Beszéljünk a kötelezőkről | Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Annyi téma van, amely mentén megfoghattam volna ezt a könyvet, de végül a kötelezőknél maradtam. Engem annak idején úgy engedtek el az iskolába, hogy a kapott feladatokat el kell végezni, ezért én sosem kérdőjeleztem meg a kötelező olvasmány intézményét. Nem kérdeztem, hogy miért kell, és miért pont azt kell, miért nem mást, ami feltehetően sokkal szórakoztatóbb lett volna. Szóval én egy könyv kivételével az összes kötelezőt elolvastam annak idején, bár meg kell mondjam, sok hasznát nem láttam a dolognak. Na de ez! Ez a könyv! Ezt, kérem szépen, mindenkinek lenyomnám a torkán szép szóval vagy erőszakkal. Hogy mindenki elgondolkodhasson azon, vajon miben is különbözünk mi az állatoktól. Nem sokban, azt meg kell hagyni. A nagy sok minden csuda dologban, amit kitaláltunk az évek során, épp csak emberségesnek felejtettünk el lenni. Talán, de csak talán, ez a könyv segítene kissé visszarázódni. (Bár ironikus módon ugye az első világháború után szinte rögvest – háborúkban mérve legalábbis – kitört a második, hagy folytatódjon lealjasodásunk.)

A könyv az első világháború idején, annak is inkább már a vége felé játszódik. Bár akár az egész háborút is magában foglalhatná, azt hiszem. Egy fiatal katona, Paul Bäumer sorsát követhetjük, ő az elbeszélő, így olyan érzésünk lehet, mintha a naplóját olvasnánk. A könyv nincs 200 oldal sem, mégis azt hiszem, nagyjából minden benne van, ami egy háborúban egy mezei katonának „fontos” lehet. Olvashatunk kiképzésről, háttérmunkáról, éles harcról a fronton, sérülésről, szabadságról. Láthatjuk, sőt, a zsigereinkben érezhetjük azt, amit elképzelnünk sem szabadna, amiről mind azt gondolhatjuk, hogy ez nem történhetett volna meg, és mégis megtörtént. És majd hánynunk kell magunktól meg az embertársainktól, az egész emberiségtől, a politikusoktól, a fegyvergyárosoktól, az idióta tanároktól, a szülőktől, és az egész világtól, ezt garantálhatom.

Mikor elkezdtem olvasni, öt oldal után már 20 sornyi jegyzetem volt, hogy miről fogok majd ebben a bejegyzésben írni. De most, hogy írnom kéne, olyan értelmetlennek tűnik az egész. Mert egyszerűen fel nem foghatom, hogy ez valóban megtörtént. Hogy emberek ezeket megtették, eltűrték, hagyták, ott voltak, meghaltak vagy épp túlélték, de ez olyannyira egyre megy.

Nem tudnám, melyik szörnyűséget emeljem ki az elképzelhetetlenek közül. Minden értelmét veszti a fronton, és minden megváltozik. Teljesen visszájára fordul, ami hétköznapi. Elmosódik a jó és a rossz, az illendő és az illetlen. Minden átértékelődik. És a legtöbb dolog elveszíti értékét.

Rengeteg részt feljegyeztem magamnak, ahol fontos dolgokról olvashatunk. De ez az egész könyv fontos. Egyértelműen leszámol azzal a sztereotípiával, hogy katonának lenni és a hazát védeni nemes dolog. És ha jobban belegondolunk, valóban, mi nemes van abban, hogy lepuffantunk valakit, aki pontosan ugyanolyan ember, mint mi magunk. A keserédes poén pedig az egészben az, hogy ha halálba küldjük a szerencsétlent, akkor még valójában jót is teszünk vele. Ebből a pokolból csak halál ad szabadulást. Mindenki próbálja elkerülni, hisz evilági eszünkkel a halál nem lehetőség. De életben maradni sem túl előnyös, mert amit tapasztalsz, az alapjaiban rengeti meg az életbe és az emberekbe vetett hitedet.

Zseniális a könyv, ehhez kétség sem fér. Bekúszik a bőröd alá, eljut az elméd legrejtettebb zugaiba, veled marad örökké a gondolat, hogy ez nem történhetett meg, és mégis. És borzasztó. És nem fogod majd elhinni, hogy ez napjainkban is létezhet. És mégis. És nem fogod érteni. Nem fogsz érteni semmit. Borzasztó lesz. Kegyetlen. De talán arra sarkall, hogy tegyél a békéért. Ha többért nem, legalább a saját lelki békédért. Annál nincs fontosabb.

Úgy döntöttem, nem emelek ki egy részt sem. Nem írok róla részletesen, mert ez egy esszencia. Az első világháború esszenciája. De bármelyik másiké is lehetne. Arról, hogy mi történik egy háborúban egy egyszerű közkatonával. Hogyan éli a mindennapjait, hogyan gondolkodik a világról, és mit tesz vele a háború.

Szemernyi kétség sem férhet hozzá, hogy ezt a könyvet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz!


A könyv a 100-as poszteren is szerepel, itt a hozzá tartozó kis kép:

Először nem nagyon akart leesni nekem, hogy miért pont egy pipacsot rendeltek ehhez a könyvhöz. Aztán eszembe jutott egy régi történet egy úttörő füzetkéből, ahol pipacsok nőttek egy síron, és elkezdtem kutakodni. És megtudtam, hogy a pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az Emlékezés Napján pedig az első világháború végére és a háborúban elhunyt katonákra emlékezünk (vagyis egész pontosan a britek emlékeznek). Maga a pipacs pedig John McRae: A flamand mezőkön című költeményéből jött.

„Egyébiránt komikus, hogy a világ szerencsétlenségét oly gyakran okozzák kis emberek: sokkal energikusabbak és kellemetlenebbek a nagynövésűeknél.”

„Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk.”