2022-ben az utolsó | Évösszegző 2022

Az év utolsó bejegyzése következik. Ez mindig izgalommal tölt el, két okból is. Először is, mert jó visszatekinteni arra, ami volt, ugyanis ilyenkor már főleg csak érzések vannak meg, konkrét könyvek nem igazán. 😊 Másodszor pedig ilyenkor még mindig izgalmas tervezgetni a jövő évet. (Most is tele vagyok tervekkel, de hát ki tudja, mit hoz a jövő! 😊)

Azt mindjárt itt az elején ki kell jelentenem, hogy a 2022-es nem volt egy könnyű év, semmilyen szempontból sem. A családomban és a munkahelyem is történtek olyan dolgok, amik igencsak hátráltattak az olvasásban. A munkahelyi változásokat már tavaly novemberben tudtam, ezért is terveztem úgy ezt az évet, hogy csak kéthetente lesznek bejegyzések. De be kell vallanom, az év során néha még ezt is túl sűrűnek éreztem. Nagyon sok olyan, hosszabb időszak volt az év folyamán, amikor egyszerűen nem volt kedvem kézbe venni könyvet.

Ha már itt tartunk, azt is be kell vallanom, hogy a helyzet még koránt sem normalizálódott. Csak annyiban történt változás, hogy most éppen túlteng bennem az optimizmus, tele vagyok tervekkel és ötletekkel. Lélekben persze igyekszem felkészülni arra, hogy valószínűleg, rajtam kívül álló okok miatt majd el fog fogyni ez a lelkesedés. Mint mindig, biztosan jövőre is lesznek hullámhegyek és -völgyek. De egyelőre igyekszem inkább a hegyekre berendezkedni! 😊 Ez elsőként azt jelenti, hogy szeretnék visszatérni a heti bejegyzésekhez. De, hogy jobban igazodni tudjak a hullámzó olvasási kedvemhez, azt tervezem, hogy a jövőben – vagy legalábbis jövőre – minden könyvről legalább két bejegyzés fog születni.

Természetesen még ezer más ötletem is van a jövő évre, kezdve a siralmas Instagram oldalam feljavításával… De ez a bejegyzés most már tényleg szóljon inkább még a 2022-es évről.

Idén összesen 15 könyvről született bejegyzés (de a nem projektes könyvekkel együtt is csak 21 az idén olvasott könyveim száma). Ez egy icipicit elkeserít, mert ilyen kevés olvasást utoljára 2017-ben produkáltam. De ha az élethelyzetemet is figyelembe veszem – és miért ne venném? elvégre nagyban befolyásolja az olvasási kedvem –, akkor teljesen érthető a dolog. 2017 volt az első teljes év, amit külföldön töltöttünk, szóval történt egy pár változás. Idén pedig egy új, vezető beosztásban kezdtem az évet egy vadonatúj helyen (ami nem csak nekem volt új, hanem teljesen újonnan épült, szóval mindent egy csapat olyan embernek kellett összeraknia, akik maguk is csak 2021. novemberében jöttek össze először), tehát idén sem csak a lábamat lógattam koktélokat szürcsölgetve. Röviden, azt hiszem, a mennyiségi hiányosság ellenére is megveregethetem a vállam. Te is tegyél így, kedves olvasó, bármennyit is olvastál idén! Megérdemeljük az elismerést! 😊

Összesen egyébként, ezzel együtt 21 bejegyzés jelent meg idén a blogon. Nem csak könyvekről volt ugyanis idén sem szó. Az év első felében volt egy kis verseny. A második felében pedig ellátogattam az Operettszínházba, ahol egy fenomenális előadást tekinthettem meg. Őszintén mondom, az volt nem csak a blog szempontjából, hanem egyébként is az évem egyik fénypontja.

Na de térjünk vissza a könyvekhez. Idén nagyon érdekes volt a felhozatal. A legtöbb könyv ugyanis vagy nagyon-nagyon tetszett, vagy pedig nagyon nem. Alig volt köztes állapot. És volt két olyan könyv is, amelyek pedig egyszerre voltak nagyon jók és nagyon rosszak. 😊 Ez aztán a teljesítmény! Nem igaz? 😊

Idén született egy újabb félbehagyásom is, amiért továbbra is büszke vagyok magamra. Egyáltalán nem keserít el a dolog, és ez már önmagában feldob. Egyszerűen meg kell tanulnom nemet mondani, és ezek a félbehagyások remek lehetőségek erre. Mert persze eltökéltem magam, hogy végig viszem ezt a projektet. De közben jól akarom érezni magam. És elhihetitek, a legvégsőkig kitartok egy könyv mellett! Lásd: eddig az összes Dosztojevszkij művön átküzdöttem magam. 😊 És a félbehagyott könyvekből sem csak ötven oldalt olvastam el. A most szóban forgó Maldoror énekeiből is több mint a felén túl voltam már, amikor végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem éri meg. De örömmel veszem, ha valaki szeretne meggyőzni arról, hogy ez egy jó könyv. Én nem zárkózok el az észérvek elől.

Ott van például egy korábbi félbehagyásom, az Üvöltő szelek. Arról tudom, hogy nagyon sokan szeretik. Én mégis szenvedésnek éltem meg, pedig ott is, azt hiszem, már csak valami minimális oldalszám volt hátra a végéig. Mégis letettem a folytatásról, mert annyira szenvedtem közben. Nincs ezzel semmi baj, ez a szép ebben a dologban, hogy minden könyv megtalálja a maga olvasóközönségét. Nem minden történet szólít meg mindenkit. De a Maldoror esetében kimondottan szeretném, ha valaki megpróbálna meggyőzni, vagy valamennyire megmagyarázni, hogy is kellene értelmezni ezt a művet.

Verne Gyula bácsi személyében új kedvenc írót avattam. (Bocsánat, nem tudok leszokni arról, hogy így, magyarosítva emlegessem őt, ez annyira beleégett az agyamba. 😊) Idén két könyve került terítékre, mert csak ennyi szerepel a nagy könyvben, az Utazás a Föld középpontja felé és a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. De biztos, hogy fogok még tőle olvasni, mert egyszerűen lenyűgözött. Lenyűgözött, hogy mennyi tudást sűrít a könyveibe, de milyen szórakoztató módon! Nagyon sajnálom, hogy nem ismerkedtem meg vele korábban, mert biztos vagyok benne, hogy már gyerekként is nagyon élveztem volna a történeteit. De így harmincon túl is teljesen elvarázsolt, és szerencsére hatalmas életműve van, úgyhogy lesz még lehetőség elmerülni a zseniális történeteiben.

Zolával is idén kezdtem ismerkedni a Thérése Raquin jóvoltából, és ő is nagyon tetszett. Neki több könyve is a listán van, és az egyiket sikerült is idén beszereznem, ráadásul bombasztikus áron, úgyhogy biztos, hogy jövőre is találkozunk.

Kedvenc könyvet és karaktereket már nehezebb lesz választani, mert szerencsére van választék. 😊 Most visszanéztem molyon, és négy könyvet is öt csillagra értékeltem. Mégis úgy érzem, hogy a 2022-es év legjobb könyvének egy ötödiket fogok választani, ami csak négy csillagot kapott. Ez pedig nem más, mint az Oblomov. Ez volt az a történet, amely a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Nagyon-nagyon fájt olvasni ezt a könyvet, mert a lelkem olyan húrjait pendítette meg, amelyek… nincs jobb szó rá, nagyon fájdalmasak voltak. Nagyon közelről érintett Oblomov sorsa, és kezdettől fogva azt éreztem, hogy ezzel a könyvvel nekem most meg kellett ismerkednem, hogy lássam, hogy bizonyos tekintetben mennyire rossz irányba haladok jómagam is.

A legjobb karakterek viszont egy olyan könyvben szerepeltek, amit csak három csillagra értékeltem, az írójával pedig egyáltalán nem vagyok kibékülve. Ő az írója ugyanis annak a könyvnek is, ami az egyik mélypont volt idén. A jobbik könyve viszont nem más, mint A félkegyelmű. A történet egyáltalán nem tetszett, de a szereplők majdnem mind zseniálisak. Miskin a bálvány, akihez annak ellenére jó lenne felérni, hogy a könyvből is megtudtuk, nincs létjogosultsága a világban. Volt ott két amazon, Filippovna Násztászja és Aglája, akik mindketten végtelenül szórakoztatóak voltak a maguk buta szenvedélyességével, ami nélkül viszont szerintem nem érdemes élni. És nem feledkezhetünk meg Prokofjevna Lizavetáról sem, aki egyszerűen fenomenális volt a maga meg nem értettségében. 😊

Bármily kevés könyvet is sikerült idén elolvasnom, mégis azt kell mondjam, egy nagyon izgalmas és érdekes évet zárhatok. És biztos vagyok benne, hogy jövőre sem fogunk unatkozni, mert

• kilátásban van például a további ismerkedés Zolával;
• veszettül keresem a Jekyll és Hyde-ot, hogy végre az eredeti művel is megismerkedhessek;
• beszereztem az első Kapszula Könyvtáras (Európa Kiadó) példányomat, ami nem más, mint a Drakula;
• bizonyára sorra fognak kerülni újabb George Eliot könyvek (vagy legalábbis egy mindenképp, amit már szintén beszereztem);
• nagy valószínűséggel jön Thomas Hardy is, akiről előzetesen jó emlékeim vannak (erről részletesen majd a könyvénél);
• az évet pedig terveim szerint a Kisasszonyok folytatásával, a Jó feleségekkel fogjuk nyitni, ami szinte garantálja a remek kezdést.

o  Mindenkinek, aki eljut idáig az olvasásban, először is köszönöm az olvasást! 😊 Ezen túl pedig kellemes karácsonyt, és sikerekben, örömökben, kihívásokban és kalandokban gazdag új évet kívánok!! Legközelebb már a jövőben találkozunk, 2023-ban, egészen pontosan január 4-én.

A szürrealizmus és én | Lautréamont grófja: Maldoror énekei

 

Legfrissebb kiadás: 1988, Európa

Lautréamont gróf műve a 2022-es év utolsó könyve itt a blogon. Ez után már csak az évértékelővel jelentkezek idén, aztán újult erővel és nagy lelkesedéssel belecsapunk 2023-ba.

A Maldoror énekeit én a MEK-ből töltöttem le teljesen ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

A nagy könyvben érdekesen írtak erről a könyvről, úgyhogy különösen kíváncsi voltam rá. Gondoltam, végre valami új, valami más, mint az eddigiek. Lesüllyedünk a gonosz világába, és ott is körülnézünk, vagy valami hasonló. Ehhez képest sajnos csúfos csalódás ért, és újabb könyvvel bővült a félbehagyottak listája – amiről tudvalevő, hogy nálam eleve nem túl hosszú. De csak félig vagyok csalódott, a másik felem nagyon is büszke magamra, hogy újra azt tudtam mondani, nem, nem vagyok hajlandó csak azért végig szenvedni 600(!) oldalt, hogy elmondhassam, hogy elolvastam. (A 600 oldal – és a további oldalszámos említések is - az ebook olvasón értendő.)

A következőket tudom elmondani a könyvről. A szöveg valóban énekekből áll, az énekek pedig számozott „versszakokból”. De ez nem a klasszikus értelemben értendő, prózai szövegről van szó. Bár néhány részben vannak refrén-szerűen ismétlődő mondatok. Volt benne néhány eléggé elgondolkodtató rész az emberi természetről, az isteni természetről, az emberek és isten viszonyáról, az emberek sötét oldaláról, a vallás megítéléséről és az isten félreértelmezéséről. Továbbá gyönyörű, de tényleg gyönyörű leírások is vannak benne, meg mindenféle olyan megjegyzések, amelyektől a gróf különösen intelligens ember színében tűnik elő. De sajnos nem találtam összefüggéseket az egyes részek közt, és a legtöbb részen belül sem. Volt, hogy minden harmadik bekezdésben teljesen másról volt szó, ami sehogy sem kapcsolódott az előzőhöz.

Körülbelül kétszáz oldal után kezdtem elgondolkodni rajta, hogy ennyire hülye nem lehetek, hogy nem értem ezt a könyvet. Háromszáz oldal után fogalmazódott meg bennem először, hogy talán nem kellene nekem ezt végig szenvedni. Majd a négyszázadik oldal környékén úgy döntöttem, hátra lapozok, és megnézem, van-e valami elemzés a könyv végén. Ha van, elolvasom, és hátha megvilágosodok, és akkor befejezem. Nem volt. Úgyhogy ezennel félig-meddig könnyes búcsút veszünk Maldoror és én.

Azért persze sajnálom. Sajnálom egyrészt azért, mert utálok félbehagyni könyvet, még mindig. És azért is, mert bármily meglepő, voltak benne olyan gondolatok – vagy inkább érzések, amelyekkel nagyon is egyet tudtam érteni. Nekem egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy Maldoror az istent gyalázza, és a bűnt dicsőíti. Sokkal inkább mintha az lett volna a szándéka, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy abban hinni, hogy az isten kizárólag a jó, merő gyerekes naivitás. Egyszóval lett volna ebben a könyvben potenciál, de valahogy nem akart összeállni egy értelmes, összefüggő szöveggé a mondatok eme végeláthatatlannak tűnő halmaza.

A könyvet, illetve Lautréamont munkásságát egyébként a szürrealizmus előfutárának tartják. És én és a szürrealizmus nem vagyunk nagy barátok. Nekem egyszerűen kell, hogy legalább egy minimális értelme legyen a dolgoknak, és méghozzá ebben a világban és ebben az életben.

Nyitott vagy a tiédtől teljesen eltérő gondolatokra?

Mese, mese, mátka | Lewis Carroll: Alice Tükörországban

Legutóbbi kiadás: Helikon, 2015

Végre sikerült hozzájutnom az Alice Tükörországban című könyvhöz is, amire én valamiért mindig úgy gondoltam, hogy ez tulajdonképpen a Csodaországban második része. És végül is az is, csak más értelemben, mint ahogy én gondoltam, ugyanis Alice-en kívül egyik másik szereplő sincs benne az első részből.

A beszerzés történetéhez még az is hozzátartozik, hogy sajnos nem sikerült a Helikon Zsebkönyvek sorozatában megjelent példányt megvennem, azt ugyanis már nem lehet kapni. Amin szintén mindig nagyon elcsodálkozom, hogy milyen gyorsan „elfogynak” ezek a frissen kiadott könyvek. Mármint nekem egy öt évvel ezelőtt kiadott könyv még frissnek számít… 😊 De úgy tűnik, ezzel csak én vagyok így. (Oké, most utánanéztem, és 2015-ben adta ki a Helikon, azaz hét éve… Az meg nem tegnap volt. 😊)

A lényeg a lényeg, hogy elolvastam ezt a rövidke kis könyvet. Előtte nézegettem róla értékeléseket a molyon, és elég lehangolóak voltak, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle. De a félelmem szerencsére teljesen alaptalan volt.

A könyvnek nyilvánvalóan az is az előnyére vált, hogy rövid. Ötszáz oldalon keresztül nem biztos, hogy el tudtam volna viselni ennyi sületlenséget. 😊 De nagyon tudom díjazni, mikor egy szerző eltalálja a „minőséghez” passzoló mennyiséget. Értitek ugye, hogy hogy értem?

Viszont éppen a rövidség miatt nem akarok belemenni a történésekbe. A Csodaországhoz hasonlóan Tükörország is roppant mód szórakoztató, tele van fura figurákkal, és nem érvényesek a fizika szabályai, szóval bármi megtörténhet. Tele van ez a könyv is irtó elmés szójátékokkal, ami nyilvánvalóan a fordító bravúrja is. És különösen pozitívnak találtam azt, hogy azért a sorok közt olvasva néhány „felnőtt dologra” is rácsodálkozhatunk. Hogy is tudnám ezt érthetőbben megfogalmazni? … Szóval, hogy van ebben a könyvben néhány dolog, amin felnőtt fejjel érdemes elgondolkodni. Ez pedig ugyebár minden korosztály számára élvezhetővé teszi Alice kalandjait.

Jó, azért nem kell tőle Coelho mélységű életigazságokat várni, ez alapvetően továbbra is inkább egy mese. De a mese is pont olyan szerintem, mint a legendák: mindig van valami valóságalapjuk.

És még mindig nincs vége a méltatásnak, van ugyanis még valami, amire én előszeretettel csodálkoztam rá ebben a könyvben. Mégpedig először is a gyerekek nem szokványos látásmódjára. És arra is, hogy Carroll ezt vissza tudta idézni. Én időnként elgondolkodok azon, milyen jó lenne, ha bizonyos helyzetek megítélésében nem játszanának szerepet a korábbi tapasztalataim. És irigylem azokat, akik felnőtt fejjel is gyermeki egyszerűséggel rá tudnak csodálkozni dolgokra.

Összefoglalva a tapasztaltakat, ez a kusza kis könyv engem roppant mód szórakoztatott, talán még jobban is, mint az Alice Csodaországban. Viszont azért azt nem gondolnám, hogy mindenkinek olvasnia kellene, annyira nem magasröptű mű.

Mit hiányolsz a gyermekkorodból?

Öregember néha bizony mégis csak vénember... | Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

 

Legutolsó kiadás: 1989, Szépirodalmi

Flaubert ezen könyvét a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

Flaubertnek egyébként három könyve van a listán. A Bovarynét már korábban olvastam. Az Érzelmek iskolája pedig még hátravan. De a most szóban forgó könyve időben a legkésőbbi. Sőt, olyannyira élete végén írta ezt a művet, hogy befejeznie sem sikerült.

Ez a bejegyzés annyiból egy kicsit rendhagyó lesz, hogy most a történet rövid összefoglalása előtt vagyok kénytelen véleményt mondani. Bár tudom, hogy két könyv alapján nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, mégis az az érzésem, hogy ez a könyv kizárólag azért jelenhetett meg, mert a nagy Flaubert írta.

Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy igen ritkán szoktam egy könyvet végtelenül borzasztónak kikiáltani, de sajnos a Bouvard és Pécuchet is a szörnyű olvasmányaim táborát gyarapítja.

Történetünk két főhőse – nem túl meglepő módon – Bouvard és Pécuchet, két hivatalnok, akik egy véletlen folytán összebarátkoznak, majd közösen birtokot vásárolnak, oda költöznek, és igyekeznek értelmet találni életük hátralévő részének. A szó legszorosabb értelmében mindent kipróbálnak: földművelést, állattenyésztést, régészkedést, orvoslást, kuruzslást, hittérítést, nevelést. De mindennel kudarcot vallanak.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy megkeseredett, a halálát váró ember írta volna, aki csalódott az életben, nem talál benne semmi szépet, semmi értelmeset. Ehhez képest viszont baromi sokat tud regélni sanyarú életéről, hogy mindenki kellőképp fel tudja mérni, mennyire sajnálatra méltó is ő valójában. Mint amikor gyanútlanul ülsz a háziorvosi rendelő várójában, és egyszer csak megjelenik a hírhedt Géza bácsi. Géza bácsit mindenki ismeri, sőt, mindenki kívülről fújja már az egész, szánalmas életét, de ő azért csak leül melléd, és elkezdi mesélni. És nem máshonnan, mint Ádámtól és Évától. Hogy ő már a születésekor is milyen peches volt. És őt valójában nem is akarták a szülei. És ő örökké a testvérei kinőtt ruháit kapta csak. És gyerekkorában minden barátja korcsolyázni járt, de neki nem volt korcsolyája. És ő még a nyolc általánost sem tudta elvégezni, mert el kellett mennie dolgozni. És a bányában egyszer ráesett egy hatalmas kő a lábára, és akkor leszázalékolták, pedig még csak huszonhét éves volt. És született neki is négy gyereke, de minek, mert alig bírták pénzzel a nagy családot. És különben is milyen hálátlanok a gyerekei, mert most meg rá sem nyitják az ajtót. És aztán már csak olyan alantas munkát tudott vállalni, mint hogy portás volt a helyi gyárban. De még onnan is kitették, mert a rendszerváltás után nem sokkal bezárták a gyárat. És volt neki már köszvénye, meg magas vérnyomása, meg szívszélhűdése, meg jobb oldali agyzsibbadása, meg harminckét különféle rákja.

Ha végigolvastad az előző bekezdést, és most meglehetősen rosszul érzed magad, akkor neked a Bouvard és Pécuchet című művet nem ajánlom. Mondjuk ha nem érzed magad rosszul, akkor sem. Szerintem az égvilágon semmi értelmeset nem mond ez a könyv, ami miatt el kellene olvasni. Sőt, igazából kimondottan idegesítő. Napok teltek el úgy, hogy már a gondolattól is rosszul voltam, hogy olvasnom kellene. És ez az a könyv, aminél egyáltalán nem érdekel, mit tartanak felőle bizonyos hozzáértő kritikusok, mert nincs élő ember a földön, aki meg tudná nekem magyarázni, hogy ez a könyv miért jó, vagy mi az értelme. Elkeserítő volt, teljesen lehangolt, és szabályszerűen sajnáltam ezt a két jóravaló embert, hogy ilyen borzasztó sorsot szánt nekik Flaubert.

Említésre kerül Rousseau Emilje és Új Héloise-a.

Mi az, ami pillanatok alatt le tud hangolni? Hogyan védekezel ellene?

„Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyujtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.”

„Akárhogy is, halál nincs! Átalakulunk, harmattá, szellővé, csillagokká. Eljut valami belőlünk a fák keringő nedveibe, a drágakövek csillogásába, a madarak tollaiba. Visszaadjuk a természetnek, amit kölcsön kaptunk tőle s a Semmi, amely elénk tárul, semmivel sem rettentőbb a Semminél, mely bezárult mögöttünk.”

Színház az egész világ | Jekyll és Hyde

 

Ma egy rendhagyó bejegyzéssel készültem, és annyira boldog vagyok, hogy erről írhatok, hogy azt el sem tudom mondani. A történet még valahol 2016-ban kezdődött, amikor is külföldre költöztünk. Azóta minden évben, mielőtt megyünk haza szabadságra, végigböngésztetem a szüleimmel a színházi menüket, mert az például nagyon hiányzik. De eddig még nem jártunk sikerrel. Most viszont, szeptemberben a Facebook feldobott egy hirdetést, hogy a Budapesti Operettszínházban adni fogják a Jekyll és Hyde-ot, épp akkor, amikor otthon leszünk. A hirdetés megpillantásától számított 15 percen belül már megvoltak a jegyek.

Nem szeretnék most igazán a történetről írni, csak annyit, ami feltétlenül szükséges a többi dologhoz. Azért még így is lesznek valószínűleg spoilerek. Főképp magáról az élményről lesz szó, ami – már most meg kell mondjam – zseniális volt.

A zsenialitás pedig már a jegyvásárláskor elkezdődött, ugyanis számomra meglepően olcsóak voltak a jegyek. Nekem meggyőződésem volt, hogy 10.000 Ft alatt már nem juthat el az ember Pesten színházba, de mindössze 8.000 Ft volt a jegy darabja. Oké, nyilván nem páholyban ültünk, sőt, elsőre elég szerencsétlennek tűnt a helyünk, ugyanis már csak a nézőtér legszélén volt annyi hely egymás mellett, amennyit szerettünk volna. A helyzetet súlyosbította, hogy a nézőtér egyáltalán nem emelkedett, úgyhogy az elején kicsit meg voltam ijedve, hogy majd nem fogunk látni semmit. De az aggodalmam az első percekben szertefoszlottak.

Maga az épület csodaszép. Kívülről annyira nem néztük meg, mert érkezéskor bajlódtunk egy kicsit a parkolással, úgyhogy már csipkedni kellett magunkat, távozáskor pedig siettünk hazafelé. De a termet volt időnk alaposan megnézni, és valami elképesztően szép. Annyira szép, hogy már csak azért is érdemes volt felmenni.

Na de azért az előadás sem volt semmi. Aznap este, amikor mi voltunk, Homonnay Zsolt játszotta Jekyllt (és Hyde-ot is természetesen J), és zseniális volt. (Bár megmondom őszintén, nekem Hyde-hoz jobban illett az arca és a játéka is.) Külön tetszett, hogy a jelmezeivel is érzékeltették a változásait.

Lucy-t Polyák Lilla játszotta. Vele sem volt alapvetően semmi baj, de nekem Lucy karaktere valahogy nem volt szimpatikus.

Sokkal jobban tetszett Emma, akit Dancs Annamari alakított. Bizonyára azért volt ez így egyébként, mert Emma karakterével sokkal jobban tudtam azonosulni. Valamint Emmának és az apjának volt egy csodaszép duettje, az lett az egyik kedvenc jelenetem.

Aztán volt pár karakter, akiknek a felbukkanását nem igazán értettem, de gyanítom, hogy a könyvben jelentősebb szerepet játszanak. (Ilyen volt például Spider, akinek ráadásul saját dala is volt, amit pláne nem tudtam hova tenni.)

A dalok nagy része érthető volt, és volt pár nagyon mély értelmű dal is benne. De hát a téma meg is követelte ezt. Csak én nem számítottam erre, lévén, hogy operett volt a műfaj. Egyetlen egy olyan dal volt, ami egyáltalán nem tetszett, mert abban két-két szereplő teljesen más szöveget énekelt ugyanabban az időben, és ennek köszönhetően egyiket sem lehetett érteni.

A színészek és a dalok is tehát nagyon jók voltak, és a körítésről sem tudok rosszabbat elmondani. A díszletek tetszettek. Volt pár nagyon ötletes megoldás a fényekkel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhol viszont szerintem egy kicsit túlzásba vitték a villogást. A füstgépet is néha pihentethették volna. Sokkal hatásosabb lett volna, ha tényleg csak azokban a jelenetekben használták volna, ahol indokolt volt.

És akkor magáról a történetről pár szó. Azzal persze tisztában voltam, hogy a két főszereplőnk tulajdonképpen egy. De én egy picit más jellegű történetre számítottam. Nem gondoltam, hogy lesznek itt női főszereplők. Vagyis inkább hogy csak női főszereplők lesznek még benne a címszereplőn kívül. Legalábbis a darabban Emma és Lucy voltak a legjelentősebbek Jekyll és Hyde mellett.

Továbbá nagyon tetszett Jekyll elszántsága, és abszolút értettem, hogy miért azok voltak az első áldozatai, akik. Azt viszont már kevésbé tudtam összerakni, hogy hogy jött a képbe Lucy. Lucy karaktere számomra nem volt annyira jelentőségteljes. Sokkal inkább értettem volna azt, ha Emma is áldozattá válik. Bár ha jobban belegondolok, végeredményben ő is az lett, csak nem úgy, ahogy Lucy. És akinek a felbukkanását még nem nagyon tudtam hova tenni, az Jekyll apja volt. De azt gondolom, hogy a vele kapcsolatos összefüggések a könyvben jobban ki vannak fejtve.

A történet vége nagyon drámai volt. Persze tudtam, hogy ki fog derülni az igazság, és abban is biztos voltam, hogy tragikus véget ér a történet, de erre a befejezésre nem voltam felkészülve.

Nagyon várom, hogy elolvashassam végre a könyvet. (Amint be tudom szerezni, ez meg is fog történni.) De azért is nagyon hálás vagyok, hogy láthattam ezt a darabot. Nem tudom elégszer leírni, hogy zseniális volt. És csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy járjatok színházba, mert abszolút megéri!

Milyen szerepet játszik az életedben a művészet?

Eljött a te országod | Samuel Butler: Meslohes

 

Utolsó kiadás: 2006, Koinónia

Butler e könyve a nagy könyvben még úgy szerepel, mint aminek nincs fordítása, tekintve, hogy az első fordítás 2006-ban született meg. Nagyon megörültem, amikor ezt felfedeztem, bár a beszerzés nem volt egyszerű. De a lényeg, hogy sikerült.

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre a különleges címe miatt. Magamtól valószínűleg nem jöttem volna rá, azt hiszem, a nagy könyvben olvastam, hogy a Meslohes visszafelé Seholsem. Ez a kis játék – akár felfedezi az ember, akár nem – már önmagában ad egy alaphangulatot.

Főhősünk, aki, azt hiszem, nincsen megnevezve, egy jobb élet reményében először is egy új brit gyarmatra megy, ott pásztorként áll munkába, de a végcélja, hogy felfedezzen egy érintetlen földdarabot, amit meghódíthat, magáévá tehet, és ott felépítheti saját kis gazdaságát. Ennek érdekében pedig egy ősszel felkerekedik, hogy átkeljen egy hatalmas hegységen, és megnézze, talál-e mögötte művelésre alkalmas földeket.

Éppen akkor kezdtem el olvasni a könyvet, amikor Szlovéniában jártunk, a hegyek közt, tehát az első pár fejezet hangulatát nagyon át tudtam élni. Szlovénia csodálatos, Butler tájleírásai pedig zseniálisak. Vannak itt erdők és tisztások, hegyi patakok és gleccserek, szorosok, szurdokok és hágók. És főhősünk mindezeken átküzdi magát, és legnagyobb meglepetésére emberek közé érkezik a túloldalon, egy titkos országba, Meslohesbe.

Innentől kezdve Meslohest ismerhetjük meg tüzetesebben. Illetve főleg azokat a részeit, amikkel a főhős nem ért egyet. Például a bűnüldözéssel, illetve hogy mit tekintenek Meslohesben bűnnek. A múltjuknak egy szelete is feltárul, ugyanis néhány száz évvel korábban érdekes dolgok történtek Meslohesben, az emberek fellázadtak a gépek „fennhatósága” ellen, és a legtöbbet tönkretették, megszüntették és betiltották.

De egyáltalán nem kell itt egy korai sci-fi történetre gondolni. Azért az rögtön a Meslohesbe érkezés után egyértelművé válik, hogy Butler bizony saját kora eszementségeit írja le, persze kicsit kitekeri, kicsit kiszínezi, de azért a legtöbb dologban fel lehet fedezni a „valóságot”. Nekem a következő dolgot „tetszettek” a leginkább: a Zenei Bank, a már emlegetett Géprombolás, az Oktalanság Egyeteme és a lólábiszony. Azért tettem idézőjelbe a valóság és tetszett szavakat, mert ennek a könyvnek a legnagyobb zsenialitása abban áll, hogy 2022-ben is épp olyan aktuális, mint a megjelenésekor lehetett. Ez egyszerre döbbenetes, félelmetes és keserédes. Szívesen nevetne rajta az ember, de mikor a saját bőrén tapasztalja ezeket a „hülyeségeket”, akkor azért koránt sem viccesek.

Persze tudom, hogy ez így homályos, de nem nagyon akarok részletekbe bocsátkozni, mert akkor éppen a leglényegesebb dolgokat árulnám el. De azért álljon itt két idézet, csak úgy ízelítő gyanánt:

„Ugyanis míg az athéniak új dolgok meglátásával és meghallgatásával töltötték az életüket, az oktalanság professzorai annak szentelték a magukét, hogy becsukják fülüket minden új vélemény előtt, és olyan szentélynek tekintsék a saját agyukat, amelyből ha egyszer gondolat szabadul e világra, azt élő ember meg nem cáfolhatja.”

„Akárhogy fessen is a dolog, a lólábiszonynak nevezett betegség végzetesen tönkretette mindazok értelmét, akiket megfertőzött, márpedig az Oktalanság Egyetemén kisebb-nagyobb mértékben mindenki elkapta a bajt. Pár év alatt elsorvad a beteg önálló véleménynyilvánítási képessége…”

Összességében a Meslohes nem volt egy rossz könyv, de azért jó sem. De ez egyáltalán nem Butler hibája. Csak nagyon tömény, nagyon figyelni kell, lassan kell haladni, át kell gondolni az olvasottakat. És szomorúan lehet a végén konstatálni, hogy büszke emberi fajunk valójában nem nagyon fejlődik sehová az évszázadok során.

Még rögtön a könyv elején egy érdekes helyet a hegyek közt a főhős Twll Dhuhoz hasonlít. Rákerestem, mert gondoltam, ez egy valós helyszín lesz, ahogy a később – és más könyvekben is – emlegetett Fingal barlangja. Nos, erről a bizonyos Twll Dhuról egyetlen egy dolgot találtam, mégpedig a Wikidata oldalán egy rajzot, amely valóban egy sziklaképződményt ábrázol. Valaki hallott már róla? Ez egy igazi apró és (majdnem) elfeledett kincs. J 

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál a társadalom működésében, mi lenne az? (És mennyiben érintene ez a változás téged?)

„…mi gondja a léleknek, amíg a test örül?”

„Csak keveseket nem óv meg a legmarcangolóbb fájdalomtól abbéli képtelenségük, hogy a saját cselekedeteik, szenvedéseik és lényük mélyébe lássanak.”

„A dolgok jelenlegi állása szerint az állam nagyobb terhet ró a szülőkre, mint amennyit hús-vér teremtmény elviselni képes, majd hangosan sopánkodik a baj miatt, amiért egyedül ő a felelős.”

„Mondják, minden baj forrása a pénz. A pénz hiánya nemkülönben.”

