A formabontás művészete | Anne Bronte: Wildfell asszonya

 

Utolsó kiadás: 2012, Lazi Kiadó

Mindhárom Bronte (továbbra sincs megfelelő e betűm, sajnálom) nővértől egy-egy könyv szerepel a listán. Míg Charlotte Jane Eyre-je lenyűgözött és kedvenc lett a maga páratlanul romantikus nemében, addig Emily története, az Üvöltő szelek annyira nem az én ízlésemnek való volt, hogy végig sem olvastam, ami pedig nálam nagy szó! Így hát izgatottan vártam, mire jutok majd Anne regényével. Most azonban nem árulok el előre semmit, lássunk inkább!

A bejegyzés címe már akkor megfogalmazódott bennem, amikor az 1001-es könyvben elolvastam a vonatkozó leírást. (Van, hogy a könyv előtt olvasom el, van, hogy utána.) És bár azt kell mondjam, ha ragaszkodtam volna az akkor megfogalmazódott elvárásaimhoz, keserű csalódásban lett volna részem, de ez a történet „sajnos” annyira jó volt, hogy képes voltam mindentől elvonatkoztatva a maga helyén kezelni. (Legalábbis így hiszem.)

Mint oly sok esetben, most is úgy érzem, hogy képtelenség spoiler nélkül beszélni erről a könyvről, de azért igyekszem nem mindent elárulni.

A könyv félig levélregény, félig pedig egy napló töredéke. Egész pontosan az egyik főszereplőnk, Gilbert Markham barátjának és sógorának írott levelei foglalják keretbe a másik főszereplő, Helen Huntingdon naplórészletét. A szóban forgó napló, ha jól emlékszem, körülbelül hat év eseményeit öleli felé, tehát ne becsüljük alá.

Gilbert leveleiből nekem az volt az érzésem, hogy a könyv cselekménye után tájékoztatja barátját az eseményekről. Az elején visszaviszi barátját és az olvasót is egészen addig a pontig, amikor is megismerkedik az ódon, wildfelli udvarházba beköltözött, titokzatos, ám hideg szépséggel, Mrs. Grahammel és kisfiával, Arthurral. Hosszas huzavona után Gilbertnek sikerül valamennyire feltörni Mrs. Graham jégszívét, ám a nő félreérthetetlenül tudtára adja, hogy bármennyire akarná ő is, nem lehetnek együtt. Állítását pedig azzal támasztja alá, hogy átadja Gilbertnek a naplóját, amiből megismerjük egy gyönyörű, ám kezdetben túlontúl naiv lány történetét.

Mrs. Grahamet, pontosabban akkor még Helent módos rokonai veszik a szárnyaik alá, és igyekeznek egyengetni az útját, ahogy akkoriban már a fiatal lányok útját egyengették, azaz hogy igyekeznek megfelelő férjet találni számára. Ő azonban maga akar választani, és hamar bele is habarodik egy férfiba, akiről a legjobb, ami már akkor is elmondható volt, hogy megmentette Helent más férfiak kéretlen közeledésétől. A lányt elvakítja a szerelem, és észre sem veszi, hogy a vesztébe rohan. Ám igen korán (de nem elég korán!) szembesül vele, hogy melléfogott, mégis úgy érzi, kötelessége, hogy úgy mondjam, megfőzni, amit evett. Amiben persze egy pontig igaza is van, de azért mindennek van határa! És ezt a határt ez az ártatlan és naív nő a XIX. század derekán meglátta. És amikor meglátta, akkor felállt, és azt mondta, hogy most már elég legyen ebből, mert ez már mégsem járja! El tudjátok képzelni, mekkora arculcsapás lehetett ez abban a korban? Hogy egy nő, akit egyértelműen önálló akarat nélküli lénynek tekintettek, kezébe merte venni a sorsát. És átváltozott a titokzatos Mrs. Grahammé. Ennél formabontóbb történet kevés akadt eddig a kezembe.

Felemelő volt azt olvasni, hogy egy nő kiállt a maga igazáért akkor, amikor ebben az ég világon senki nem támogatta (vagy legalábbis elenyészően kevesen). