A hét idézete

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.” /Anne Bronte: Wildfell asszonya/

2020. január 29., szerda

Van-e élet a halál előtt? | Lev Tolsztoj: Iván Iljics halála




Elöljáróban: felhívás minden Iván Iljics szindrómában szenvedőnek! Lépjetek ki a mókuskerékből (jelentsen az bármit számotokra)! Most!

Időről időre feltör bennem a vágy, hogy az orosz irodalommal tovább ismerkedjek, holott eleddig nem igazán nyűgözött le. (Kivéve az egy Anyegint) Most elsőként Iván Iljics halálára kerítettem sort.

A halál szó a címben engem mindig valahogy felcsigáz. Talán mert a halált olyan rejtélyes dolognak találom. Ezért elég kézenfekvőnek tűnt, hogy ez legyen a következő darab az oroszok közül.

A nagy könyv hol regényként, hol kisregényként hivatkozik rá, de én inkább egy hosszabb fajta novellának mondanám, hiszen csupán 70 oldalról van szó.

A cím elég egyértelműen összefoglalja a történet tartalmát, így valószínűleg nem lövök le semmilyen poént, mikor azt mondom, Iván Iljics bizony meghal ebben a történetben. Sőt mi több, amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, gyakorlatilag már halott, és aztán később egy kívülálló szemszögből láthatjuk a halálához vezető utat.

Iván Iljics élete nem volt különösebben izgalmas. Rendületlenül lépegetett előre a hivatali ranglétrán, és mondhatni szép karriert futott be, a házassága azonban nem sikerült túl jól. Ez bárkivel megtörténhet. Aztán váratlanul lebetegszik, orvostól orvosig jár, az egyik ezt mondja, a másik azt, de végül is teljesen lényegtelen, hogy mi baja szegén Ivánnak, mert egy idő után be kell látnia, hogy záros határidőn belül be fog következni a vég. Iszonyatosan szenved testileg és lelkileg egyaránt, és nem érti, miért történik vele mindez. Aztán rájön, hogy talán nem úgy élte az életét, ahogy kellett volna. Javítani viszont már nem tud rajta, így beletörődik a megváltoztathatatlanba, megbékél sorsával, és elhagyja az árnyékvilágot.

Az okosok szerint ez itten bizony egy kőkemény társadalomkritika, a hivatalnoki élet bírálása. Én viszont szokás szerint valami egészen mást láttam benne. Ez az életpálya ugyanis nem csak hivatalnokokkal történhet meg, hanem bárkivel, aki csak úgy teng-leng az életében, aki értelmetlen munkát végez vagy akinek ilyen vagy olyan módon előre „megírt” életútja van.

Iván úgy élte az életét, ahogy azt szerinte mások elvárták tőle. És elsősorban szerintem neki nem is a munkájával voltak problémák, sokkal inkább a családjával. Mert egyáltalán nem éreztem azt, hogy ő igazán, szívből el akarta volna venni a feleségét. Sőt, szerintem egyáltalán nem akart megházasodni, de ezt diktálta a társadalmi elvárás. A kapcsolatuk pedig, és gyakorlatilag az életük is hamar megkeseredett. Iván gyűlölte a feleségét, a gyerekeit sem hiszem, hogy különösebben szerette volna, de egyszerűen nem tudott felülemelkedni a normán, hogy márpedig egy meglett férfinak meg kell házasodnia. Szerintem sokkal inkább itt siklott félre Iván élete, mintsem a karrierjében. De a lényeg végül is az, hogy a kényszerűség volt, ami tönkretette őt. Úgy érezte, hogy van egy fix út kijelölve számára, és haladt is rajta szegény, méghozzá nem is teljesen sikertelenül. De sajnos csak akkor jött rá, hogy az út, amin járt, valójában nem is volt előre kijelölve, amikor már túl késő volt.

Iván egyáltalán nem volt egy szerethető karakter, de nagyon is meg lehetett őt érteni. Szerintem Tolsztojnak sikerült egy fájdalmasan gyönyörű képet festenie sok-sok ember életéről, akik mind ugyanabba a rabigába hajtották a fejüket, amelybe Iván is. Hagy ne kelljen itt újra megismételnem a fentebbi felhívást! De azért mégis, csak címszavakban: kilépni! Most! Piszkosul nehéz nem megfelelni az elvárásoknak, ezt tudom saját tapasztalatból. De az életben egyetlenegy ember támaszthat elvárásokat veled szemben. Ez az ember pedig te magad vagy. A többiek nem relevánsak. Nem szabad, hogy azok legyenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése