A három királyság története

Mielőtt belevágnánk…

A listában a következő könyv A bambuszgyűjtő öregember története lett volna, de ezt sajnos nem sikerült beszereznem. Bárkitől szívesen vennék információt ennek a könyvnek az elérhetőségéről. Ezután következtek volna sorban a Gendzsi regénye és a Vízparti történet. Ezeknek a beszerzése még folyamatban van, ezért kicsit megtört a sorrend, és a következő elérhető könyvre ugrottam. Ez pedig nem más, mint a bejegyzés címében is olvasható A három királyság története.

Ez egy nagyon-nagyon régi, kínai regény. Magyarul sajnos csak az első hat fejezete van lefordítva, ami 100 oldalt sem tesz ki, de gondoltam, rajta van a listán, akkor ide vele. Lelkesedésem azonban az első oldalnál alábbhagyott. Ritkán fog el egy könyv olvasása közben olyan érzés, hogy nem bírom tovább folytatni, és feladom, de bevallom őszintén, a 72 oldal alatt ez igen sokszor megfordult a fejemben. Éppen ezért ez a bejegyzés igen rövid lesz, mivel nem ragadt meg bennem sok minden a könyvből.

A könyv Kína egy adott időszakának történelmi eseményeit meséli el regényes formában. Sajnos nem vagyok járatos a kínai történelemben, sem a földrajzában túlságosan, ezért nem mondott nekem sokat a különböző uralkodói házaknak a nevei, és a földrajzi nevek.

Nagyjából három főszereplőt sikerült kiragadnom a történetekből, akikkel rögtön az első fejezetben megismerkedtünk. Ők név szerint Liu Pej, Kuan Jü és Csang Fej. A hat fejezet során váltakozva követhetjük nyomon az ő előmenetelüket, és a császári udvarban történő dolgokat.

Mielőtt tovább folytatnám a történet elregélését, el kell mondanom, hogy a könyv minden egyes oldala telis tele volt nevekkel. Nekem pedig elég rossz a kínai-névmemóriám, úgyhogy bármennyire is jó lett volna a történet, sajnos teljesen elvették a kedvem a nevek.

Szóval a lényeg, hogy épp nagyon rossz a helyzet Kínában, mert az aktuális uralkodó komoly hatalommal ruházta fel az eunuchjait, akik igazából átvették felette a hatalmat. Az egész dolog a sárga turbánosok lázadásával kezdődik. Ők egy egész komoly ellentábort képeznek, és a három korábban említett főhős még épp ellenük, és a császári udvar védelmében szövetkezik össze. Időközben aztán meghal a császár, de volt neki két fia, egy a feleségétől, egy pedig az egyik ágyasától. Természetesen a törvényes(ebb) fia kerül automatikusan hatalomra, de jön a galád Tung Cso, aki korábban valami távoli tartomány vezetője volt, és letaszítja a törvényes örököst a trónról. Az ágyastól született fiút ülteti a helyébe, de valójában ő irányít. Az emberek pedig, akik egészen közel ülnek a hatalom tüzéhez (például Jüan Sao), rájönnek, hogy igazából csöbörből vödörbe kerültek, és Tung Cso ellen kezdenek szervezkedni.

A könyvben bőven vannak csatajelenetek, hőstettek, ármánykodások, egyszóval nagyon jó könyv lehetne (az is! a kínaiaknak legalábbis mindenképp), de sajnos számomra abszolút elvette a varázsát a rengeteg szereplő, akiket név szerint megismertünk. És mire egy-egy szereplő néhány oldallal, vagy esetleg fejezettel később újra megjelent (például esetemben Cao Cao, aki a negyedik és ötödik fejezetben komoly szerephez jutott, de fogalmam sincs már, hogy ki is volt ő tulajdonképpen), addigra annyi másikat ismertünk meg, hogy teljes feledésbe merültek.

Ez a hat fejezet is elég volt azonban ahhoz, hogy megismerjük a kínai kultúra egy kicsinyke kis szeletét a furcsa elnevezéseken keresztül, úgy mint Megalapozott Békesség korszaka, Nagy Felemelkedés hegye, Őszibarack kert, Enyhe Világosság kertje. Ezekhez egyébként, és általában például a tartományi elnevezésekhez, és néhány egyéb, magyarázatra szoruló kifejezéshez van egy szószedet a könyv hátuljában. De mivel ennek is nagyjából az a lényege, hogy az egyes földrajzi helyeknek megadja a mai elhelyezkedését, ezért nem sűrűn lapoztam hátra. (Habár olyan érdekesség is megtudható a szószedetből, hogy a szekerekkel való szétszaggatás bevett kivégzési módnak számított.)

Továbbá ezt a könyvet is helyenként feldobják versekkel (bár az előszóban benne van, hogy az eredeti mű sokkal több verset tartalmaz). Ezek a versek, Az ezeregy éjszaka meséi verseitől eltérően inkább egy-egy intést, bölcsességet fogalmaznak meg. Például: „Övé már a jáde-pecsét, de mi haszna sincs:/Lám, csak kardot s hadat hoz rá ez a drága kincs!” vagy „Rablókra ha támadsz, fogd el a vezért!/Nagy tettekhez úgyis csak nagy ember ért!” De a személyes kedvencem ez volt:

„Lágy fű zöldként köd remeg,/Páros fecske száll-lebeg;/A Lo-folyó kék szalag,/Csodálják az emberek,/S azúr felhők mélyén, lám,/Itt áll ősi palotám,/De ki az, ki hű, igaz,/S könnyít szívem bánatán?”

Ezen kívül szeretnék még egy igen hatásos idézetet megosztani. (Többnyire ilyen stílusban írja le a könyv a megjelenő főbb szereplőket, bár közel sem ilyen szépen. J)

„Mindenki megnézte ezt a kilenc láb magas, két lábnyi szakállú, főnix-szemű, selyemhernyó-szemöldökű, párosdatolya-képű, harangzúgás-hangú férfit a sátor bejáratánál.”