Elöljáróban: felhívás minden Iván Iljics szindrómában szenvedőnek! Lépjetek ki a mókuskerékből (jelentsen az bármit számotokra)! Most!
Időről
időre feltör bennem a vágy, hogy az orosz irodalommal tovább ismerkedjek,
holott eleddig nem igazán nyűgözött le. (Kivéve az egy Anyegint) Most
elsőként Iván Iljics halálára kerítettem sort.
A
halál szó a címben engem mindig valahogy felcsigáz. Talán mert a halált olyan
rejtélyes dolognak találom. Ezért elég kézenfekvőnek tűnt, hogy ez legyen a
következő darab az oroszok közül.
A
nagy könyv hol regényként, hol kisregényként hivatkozik rá, de én inkább egy hosszabb fajta novellának
mondanám, hiszen csupán 70 oldalról van szó.
A cím elég egyértelműen
összefoglalja a történet tartalmát, így valószínűleg nem
lövök le semmilyen poént, mikor azt mondom, Iván Iljics bizony meghal ebben a
történetben. Sőt mi több, amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, gyakorlatilag
már halott, és aztán később egy kívülálló szemszögből láthatjuk a halálához
vezető utat.
Iván
Iljics élete nem volt különösebben izgalmas. Rendületlenül lépegetett előre a
hivatali ranglétrán, és mondhatni szép karriert futott be, a házassága azonban
nem sikerült túl jól. Ez bárkivel megtörténhet. Aztán váratlanul lebetegszik,
orvostól orvosig jár, az egyik ezt mondja, a másik azt, de végül is teljesen
lényegtelen, hogy mi baja szegén Ivánnak, mert egy idő után be kell látnia,
hogy záros határidőn belül be fog következni a vég. Iszonyatosan szenved
testileg és lelkileg egyaránt, és nem érti, miért történik vele mindez. Aztán
rájön, hogy talán nem úgy élte az életét, ahogy kellett volna. Javítani viszont
már nem tud rajta, így beletörődik a megváltoztathatatlanba, megbékél sorsával,
és elhagyja az árnyékvilágot.
Az
okosok szerint ez itten bizony egy kőkemény társadalomkritika, a hivatalnoki
élet bírálása. Én viszont szokás szerint valami egészen mást láttam benne. Ez
az életpálya ugyanis nem csak hivatalnokokkal történhet meg, hanem bárkivel,
aki csak úgy teng-leng az életében, aki értelmetlen munkát végez vagy akinek
ilyen vagy olyan módon előre „megírt” életútja van.
Iván úgy élte az életét, ahogy azt
szerinte mások elvárták tőle. És elsősorban
szerintem neki nem is a munkájával voltak problémák, sokkal inkább a
családjával. Mert egyáltalán nem éreztem azt, hogy ő igazán, szívből el akarta
volna venni a feleségét. Sőt, szerintem egyáltalán nem akart megházasodni, de
ezt diktálta a társadalmi elvárás. A kapcsolatuk pedig, és gyakorlatilag az
életük is hamar megkeseredett. Iván gyűlölte a feleségét, a gyerekeit sem
hiszem, hogy különösebben szerette volna, de egyszerűen nem tudott
felülemelkedni a normán, hogy márpedig egy meglett férfinak meg kell
házasodnia. Szerintem sokkal inkább itt siklott félre Iván élete, mintsem a
karrierjében. De a lényeg végül is az, hogy a
kényszerűség volt, ami tönkretette őt. Úgy érezte, hogy van
egy fix út kijelölve számára, és haladt is rajta szegény, méghozzá nem is
teljesen sikertelenül. De sajnos csak akkor jött rá, hogy az út, amin járt,
valójában nem is volt előre kijelölve, amikor már túl késő volt.
Iván
egyáltalán nem volt egy szerethető karakter, de nagyon is meg lehetett őt
érteni. Szerintem Tolsztojnak sikerült egy fájdalmasan gyönyörű képet festenie
sok-sok ember életéről, akik mind ugyanabba a rabigába hajtották a fejüket,
amelybe Iván is. Hagy ne kelljen itt újra megismételnem a fentebbi felhívást!
De azért mégis, csak címszavakban: kilépni! Most! Piszkosul nehéz nem
megfelelni az elvárásoknak, ezt tudom saját tapasztalatból. De az életben egyetlenegy ember
támaszthat elvárásokat veled szemben. Ez az ember pedig te magad vagy.
A többiek nem relevánsak. Nem szabad, hogy azok legyenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése