Olvasás járvány idején 1.

Sajnálatos módon eljutottunk oda, hogy megkerülhetetlen témává vált a korona vírus. És hát bizony még én is hozzá tudok szólni ehhez a témához a blog szűkös keretein belül.

Ne aggódjatok, én nem fogok tanácsokat osztogatni, hogy mit csináljatok a karantén idején, meg hasonlók. Csupán könyvekről szeretnék írni, meg olvasásról. Mert az, hogy maradj otthon, és olvass, egy olvasó embernek szerintem nem számít különösebben extrém dolognak, úgyhogy ezen lépjünk is túl gyorsan.

Csupán néhány könyvről szeretnék írni, amelyek A.) rajta vannak a listán, és B.) valamilyen módon kapcsolódnak a járványhoz, mint jelenséghez. Persze személyes véleményem szerint jobb inkább ilyenkor valami vidámat, szívderítőt olvasni, de hát ízlések és pofonok, talán valaki épp most érez kedvet a katasztrófákhoz.

Három könyvet fogok említeni, de csak egyről fogok részletesebben írni, a másik kettőt ugyanis még nem olvastam (időrend szerint elvileg még jó sokára is fognak sorra kerülni):

Albert Camus: A pestis

Alessandro Manzoni: A jegyesek

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Csak úgy a tartalma alapján a Szerelem a kolera idején című könyvben a járvány inkább csak háttérként szolgálhat, A pestis viszont eléggé belenyúl a témába.

A jegyesekben sem a járvány a fő motívum, legalábbis a könyv első kétharmadában nem. Ahogy a címe is mutatja, ez egy romantikus történet. Egy párról szól, akik ellen összeesküdt az ég, minden és mindenki azon dolgozik, hogy ők ketten ne lehessenek együtt. De ők nem adják meg magukat, és sok viszontagságon meg jó nagy távolságokon átküzdik magukat, csak hogy együtt lehessenek. Időközben viszont Milánóban, ahol végül mindketten kikötnek, kitör a pestisjárvány. (A sors iróniája, hogy pont Olaszországban játszódik…)

Emlékszem, hogy maga a könyv sajnos nem nyerte el annyira a tetszésem, mint amennyire vártam. Viszont a járványt leíró részek nagyon tetszettek, már ha szabad ezzel a morbid kifejezéssel élnem. Hihetőnek találtam. Hihetőnek találtam az éhínséget, a karanténokat, az emberek viselkedését.

Egyébként mindkét főhős elkapja a kórt, de sikeresen felépülnek belőle, és azt hiszem, boldogan is élnek, míg meg nem halnak. Szóval minden rossz dolog ellenére azért pozitívan végződik a történet.

A könyv letölthető a MEK-ből, tehát még csak ki sem kell tennie a lábát az embernek a házból, hogy hozzájuthasson. Viszont nem egy népszerű könyv, nem adták ki tizenhétszer, ezért a fordítás… fogalmazzunk úgy, hogy egy kissé nehéz olvasni. De el lehet olvasni, tanúsíthatom.

Ha viszont valaki tényleg valami szívderítőt szeretne olvasni, annak a következőket ajánlanám:

Az ezeregy éjszaka meséi elég messze visz a jelenlegi valóságtól mind térben, mind időben, mind felfogásban. És bár nem minden történet a klasszikus értelemben véve szívderítő, de a teljesen más környezet biztosan eltereli a figyelmünket.

Krimi vonalon Az Ackroyd-gyilkosságot ajánlom meleg szívvel (vagy bármelyik másik Agatha Christie könyvet). Rövid, pörgős, Agatha nénihez képest is csavaros.

Romantikusoknak Jane Austentől gyakorlatilag bármit mondhatnék (a magam részéről maradok A mansfieldi kastélynál, ha Austenről van szó), de inkább a Jane Eyre-t favorizálnám.

Kelet-fanatikusoknak a Nyugati utazás lehet tökéletes olvasmány. Elég hosszú, hogy kitartson jó darabig, míg be vagyunk zárva, és mivel más kultúra, meglehetősen újszerűen hat.

Kalandvágyóknak jöhet A három testőr, az Ivanhoe vagy a Rob Roy.

Fantasy irányban egyértelműen A gyűrűk ura és A hobbit a nyerők.

A személyes kedvenceimet pedig itt találjátok, bár ezek témájukban inkább komolyak, nem annyira szívderítőek.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, maradjatok otthon, és olvasgassatok inkább (bármit!), míg lecseng ez a fránya járvány.

NOHUN az 1800-as évek előtt

Dobpergés --- elérkeztünk az első mérföldkőhöz a NOHUN sorozaton belül. Először arra gondoltam, hogy akkor csinálok majd egy összefoglalót, ha megnéztünk már ötven könyvet. De mikor a következő delikvenst kerestem, láttam, hogy már megnéztük az összes le nem fordított könyvet, ami az 1800-as évek előtt jelent meg. És ez remek alap egy kis áttekintéshez. (Az 1800-as évek előtt megjelent, lefordított könyvekről itt olvashattok egy kis összegzést.)

Nézzünk először néhány statisztikai adatot:

• Az első NOHUN bejegyzés 2018. júliusában került fel a blogra.

• Összesen 19 könyvet néztünk meg eddig a sorozat keretein belül.

• 3 olyan könyv volt ezek között, amelyeknek az írójától olvastunk magyarul is. Ők Cervantes, Swift (bár ő csak társszerző volt a NOHUN könyvben) és Smollett.

• A könyvek témái elég sokszínűek voltak. A három dobogós a női sors (6 könyv), a rabszolgaság (3 könyv) és a lovagi élet (2 könyv).

Általában véve azt tudom elmondani, hogy bár elég sok téma képviseltette magát, azért a legtöbbhöz hasonlót magyarul is lehet találni, vagyis nem feltétlenül lenne szükségszerű a fordítás. Ugyanakkor kétségtelenül voltak olyan témák, amelyek első blikkre is felettébb érdekesnek és megdöbbentőnek tűntek. Ilyen volt például a boldogság kereséséről szóló Rasselas, vagy az érzelmes férfit bemutató Érző lélek. Ezen kívül pedig volt két olyan téma, amivel engem mindig le lehet kenyerezni. Az egyik az igazság és igazságszolgáltatás témaköre a Caleb Williams kalandjaiban, illetve az Új-Spanyolország fölfedezésének történetében tárgyalt gyarmatosítás.

Habár a könyvek többségéhez azt írtam, hogy szívesen elolvasnám, így visszatekintve azt mondanám, ez a fenti négy lenne az, ami igazán érdekelne. Sőt, ha egyre kellene leszűkíteni a kört, azt is nyugodt szívvel meg tudnám tenni (túl sok könyv, túl kevés idő…), és ebben az esetben egyértelműen az Új-Spanyolország fölfedezésének történetére szavaznék, az nagyon izgatja a fantáziám. Mert még ha nem is tekinthetjük száz százalékosan megbízható és hiteles történelmi adattárnak, valamennyi valóságalapja biztosan van, ha más nem, egy ember nézőpontja, és ilyesmivel megismerkedni szerintem szuper lehet.

Én a magam részéről továbbra is nagyon izgalmasnak találom ezt a kis projektet, úgyhogy folytatás mindenképpen várható. J

A sorozat tagjairól az írásaimat megtaláljátok a Sorozatok fül alatt, vagy a lustábbak itt. J

Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.

Egy házasságtörő lélek rejtelmei | Flaubert: Bovaryné

Flaubert Bovarynéját annak idején úgy tanultuk az iskolában, mint a realizmus első mérföldkövét. És valóban, a történet meglehetősen földhöz ragadt volt. De véleményem szerint nem ez a könyv legfőbb „erénye”.

Egészen röviden – mert hát maga a könyv is csupán alig háromszáz oldal – arról van szó, hogy főhősünk, Bovary doktor egy betege révén megismerkedik a szépséges Emmával, akiből aztán egy csapásra a címszereplő Bovaryné válik. Bovarynének elég elrugaszkodott elképzelései vannak az életről és a lehetőségeiről, ezért meglehetősen boldogtalanul él a doktorral, és nagyjából minden második fickóba, akivel megismerkedik, bele is szeret. (Bal)szerencséjére lesznek olyanok, akik kihasználják Emma ilyen irányú, fölös energiáit, csakhogy ezzel végzetes pusztulásba taszítják az egész Bovary családot.

Úgy gondolom a könyvben tárgyalt témák, úgy mint boldogtalan házasság, házasságtörés, hazugságok hálója, azért nem új keletűek már, nem Flaubert találta fel a spanyol viaszt. Van viszont két dolog, ami az elődökhöz képest igenis újdonság. Az egyik, hogy nem emeli piedesztálra a szerető létet. Itt, kérem szépen, tűpontossággal kerül bemutatásra, hogyan jut el egy asszony odáig, hogy a családi fészken kívül keresi a boldogságot, és hogy mit tesz az idő a tiltott gyönyörök boldogságával. Ráadásul mindezt teljesen szokatlanul egy nő szemszögéből követhetjük nyomon.

Véleményem szerint itt mutatkozik meg Flaubert zsenialitása (és újító szándéka egyben). Sőt, azt lehet mondani, általában igen tehetségesnek és szerencsésnek mondhatja magát az az író, aki belelát az ellenkező nemű főszereplője fejébe, és ilyen pontosan meg is tudja fogalmazni a gondolatait, érzéseit.

Emma nő, amiből egyenesen következik, hogy élete első legjelentősebb eseménye a férjhez menetele lesz. Automatikusan ettől várja a boldogságot, de maga sem tudja, mi lenne pontosan ez a boldogság. Az viszont elég hamar kiderül számára, hogy Bovary nem fogja tudni boldoggá tenni. Nem igazán szerelmesek egymásba, inkább amolyan kölcsönösen előnyös kapcsolat alapon házasodnak össze. Ami persze nem elégíti ki Emmát. Viszont minden férfiba, aki csak egy kicsi figyelmet is fordít rá, beleszeret.

Eleinte egész jól ellenáll az érzéki örömökkel kecsegtető út csábításának. Sőt, egy-egy gondolatbeli botlása után az erényes háziasszony mintaképe válik belőle. Egészen addig, míg nem jön a következő. És hát bizony várható, hogy egyszer valaki célba fog érni. Onnantól pedig nem lesz megállás a lejtőn. Emma egy egész hazugsághálót sző a tettei köré. Egyenesen fáj nyomon követni Bovary vakságát és érzéketlenségét(?), de még fájóbb látni azt, hogy Emma nem csak a házasságukat, hanem az egész családjukat teszi szép lassan tönkre.

Nem kapunk ettől a könyvtől se többet, se kevesebbet, mint a házasságtörés lehető legpontosabb leírását. Illetve talán egy picivel mégis többet kapunk. Telistele van ugyanis a könyv messzemenőkig precíz és részletes, ugyanakkor teljesen felesleges leírásokkal és gyönyörű hasonlatokkal. Ez jól mutatja Flaubert ingadozásait a két irányzat, a romantika és a realizmus között. Továbbá hogy mennyire új terep volt a női lélek rejtelmeiben való kutakodás, azt az is jól jelzi, hogy Flaubert igen gyakran elveszett más, férfi szereplők leírásában. A történet maga például Bovary gyerekkorának és első házasságának bemutatásával kezdődik, valamint elég részletes képet kapunk a gyógyszertárosról, az ő életének apró-cseprő ügyeit még Emma halála után is követjük.

A maga korában ez a könyv bizonyára jelentős mű lehetett. És ha az ember megpróbálja így, többé-kevésbé időrendi sorban olvasni a könyveket, akkor fel is lehet fedezni benne újdonságokat, amik miatt mindenképp említést érdemel. De összességében rám nem volt kimondottan nagy hatással. Habár azt még egyszer el kell ismernem, hogy Flaubert lélekbúvárkodása mesteri.

Ugyanakkor épp ennél a könyvnél volt az az érzésem, hogy szívesen olvastam volna Emma gondolataival párhuzamosan a Charles-éit is. Érdekelt volna, hogy ő mit érez, és mi a véleménye bizonyos dolgokról, és hogy tényleg ennyire nem látta-e, hogy nincsenek rendben a dolgok a háza táján.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, A párizsi Notre-Dame-ra és az Emil, vagy a nevelésrőlre.

