Egy kihívásokkal teli év margójára, avagy összegezzük 2024-et!

Eljött az év utolsó szerdája, a szokásos évösszegző napja. Váratlanul és felkészületlenül ért most ez engem, ahogy ez az egész év is. 2024 váratlan és soha nem látott kihívások elé állított. Nagyon kemény év volt ez számomra. Rengeteg minden történt, sok jó és sok rossz. A jó dolgok nagyon jók voltak, a rosszak pedig elég szörnyűek. És az már önmagában egy kihívás volt, hogy ezt a rengeteg hullámhegyet és -völgyet hogyan kezeljem.

2024 kihívásai sajnos az olvasmányaimra és a blog életére is rányomták a bélyegjüket. Azt kell mondjam, hogy olvasás szempontjából még sose volt ilyen rossz évem. (Legalábbis mióta dokumentálom azt, hogy mennyit olvasok.) A poén a dologban, hogy egyébként rengeteget olvastam az év során, de főleg szakkönyveket. (Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy szakmailag borzasztóan le vagyok maradva.)

Na de ez itt egy évösszegző akarna lenni, nem pedig egy sirám, úgyhogy nézzük inkább a (kissé elszomorító 😊) tényeket:

Idén összesen 14 könyvet sikerült elolvasnom. Ebből 7 darab, azaz a fele kapcsolódott a projekthez.

A blogon ezzel együtt 16 bejegyzés született. Ezekben szintén 7 könyvvel foglalkoztam, de abból az egyiket még a tavalyi év végén olvastam. És idénről is van egy könyvem, amivel majd a jövő évet fogjuk kezdeni.

Kedvencet nehéz lesz választani, éspedig két okból. Az egyik, hogy épp most, év végén olvastam egy nem projektes könyvet, ami hatalmas kedvenc lett, és még mindig annak a hatása alatt állok. A másik pedig, hogy egyik sem volt annyira nagyon emlékezetes. Vagy inkább én voltam idén más dolgokkal elfoglalva, és nem annyira ragadtak meg bennem az olvasottak. A molyos értékeléseim alapján a legjobb olvasmányom idén – nem túl meglepő módon – egy George Eliot könyv volt, a Kései boldogság. Szeretem George Eliotot, és valóban nagyon tetszett ez a könyv, mégsem ezt mondanám 2024 kedvencének, hanem a Martín Fierrót. Mégpedig azért, mert zseniálisnak találtam a fordítását. Ez olyasmi, ami nekem általában kevésbé tűnik fel, és ebből a szempontból a Martín Fierro kimondottan emlékezetes volt.

És ha már mondtam két jó olvasmányt, legyen egy harmadik is, hogy megteljen a dobogó: az Amaro atya bűnét is szerettem, mert valamilyen, még számomra is ismeretlen, perverz okból kifolyólag odavagyok a tévúton járó papokért.

És hogy mi várható 2025-ben? Félnék megválaszolni ezt a kérdést. Kettő dolgot tudok csak biztosan. Az egyik, hogy egy George Eliot könyvvel (az utolsóval a listán) fogom nyitni az évet, mert annak az olvasását már befejeztem. A másik pedig, hogy a projekt nem fog véget érni. Haladjon bármilyen lassan, megszakadni nem fog, hiszen már több mint tíz éve egy biztos pont az életemben, én meg elég ragaszkodó típus vagyok.

Vannak persze elképzeléseim arra vonatkozóan, hogy miket szeretnék olvasni, meg ezer millió ötletem, hogy miket lehetne csinálni, de tényleg nem tudom, hogy mire lesz energiám. Úgyhogy legyen 2025 egy meglepetés! 😊

Mi mást is mondhatnék még ezután a kiváló záró mondat után? Kívánok minden kedves Olvasónak kellemes, békés karácsonyt és nagyon boldog, sikerekben, egészségben és minden jóban gazdag új évet!

Mik voltak a 2024-es év legnagyobb örömei és kihívásai?

Kiadói kívánságlista 2024

A múlt héten kilistáztam az idei új megjelenéseket. Ma pedig azt nézzük meg, hogy melyek azok a klasszikusok, amelyeket szerintem ideje lenne valamelyik kiadónak újra leporolni.

Ahogy az előző bejegyzésnél is, úgy itt is csak az általam már olvasott klasszikusokat vettem figyelembe. (Meg persze nyilván azokat, amik benne vannak a nagy könyvben.

Ez a lista jóval hosszabb lett, mint a friss megjelenések listája, összesen 41 könyvről van szó. Mivel még csak nem olyan régen jártam 100 könyvnél, és az olvasási tempóm nem a leggyorsabb, ezért becsléseim szerint ez körülbelül olyan 40%-ot jelenthet.

Nyilván nem tudok ez esetben objektív maradni, mert úgy gondolom, hogy nem mindent kell leporolni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lehetne beszerezni ezeket a köteteket. Némi időbe és nyomozásba kerül, de nekem is sikerült. Van köztük jó néhány olyan, melyet én is a MEK-ből töltöttem le. (Teljesen ingyenes és legális módja a régebbi könyvek beszerzésének!) Van köztük olyan, melyet annak idején a helyi könyvtárból kölcsönöztem ki. Persze a legtöbbet antikváriumokból vadásztam, és volt olyan, amire nagyon-nagyon sok időt vártam, míg végre akadt belőle egy eladó példány, amiért nem kértek csillagászati árat.

(És van köztük már pár olyan is, amelyet szívesen elajándékoznék. Ezek olyan könyvek, amelyek nekem nem (annyira) tetszettek, és továbbadnám valakinek, aki talán egy rejtett kincsre bukkanhat benne. Ha érdekel az ajánlat, itt találsz egy listát a szóban forgó könyvekről.)

Szó, ami szó, tudom, hogy minden könyvnek van olvasóközönsége, tehát minden történetet érdemes lehet időről időre leporolni. De nyilván nekem nem mindegyik tetszett, tehát csak azokért fogok kampányolni, amelyek igen. 😊

Az olvasás egyik igen fontos mellékhatása, hogy közben megismerhetünk más kultúrákat. És ha ezt szórakozva tehetjük, az nagy előny. Ezért is nem értem, miért lett A lusiadák 1997-ben, a Martín Fierro 1977-ben, a Flandria oroszlánja pedig 1924-ben utoljára kiadva. A lusiadák ugyan talán egy picit nehezebben emészthető a rengeteg ókori utalás miatt, de szerintem aki átrágja magát rajta, az egy fantasztikus élményként fog később visszagondolni rá. A Martín Fierronak szerintem zseniális a magyar fordítása, tehát ha még nem is kíváncsi az ember az argentin történelemre, akkor is érdemes tenni egy próbát vele, mert nagyon szórakoztató. Ez a két történet ugyan verses formában íródott, de ez senkit se rettentsen el, mindkettőnek ez az egyik szépsége és különlegessége. A Flandria oroszlánja pedig stílusában Walter Scott és Alexandre Dumas regényeivel vetekszik, de a flamand történelem egy fontos momentumával foglalkozik. Ehhez a csoporthoz tartozik még talán A vörös szoba álma (1975) is, amely ugyan nem a kínai történelemmel foglalkozik, de kellemesebb olvasni, mint más, kínai történelemmel foglalkozó regényeket, és sokat lehet belőle tanulni a kínai kultúráról.

A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben jelentek meg 1974-ben két másik kisregénnyel együtt. Nem ezek a világ legjobb történetei, de így, egy kötetben szerintem szórakoztatóak és jól bemutatják egy korszak sokszínűségét (legalábbis ami az olvasási kedvet illeti 😊).

Szintén kiválóan bemutatja a korszellemet az 1990-ben megjelent Fanny Hill. Talán most már nem lépné át sok ember ingerküszöbét, de ha így is van, érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért.

Bár szerintem a Fanny Hillnek is megvannak a maga mélységei, ha valaki még tartalmasabb könyvekre vágyik, arra is tudok példákat hozni. A magányos sétáló álmodozásai (1997) engem nagyon megérintett, a Hüperiónt (1958) imádtam, az Eugénie Grandet (1977) főszereplőjét csodáltam. De nem csak Nyugat-Európából tudok ám példát hozni: orosz vonalon az Oblomov (1984) „nyűgözött le”. (Csak azért az idézőjel, mert az Oblomov inkább egy elrettentő példát mutat be, semmint egy követendőt, ennél fogva a lenyűgözött nem a klasszikus értelemben veendő.) Ha pedig valódi bűn és bűnhődésről szeretnénk olvasni, abban az esetben inkább kanyarodjunk vissza a francia irodalomhoz, egész pontosan a Thérése Raquin-hez, amit nevetségesen régen, 1923-ban adtak ki magyarul először és ezeddig utoljára.

A könnyedebb irányvonal pedig két regénnyel képviselteti itt most magát: az egyik egy George Eliot regény, mégpedig az Adam Bede (1978), a másik pedig az a regény, ami a legislegrégebbi kiadás ezen a listán, egy bús-gyönyörű szerelmes regény, az Új Héloise (1882!).

Mikor nem célszerű szerinted régi dolgokat feleleveníteni?

Friss megjelenések 2024

Itt egy újabb blogszülinap, szám szerint a tizenegyedik, és arra gondoltam – mivel az éppen aktuális olvasmányommal még nagyon-nagyon el vagyok maradva –, hogy megnézem, az eddig olvasott klasszikusok közül melyek lettek ebben az évben újra kiadva. Illetve egy második részben pedig megnézem, hogy melyek azok a könyvek, amelyek méltatlanul régen lettek kiadva, és igazán megérdemelnének egy friss külsőt és egy kis reklámot.

Azt hiszem, csináltam már ilyet, de nem árt időről időre újra átböngészni a listát. Ennek a bejegyzésnek az apropója sem csak a blogszülinap. Hanem jártamban-keltemben belefutottam a Három királyság című nagybecsű újrakiadásába egy vidéki Libriben, amikor nem olyan régen otthon voltam. Ezt láthatjátok a nyitóképen. Ez ugyan egy 2021-es kiadás, ugyanakkor elgondolkodtatott, hogy ennek a könyvnek a megjelenése vajon miért került el engem. Választ persze nem találtam. A mesterséges intelligencia valószínűleg csak hülyeségek reklámozására van bekalibrálva…

Most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük is meg akkor először a 2024-ben eddig megjelent újrakiadásokat (a könyvek az olvasásom sorrendjében kerültek felsorolásra, illetve az újrakiadásoknál nem vettem figyelembe az e-könyveket, hangoskönyveket és rövidített verziókat):

Robinson Crusoe – Akkord Kiadó

Jane Eyre – Menő Könyvek Kiadó

Egri csillagok – ezt a könyvet idén az Akkord Kiadó és a Holnap kiadó is elhozta nekünk új köntösben

A kis herceg – szintén több kiadó is újra megjelentette, a Trubadúr Kiadó, a Libertine Kiadó, a Móra Kiadó és az Alexandra Kiadó (bár ez utóbbi illusztrációi inkább gyerekkönyves feldolgozásra engednek következtetni)

A Gyűrűk Ura – Európa Kiadó

Goriot apó – Akkord Kiadó

Elveszett illúziók – Európa Kiadó

A kincses sziget – Trubadúr Kiadó

Nyugaton a helyzet változatlan – Alexandra Kiadó

Ivan Iljics halála – Európa Kiadó

Állatfarm – Lazi Kiadó

Feljegyzések az egérlyukból – Troubadour Books Kiadó

Kisasszonyok – Manó Könyvek Kiadó

Mindig örömmel tölt el, amikor a kiadók gondozzák ezeket az akár száz évekkel ezelőtt megjelent ám örökérvényű könyveket. Mint láthatjátok, idén is kaptunk már 13 klasszikust. És persze ez a szám valószínűleg jóval nagyobb, hiszen én csak azoknak a regényeknek néztem utána, amelyeket már olvastam, és itt a blogon is írtam róluk.

Ami meglepett, hogy az Európa Kiadó, akikre én mindig előszeretettel gondolok úgy, mint a kötelező olvasmányok kiadójára, csupán három könyvet jegyez ebből a listából. Ez persze véletlenül sem akar szemrehányás lenni, csak feltűnt.

És persze vannak olyanok is a listán, akikről még egyáltalán nem hallottam. Ez mondjuk nem nehéz, tekintve, hogy nem követem napról napra a magyar könyvpiac alakulását. (Bár jómagam is próbáltam már kiadót találni saját irományaim kiadására, és az a kaland is megérne egy mesét, de ez most egyáltalán nem tartozik ide.) Az Akkord Kiadó és Troubadour Books Kiadó voltak újak számomra. És mivel a Troubadour Books igencsak hajaz egy másik kiadóra, legalábbis a nevében, ezért meg is néztem a honlapjukat, ahol egy kissé túl… hogy is fogalmazzak… magabiztosan mutatkoznak be. Na de félretéve mindenféle személyes preferenciát, örüljünk, hogy egy újabb kiadó állt be azok táborába, akik nem hagyják ezeket a műveket az ismeretlenség homályában elsikkadni.

Minden klasszikus újrakiadásának nagyon tudok örülni, de amikor ráadásul egy szívemnek különösen kedves regényről van szó, az még nagyobb boldogság. Most is több olyan könyv van ezen a rövidke listán, amelyeket nagyon kedvelek. De amelyiknél most a leginkább felcsillant a szemem, az a Nyugaton a helyzet változatlan. Ez ugyan nem egy szívderítő regény, de a világban sem csak szívderítő dolgok történnek. És ez az a történet, amellyel szerintem – egy bizonyos kor felett – mindenkinek érdemes lenne megismerkednie. Rövid, velős, elgondolkodtató.

Mikor hasznos szerinted régi dolgokat feleleveníteni?

Az orosz Goriot | Ivan Szergejevics Turgenyev: A puszta Lear királya

 

Legfrissebb (és egyben egyetlen magyar) kiadás: 1971, Magyar Helikon

Ma Ivan Szergejevics Turgenyev A puszta Lear királya című művéről fogok írni. Erről a történetről szintén csak egy bejegyzés fog születni, lévén, hogy egy 90 (egész pontosan 94) oldalas kisregényről van szó.

Turgenyevtől eddig az Apák és fiúkat, illetve a Tavaszi vizeket olvastam.

A történet fél keretbe van foglalva, ugyanis a könyv elején kapunk egy fél oldalnyi bevezetést, mely szerint diákok időznek együtt egy téli estén és történetekkel szórakoztatják egymást. Ezekben a történetekben mindegyikük bemutat egy-egy személyt, akit ismer, és aki megfeleltethető valamelyik Shakespeare-karakternek. A házigazda egy Lear királyt ismert, és rögtön bele is fog, hogy elmesélje a történetét.

Ezután alapos bemutatásra kerülnek a szereplők: Martin Petrovics Harlov, aki maga a Lear király, két leánya Anna és Jevlampija, illetve az idősebbik lány, Anna férje, Szljotkin.

Bevallom őszintén, én még nem olvastam Shakespeare eredetijét, ezért utánanéztem, az miről szól. És a tartalma alapján azt kell, mondjam, hogy a lényegi motívum valóban egy az egyben át lett emelve. Harlov egy különös álomnak köszönhetően, a halálra készülve szétosztja a vagyonát a két lánya közt. Magának semmit sem hagy, bízva lányai jóindulatában. Ám a lányok már kezdettől fogva úgy lettek bemutatva, mint gonosz, érzéketlen emberek, így nem volt nagy meglepetés, hogy kisemmizték és teljesen lealjasították szegény apjukat.

Harlovot végül tényleg eléri a halál, de ez sokkal inkább az ajándékozásának következménye, mint az álmának vagy a sorsnak. Ami egy igen érdekes témát vet fel, mégpedig azt, hogy ebben a könyvben tökéletesen jól működik a vonzás törvénye. Harlov belelátta az álmába az élete végét, ami be is következett, bár az álomnak ehhez vajmi kevés köze volt.

A szülő(ke)t kisemmiző gyerek(ek) motívuma nem egy újdonság. Ezt maga Turgenyev is bevallja, amikor rögtön a történet elején felhozza a Lear királyt. Hasonló szituációval találkozunk Balzac Goriot apójában is. De míg ott ez a történetnek csak az egyik összetevője, úgy A puszta Lear királyában ez a fő motívum, amit Turgenyev igyekezett ugyan némi oroszos beütéssel feldobni, de látatlanban is úgy érzem, hogy Shakespeare „eredetijét” olvasni nagyobb szerencse.

A puszta Lear királya is felkerült az Ajándéklistára.

Olyan régen kártyáztunk már, de most újra játszhattunk, méghozzá a már „jól ismert” bosztont és pikétet. (Ugyanitt keresem azt a bölcs és tájékozott embert, aki fel tud világosítani eme játékok menetéről. J)

Hiszel a vonzás törvényében?

Hosszú párizsi kiruccanás | Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája

 

Ma Gustave Flauberttől az Érzelmek iskolája című regény lesz terítéken, kivételesen egy bejegyzésben a tartalom és az értékelés. Azért lesz ez most egyben összefoglalva, mert elég darabosan olvastam ezt a regényt. Egyszerre viszonylag sok oldalt elolvastam, viszont két olvasás közt túl sok idő telt el.

Flauberttől eddig a Bovarynét és a Bouvard és Pécuchet-t olvastam a projekt kapcsán. Azok nem voltak nagy hatással rám, és előzetesen elárulom, hogy az Érzelmek iskolája sem volt életem olvasmánya.

A történet főszereplője Frédérick Moreau, egy fiatalember, aki a történet elején épp végzett a középiskolában. Tanulmányait Párizsban, a jogi egyetemen kívánja folytatni, de még előtte hazautazik Rouenbe, hogy meglátogassa az édesanyját. Ezen az utazáson megismerkedik az Arnoux családdal, és menthetetlenül beleszeret a nagymenő vállalkozó Arnoux úr gyönyörű feleségébe.

Párizsba költözve a roueni szomszédjuk egy előnyös kapcsolattal próbálja segíteni Frédérick életét, ám ő inkább Arnoux-ékkal veszi fel a kapcsolatot, és szoros barátságot köt a férfival, csak hogy az asszony közelében lehessen. A történet nagy részében Frédérick vergődését látjuk, ahogy Arnoux-néról ábrándozik, de tényleges lépéseket az asszony meghódítására nem mer tenni. Ugyanakkor mást sem nagyon tesz. A jogi tanulmányait félbehagyja. Mikor kiderül, hogy csődbe ment a családjuk, sem igazán aktivizálja magát. Váratlanul azonban nagyobb örökség hullik az ölébe, és onnantól kezdve aztán végképp semmit sem csinál, csak a pénzt pazarolja, meg egyik nő öléből a másikba fut, kivéve persze az Arnouxné-ét.

Talán ha csak Frédérick szerencsétlenkedését látjuk, sokkal kevésbé viselt volna meg a könyv, mint így, hogy körülbelül 50-50%-ban kaptunk még emellé egy politikai szálat is.

Én köztudottan nem értek a politikához, és nem is nagyon érdekel. Így borzasztóan nehéz volt számomra követni, hogy a sok szereplő közül ki milyen érzületű, miben hisz és miért küzd. Így ezeknél a részeknél rendre el is vesztettem a fonalat. A másik szál, a szerelmi szál meg annyira silány volt önmagában, hogy az sem különösebben tudta felkelteni az érdeklődésem. Így bevallom őszintén, kínszenvedés volt átküzdeni magam Flaubert-nek ezen a remekművén.

Szenvedéseimért némileg kárpótolt Frédérick és Arnoux-né utolsó találkozása, ahol olyan szépen emlékeznek vissza szerencsétlen „kapcsolatukra”. De ez csupán 3-4 oldal a kb. 350 oldalas műből.

Összességében tehát nekem nem tetszett ez a regénye (sem) Flaubert-nek. Azt hiszem, nincs is fent más műve a listán, úgyhogy ezennel be is szüntetem a kapcsolatot vele. Egyrészt sajnálom, mert voltak mindhárom regényében fantasztikus meglátásai, érdekes gondolatmenetei és csodálatos leírásai. Viszont a kész regényei valahogy nem lettek egységesek. Mintha nem tudta volna eldönteni egyik esetben sem, hogy miről is akar írni tulajdonképpen.

Ha valaki mégis szívesen elolvasná az Érzelmek iskoláját, az Ajándékok közt megtalálja.

Említésre kerül Az ifjú Werther szenvedései.

A magyarokat is emlegetik néhány helyen a regényben: kétszer is asztalra kerül a mi híres tokaji borunk, és – lévén, az események egy része 1848 körül játszódik – a kudarcba fulladt szabadságharcunkat is felemlegetik.

Rögtön a könyv elején, amikor bemutatásra kerül Frédérick gyerekkora, egy érdekes gondolat hangzik el vele kapcsolatban: „Az volt a leghőbb óhajtása, hogy valaha ő lehessen Franciaország Walter Scottja.” Ez neki nem sikerült, viszont szerintem Alexandre Dumas-nak igen… 😊

„Micsoda átok is tett engem egy kocsmáros fiává, hogy a legszebb éveimet kenyérkeresetbe kelljen ölnöm!”

„A Demokrácia nem jelent egyet az egyéniség kicsapongásával.”

„Néha-néha a szavai úgy térnek vissza, mint a visszhang, mint az eltévedt harangszó, amit felénk sodor a szellő; s úgy érzem, itt ül, énmellettem, amikor a regényekben szerelemről olvasok.”

Volt valaha plátói szerelmed?

Gazdag ember, szegény ember | George Eliot: Kései boldogság

 

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben már említettem, egy újabb George Eliot könyvvel volt szerencsém megismerkedni, ami a Kései boldogság címet viseli magyarul. (Eliottól eddig a Bede Ádámot és A vízimalmot olvastam.)

Az értékelést kezdjük is mindjárt a könyv címével. Angolul ez a könyv a Silas Marner címet viseli, ami nem annyira meglepő, hiszen ő, Silas Marner a történet főszereplője. Ám tudjátok, hogy vagyok én a név=cím dologgal. Úgyhogy ebben az esetben én kimondottan örültem a fordító „ferdítésének”. De ez a könyv magyarul két különböző címen fut. A kései boldogság egy „újabb” fordítás (2010-es), míg az első megjelenésekor (1885-ben) A raveloe-i takács címet kapta. Ami szintén találó, hiszen Silas egy takács Raveloe-ból, de ez körülbelül ugyanannyira sokatmondó cím, mint a neve. Tehát én teljességgel elégedett vagyok a Kései boldogság címmel. Az már más kérdés, hogy ez a cím talán egy picit más jellegű elvárásokat kelt az emberben, mint amire a történet ténylegesen ki fog futni. De ez már legyen az olvasó problémája. Minek támaszt elvárásokat?! 😊

Silast egy igen egyszerű embernek ismerjük meg. Már-már azt is mondhatnám, hogy együgyű. Boldoggá teszik őt az élet apró örömei – hogy egy kis, összetartó, vallási közösség tagja, hogy vannak barátai, hogy van jegyese, és hogy van munkája, amivel eleget keres a megélhetéshez. Irigyelni való volt a világnézete. Bár többen – köztük én is! – tudnák így értékelni az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgokat! Sajnos azonban éppen az ilyen egyszerű emberek – és ó, minő fájó pont, épp a saját, közeli családomból is tudnék erre példát hozni – vannak a leginkább kitéve az olyan gerinctelen… *próbálom szépen megfogalmazni*… emberek ármánykodásának, mint amilyen Silas „barátja” is volt. Nagy összegű lopással gyanúsítják, a közösség gyakorlatilag száműzi, mint kétes egyént, ezért felkerekedik, és egy távoli tájon egy kis falut választ lakhelyéül.

Ha egy pszichológus elemezné Silas működési mechanizmusait, valószínűleg azt mondaná – bár én nem vagyok pszichológus, szóval mit tudhatom én? –, hogy Silasnak nem sikerült feldolgozni ezt a tragédiát (még jó, hogy sosem tudta meg, kinek köszönheti!), és különféle függőségekbe menekült.

Elsőként a pénzt választja. Nem különösebben barátkozik senkivel, ám minden, szakmájába vágó munkát elvállal. És egyetlen öröme, hogy estéről estére újraszámolgatja a kemény munkával összekuporgatott tartalékát. Egy nyugodtnak tűnő, csendes, megszokottan eseménytelen estén azonban váratlanul megfosztja valaki Silast a kincseitől. Persze teljesen összeomlik. Segítséget kér ugyan a falubeliektől, de sajnos nem sikerül kézre keríteni a tettest.

Nem sokkal a tragédia után váratlanul újabb tragédia történik, ezúttal azonban ez a tragédia Silas kései boldogságát jelenti. Egy szerencsétlen nő halálra fagy az út mentén, nem messze Silas házától, a gyereke, egy kislány viszont túléli az éjszakai vándorlást, ugyanis bemászik Silas házába, épp a kandalló elé, ahol Silas korábban a kincseit rejtegette.

A kislány rögtön összebarátkozik Silasszal, amiben Silas égi jelet lát, és kárpótlásként tekint a gyerekre az elveszett vagyonáért. Mivel senki sem jelentkezik a gyerekért – pedig az olvasó tudja, hogy az apja él –, mindenki árvának tartja. Silas pedig így nyugodt szívvel dönthet úgy, hogy magához veszi.

Becsülettel fel is neveli a lányt. Egy igazi happy enddel végződik a történet, de azért Eliot csavar még egyet a dolgokon. Feléleszti ugyanis Eppie, a kislány igazi apjának lelkiismeretét. Az apa felfedi a kilétét a lány előtt, és először könyörög, hogy fogadja el az általa felkínált „boldogabb” életet, majd pedig fenyegetőzik. De Eppie-t semmi sem hatja meg, ő átlát a szitán, hogy ez a „boldogabb” élet minden bizonnyal gazdagabb lenne, de hogy boldogabb semmiképp, abban biztos, hiszen megfosztanák attól az embertől, aki a fél életét rá áldozta.

Összefoglalva, ez egy Eliottól megszokott, egyszerű(nek tűnő) történet. Rövid, érthető, csendesen folydogáló, akár csak a vidéki élet. Ám amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annál csavarosabb a témaválasztása. Itt ugyanis hiába derül ki a szegény lánytól, hogy valójában „hercegkisasszony”, ő mégis inkább a szegénységet választja, hiszen a szegény emberek szerették őt egész életében.

Mi a legfontosabb dolog, amit a szüleidtől tanultál?

George Eliot: Kései boldogság

Egy újabb George Eliot könyv került sorra. A Kései boldogság című regényt A raveloe-i takács címen is megtalálhatjátok, és ezzel a címmel a MEK-ből is letölthető, méghozzá itt.

Főszereplőnk Silas Marner, akinek szomorú sorsával rögtön a történet elején megismerkedünk. Egy kis közösségben éldegélt, ám egy gonosz „barát” ármánykodásának köszönhetően elhagyta ezt a közösséget, feladta korábbi életét, és egy távoli vidékre, egy kis faluba, Raveloe-ba költözött. Az emberekkel csak a munkájából kifolyólag – takács volt – érintkezett, és egyetlen boldogsága vagyonkájának számolgatása maradt.

Bármennyire elzárkózik is Silas az emberektől, azért megismerünk még rajta kívül néhány embert, többek közt a helyi földesurat, Cass uraságot és két semmirekellő fiát, Godfrey-t és Dunstant. A két fiú igen nagy pácba kerül a saját hülyeségük folytán, ám ami valakinek szerencsétlenség, az valaki másnak élete legnagyobb szerencséje lesz. Akaratukon kívül ugyanis új életet lehelnek Silas Marnerbe.

Ha nem akarnék fontos eseményeket elspoilerezni, akkor itt most meg kellene állnom. De ez nem az a spoilermentes blog, tehát ez most itt egy külön baráti figyelmeztetés, hogy ha nem akarod előre megtudni a fontos dolgokat, akkor ne olvass tovább.

A két Cass fiú közül az egyik egy ködös téli éjszakán megfosztja Marnert egyetlen „boldogságától”, a féltve őrzött pénzeszsákjától. Ugyanakkor néhány nappal később Silashoz váratlan látogató érkezik, aki kényelmesen be is rendezkedik nála. Egy este ugyanis váratlanul egy kislányt talál Silas a kandallója előtt. Nem messze a házától Silas megtalálja a kislány anyját, de már nem tudják megmenteni, az apja pedig nem jelentkezik érte. Hogyan is tehetné? Mégsem vallhatja be, hogy rangon aluli, titkos házasságot kötött. Pláne, mikor éppen kinéz neki egy kényelmes élettel kecsegtető menyasszony.

Silas és a kislány, Eppie boldogan élnek. Eppie nagyon jó hatással van Silasra, miatta a férfinak nincs más választása, újra nyitnia kell a világ felé, és barátokat szerez. Többet nem is gondol egyik szerencsétlenségre sem, amit el kellett szenvednie, hiszen Eppie mindenért kárpótolja.

Eppie szépen növekszik, látjuk a felnőttség küszöbén is, amikor már kérője is akad. És ez az a pont, amikor egy szerencsétlenség következtében az apja úgy dönt, hogy végre felvállalja őt, és szeretné magához venni. Feleségével együtt ellátogatnak Silashoz és Eppie-hez, bevallja, hogy ő az apja, és minden földi jót felvillant a lánynak, csak hogy magához édesgesse – pénzt, jómódot, kényelmet, kapcsolatokat, gazdag kérőket. Ám a lányt nem hatja meg a csodás felfedezés. Ő Silast tekinti apjának, és nem hajlandó semmiért sem elhagyni őt.

Mennyire csábítanak a materiális dolgok?

„Az igazsághoz hű, ugyanakkor önmagunk ellen szóló gondolatok nem jelentkeznek túl sűrűn, még a legtisztább levegőben sem, még az égről és földről szóló legnemesebb tanítások ismeretében sem.”

„…egyetlen lélek sem lehet mentes a gonosz szándéktól, melynek boldogsága egy hazugságtól függ.”

„Régebben léteztek olyan angyalok, akik eljövendtek, és kézen fogva elvezették az embereket a romlás városából. Manapság már nem látni ilyen angyalokat. Mégis van, aki eltérítsen bennünket, embereket a fenyegető pusztulástól. Valaki a kezét a kezünkbe csúsztatja, és gyöngéden egy nyugodt, derűs világ felé kormányoz minket, hogy soha többé hátra se tekintsünk. És ez a segítő jobb akár egy gyermeké is lehet.”

Ezért olvasd előbb a könyvet, és ne az értékelést | Lewis Wallace: Ben-Húr

Nem igazán ismertem ezt a történetet, nem láttam egyik film feldolgozást sem, ezért csak valami halvány elgondolásom volt arról, hogy ez valamiféle Jézusról szóló könyv. És mivel az előző félévben volt egy bibliai témájú órám, gondoltam, időszerű lesz ennek a történetnek az elolvasása.

A nagy könyvbeli rövid leírásból rögtön egyértelmű lett, hogy ennek a könyvnek nem Jézus a főszereplője, ám szoros összefonódásokat helyezett kilátásba, így továbbra is aktuálisnak éreztem. Sőt, a leírás alapján hirtelen igen nagy elvárásaim támadtak. De sajnálatos módon csalatkoznom kellett.

A tartalmi összefoglalóból tudhatjuk, hogy a főszereplőnk egy zsidó ifjú, Júda Ben-Húr, akinek személyes elszámolnivalója akad egy római ifjúval, bizonyos Messzalával. Ben-Húr gyakorlatilag a halálból tér vissza – hiszen örökös gályarabságra ítélik –, hogy bosszút álljon esküdt ellenségén, valamint, hogy megkeresse a családját. Ebben a sorrendben. Persze a sors is inkább a bosszúnak kedvez, mert amint visszatér szülőföldjére, majdnem rögtön belebotlik Messzalába, míg a családjáról senki nem tud semmit.

Ben-Húr történetét Jézus története foglalja keretbe. Míg a könyv a három napkeleti bölcs vándorlásával indít, a keresztre feszítéssel zárul, és néhány helyen, főleg a könyv vége felé valóban összefonódik Jézus és Ben-Húr élete. Sőt, Ben-Húr meglehetősen sokat, gyakorlatilag a családját köszönheti Jézusnak. Végeredményben mégsem fedezi fel Jézus életének értelmét, mármint a vallási értelemben vett értelmét, ugyanis a végsőkig sem képes megbocsátani Messzalának. (A főszereplők közül egyébként egyedül egy ember látja Jézus valódi mivoltát, a többiek mind „hagyományos” királyként tekintenek rá, aki majd felszabadítja őket a római elnyomás alól. Ami egyébként az adott korban egy teljesen jogos nézet lehetett, tehát ennél egyáltalán nem éreztem disszonanciát.)

A könyv központi jelenete az a híres-neves kocsiverseny, ami még számomra is többé-kevésbé ismerős volt, mert a filmeket éppen ezzel reklámozták. Meg kell hagyni, a jelenet erősen képernyőre kívánkozott, mert leírva kicsit nehézkes elképzelni, hogy pontosan hogyan is fordultak azok a kocsik, ki hol volt, és mi is történt úgy egyáltalában.

Több nagyon szimpatikus és vagy érdekes szereplő is színre lépett ebben a történetben. Kedveltem Simonidest, akinek teljesen természetes volt, hogy az ura visszatértével újra szolgálatba áll, és nem lép le a nagy zsákmánnyal. Mallukhot is rögtön megszerettem, mert hű segítője volt mind Simonidesnek, mind Ben-Húrnak. (Utóbbinak tudtán kívül is.) Nagyon bírtam Ilderim sejket, ő már-már olyan igazi, modern kori badass szereplő volt. De, akit különösen érdekesnek találtam, az Boldizsár, a napkeleti bölcs lánya, Irasz. Céltudatos, fondorlatos és számító. Egyáltalán nem ilyen tulajdonságokra számítana az olvasó egy nőtől ebben a korban. Ő azonban megtalálta az útját-módját, hogyan érheti el egy férfiak uralta világban a célját. Persze a történet szempontjából rossz célt választott, és pórul is járt, de ez abból a szempontból mellékes, hogy nagyon üdítő volt a karaktere a sok fekete-fehér karakter között.

A kedvenc jeleneteim pedig Ben-Húr első találkozása és beszélgetése Quintus Ariusszal, a római hadvezérrel a gályán, amivel csatába indultak, majd az egyáltalán nem csodás, hanem nagyon is hihető megmenekülése a rabságból.

Egy picit túlírtnak éreztem a könyvet. Sok volt a tájleírás, de a tájak egyáltalán nem voltak változatosak. Szóval lehetett volna kurtítani rajta, de összességében egyáltalán nem volt rossz történet. Engem kizárólag a nagy könyv összefoglalója vitt félre. Ezután bölcsebbnek kell lennem, és csak a könyv olvasása után szabad elolvasnom az említett összefoglalókat!

Egy aprócska érdekesség még a végére: az 1959-es filmfeldolgozásnak a híres zenéjét a magyar Rózsa Miklós szerezte, amivel Oscar-díjat is nyert. Hallgassatok bele:

Furcsa dologra bukkantam ebben a könyvben. Két helyen is emlegetnek magyaros dolgokat, de ez esetben attól tartok, ez csupán a fordító kikacsintása az olvasóra:

„A hetedik hónap – a zsidóban Tisri, a magyarban október…”

„A domb a régi aram Golgotha volt – latinul: Calvaria; magyarosan: kálvária; lefordítva: a koponya.”

Általában nem szokott feltűnni nekem egy könyvben a korhűtlenség, és nem is különösebben akadok fenn rajta, de ez most elég szembeszökő volt:

„E tömeg fölött királyi arányosságú fej látszott – egy államférfiúnak és hódítónak az eszményi feje – alul széles, homlokban domború fej, aminőnek Cézárt modellálta volna Michelangelo.” – Aki ugyebár jó pár száz évvel az események után született csak meg.

Egy új játékkal ismerkedünk meg, amelyet ezúttal a Bosszúállók-rajongók figyelmébe ajánlok: ez az ókori római kockajáték, amit bizonyos tesszerákkal, vagyis kockákkal játszottak.

Szoktál értékeléseket, összefoglalókat olvasni egy könyvről olvasás előtt, vagy inkább ismeretlenül ugrassz bele egy történetbe?

Lewis Wallace: Ben Húr

Mindenekelőtt – ez itt a reklám helye – a szóban forgó könyvet a MEK-ből töltöttem le, ezen a linken ti is megtalálhatjátok teljesen ingyenesen és legálisan.

Végre sikerült befejeznem tehát a Ben-Húr című könyvet. A címmel meggyűlt a bajom, ugyanis többféle változatban is láttam már. Külön írva, kötőjellel írva, rövid és hosszú ú-val. Én maradnék a Ben-Húrnál, vagyis a továbbiakban következetesen ezt fogom használni.

Miről is szól ez a könyv? Krisztus korában járunk, mármint amikor élt. Kis részben egyébként az ő életét is nyomon követjük. De nem ő a főszereplőnk, hanem Júda Ben-Húr, egy gazdag zsidó családból származó fiú. Van neki egy barátja, a római Messzala. Ám hamar kiderül, hogy ez a barátság nem is igazán volt barátság. Ugyanis egy kellemetlen incidens során – egy tetőről lehulló tégla majdnem agyoncsap egy magas rangú rómait – Messzala, mint szemtanú, bűnösnek vallja Ben-Húrt. A fiút gályarabságra ítélik.

Ez az ítélet ugyebár élethosszig szólt volna, ám Ben-Húr megmenekül. Gályája egy véres tengeri csatában vesz részt, amelynek során lehetősége nyílik megmenteni a hajó római kapitányát. A kapitány cserébe nem csak felszabadítja, hanem egyenesen fiává és ezzel örökösévé is fogadja.

Jó pár évvel a Messzalával történt incidens után Ben-Húr, mint gazdag római tér vissza hazájába, az akkor épp a Római Birodalomhoz tartozó Izraelbe. Két célja van: felkutatni a családját és bosszút állni Messzalán. Ahogy leszáll a hajóról, szinte rögtön barátokra talál Szimonidesz és lánya, Eszter, Mallukh, valamint Ilderim sejk, Boldizsár és Irasz személyében. (Boldizsár az a napkeleti bölcs, aki ajándékot vitt a kis Jézusnak születésekor.)

Egy szerencsés véletlen folytán nemsokára éppen cirkuszi játékok kerülnek megrendezésre, és Ben-Húr felajánlja Ilderim sejknek, hogy lesz a hajtója a kocsiversenyen, ugyanis megtudja, hogy Messzala is versenyez. Mivel rómaiként kiváló kiképzésben részesült, könnyedén le is győzi Messzalát, ráadásul Messzala a versenyen megsérül, soha többé nem tud járni.

Ezután egyrészt a családja kutatásával van elfoglalva, másrészt igyekszik sereget toborozni. Egy ideje ugyanis már az a szóbeszéd járja, hogy megszületett a zsidók királya, aki majd felszabadítja őket a római uralom alól, és Ben-Húr mindenképpen szeretne ennek a királynak a segítségére lenni. Egyedül Boldizsár az, aki ragaszkodik hozzá, hogy ez a király nem a földi világban lesz király, de senki sem hallgat rá. Mindenkit fűt a bosszú a rómaiakkal szemben.

A szervezkedések közepette Ben-Húr rábukkan az életben maradt anyjára és húgára. Tulajdonképpen Jézus segíti őt hozzá ehhez. Ám a másik dologra, a dicső zsidó királyságra irányuló reményei szertefoszlanak, amikor szemtanúja lesz Jézus keresztre feszítésének. Felhagy az erőszakos terveivel, és boldogan él szíve választottjával, gyermekeivel és a húgával római villájában.

Bosszúálló típus vagy?

„…a tiszta szív imádsága akkor is az volt, ami most és ami mindig lesz: a lélek sugalmazott éneke.”

„…harcolni akarok érette, hogy viszont megtanítson arra, mikép harcoljak egykor ellene.”

„…a lélek segítségével a gyönge néha boldogul, mikor az erős elvész.”

„Királyok bukása, birodalmak összeomlása nem válthatja meg nyomorúságából az emberi nemet…”

„– A szerelem halálos betegség, amelynek nincs orvossága… – De van: a halál…

„Vannak emberek, akikre nézve a vagyon rejtett átok.”

„Mikor Isten jár a földön, néha századokra vannak egymástól léptei.”

„A vízbefúló embert még meg lehet menteni, …, de a szerelmest nem.”

„Az emberek, szerencsére, nem halnak bele a hiúságukon esett sebbe, sőt nem is soká betegek tőle.”

„…az emberi nem bajai nem a rossz kormányzatból származnak, hanem abból, hogy az emberek nem ismerik az Istent és nem tartják meg a törvényeit.”