James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Még mindig rövid olvasmányt keresve kezdtem bele James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című könyvébe. Előzetesen annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az én gyerekkoromból teljesen kimaradtak az indiános történetek. És valahogy később sem éreztem ingerenciát rá, hogy megismerkedjek velük. Valahogy mindig találtam mást, ami jobban izgatott. Pedig az indián kultúrát, amely olyan messzi – mind térben, mind időben – és olyan nagyon más, mindig is érdekesnek találtam.

Egy szó mint száz, mostani olvasmányommal egy eddig általam érintetlen területre léptem.

A történet az angol-francia gyarmatosítási háborúk idején játszódik. Két angol kisasszony szeretne eljutni az apjukhoz, aki az egyikangol erőd parancsnoka. Az ő kalandos útjukat meséli el a könyv.

Nagyon nem szeretném részletezni az eseményeket, hiszen ez egy vérbeli kalandregény – minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Arról azért mégis ejtsünk pár szót, hogy hogyan is kerülnek ide az indiánok. Egyrészt úgy, hogy mind az angolok, mind a franciák szövetségben álltak bizonyos indián törzsekkel. Másrészt úgy, hogy a lányoknak indián kísérőik lesznek, név szerint Unkasz és Csingacsguk, illetve Sólyomszem/Hosszú puska, aki eredetileg nem indián, de befogadták maguk közé az indiánok.

Csingacsguk és Sólyomszem egyébként több könyvben is szerepelnek együtt.

Mint ahogy az előbbiekben is említettem, ez egy ízig-vérig kalandregény. És persze indiánregény is. De én vártam volna, hogy több ismeretterjesztő rész lesz benne. Persze így is sok minden meg lehet tudni az indiánokról. Vegyünk most ebből sorra néhányat:

·         Több különböző indián törzs létezett. Ezzel többnyire mindenki tisztában van. Itt most konkrétan az irokézekről, a delavárokról és a mohikánokról esik szó. A különböző törzsek szövetségben vagy éppen háborúban állnak. Mindegyik törzsnek voltak szent állatai, saját harci kiáltásai és szertartásai, és akár egymással éppen ellentétes szokásaik, hagyományaik.

·         Voltak különböző speciális dolgaik, amiket csak ők szanáltak. Ezek közül most négyet szeretnék kiemelni, amelyek a könyvben is többször előfordultak: a wigwam, az indiánok lakóhelyéül szolgáló sátor, a mokaszin, a bőrből készült lábbelijük, a tomahawk, más néven harci balta, és a békepipa.

·         Az indiánok a nevüket mindig valamilyen tulajdonságuk alapján kapják. Sólyomszem például onnan kapta a nevét, hogy rendkívül jól tud célozni.

·         A skalpolás bár elég barbár szokás, mégis szerves része volt az indián kultúrának. Az indiánok a megölt ellenség feje tetejéről levágták a hajas fejbőrt. Ez volt úgymond a harci zsákmány. A szokás bizonyára valamilyen hiedelemhez is kötődött.

Az egész történet bennem olyan hatást keltett, mintha egy zord, téli éjszakán ülnék a kandalló előtt a medvebőrön kisgyerekként, és a vénséges indián nagyapó elmesélné nekem kalandos életét. Ebből a szempontból a fordítás kifejezetten remek lett, mert megtartotta az indiánoknak azt a töredezett beszédét, ahogy angolul (vagy éppen franciául) beszéltek.

A bibliából két érdekes dolog derült ki számomra erről a könyvről. Pontosabban az egyik a könyvről, a másik pedig az íróról. Először is állítólag Cooper volt az első amerikai író, aki hírnevet szerzett magának. Másodszor pedig Cooper a történetet egy ténylegesen megtörtént esemény köré kerekítette, ez az esemény pedig a William-Henry-erődnél történt vérengzés volt. (A franciák legyőzték az angolokat, a William-Henry erőd békés átadásáért cserébe az angolok szabadon távozhattak. Ám amikor kivonultak az erődből, a franciákkal szövetséges indiánok megtámadták és lemészárolták őket.) Feltehetően ezen két okból kerülhetett fel ez a könyv a listára.

Én mindenképpen ajánlom olvasásra, téli estékre, egy bögre forró teával. ;) Kalandos és érdekes. Nekem főként Cora karaktere tetszett, ő valahogy kilógott a sorból. A többiek hozták a formát, amit „kellett”, ő viszont más volt.

„Néha nemcsak az öregek bölcsek, hanem a fiatalok is.”

„Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és őszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s mindenkora befellegzett volna politikai pályafutásuknak.”