„A szíve is olyan lett, mint a cipője: ahogy hozzádörgölőzött a gazdagsághoz, megfogta valami, és soha többet nem jön le róla.”

„…nincs az a szerelmi vihar, amely úgy lehűtené, úgy pusztítaná a szerelmet, mint a pénzkérés.”

A falusi élet esszenciája | Elisabeth Gaskell: A kisváros

Elisabeth Gaskell Cranford (A kisváros) című könyve azért volt meg nekünk otthon, mert annak idején készítettek belőle egy sorozatot, amit anyukám nagyon szeretett, és mikor megtudta, hogy ez eredetileg könyvként létezett, rögtön megvette. És mitagadás, a sorozat készítői nagyon jó érzékkel szimatolták ki a tökéletes alapanyagot. Látatlanban is azt mondhatom, hogy sorozatként ez a fajta „történet” sokkal jobban működik, mint könyvként.

Azért tettem az előző mondatban a történet szót idézőjelbe, mert itt nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett cselekményről. Nincs a könyvnek se eleje, se vége, inkább csak amolyan pillanatképekből áll. Elkezdődik egy önkényesen kijelölt pontnál, bemutat szintén önkényesen kijelölt eseményeket, aztán egyszer csak véget ér.

Hibái ellenére azonban egy végtelenül aranyos könyvről van szó, amely bemutatja nem csupán a XIX. századi angol vidéki életet, hanem még akár egy XX. század végi falu életét is. Mert miről is van itt tulajdonképpen szó? A címben is szereplő falucska, Cranford neves hölgykoszorúja összeül, és tereferél erről-arról. Az élet apró-cseprő dolgai itt óriási súllyal esnek latba, de tulajdonképpen ez a való élet. Mert mi is lehetne annál fontosabb, mint hogy drágult a tej, vagy hogy a szomszéd Mariskának itt voltak az unokái, és olyan borzasztó kellemetlen emberekké tette őket a város.

Én is falun nőttem fel, szóval nekem ez színtiszta nosztalgia volt. Jól esett visszacsöppenni egy kicsit abba a korba, amikor a szomszédok még ismerték egymást és az emberek nem csak, hogy szóba álltak egymással, de egyenesen keresték egymás társaságát. És igen, persze, voltak rosszmájú emberek, és voltak összezördülések is, és a problémák vagy a beszélgetés témái utólag sokszor nevetségesnek tűntek, de a világ valahogy sokkal barátságosabb és közvetlenebb helynek nézett ki.

Külön köszönet jár részemről az írónőnek, amiért megalkotta Miss Matty figuráját, aki kiköpött olyan, mint az egyik nagymamám. (Leszámítva azt az apró, ám korántsem elhanyagolható tényt, hogy a nagymamám nyilvánvalóan nem volt vénkisasszony.)

Nagyon jókor jött nekem ez a könyv, mert épp az utóbbi időben méláztam el azon, hogy nem igazán helyszínek vagy emberek hiányoznak a múltamból, hanem pontosan az az út és mód, ahogy éltünk mindannyian adott helyen, adott időben. És ez a könyv abszolút visszaadta azt az érzést, ami után mostanában sóvárogtam. De ettől eltekintve ezt a könyvet én nem kifejezetten ajánlanám olvasásra ebben a cselekményközpontú világban.

Utalás történik a Rasselasra, a Don Quijotéra és Az ezeregy éjszaka meséire.

Megjelenik egy új kártyajáték, a preferánsz. Írnom kéne már egy bejegyzést a kártyajátékokról…

„…egy kevés hiszékenység jól átsegít az életen – jobban, mint ha valaki folytonosan csak kételkedik és mindennek csak a nehézségeit meg a kellemetlen oldalát látja.”

„Azt hiszem, a világ nagyon-nagyon gonosz lehet, mert noha apám mindenkire gyanakszik, akivel üzleti kapcsolatba kerül, mégis, csak a múlt évben több mint ezer fontot veszített az emberek huncutságán.”