miklós és Péter. Miklós elviszi a lányt, akiről közben kiderül, hogy ő Timofejevna Mária. Eközben Péter előad egy mesét, hogy mi köze van Miklósnak Máriához. Ám hamar kiderül, hogy Mária valójában Miklós törvényes felesége.

E zavaros szerelmi(?) szál mellett párhuzamosan fut egy még zavarosabb politikai(?) szál is, amelynél Péter mozgatja titokban a szálakat. Péter úgy tünteti fel magát bizonyos szereplők előtt, mintha egy nagy anarchista mozgalom tagja lenne, és a helyi erőkből verbuválna követőket maga mellé. Mások előtt, mint Fon-Lembke és felesége, titkolja valódi céljait, így sikerül behálóznia őket, és így sikerül szégyenteli kudarcba fullasztania Mihajlovna Júlia ünnepségét, ahonnan tulajdonképpen a botrányos dolgok majd kiindulnak.

Hogy mi Péter valódi célja, azt, megkockáztatom, még magának Dosztojevszkijnek sem sikerült kitalálnia. De, ami a cselekményből leszűrhető, hogy egyrészt szeretné mindenképpen magam mellé állítani Miklóst, ezért felajánlja neki, hogy „elintézi” a feleségét és annak kotnyeles, bajkeverő bátyját, hogy Miklós elvehesse Lizát. Ugyanakkor uralkodni akar mindenki felett, és ki akar iktatni mindenkit, aki fenyegetést jelenthet rá. Ennek érdekében pedig mindenkit kijátszik mindenki ellen.

A Mihajlovna Júlia ünnepségének első, botrányba fulladt fele után elterjed a városban, hogy Miklós megszöktette Lizát, és ismeretlen helyre távoztak. Majd az ünnepség második fele, egy meglehetősen kínos vendégkört felvonultató bál azzal végződik, hogy valaki észreveszi, hogy a távolban ég egy városrész. Nagy sokára sikerül a tüzet eloltani, és akkor kiderül, hogy egy különálló ház, amelyben Lebjadkin kapitány és a húga laktak, szintén leégett. És nem csak, hogy leégett, hanem a két említett szereplő is bent égett félig, de annyira azért nem égtek meg, hogy ne lehetett volna megállapítani, hogy ők nem a tűz áldozatai lettek, hanem valaki megölte őket.

A hír hallatára Liza elhagyja Miklóst, és azonnal odamegy, hogy a saját szemével lássa, valóban igaz-e. A tömeg meglincseli őt, mert biztosak benne, hogy Miklós ölette meg Máriát, hogy elvehesse Lizát. Liza meghal. Miklós még aznap anélkül, hogy bárkit is értesítene, elhagyja a várost, állítólag Szentpétervárra tart.

Péter úgy érzi, kezd szorulni a hurok mind az ő, mind a „szövetségesei” nyaka körül, mert a gyújtogatást állítólat az ő parancsa nélkül indították. Kiiktatja a maradék „ellenségét”, és meglép. A maradék „ellensége” gyakorlatilag egy emberre korlátozódik, Satovra, akivel feltehetően inkább egy személyes összetűzés miatt akar végezni. De ahelyett, hogy kihívná párbajra, inkább először elhiteti az embereivel, hogy Satov gyenge jellem, fel fogja jelenteni őket, ezért ki kell iktatni. A ravaszt azért persze ő húzza meg. Pechjére a gyilkosságot hamar felfedezik, mert épp a gyilkosság előtti este váratlanul beállít Satovhoz a felesége, aki várandós (állítólag Miklós gyerekével). Satov nagyon megörül neki, elfogadja a gyereket, és új életet akar kezdeni, de ez ugye sajnálatos módon nem sikerül neki.

Péter azonban mindenre gondolt. Van ugyanis egy ismerőse a városban, Kirilov kapitány, aki már régóta öngyilkosságot fontolgat. Vele még korábban megegyezett, hogy az öngyilkosságát felhasználná a szervezet érdekében. Habár Kirilov nem lesz tagja a szervezetnek, mégis rááll erre. Péter írat vele egy búcsúlevelet, amiben minden aljasságot magára vesz, többek közt Satov meggyilkolását is, és valóban fejbe lövi magát.

Péter feltehetően külföldre távozik, ezt nem tudjuk meg a könyv végén, csak célzás történik rá. Amit viszont még megtudunk, hogy nem sokkal az események után Miklós levelet küld Dásának, kéri, hogy menjen vele Svájcba, és éljenek ott együtt. Dása azonnal csomagolni kezd, csak hogy közben Miklós valamiért mégis visszatér, és felakasztja magát.

Trofimovics István pedig a Mihajlovna Júlia ünnepségén történt botrányos felolvasások után úgy dönt, hogy meglép. Gyalog indul el a nagyvilágba, nem tudja, mit kezdjen magával, de még az indulása napján megbetegszik. Petrovna Borbála egy ismerős révén megtudja, hol van Trofimovics István, és érte megy. Trofimovics István ekkor szerelmet vall neki, de megmenteni már nem lehet, néhány nap múlva meghal.

„Mindenki csak maga után ítélhet.”

„Az asszony a mindent látó szemet is megcsalja. Le bon Dieu (a jó Isten), mikor az asszonyt alkotta, tudta, hogy mit követett el, de meg vagyok győződve róla, hogy az asszony maga zavarta meg őt és kényszerítette, hogy őt olyannak alkossa…”

„Az ember azért nem boldog, mert nem tudja, hogy boldog; csak ezért.”

„A szamovár nyolc óra óta forrt, de aztán… kialudt… mint a világon minden.”

„Ugy tetszik: igaz az, hogy az emberi életnek második fele csak az első felében szerzett szokások ismétlése.”

„Milyen nagy gazdagság és mily kevés vidámság: nem tartom én azt szépnek.”

„Kései út, kint kései ősz van, a mezőket köd ülte meg, dér fedi, az öregség zuzmarája köriti utamat és közeli sirom felől fuj rám a szél… De menni kell!”

„Az országut valami hosszu, nagyon hosszu dolog, amelynek a végét nem láthatni – épen mint az ember élete, mint az ember ábrándja.”

Mennyire tartod könnyen meggyőzhetőnek magad?

Joseph Sheridan Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz - Rejtett kincsek

 

A mai bejegyzéssel maradunk még egy kicsit Le Fanu Fogadó a Repülő Sárkányhoz című művénél. Már az előző bejegyzésben is kilistáztam néhány apró kincset. De akad még ott, ahol azok voltak. 😊 Vagyis következzen most még néhány rejtett érdekesség a Fogadó a Repülő Sárkányhoz novelláiból.

Az általam olvasott kiadás előszavában Le Fanu munkáit párhuzamba állítják többek közt a Drakulával és a Jane Eyre-rel is. A Drakula elsőként 1897-ben, a Jane Eyre 1847-ben jelent meg. Le Fanu ide kapcsolódó művei a Carmilla illetve A Tyrone család története (A Chapter in the History of a Tyrone Family, ez nem jelent meg még magyarul, a történet szerint a férj elzárja és titokban tartja a feleségét, hogy újranősülhessen). Előbbi elsőként 1871-ben, utóbbi pedig (egy folyóiratban) 1839-ben. Vagyis Le Fanu munkái valóban szolgálhattak előképként a később sokkal híresebbé vált Drakulához és Jane Eyre-hez. Ám míg a jelek szerint Charlotte Bronte változatlan formában vette át a titkos feleség elemet, Le Fanu vámpírja Bram Stokernél nemet váltott.

Elidőzve még egy kissé a Carmillánál, a novellában Le Fanu felsorol néhány, a vampirizmussal foglalkozó „szakkönyvet”. Ezek konkrétan a következőek: Magia Posthuma, Phlegontól De Mirabilibus, Augustinustól a De cura pro mortuis, illetve John Christopher Harenbergtől a Philosophicae et christianae Cogitationes de Vampiris. Mivel egy korábbi novellában már megemlített egy valóban létező, roppant érdekesnek tűnő, korai művet (erről még lentebb lesz szó), ezért utánanéztem ezeknek is.

Mielőtt megosztanám, mit is találtam, egy apró lábjegyzet, miért is írok most erről. Amikor valaki egy kortárs regényben Coca Coláról vagy egy Ford terepjáróról ír, a legtöbben tudjuk, miről van szó, hiszen tudjuk, hogy ezek a dolgok léteznek. De egy klasszikus mű esetében sosem tudhatjuk, mi az, amit az író a való életből merített, és mi az, ami csak a képzelete szüleménye. Le Fanu akár ki is találhatott volna könyvcímeket, de ő – most lelövöm a nagy poént – valóban létező műveket adott meg. És ezek számomra mindig nagyon érdekesek, igazi kincsek, és szeretek ezeknek utánanézni. Bár többször is nehézségekbe ütközök ilyen esetekben, mint ahogy most is, mert magyarul ezekről sokszor nagyon nehéz bármi használhatót találni.

Tehát, ahogy fentebb említettem, ezek valós művek. A Google-be beírva a címeket persze lehet néhány sorban olvasni róluk. Ám ezek régi, főként latinul írt művek, melyek talán már akkor is csak az emberiség egy vékony szeletét célozták meg. Sajnos magyarul egyáltalán nem elérhetőek, vagy legalábbis én nem találtam rájuk. Egyedül a De cura pro mortuisnak találtam meg egy angol fordítását. Ha egyszer nagyon ráérek, majd nekiesek, és átrágom magam rajta.

Na de miről is szólnak ezek a művek? A Magia Posthuma egy katolikus ügyvéd, bizonyos Karl Ferdinand von Schertz műve 1804-ből, melyben kísértethistóriákat gyűjtött össze Morvaországból (a mai Csehország egy része), ahol a helyiek ezt a kísértetet vagy lényt vámpírnak nevezték.

A De Mirabilibus egy ókori római mű, amelyben egy II. században élt görög író, Phlegon természetfeletti eseményeket gyűjtött össze: csodás jelenségeket, kísérteteket és különleges szüléstörténeteket örökített meg. Az egyik története egészen közel áll már a vampirizmushoz, egy halott nő visszatér az élők közé, és szerelmi kapcsolatba bonyolódik egy élő férfival. Az incidenst felfedezik, a nő sírját felnyitják, és meglepődve konstatálják, hogy valóban nincs a sírban, hanem a házban van, ahol a légyott napvilágra került. Ezután a városi tanács úgy dönt, hogy a testét el kell égetni, megelőzve ezzel további hasonló események bekövetkeztét. Hogy ezt mennyire lehet a vámpír-történetek forrásának tekinteni, az kérdéses, mert egy lényeges vámpír-elem itt hiányzik, a vérszívás. (A történetet egyébként Goethe is feldolgozta A korinthusi menyasszony című balladájában. Természetesen magyar feldolgozás is készült, bár az valószínűleg inkább Goethe művén alapul, lévén, hogy majdnem azonos a cím, csak az írásmód más. Ezt Baka István A kisfiú és a vámpírok című könyvében találhatjátok, vagy pedig ezen a linken.)

Augustinustól a De cura pro mortuis annyiban rögvest egy érdekes jelenség, hogy emlékeim szerint a magyar fordításban valóban csak ennyi szerepel a mű címeként, de valójában a cím helyesen De cura pro mortuis gerenda. Ez a mű egy kicsit kilóg a sorból, mert nem közvetlenül a vámpírokkal vagy más természetfeletti jelenségekkel foglalkozik. Pusztán csak annyiról szól, hogyan kell a keresztény hitvallás szerint a halottat megfelelően eltemetni.

John Christopher Harenberg Philosophicae et christianae Cogitationes de Vampiris című műve eredetileg német nyelven jelent meg, csak Le Fanu-nál kapott latin címet. Harenberg német teológus, történész és filozófus volt. Ebben a könyvében ésszerű, evilági, racionális magyarázatokat próbál adni a vámpír-jelenségekre.

