Nézzük, miről is szól ez a mű. Van egy kerettörténete, melynek lényege, hogy Sahriár király csúnyán pórul jár a feleségével, és utána mindig csak szűz lányokat vesz el, és a nászéjszaka után megöleti őket. De a sors úgy hozza, hogy összeakad a roppant furmányos és találékony (hogy is lehetne más egy nő? :D) Sehrezáddal, aki, hogy vesztét elkerülje, és jobb belátásra bírja a királyt, minden este mesél neki valamit, de sohasem jut el az adott mese végére, így a király életben hagyja a következő estére is, hogy hallhassa a történet végét.
A könyv nagy részét a Sehrezád által elmesélt történetek teszik ki. A befejezésben megemlítik, hogy harminc kötetben sikerült a történetíróknak lejegyezni Sehrezád meséit, és az előszóban is ott van, hogy ahány változat, annyi történet. Vannak azonban olyan mesék, amelyek mindegyik verzióban szerepelnek. Ezek közül a magyar fordításban szereplők: maga a kerettörténet, A halász és az ifrit, A teherhordó és a három leány története, A meggyilkolt leány vagy a három alma története, A kis púpos története, Ghánim története és Az ébenfa paripa. A legtöbb történet egy fajta mese a mesében, és még azokon belül is vannak további mesék. Eleve a kerettörténeten belül szereplő történetek már mind mesék a mesében, de még ezeken az egyes történeteken belül is vannak további, különálló mesék. A meglepő az egészben az, hogy általában mindenki a haláltól való megmenekülés reményében kezd el mesélni, akárcsak Sehrezád. Ezek a történetek többnyire tanmesék, mindegyiknek van valami tanulsága, még ha ez nincs is az ember szájába rágva.
Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, gyerekkori tapasztalataimra alapozva azt hittem, hogy egy csodavilágba jutok el, ahol minden csupa csillogás, aranyakat és drágaköveket és díszes szőtteseket fogok látni a képzeletbeli filmemen. De amit ténylegesen láttam, az a színtiszta valóság. És nem a szemet kápráztató színes világtól, hanem a lecsupaszított, gyilkos valóságtól kaptam sokkot. Kultúrsokkot. Nyilván minden emberben élnek bizonyos sztereotípiák az iszlám vallású emberekről. Bennem is. De máris látom, mekkora nagy burokban él az emberek nagy része. Persze nehéz ezt igazából megítélni, hiszen itt csupa csodás történet van összegyűjtve, de azért furcsa. Ebből a könyvből abszolút úgy tűnt, mintha a középkori arab világban az embereknek más dolguk se lett volna, mint hogy ettek, ittak, boroztak, jól éltek, mindenféle nőkben, és férfiakban is(!) válogattak, és ha úgy tartotta kedvük, tonnaszámra ölették az embereket, akik megkárosították őket valami módon. Az uralkodók korruptak és gazemberek voltak, a nők fűvel-fával csalták a férjeiket, a vénasszonyok pedig mindig gonosz fortélyokhoz nyúltak.
Szóval itt volt az egyik oldal, a puszta valóság. A másik oldalon pedig ott volt a mese része a dolognak, a különböző földöntúli, varázslatos lények és a csodák. A könyv végén voltak jegyzetek, amiben a fordító összegyűjtötte a különböző idegen szavak magyarázatát. Nekem viszonylag sokat kellett hátra lapoznom, mire megjegyeztem, hogy a dzsinn, az ifrit, a márid, a ghúl és az ún nagyjából mind-mind ugyanazt a fajta szellemet jelentik, amilyen Aladdin lámpájából is előbújt, és bár az elnevezések közt van valamiféle rangsor, hogy ki ki fölött áll, és ki jóindulatú vagy gonosz, volt olyan történet, ahol ugyanarra a szellemszereplőre, különböző elnevezéseket használtak.
Sajnos a történetíróknak nem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a valóság és a mese közt (nyilván nem is volt céljuk), ezért nekem kicsit nehézkesen ment az olvasása, de ettől függetlenül lettek kedvenc történeteim, a már jól ismert klasszikusok, az Aladdin és a bűvös lámpa, valamint az Ali baba és a negyven rabló mellett A meggyilkolt leány vagy a három alma története nyerte el nálam a dobogó harmadik fokát. Ez arról szólt, hogy ért szomorú véget egy ifjú feleség, akiben egyáltalán nem bízott meg a férje.
