Jane Austen: Emma

Emma a projekt szempontjából szigorúan véve a harmadik olvasásom Austentől. Eddig ugye van egy nagyon negatív és egy nagyon pozitív élményem. Bevallom őszintén, egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy Emmát hová soroljam. Talán mire befejezem ezt az értékelést, sikerül valamelyik irányba kibillenteni a mérleget. (Bár ugyebár tudjuk, hogy egyelőre a negatív irányba billen, ha hozzávesszük korábbi olvasásomat, a Büszkeség és balítéletet, amely ugye újraolvasásra vár, de egyelőre nem fűlik hozzá a fogam.)

Tehát az Emma. A könyvet az olvasógépemen olvastam, azon kereken 1400 oldalt számlált. És rögtön bele is kell csapnom a közepébe, mert ez egy számomra is meglepő olvasásélmény volt. Igyekeztem nagy dózisban olvasni, hogy időben be tudjam fejezni (vagy hogy minél előbb túl legyek rajta?), szóval elég töményen kaptam Emmából. Aki számomra egyáltalán nem volt szimpatikus. De, visszájára fordítva a dolgot, olyannyira nem volt szimpatikus, hogy azért kezdtem el falni a lapokat, hogy láthassam, amint elbukik. Persze sejtettem, hogy a szokásos austeni világban ez nem fog bekövetkezni, de jól esett egy ilyen rendkívül unszimpatikus karakter ellen szurkolni 1400 oldalon keresztül.

Nézzük most tovább a tényeket. Főszereplőnk ezesetben ténylegesen Emma, Emma Woodhouse, egy gazdag, előkelő család sarja, aki otthon ápolgatja az apját (az apja lelkét leginkább), és közben kerítőnőként is munkálkodik. Mivel e második állásában éppen munkanélkülivé kezd válni, hiszen sikerült a lehető legtökéletesebben férjhez adnia nevelőnőjét, Miss Taylort, kiszemeli következő áldozatát. Harriet Smith egy kétes felmenőkkel rendelkező, szegény, alacsony sorból származó lány, de Emma lát benne fantáziát. Összebarátkozik a lánnyal, lebeszéli őt egy szerinte előnytelen házasságról, és ki is szemel neki valakit. De kiderül, hogy ez a valaki egyáltalán nem érez semmit Harriet iránt. Aztán kiszemel neki még valakit, de vele sem jár sikerrel. Azt viszont mindkét esetben eléri, hogy Harriet fülig beleszeret az illetőkbe, és aztán jó nagyot csalódhat.

Ezzel önmagában nem lenne baj, csupán az az önelégültség háborított fel mérhetetlenül, ahogyan Emma kezelte a helyzeteket. És nem csak ezeket, hanem bármelyik ballépését, mert hát azokból volt neki bőven. Minden eset után látszólag felismerte, hogy hibázott, próbálta helyrehozni a dolgokat, megbánást mutatott, és szentül megesküdött, hogy meg fog javulni. De valójában semmi sem történt. Én nem éreztem, hogy ő bármit is fejlődött volna. Itt feltétlenül szóvá kell tennem egy jelentős eseményt, szóval extra spoiler veszély következik! Amikor Harriet bevallotta Emmának, hogy beleszeretett Mr. Knightley-be, és ennek következtében Emma rájött, hogy valójában ő is mindvégig csak Mr. Knightley-t szerette, nekem inkább az volt az érzésem, hogy erre csak azért jött rá, mert hirtelen felháborította Harriet nagyravágyása.

Egyébként volt itt többnyire minden, ami egy Austen könyvtől elvárható. Fontos szerepet játszott a rang és a vagyon, és ennek következtében, hogy kinek mikor mit illik és nem illik tennie, és a szereplők úgy általában jó sokat beszélgettek az időjárásról és egyéb teljesen érdektelen témákról, amiket szerintem egész nyugodtan ki lehetett volna hagyni, és akkor talán egy fokkal még élvezhetőbb lett volna a könyv.

A könyv hosszúságából feltételezhető, hogy jópár szereplővel dolgozik. Én itt most nem is akarom bemutatni őket, a legtöbbjük csak végtelenül idegesítő volt. Mr. Woodhouse állandóan sajnálkozott, Mrs. Elton folyton önnön fontosságát hangoztatta, Mrs. Westont amennyire szerették, annyira jelentéktelen szerepe volt az egész történetben. Igazán senki sem lett a kedvencem. A férfi karakterek vagy szánalmasak (Mr. Elton), vagy sablonosak (Mr. Knightley) voltak, és a nők közül sem volt senki érdekes, leginkább csak unszimpatikusak mindannyian. Harrietet valamennyire sajnáltam, de ő meg túl simulékony volt nekem, én nem tudtam volna ilyen higgadtan kezelni azokat a helyzeteket, amikbe a „jó szándékú” Emma belevitte.

Azt hiszem, nagyjából ennyit szerettem volna elmondani erről a könyvről. És nem, még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy hová soroljam be. Ez egy jó rossz-könyv volt. J Számtalan dolog felháborított benne, kezdve Emma egész lényével, ahogy az egész  könyv folyamán bánt Harriettel és másokkal is, Jane Fairfax és Frank Churchill viselkedése egymással, az idegesítő mellékszereplők. De ugyanakkor tényleg végig-végig annak szurkoltam, hogy Emma méltó büntetést kapjon azért, ahogy viselkedett Harriettel. És hát ez a vágyam végülis nem valósult meg, sőt. De végig ez lelkesített olvasás közben, hogy talán. De mégsem. Szóval összességében nem tetszett a történet, ennyi rossz karakterrel nem esett jól a happy end. Kimerültek a szellemi tartalékaim… J

• Utalás történik Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkészére.
• Megint emlegetik a trikktrakk játékot. Könyörgöm, valaki világosítson fel, hogy mi az! J

„Miért is nem kaptunk azonnal a gyönyörűség után? Hányszor tönkretesszük a boldogságot mindenféle ostoba készülődéssel!”

„… a férjes asszonyokról általában szomorú dolgokat hallani. Nagyon is hajlamosak arra, hogy abbahagyják a muzsikálást.”

„Van egy korszak az életünkben, amikor a postahivatalnak nagyon nagy a vonzóereje.”

„A nőkről csak akkor lehet igazán véleményt alkotni, ha az ember saját otthonukban, családjuk körében látja őket, ahol hétköznapi mivoltukban mutatkoznak meg.”

„Máris övé volt a szíve, pedig csak annyit akart kérni, hogy felkelthesse benne a szerelmet, ha képes rá.”