„Minden tervezgetésnek alapja az a bizonyosság – s ebben a hitben történik életünk minden tudatos cselekedete -, hogy a jövő nem önkényes és változékony, hanem bizonyos jelenből csupán bizonyos jövő következhet. Ha nem így volna, céltalanul botorkálnánk az életen át, nem hinnők a cselekvés értelmében, és híjával a bizonyságnak, hogy a következmény az eddigiekhez hasonló lesz, nem is cselekednénk többé.”

„Az műveli meg a legnagyobb gonddal a jelenét, az gazdálkodik a legokosabban vele, aki rendületlenül bízik abban, hogy a jövő eltéphetetlen szálakkal fűződik a jelenhez.”

Mesélj még nagypapa! | Nyikolaj Szemjonovics Leszkov: Az elvarázsolt zarándok

 

Legutolsó kiadás: 1978, Magyar Helikon

Idén mintha túltengenének az oroszok itt a blogon. Aktuális delikvensünkkel, Leszkovval nem, hogy még nem találkoztam, hanem még csak nem is hallottam róla eddig. De a szóban forgó könyve, Az elvarázsolt zarándok rövid, és a címe is kellően figyelemfelkeltő, úgyhogy le is csaptam rá.

A regény tulajdonképpen az Egy mihaszna életéből oroszos változata. Éppen annyira nem szól semmiről, mármint semmilyen eget rengető dolog nincs benne. Ugyanakkor ez az élet, semmiségek, örömök és tragédiák sorozata.

Az időjáráshoz és az évszakhoz is tökéletesen passzolt ez a kis regényecske. Itt nálunk ugyanis nagyon hirtelen beköszöntött az ősz nagy hidegekkel és sok esővel. Ezt a történetet pedig leginkább úgy tudtam elképzelni, mintha egy fészekalja gyerek letelepedett volna a kandalló mellett álló hintaszék köré, és nyaggatták volna ősöreg felmenőjüket, hogy meséljen még. Kicsit hihető is meg kicsit nem mindaz a sok kaland, ami a mi jó zarándokunkkal megesett. És épp, mint az öregeknél, az ember sosem tudja eldönteni, mi a túlzás a sztorikban, és mi az, ami tényleg úgy történt, ahogy mondják.

A hosszúsága – vagy inkább a rövidsége is, épp, mint az Egy mihaszna életéből című könyvnek, tökéletesen megfelelt a célnak. Rövidebbre nem lett volna érdemes írni, hosszabbra meg felesleges lett volna.

Egy szóval könnyed kis mese ez, nem volt vele baj. Az egyetlen kérdés viszont, ami felmerült bennem az olvasás során, hogy vajon mit keres ez a könyv (is) a listán. Szerintem ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen ez a történet, egy csipetnyivel több „elvarázsoltság” kellett volna.

A mese összeköt?

Mértékletesség a jó könyv sava-borsa | Joseph von Eichendorff: Egy mihaszna életéből

Legutóbbi kiadás: 1968

Nem emlékszem rá pontosan, hogy hány éve, de szerintem legalább három biztos van már, mióta Eichendorff eme műve a Bookline-os értesítőlistámon csücsült. Én meg csak vártam, és vártam türelemmel, és a türelem most rózsa helyett bizony könyvet termett. 😊 990 Forintért sikerült megvennem ezt a mindössze 143 oldalas könyvet, ami, mint fentebb láthatjátok, utoljára 1968-ban(!) lett kiadva.

A főszereplőnknek érdekes módon nem tudjuk meg a nevét, csupán annyit tudunk meg róla már a címből is, hogy egy mihaszna. Ezt rögtön az első oldalon az apja is hangoztatja, és elküldi őt a háztól, hogy henyéljen most már a más pénzén. Így kezdődik meg a mihasznánk rövidke kalandozása. Isteni szerencse, hogy emberünk optimista, így gyakorlatilag csupa jó dolgok történnek vele. Szinte még ki sem ért a falujából, amikor már munkához jut Bécsben, majd kisvártatva előléptetik. Beleszeret egy grófnőbe, de úgy érzi, szerelme viszonzatlan, ezért újból útra kel, ezúttal Itália felé. Utazása és római tartózkodása is elég izgalmasra sikeredik, onnan pedig már egyenesen robog a happy end felé.

Láthatjátok, hogy nincs egy őrült nagy sztorija a könyvnek. Nincs benne túl sok nagy izgalom, váratlan fordulat, különös csavar. Egy egészen egyszerű, mondhatni falusi sztori ez, mint amilyen a főszereplője is. De jól esett olvasni. Néha jó úgy kiszakadni a valóságból, hogy nem kell még egy fiktív karaktert is félteni. Ez a regény a maga 143 oldalával olyan, mint egy kellemes kis futkosás egy virágokkal tűzdelt, friss, harmatos réten. Az ember egy kicsit kipirul, egy kicsit liheg, de legfőképp mosolyog, és azt érzi, hogy ez most jó. És tényleg az. És néha nagyon kell az ilyen.

Ez a könyv nem akarta megmondani a tutit, nem akart emléket állítani, nem akart okoskodni. Csak kellemesen kikapcsolni, és ezt szerintem száz százalékig teljesítette is. És nem csak a történettel magával, hanem a rövidségével is, mert Eichendorff kiváló érzékkel találta el, hogy hol kell ennek a sztorinak véget vetni. Ha ez a könyv háromszáz oldalas lett volna, biztos, hogy a 168. oldalon eluntam volna már magam, és kínszenvedés lett volna befejezni. Ennyi éppen elég volt belőle, de ennyi kellett is.