Az, hogy a Carmillában Le Fanu valós műveket sorol fel, annak fényében még érdekesebbé válik, hogy a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában viszont felsorol egy csomó, latin nevű, sejtelmes hangzású főzetet (Vinum Letiferum, Somnus Angelorum, Hypnus Sagarum, Aqua Thessaliae), amelyekről viszont nem találtam semmit az interneten, vagyis ezek nagy valószínűséggel az ő fejéből pattantak ki. További érdekesség, hogy a magyar fordításból kimaradt egy főzet, az angol eredetiben ott szerepel még a Beatifica. Kíváncsi lennék, hogy ez véletlenül vagy szándékosan maradt ki.

Egyébként, ha megpróbáljuk lefordítani ezeket a neveket, akkor hamar rájövünk, hogy Le Fanu nem csak az ókori irodalom rejtett kincseit ismerte, hanem nyelvészetileg is a topon volt. Ugyanis így vagy úgy, de mindegyik utal arra a szerre, aminek a hatását aztán a novellában be is mutatja.

Szintén a címadó novellában szerepel a következő idézet: „…nyakamra tekertem és csokorra kötöttem a halhatatlan Beau Brummel módjára viselt tekintélyes fehér nyakravalómat…” Beau Brummel újfent nem csak kitaláció, hanem a XVIII. és a XIX. század fordulóján élt divatikon. Ő terjesztette el az úgynevezett dandy stílust, melynek lényege az egyszerűség, a minőségi anyagok és a letisztult szabás. Az öltözékének fontos eleme volt a nyakkendő. Az életéről több film is készült. A legutolsó 2006-ban Beau Brummel – Milyen elragadó férfi címmel.

Végezetül a Zöld Tea című novellában is megjelenik egy könyv, amely szintén létezik. Ez pedig nem más, mint Swedenborgtól az Arcana Caelestia. Emanuel Swedenborg egy svéd polihisztor volt, meglehetősen sok mindennel foglalkozott, többek közt matematikával és fizikával is. Ám a kutatásai végül a vallás felé sodorták. Ő maga nem alapított saját egyházat, de a követői igen, bár létszámuk nem volt túl nagy. Fent említett művében Swedenborg a Biblia szövegeit magyarázza, egész pontosan a Teremtés és a Kivonulás Könyvének szövegeit.

Ezek lettek volna még azok a rejtett kincsek a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című műben, amelyekről mindenképp szerettem volna szót ejteni. És amelyeknek többsége kiválóan mutatja, milyen széles körű ismeretekkel rendelkezett Le Fanu.

Érdekel a történelem?

Személyesen - Őszi kaland

 

Készülök még egy bejegyzéssel a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című könyvhöz, amelyről múlt héten már volt szó. (A bejegyzést itt éred el.) Most mégis valami más fog következni, ami nagyon kikívánkozik belőlem.

Amikor 2018. augusztusában elkezdtem bemutatni A Gyűrűk Ura első kötetét, már akkor is megemlítettem, hogy mennyire vágytam már újra Tolkien birodalmába. Akkor nekem az már egy újraolvasás volt, és most utánanézve nem hangsúlyoztam ki eléggé, mit is jelentett (és jelent azóta is) számomra ez a vágyakozás. Hát erről szeretnék ma írni.

A filmes összehasonlító bejegyzésben egyértelműen kifejtem, hogy A Gyűrűk Ura az egyetlen olyan mű, amelynek a filmes feldolgozása sokkal jobban tetszik, mint az eredeti könyv. (Azóta sem találtam más példát erre a faramuci helyzetre.) A film előnyeinek és a könyv hátrányainak következtében már akkor is a filmeket ajánlottam inkább fogyasztásra azoknak, akik nem hardcore rajongók. Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom. Tolkien, bár hatalmas és elképesztő fantáziája volt, elsősorban tudós volt, nem író, és ez azért meglátszik a könyvön.

Ám nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy végeredményben Tolkien volt az, aki létrehozott egy olyan univerzumot, amelybe minden késő nyáron / kora ősszel menthetetlenül visszavágyok.

A szerelmem a filmekkel valószínűleg annak következtében alakult ki, hogy a filmeket láttam előbb, és csak később tudtam meg, hogy ezek valójában könyvadaptációk. Persze mikor ezt megtudtam, rögtön megvásároltam a könyveket is, és azon melegében el is olvastam őket. Nem emlékszem már pontosan, hány éves voltam, mikor először olvastam, de biztos, hogy bőven nem voltam még 18.

Megszámolni nem tudnám, hányszor láttam már a filmeket. És nem csak, hogy láttam, de egy időben ezek voltak a komfort-filmjeim. Erre aludtam el, és ez szólt a háttérben, ha olyasmit csináltam, ami közben nem zavart, ha szól valami. Ez utóbbi főleg az első részre, A gyűrű szövetségére volt igaz, mert a másik kettő egyrészt jóval sötétebb, mind hangvételében, mind a látványvilágban, másrészt pedig azokban két külön szálon fut a cselekmény (néha még többön is), és én Frodó bolyongásait nem annyira szeretem.

A szerelemhez minden bizonnyal az is hozzátartozik, mennyi mindent képzeltem hozzá a látottakhoz. Eleve rögtön a sztori elején megismerkedünk egy teljesen új fajjal, akiknek az életvitele alapvetően elég vonzó, és a vidék, ahol laknak, sem megvetendő. És a felfedezésre váró dolgok egyre csak bővülnek és bővülnek. És erre persze aztán a könyvek is rásegítettek. Egyrészt sokkal több információt közöltek a filmből már ismert helyekről/népekről/eseményekről. Másrészt pedig kibővítették az univerzumot, hiszen a filmből azért jó pár dolog kimaradt.

Egyszóval kezdettől fogva imádtam azt a világot, amit Tolkien (és a filmesek) létrehozott(/hoztak). Szerettem nézni és szerettem olvasni is. És bár nem tartom magam egy őrült rajongónak, aki ennek az univerzumnak minden apró részletét ismeri, azért az évek során beszereztem még néhány könyvet, és tovább tágítottam a magam számára ezt a világot.

Közben nőttem és nőttem (és öregedtem), és kikerültem az iskola világából, és megszűntek a szeptember elejei iskolakezdések, amik számomra mindig is fontosak voltak. És azt hiszem, ekkor kezdett nálam valahogy összekapcsolódni Tolkien világa az ősszel. És azóta minden ősszel (sőt, már nyár végén is) megmagyarázhatatlan módon vágyom arra, hogy újra elmerüljek ebben a világban. Olyan erős ez az érzés, hogy ilyenkor mindig belekerülök egy mini olvasási válságba, mert ellenállok ennek az érzésnek, de mást sem tudok elkezdeni, mert Középföldére vágyok.

Annyit gondolkodtam már, hogy mi lehet ennek az oka, de még nem igazán találtam kielégítő választ. Mert Tolkien sztorija alapvetően azért nem egy szívderítő sztori. Tele van halállal, háborúval, félelemmel, kétségekkel. Ezeket én mégis valahogy kizárom, és csak a kaland marad meg számomra. Hogy valami új kezdődik, valami felfedezésre vár. És ezek az érzések nekem egyértelműen az iskolakezdéshez, és ezáltal az őszhöz kapcsolódnak.

Talán ez lehet. De ha valakinek van egy jobb válasza erre, szívesen venném. Addig is, én most egy kicsit Középföldén kalandozok, aztán visszatérek Le Fanu fogadójába (talán két bejegyzés erejéig is). És azt már most tudom, hogy szeptember utolsó szerdáján és október első szerdáján nem lesz bejegyzés, mert tanulmányúton leszek Görögországban. Viszont azt már elárulhatom, hogy Dosztojevszkij utolsó listás regényét, az Ördögöket viszem magammal. (Képes vagyok megkeseríteni a saját kalandom. 😊) Remélhetőleg a másfél hét alatt sikerül kiolvasnom. (Bár lehet, hogy már hamarabb is el tudom kezdeni.) És az októbert ezzel fogjuk indítani.

