A könyv, amiben senki sem szimpatikus | Thomas Hardy: Távol a világ zajától

Két okból is nagyon vártam a Távol a világ zajától olvasását. Egyrészt azért, mert a könyv éppen csak lecsúszott a NOHUN listáról, ugyanis csak 2020-ban jelent meg a Lazi Kiadó jóvoltából. Másrészt pedig azért, mert én már olvastam Hardy-tól. A kék szempár című könyvét ismerem korábbról, ami sajnos nincs rajta a listán, de emlékszem, hogy nagyon-nagyon tetszett, ezért természetesen kíváncsi voltam Hardy más könyveire is.

Sajnos azt kell, mondjam rögtön így az elején, hogy a Távol a világ zajától egyáltalán nem nyűgözött le. Hogy miért, az a bejegyzés címéből kitalálható. Kaptunk ugyanis négy főszereplőt is, de nem, hogy egyiket sem kedveltem, hanem ki kisebb, ki nagyobb mértékben, de mind a négyen határozottan unszimpatikusak voltak. Ám a slusszpoén a dologban az, hogy bármennyire nem kedveltem is a szereplőket, a történet viszont érdekelt.

Bathshebát Hardy egy erős, független nőnek próbálja beállítani, de nagyon hamar kiderül róla, hogy fogalma sincs a férfi-női kapcsolatok működéséről, ezért nagyon hamar belesétál olyan csapdákba, amelyek kikerülhetőek lennének. Illetve főleg egyre gondolok itt, az pedig az a szerencsétlenül elküldött „szerelmeslevél” Boldwoodnak. Bathsheba nem tudta felmérni, miféle gonoszt ébreszt fel ezzel. Habár, ha ezt kihagyja, azzal csak a szenvedéseinek egy részét tudta volna megspórolni. Az ugyanis, hogy belegabalyodott Troy hálójába, elkerülhetetlen volt. Ki ne tette volna?

Boldwood szerelme, mint már írtam, maga volt a gonosz. Nem is szerelem volt az, hanem valamiféle megszállott rajongás. Boldwood már aggastyánnak számított, és köztudomású volt róla, hogy a női szépség és báj őt teljesen hidegen hagyja. Ez szerintem csak azért volt, mert várt a megfelelő nőszemélyre, aki kellően fiatal lesz majd hozzá képest, és ezáltal irányítható az ő kedve szerint. Ha Bathsheba nem küldi el neki viccből azt a levelet, kettejük közt maximum gazdasági kapcsolat lehetett volna, más semmi. De a levél, ami azt sugallta Boldwoodnak, hogy Bathsheba vágyakozik a házasságra, méghozzá pontosan vele, elment, és elindított egy megfékezhetetlen folyamatot. Bár Bathsheba próbálta később elmagyarázni Boldwoodnak, hogy a levél csak tréfa volt, ezt a férfi meg sem hallotta, és természetesen megpróbálta úgy irányítani az eseményeket, hogy az neki megfelelő legyen. Ám akkor teljesen véletlenül felbukkant Troy.

Troy volt a tipikus nőcsábász, akinek – ez kezdettől fogva egyértelmű volt – kár megházasodnia. A házasság egyáltalán nem a terepe. Csak ugye nehéz ellentmondani a társadalmi elvárásoknak. És akkor még figyelembe kell venni azt is, hogy a jövendőbeli jómódú legyen. Bathsheba tűnt a tökéletes választásnak. A házasság viharos gyorsasággal megköttetett, ám boldognak kezdettől fogva nem volt mondható.

Végezetül ott van még Oak. Azt hiszem, őt szánta Hardy a jó fiúnak, az abszolút pozitív szereplőnek, nekem viszont mégsem sikerült megkedvelnem őt. Rögtön a könyv elején elvágta magát nálam, amikor is az első fejezetben felállított magában egy – véleményem szerint – nem túl hízelgő képet Bathshebáról, ám a következő fejezetben mégis megkérte a kezét. Ezt a pálfordulást én nem tudtam mire vélni. Ha ez nem lett volna, akkor egyébként még meg is kedveltem volna valószínűleg Oakot. Nagyon szimpatikussá tette volna őt az éleslátása és a bölcsessége.

Itt volt tehát ez a négy főszereplő, akik közül senkit sem kedveltem, de mint említettem, a cselekmény mégis érdekelt. Ez valószínűleg azért lehetett, mert egy majd 400 oldalas könyvben már az első 130 oldal során kapunk két lánykérést is, amiket a főszereplő, a világban teljesen egyedül álló leányzó elutasít (vagy legalábbis megpróbálja). Kíváncsi voltam tehát, mi fog ebből kisülni. És ami kisült belőle, az a maga félelmetes módján egyébként rendkívül szórakoztató volt.

Három dolgot még mindenképp szeretnék megemlíteni a regény kapcsán.

Az egyik szorosan kapcsolódik még a szereplőkhöz. Boldwood személyében kaptunk ugyanis egy rendkívül félelmetes gonoszt. Olyan érzéseket ébresztett bennem, mint annak idején a Veszedelmes viszonyok főszereplői. Teljesen egyértelmű volt, hogy Bathsheba nem akar hozzá menni, sem érdekből, szerelemből meg aztán pláne nem. Mégis ráerőszakolta az akaratát, vagy legalábbis megpróbálta, és ez engem komoly rettegéssel töltött el. És bár úgy emlékszem, Bathsheba egyszer sem állt igazán a sarkára, és jelentette ki kategorikusan, hogy már pedig nem megy hozzá, az volt az érzésem, hiába tette volna ezt, Boldwood akkor is kikényszerítette volna belőle a házasságot.

A másik a cím. Bár nem lett egy az egyben lefordítva az angol cím, mégis sikerült egy frappáns megoldást kiötölni. (Érdekesség, hogy az 1001-es könyvben, mivel akkor még ugye nem volt meg ennek a könyvnek a fordítása, a címet szó szerint fordították, így ott Távol az őrjítő tömegtől szerepel.) Ugyanakkor engem ez a cím – mármint eleve az angol – nem kifejezetten nyűgöz le. Persze csendes, vidéki tájakon játszódik majdnem az egész regény, egy-két eseménytől eltekintve. Ugyanakkor a táj nem különösebben játszott főszerepet szerintem. Persze kapunk jó sok tájleírást, meg megismerkedhetünk a vidéki gazdálkodás bizonyos elemeivel, amiket én alapból egyébként nagyon szeretek. De ezek itt csak a hátteret biztosították a „szerelemi” szálaknak.

Végül pedig nem hagyhatom szó nélkül Hardy írásmódját, ami csodálatos. Nem tudom jobban megfogalmazni, egyszerűen szépen ír. A leírásai az ember lelkét simogatják, ókori és bibliai utalásai megcsillantják a műveltségét. Néhol talán egy icipicit túlzásba viszi, de még azt is nagyon fennkölten teszi.

Összefoglalva a dolgokat, szerintem abszolút érdemes Hardy-tól olvasni, de talán nem a Távol a világ zajától című művével kell indítani.

Utalás történik a Robinson Crusoe-ra.

Mi tesz számodra valakit szimpatikussá?