Főszereplő-zavarban | Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Az elmúlt egy hónapban Balzac Elveszett illúziók című könyvének 2472 oldalával (e-book a MEK-ből letöltve) szenvedtem. Igen, szenvedtem, és korántsem a négyjegyű oldalszám miatt. Ez a könyv először is vontatott volt, tele volt rengeteg felesleges dologgal, rengeteg olyan információval, amit nem értettem, mert nem vagyok járatos a XIX. századi francia jogban, kereskedelemben, és úgy általában semmiben, ami a XIX. századi Franciaországgal kapcsolatos. Azon kívül pedig rettenetesen idegesített majdnem az összes szereplő. De annyira, hogy gyakran azért kellett megszakítanom az olvasást, mert annyira felidegesítettem magam, hogy dühömben nem láttam a betűket.

Mindezek után mégiscsak megpróbálok néhány értelmes szót is összehozni a műről, ha már képes voltam átszenvedni mind a 2472 oldalát. A történet három részre van osztva. Az első részben megismerkedünk a két főszereplőnkkel, Lucien Chardonnal és David Séchard-ral. Ők mindketten álmodozó, művészi lelkületű emberek, éppen ezért kötnek szoros barátságot. Mivel Davidot többé-kevésbé helyhez köti a nyomda, amit a saját apja(!) adott el neki, így kettejük közül Lucien indul útnak Párizsba egy „jótevő” segítségével, hogy szerencsét próbáljon.

A második részben Lucien párizsi kalandjait követhetjük nyomon, ahol a naiv ifjú minden, az életre és a világra vonatkozó illúzióit elveszti. És akkor ezt most lefordítom úgy, hogy azok is megértsék, akik esetleg nem kívánják elolvasni ezt a vaskos művet, mégis szeretnének némi fogalommal rendelkezni a cselekményről. Lucient megbolondítja a pénz varázslatos világa, úgy tekint a tehetségére, mint az aranytojást tojó tyúkra, de nem számol azzal, hogy mások is élnek a városban az övéhez hasonló ambíciókkal, viszont jobb kapcsolatokkal és tökösebb hozzáállással. Lucien nagy reményekkel és nagy álmokkal érkezik a francia fővárosba, de még hisz az emberi jóságban és tisztaságban. Majd amikor ő maga elveszíti ezeket, akkor viszont átesik a ló másik oldalára, és terveinél nem veszi számításba azt, hogy nem csak ő tud gonosz és alávaló lenni.

A harmadik rész elején kicsit ugrálunk az időben. Lucien megszégyenülten és nincstelenül kénytelen visszatérni édesanyja szoknyájához, ahogy az egy tökös férfitól kitelik (az természetesen még véletlenül sem jut eszébe, hogy tisztességes munkából legalább saját magát eltartsa). Visszaérkezése után tudjuk meg, hogy mi történt Daviddal abban az időszakban, amíg ő távol volt. David elvette Lucien hugát, Éve-t, feltehetően rögtön a nászéjszakán összehoztak egy gyereket, de a továbbiakban a jó David egy kutatásnak szentelte az életét. Az, hogy a család többi tagja, Éve, a gyerekük, Éve anyja és két hű szolgálójuk éhen nem halt, csupán Éve életrevalóságának és a két szolga önfeláldozásának köszönhető, amit természetesen az égegyadta világon senki nem hálált meg nekik.

Lucien egyébként még Párizsban váltókat hamisított meg David aláírásával, amiket David természetesen nem tudott kifizetni, hiszen ő is csak ingyenélősködött. Ezért Lucien kvázi arra tér vissza, hogy az egész drága családját, akik azért güriztek, hogy ő elmehessen Párizsba, és költő lehessen, nyomorba döntötte. De azért még tud rajtuk taszítani egyet-kettőt lefelé a gödörben.

Rettenetes módon bosszantott Lucien és David semmirekellősége, valamint az, hogy nem egy ember a kezük alá próbált dolgozni, de egy köszönömöt nem kaptak ettől a két idiótától. És ez, a két főszereplő jelleme gyakorlatilag nálam alá is ásta az egész könyvet. Az a kicsi jó is, amit hellyel-közzel felfedeztem benne, jelentőségét vesztette.

Az egyetlen dolog, amit feltétlenül pozitívként kell kiemeljek a könyv kapcsán, amire a bejegyzés címe is utal, hogy ennek a történetnek sokkal inkább Éve Séchard kellett volna, hogy a főszereplője legyen. Egy újabb erős nő, csak Eugénie Grandet-val ellentétben neki meg kellett bújnia két nagyravágyó semmirekellő mögött. Ez a nő erején felül küzdött. Ez a nő megtett mindent, amit egy nő abban a korban tehetett. Erre a nőre lehetne mondani, hogy tanulatlan, mert meglehet, hogy nem tudott volna összeeszkábálni egy verset, vagy nem tudta volna kikísérletezni a papír olcsóbb előállításának módját. De azt egyáltalán nem lehet rá mondani, hogy buta volt. Mert nagyon is értette az életet, átlátott a szitán, anyaoroszlánként próbálta védeni az egyetlen értékét, a családját. Ő volt ennek a könyvnek az igazi főszereplője, és ő sem vesztett el kevesebb illúziót, mint a bátyja Párizsban. Rá kellett jönnie, hogy nem lesz boldog és nyugodt élete pusztán attól, ha talál maga mellé egy tisztességes(nek tűnő) férjet. Rá kellett jönnie, hogy a bátyja nem egy szent, és hogy kár volt az ő boldogságáért güriznie, mert egy jó szót sem kapott vissza. Ennek a nőnek nagyon kemény élete volt két semmirekellő (bocsánat az ismétlésért, de ez a legmegfelelőbb szó rájuk) mellett, de nem adta fel, méltósággal küzdött, és a maga módján megnyugvásra lelt.

Ami a két nyomorultat illeti, a Davidra mért csapással abszolút meg voltam elégedve, csak azt sajnáltam, hogy olyan nyugodt szívvel fogadta, hogy elvették az álmait. Lucien viszont egy lelketlen képződmény, akit még büntetni sem lehet, mert a szeretet és a gyűlölet is lepereg róla. Örülök, hogy nem halt meg, de őszintén szólva nem gondolnám, hogy sokáig bántotta a családja boldogtalansága, az általa okozott tragédiák.

Említik a Gargantua és Pantagruelt, a Clarissát, a Don Quijotét, a Gulliver utazásait, a Wilhelm Meister tanulóéveit és az Új Héloise-t.

Itt is felbukkan a triktrak nevű játék.

„…az idő egyedüli tőkéje az olyan embernek, akinek vagyona csak az eszében van…”

„Ön is meg fogja tudni, mint én, hogy a szép álmok helyén emberek, szenvedélyek és kényszerűségek mozognak.”

„A pénz, a pénz – ez a megfejtése minden rejtvénynek.”

„Meglehet, hogy az ember nem viheti semmire, ha szívének legérzékenyebb része el nem kérgesedik.”

„Semmit sem ismernek kevésbé a világon, mint amit mindenkinek tudnia kellene – a Törvényt.”

„Némely teremtés olyan, mint a nulla, szüksége van egy előtte álló számjegyre, akkor aztán semmisége tízszeres értéket nyer.”

„Ha apró hitványságokat enged meg magának, ezt cselekedje négy fal között: akkor aztán nem vádolják majd, hogy foltot ejt a világnak nevezett nagy színház díszletein.”

„Egyik ember Ábeltől származik, a másik Kaintól – monda végül a kanonok -, én félvér vagyok; Kain az ellenségeimnek, Ábel a barátaimnak, és jaj annak, aki Kaint fölébreszti!”