Milyen érzéseket, gondolatokat kötsz az őszhöz?

Borzongás a forróságban | Joseph Sheridan Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz

 

Joseph Sheridan Le Fanu könyvére évekig vártam, míg végre sikerült beszereznem egy igencsak díszes kiadást, amely a Fogadó a Repülő Sárkányhoz címet viseli. Egy novellagyűjteményről van szó, amelynek eredeti angol címe In a Glass Darkly. Bár kutatásaim alapján a két mű nem teljesen ugyanazokat a novellákat tartalmazza. Az eredeti angolban a következők voltak benne: Zöld tea, Fogadó a Repülő Sárkányhoz, A kísérő szellem, Harbottle bíró úr és a Carmilla. És a magyarhoz még a következő kettőt csapták hozzá: Sir Robert Ardagh és Ultor de Lacy.

Mivel viszonylag rövid novellákról van szó, ezért most sem lesz külön tartalmi összefoglaló, nehogy túl sokat áruljak el egyikről-másikról.

Ez a könyv tehát hét novellát tartalmaz, két hosszabb lélegzetvételűt és öt rövidebbet. Bár a sorozat címe, amelynek keretein belül ez a kötet megjelent, A krimi gyöngyszemei fantázianév alatt futott, én távolról sem nevezném egyik novellát sem kriminek, bár az tény, hogy mindegyikben történnek titokzatos halálesetek. De itt a két hosszabb novella kivételével inkább klasszikus kísértethistóriákról van szó.

Van egy általános elbeszélőnk, aki maga is csak úgy hallotta a történeteket, és lejegyezte, vagy épp mások jegyzeteit közvetíti. Az első néhány novellában ez az elbeszélő biztosan ugyanaz, mert folyton ugyanarra a személyre, egy orvosra utal vissza, őt nevezi meg a történetek forrásának. Ezekben a történetekben még egyértelműen érezhető az elhatárolódás a természetfelettitől. Bár a történetek némileg borzongatóak, a doktor háttérben történő jelenlétével az kerül bizonygatásra, hogy a megmagyarázhatatlan jelenések, szellemek, kísértetek csak az őket látók tévképzetei. Ám az utolsó két novellában ez a bizonygatás már elmarad.

Ebből a kísértethistória-gyűjteményből lógnak ki a kötet címét is adó Fogadó a Repülő Sárkányhoz, illetve a Carmilla című novellák. Habár tulajdonképpen ezek esetében is beszélhetünk kísértethistóriákról, megoldásaikban mások, mint a többi novella. A többi novella, doktorral vagy doktor nélkül, de felfűzhető egyazon sémára: egy megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenés katasztrófába sodorja a főszereplőt. Ezzel szemben a Fogadó a Repülő Sárkányhoz című novellában egyértelműen kiderül, hogy valójában emberek mozgatják a kísérteties szálakat, a Carmillában pedig egy vámpírral áll szemben az olvasó.

Nem voltak különösebb elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azonban sajnos azt kell mondjam, hogy alulmúlta még ezeket a csekély elvárásokat is. Azt ugyan nem jelenteném ki, hogy rossz volt, de nagyon messze volt a kedvenctől, és nem hagyott bennem mély nyomot. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy újfent beleestem abba a csapdába, hogy elolvastam a könyvhöz tartozó elemzést, ami ezúttal ráadásul a könyv elején található. Amiből gyakorlatilag minden rejtély ki is derült. Aki tehát szórakozni szeretne, az hagyja az elemzést a végére.

De ettől függetlenül sem mondhatom, hogy olyan fantasztikus lenne ez a könyv. Egy light-os halloween-i szórakozásnak persze jó lehet, de a természetfeletti jelenéseket felvonultató történetek mind egy kaptafára íródtak, a Fogadó a Repülő Sárkányhoz pedig saját maga adja meg a rejtélye kulcsát rögtön a történet elején, így gyakorlatilag nem nagyon van miért izgulni benne. (Hacsak nem kezdjük el arra a teljesen jogos kérdésre keresni a választ, hogy a főszereplő hogy lehet annyira vak, hogy nem látja, miféle csapdába kíséri be saját magát önként és dalolva.)

A Carmilla az a novella, amelyik üde színfoltként töri meg itt az egyhangúságot. Egy jó kis klasszikus vámpír történet ez, sok kis apró érdekességgel, különös tekintettel a vámpír nemére, az áldozat nemére, illetve arra, hogy a vámpír milyen alakot képes felölteni.

Mindent összevetve érdekes volt megismerkedni Le Fanu-val, üde színfolt volt itt a Zola-életmű után, egy bizonyos fokig szórakoztatott is, de összességében felejthető élménynek értékelem ezt az olvasást.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

Le Fanu-nak megjelent egy novellája a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben is, amelyből korábban A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély című novellákat olvastam.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek, méghozzá épp a Carmillának. A főszereplő, Laura mondja a következőket: „Anyám ereiben nagy múltú magyar nemesek vére is csörgedezett, s a rengeteg kép közül, amelyek elfoglalni készültek szokott helyüket, sok általa származott ránk.”

„A szerelemnek erős és hathatós ösztökéje a világi rang; hisz minden bizonnyal a lélek rangjával párosul! Mert vajon a földesúr néhány elejtett szava nem ejti-é rabul a csinos fejőleány szívét, mely rezzenetlen ellenáll a derék parasztlegény férfias hódolatának? Hja, ez már a sora e hiú világnak.”

„Mikor a napnak ólom a lába, mikor a magányos lelket nyugtalan izgalom lángja emészti; mikor a nagymutató a kicsinytől tanulja a lépést, amaz meg mintha tetszhalálba dermedt volna; mikor az ember ásítozva dobol az ablaküvegen, míg formás orrát ugyanott laposra nyomja; mikor keservében már a pokolba koptatott melódiákat fújja-cifrázza, vagyis, amikor már sehogyan sem tudja, mit kezdjen magával – be’ nagy baj ilyenkor, hogy napjában egyszer ülhet csak neki a háromfogásos ünnepi ebédnek!”

„A szerelem, ha nem is vallás, mint az orákulum az imént állította, mindenesetre: babona. Hogy felgyújtja a képzeletet! Hogy eltompítja az agyat! Milyen hiszékennyé teszi a hívőt!”

„Hitem szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény és a villamosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk…”

„A fiatalok meggondolatlanul adják át magukat a tetszés, sőt a szeretet érzésének is.”

„A lányok hernyóként élnek ezen a világon, hogy pillangóvá érjenek, ha eljön a nyár; de előbb lárvák s álcába gubóznak…, s e szerint változnak hajlamaik, igényeik s felépítésük.”

„De az álom átkel a kőfalon is, fényt gyújt a sötétben vagy éppenséggel kioltja a fényt, s szereplői a lakatosmesterek gyalázatára járkálnak ki-be, kedvük szerint.”

„Elmesélem most az egyiket, noha jól tudom, mily hálátlan feladat hideg nyomdabetűkre fordítani le az élőszót, melyet oly színpompásan árnyalt az emberi hang és arckifejezés, az ódon szalon kandallójának, a körben ülők izgatott arcának látványa, a téli vihar zúgása, a csupasz faágak nyöszörgése, az ablaktábla és a függöny mögött időnként megreccsenő öreg ablakkeret, ha elsüvített előtte a szél.”

Volt már valamilyen földön túli élményed?

Zola ajánló

Az Állat az emberben elolvasásával lezártam az ismerkedést Zola életművével. Legalábbis az életművének azzal a részével, amely fent van a listán. Most pedig szeretném összesíteni a tapasztalataimat a regényeivel kapcsolatban.

Zolának összesen öt könyve van fent a listán, a Thérése Raquin, A Patkányfogó, a Nana, a Germinal és az Állat az emberben. Ebből az utolsó négyet egymás után olvastam, a Thérése Raquint viszont jóval korábban, tehát arról már elég kopott emlékeim vannak. (2022-ben olvastam.)