De volt olyan is, amin kifejezetten kínszenvedés volt átrágni magam. Például A tengerjáró Szindbád utazásain, mert minden történet azzal ért véget, hogy az említett úriember fogadkozott, hogy ő aztán ezután a rengeteg viszontagság után, amit sikeresen túlélt, nem indul soha többé útra. Ehhez képest hét utazást sikerült összehoznia. Kicsit már idegesített a végén. J
Ami viszont határozottan feldobta a könyvet, a folyamatosan visszatérő fordulatok, a versek és a rímes leírások. Ezekre írok is itt pár példát:
visszatérő fordulatok:
· „…élt egyszer rég elmúlt időkben, letűnt esztendőkben…”
· „…amíg el nem jött értük minden öröm megrontója, együttlétek szétbontója, erős várak ledöntője, sírvermeknek megtöltője.”
versek:
· „Elárult a világ, szerelmünk megszakadt/Erőszak tépte szét, a szívünk meghasad./A távol egyre nő, a könnyem egyre hull,/Mikor ölellek én? Napomra gyász borul./Tudod-e, ó, leány, szépségnek tünde holdja,/Hogy érted fáj szivem, míg élek haldokolva,/Sorsom megátkozom, miért adott nekem,/Üdvösség volt a csók és most kín a szerelem!/Bár elpusztul Marúf, ki nem volt sors kegyence./Egymásra lel szivük? Lehet? Megérem-e?/Új boldogságukat uj nap ragyogja be?/Ha a szerelmünk vára kastélyként átölelne,/A karcsu, szűzi ágat szorítnám kebelemre,/Ó, fényes arcu lány, imádott kedvesem,/Minden új hajnalod csak tündöklés legyen!/Gyógyít a szenvedély, bár lelkem kínja vad,/A sors talán nekünk uj üdvöt tartogat.”
· „Ne várj, ha adni készülsz, siess vele,/A te zsebed se lesz mindig tele!/Halogatták sokan a jámbor tettet,/Míg ők is nincstelen szegények lettek!”
· „Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem/Szívem vérét és szemem bogarát:/Arcom lett volna lábad szőnyege,/Hogy puhán léphess pilláimon át.”
rímes leírások:
· „Mikor aztán valahára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára.”
· „…a tenger habja, amelynek színét bősz ár veri-csapja.”
Összefoglalva, nehéz megítélni ezt a könyvet, mert nyilván csak egy szeletét mutatja be az adott kornak (vélhetően a X. századnak), és nem szabadna ebből általánosításokat levonni. Ugyanakkor bizonyára sok olyan dolog van benne, ami hozzátartozott az akkori arabok mindennapjaihoz, és amit mi, kívülállók esetleg negatívan ítélhetünk meg. Mindezek ellenére egyszer tényleg mindenképp érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert találhatunk bennük csodás szerelmi történeteket, kalandokat, és ha nem hagyjuk magunkat eltéríteni, megláthatjuk a képzeletünkben élő drágaköves, színes forgatagot.
Végül pedig következzen két idézet. Az egyik egy nagyon nagy igazság, a másik pedig egy gyönyörű leírás (ami a 661. oldalon szerepelt, és mikor elolvastam, határozottan elfogott az az érzés, hogy ezért megérte átrágnom magam még Szindbád történetén is J):
„Sem a lelki, sem a világi javakhoz nincs könnyebb, sem rövidebb út, mint a tudomány útja.”
„Marúf hát felkelt, levetette minden ruháját, leült a puha ágyra; és mindketten, gyönyörre vágyva, enyelegtek, játszva. Marúf a leány térdére tette kezét, ez beült az ölébe, ajkát szájába csucsorította, és elérkezett számukra az az óra, amikor az ember apját-anyját elfelejti. Marúf karjai közé kapta a leányt, kebléhez szorította, és szívta ajkát, míg méz csordult belőle szájába, aztán a leány bal hóna alá nyúlt, és mindkettőnek tagjait elöntötte az egyesülés forró vágya. Marúf keze leszállott a leány keble halmai fölébe, és lágyan siklott le ölébe; a hercegnő szelíden fonta lábát dereka körébe, így ment Marúf a nagy próba elébe. Felkiáltott: „Most légy velem, kettős fátyol atyja!” És harcra készen meggyújtotta a kanócot, beigazította, tüzet adott, és a várat mind a négy sarkában megdöntötte. És beteljesedett a szent titok, amelyet senki sem kutat, elhangzott az elmaradhatatlan sikoly, amely a kebel mélyéről tör magának utat. Marúf véget vetett a hercegnő szüzességének. Ilyen éjszaka ritkán fordul elő az életben, annyira tele volt szépséggel, kéjjel, ölelkezéssel, enyelgés közt ajakszívó szenvedéllyel, amíg reggelre nem vált az éjjel.”