Nyilvánvalóan nem ez az évszázad könyve, de ettől még ez egy nem rossz könyv. Szórakoztat, kikapcsol, és iskolapéldája a mértékletességnek. Nem csak a hosszával, hanem például a tájleírásaival is, amikkel ez a szöveg is tele van tűzdelve, de Eichendorff itt sem esett túlzásba. (Nem úgy, mint Victor Hugo…)

„…ha az embert a tarantella meg találja marni, hát egyenest táncra perdül, még hogyha sohasem tanult táncolni életében, akkor is.” Ennek az idézetnek a magyarázatát lásd ebben a bejegyzésemben.

Fontosnak tartod a mértékletességet?

„A szerelem – ebben az összes tudósok egy nézeten vannak – legmerészebb vonása az emberi szívnek. Egyetlen tüzes pillantással lesújtja rang és méltóság fellegvárait, szűk néki a világ, és rövid az öröklét.”

Gyula bácsi világszám | Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körül

 

Legutóbbi kiadás: 2022, Hachette Hungary

Ez a második könyvem Vernétől, nem csak a projekt kapcsán, hanem egyébként is, és továbbra is nagyon fájlalom, hogy csak most ismerkedtem meg vele!

Ezt a könyvét, ahogy az előzőt is, a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt te is megtalálod.

Az Utazás a Föld középpontja felével ellentétben ezt a történetet viszont ismertem, mert annak idején láttam a Nyolcvan nap alatt a Föld körül Willy Foggal című mesét. És persze imádtam, szerintem többször is megnéztem. Nem is értem, hogy kerültem el a könyvet annak idején. De most bepótoltam, és ezt is imádtam! Csupán egyetlen egy icipici dolog miatt nem lett kedvenc, de az is csak az én hülyeségem.

A könyv – nem túl meglepő módon – arról szól, hogy egy angol úriember, bizonyos Phileas Fogg és inasa körül utazza a Földet éppen 80 nap alatt. Ez már szerintem egy önmagában is érdekes alapszituáció, de Verne zseniálisan felturbózza még ezt is. Először is már a kezdet kezdetén csavar egyet a sztorin, ugyanis itt nem csak egy gazdag különc hóbortos utazásáról van szó. Az egész dolog fogadásból történik. Vagyis ahhoz, hogy Mr. Fogg ne jusson koldusbotra, körül kell utaznia a Földet 80 nap alatt. Na most a fogadás tényéből sejthető, hogy ez a nyolcvan nap épp csak, hogy elég ennek a nagyszabású tervnek a véghezviteléhez. Vagyis bármiféle késedelem súlyos következményekkel járhat. És bizony lesznek késedelmek. De ezen túl is számíthatunk azért izgalmakra. Jönnek-mennek majd az útitársak, különféle incidensekbe kerülnek a szereplők, néha együtt, néha külön-külön. Szóval tele van a történet nem várt fordulatokkal. És akkor már nem is említem a fogadás apropóját, amiről én nem is gondoltam volna, hogy végig kíséri az egész történetet, de még ez is adott egy extra csavart a dologhoz.

Kicsit aggódtam az elején, hogy tényleg csak végig rohanjuk a Földet, és semmi ismeretterjesztő jellege nem lesz a könyvnek, ellentétben az Utazás a Föld középpontja felé című művel, de Verne ezt a részt is zseniálisan megoldotta. Szóval bármennyire is ég majd a főszereplőkkel együtt a talpunk alatt a talaj, azért mindig megtudunk ezt-azt az adott helyszínről, ahol épp járművet váltunk. Sőt, néha épp maga a jármű lesz az érdekesség.

Nincs túl sok szereplője a könyvnek, de az a néhány mind imádnivaló. Szerettem és elmondhatatlanul irigyeltem is Mr. Fogg hidegvérét. Semmilyen akadály nem tudta letaglózni. Ha adódott valami hátráltató tényező, ő mindig a megoldást kereste, mégpedig azonnal. Egy cseppet sem állt meg bánkódni vagy kétségbeesni. Azt mondjuk nem értem, hogy tudta Passepartout-t, az inasát elviselni, mert ő meg épp az ellentéte volt. Heves érzelmek egész skáláját mutatta be, és egyéb, „elfogadhatatlan” tulajdonságokkal is rendelkezett. Azért írtam, hogy elfogadhatatlan, mert bizony nem egyszer éppen ő volt az, aki hátráltatta a gazdáját az előrejutásban. Viszont ő volt az is, akin keresztül valamennyire megismerhettük az egyes állomásokat. Mrs. Auda nem sok vizet zavart, viszont dicséretre méltó, ahogy nő létére állta a sarat Fogg mellett. Habár tulajdonképpen nem sok választása volt. És végül ott van Fix, akiről nem árulhatom el, hogy pontosan kicsoda és milyen szerepe van a történetben, de ő volt számomra a legszórakoztatóbb.

A történet egyetlen szépséghibája, hogy a lezárása számomra egy kicsit hiteltelen volt. Persze tudom, ez egy fikció, de amikor van egy tűpontos főszereplőnk, aki annyira precíz, hogy egyszerűen mindig mindent tud, azzal én nem tudom sajnos összeegyeztetni az „apró bakikat”.

Összességében ismét egy zseniális könyvet olvashattam Gyula bácsitól, és azt hiszem, van még könyve a listán, amit természetesen izgatottan várok. Gyanús, hogy új kedvenc íróm lett. 😊

Itt egy újabb karakter, maga Phileas Fogg, aki imád whistezni… 😊 Most már tényleg meg kellene ismerkednem ezzel a játékkal.

 Mennyire vagy hidegvérű, ha a céljaid eléréséről van szó?

„A legrövidebb idő is mindenre elég, ha jól felhasználjuk.”

„Én mindig útra kész vagyok!” – Ezt akár én is mondhattam volna. 😊

„Úgy látom, ha újat akarunk látni, nem is rossz dolog az utazás.”