A Thérése Raquint kivéve a többi négy egy sorozat, a Roguon-Macquart család sorozat része, a főszereplők mind rokonok, viszont teljesen más témákkal foglalkoznak a könyvek.

Az egyértelmű, hogy a bűn és a züllés Zola központi témái közé tartozik, hiszen ezekről szól a Thérése Raquin, A Patkányfogó és a Nana is. Az Állat az emberben is ide sorolható, ám sokkal erőteljesebb, mint a másik három regény. A Germinal egy kicsit kakukktojás, mert ott a központi motívum a munkásosztály és a tőkések/tulajok közti ellentétek. (Persze ott sem marad azért el a bűn és a züllés.)

Kikerestem először a molyos értékeléseimet. A Thérése Raquin és a Germinal öt csillagot kapott, az Állat az emberben négy és felet, A Patkányfogó hármat, a Nana pedig kettőt.

Be kell vallanom, a Thérése Raquin-ről semmilyen emlékem nincsen, de bízom az akkori értékelésemben. Bár azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy az értékelést valószínűleg nagyban befolyásolta a közvetlenül előtte olvasott Bűn és bűnhődés, ami nagyon nem tetszett. Elképzelhető tehát, hogy a Thérése Raquin-nek adott öt csillag inkább annak a kontrasztnak szólt, amennyivel azt jobbnak éreztem a Bűn és bűnhődésnél. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán semmire nem emlékszem a Thérése Raquinből.

A többi négy könyvnél viszont abszolút tartom magam a sorrendhez. A Patkányfogót helyezném valahogy középtájra. A cselekménnyel alapvetően nem lett volna baj, de Zola sok olyan eseményre részletesen kitért, amelyek nem igazán lendítették előre az eseményeket. Emiatt pedig nagyon darabossá, töredezetté és ezáltal egy kissé élvezhetetlenné vált az egész történet.

A Patkányfogó-tengelytől abszolút pozitív irányba lengnek ki az Állat az emberben, valamint a Germinal című regények. Itt már nem nagyon voltak felesleges jelentek, és mindkét téma érdekes témákat járt körbe. Ám egyiket sem ajánlanám akárkinek. Míg az Állat az emberben a krimi- és/vagy thrillerrajongókat ejtheti némileg ámulatba, a Germinal azok számára lehet érdekes olvasmány, akik szeretnék a munka kegyetlen világát megismerni, mert ez a könyv többé-kevésbé a főnök-beosztott ellentéteket taglalja egy izgalmas cselekménybe ágyazva.

Nekem a Nana volt a legrosszabb olvasmány az ötből. Témáját tekintve több mint érdekes lehetett volna, hiszen a női-férfi kapcsolatokat taglalta. Ám ez a regény nem csak továbbvitte A Patkányfogó negatívumait, hanem erősen kiterjesztette. És ettől nekem olyan érzésem lett, mintha az egész regényben nem történne semmi, csak hosszú, érdektelen események leírásait olvashatjuk.

Ha egy könyvet kellene kiemelnem, ami által valaki megismerheti Zola stílusát, bizony bajban lennék, mert ebből az öt könyvből három csoportot tudnék felállítani, amik teljesen különböznek egymástól. A jelek szerint Zola egy különleges író volt. Látszik, hogy dolgoznia kellett a stílusán, de a fejlődés nagyon látványos. És nem csak a stílusa változott, hanem a témái is. Míg az első három könyv inkább a személyes sorsokra koncentrál, az utolsó kettőnek bár persze van főszereplője, mégsem a főszereplőn van a hangsúly.

Nekem egyértelműen a Germinal tetszett a legjobban, de ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egy olyan témával foglalkozik, ami nekem is szívügyem. Tehát nem volt nehéz dolga, hogy lenyűgözzön. Mivel több könyvnek is nagyon más a témája, szerintem Zolánál inkább erre kell helyezni a hangsúlyt, amikor az ember könyvet választ tőle.

Gyakran kikéred mások tanácsát?