Unalmas az átlagos? | Nathaniel Hawthorne: A hétormú ház

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt találjátok.

Nathaniel Hawthorne-nak volt még egy könyve a listán A skarlát betűn kívül, ez pedig a ma terítéken lévő A hétormú ház.

A címet ez esetben nagyon találónak érzem. Nem pusztán kijelöli ugyanis a könyv fő helyszínét, de a szóban forgó ház gyakorlatilag szinte főszereplőként kezelhető.

Hawthorne-nak van egy nagyon markáns stílusa, ami egyértelműen felfedezhető és elkülöníthető mindenki másétól. Legfőbb védjegye véleményem szerint, hogy gyönyörű leírásokat tud alkotni. És amikor azt mondom, hogy gyönyörű, azt úgy is értem, hogy valóban csodálatos! Olyan, mint egy fotóművész, a legjobbkor tudja elkapni az adott pillanatot, és kétségkívül fenomenális és nagyon találó hasonlatokat tud alkotni. Kettőt ki is emelnék, amelyek nagyon megfogtak ebben a könyvben: az életet egy vonatúthoz hasonlítja, a házat pedig egy hangszerhez.

Míg A skarlát betű esetén, úgy érzem, el tudtam tekinteni a sok-sok negatívumtól, talán főleg azért is, mert nagyon akartam szeretni azt a történetet, itt már erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy a szép leírásokért érdemes-e az embernek átrágni magát ezen a könyvön. És bár többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és magamat is meglepve nagyon pörgettem a lapokat, összességében mégis azt kell mondanom, ez egy felejthető mű.

Ebben a könyvben sem történik effektíve sok minden, ezért a cselekményről egyáltalán nem akarok írni. Pusztán abban a vonatkozásban, hogy miért rémített meg, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez egy felejthető mű. Úgy érzem ugyanis, hogy egyfajta elvárás lett a szokatlanság, a felháborító dolgok, a polgárpukkasztás a könyvekben. A hétköznapi sztorik pedig untatnak?

Itt igazából egy családi drámáról van szó, bármennyire is szeretné elhitetni velünk az író rögtön az első oldalakon, hogy ez egy romantikus történet lesz. De semmi különös nem történik. Persze sok mindent megpróbál eltitkolni Hawthorne, de szerintem a legtöbb dolog elsőre is tök egyértelmű. Lehetne tehát családregénynek titulálni a könyvet, de ahhoz szerintem indokolatlanul rövid, nincs igazán időnk elmélyedni az eseményekben.

Viszont tényleg magamat is megleptem, milyen gyorsan sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Ennek pusztán az volt az oka, hogy minden kételynél vártam valami nagy durranást. Hogy talán majd ez vagy az fog kiderülni, és onnantól kezdve majd milyen izgalmas lesz a végkifejlet. Most le fogok lőni egy poént: volt egy pillanat, amikor arra számítottam, hogy a románc, amelyet Hawthorne a könyv elején emleget, két testvér közt fog szövődni, de persze nem ez történt. Az égvilágon semmi, de semmi izgalmas nem történt ebben a könyvben. Egyszerűen csak egyesek rosszkor voltak rossz helyen, és pechjük volt, mások pedig épp fordítva, a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtak, és szerencséjük volt. És ennyi. Bár végig nagyon sejtelmes atmoszférája volt a könyvnek, az egyetlen, ami kiderült, hogy itt szó sincs semmiféle nagy titokról.

Amikor befejeztem az olvasást, megrémültem. A modern könyvek tényleg annyira „sznobbá” tettek volna, hogy egy egyszerű történet már nem is tud nyújtani semmit? Feltétlenül szükség van más világokra vagy épp a világűrre, ismeretlen lényekre és megbotránkoztató helyzetekre?

Végül arra jutottam, alapvetően nincs baj az egyszerű sztorikkal. Jelen esetben, azt hiszem, sokkal inkább az írás módja az, amely nem volt túlságosan célravezető. Hawthorne az egész sztorit alárendelte azoknak a gyönyörű képeknek, amelyeket alkotott. Sajnos azonban a történet maga A skarlát betűvel ellentétben itt nem volt elég a szórakoztatáshoz. Legalábbis abban a formában, ahogy az író tálalta, biztosan nem. Most először éreztem igazán azt egy könyv esetében, hogy jót tett volna neki, ha alaposabban át lett volna gondolva és tudatosan meg lett volna szerkesztve. Lehetett volna benne több kétely és talán néhány ártatlan utalás, amit akár kétféleképpen is lehetett volna értelmezni. Akkor valószínűleg nem lett volna akkora csalódás, mikor az ember a végén rájön, hogy valójában az ég világon semmi nem derült ki a könyv végére, mert már mindent majdnem teljes bizonysággal tudni lehetett az elején is.

Összességében tehát én azt mondanám, hogy aki Hawthorne munkásságával akar ismerkedni, az kezdje A skarlát betűvel, és ha az igazán tetszett neki, csak akkor vágjon bele ebbe a könyvbe. Ezen kívül talán ajánlhatnám még azoknak, akik ebben a rohanó világban nyugalomra, lelassulásra vágynak. Ez a könyv meg fogja mutatni, mennyire túl van pörögve az agy. Minden más esetben szerintem időpocsékolás.

Utalás történik a Rasselasra.

Találkoztam egy roppant érdekes szóval, a guttaperkával (/guttapercha), ami egy gumiszerű anyag, melyet a hasonló nevű fából nyernek.

Utalás történik egy bizonyos Fatörzs Király meséjére. Ha bárki tudja, hogy miről van itt szó, ne habozzon jelentkezni, mert nagyon érdekel!

 

„Az élet márvány és sár.”

„…a szárnyas remény is ólommá változik bizonytalan kimenetelű vállalkozás előestéjén, mely pedig döntő fontosságú.”

„Szerintem az életben az a legfurcsább, hogy minden kialakult forma képlékenynek mutatkozik, mihelyt kezünkbe kerül.”

„Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit.”

„A világ az elégedetlen embereknek köszönheti előrehaladását.”

„Mi ad akkora súlyt a gonoszságnak, hogy egy hüvelykujjnyi belőle maga felé billenti a mérleget, akármi is tornyosul a másik serpenyőben!”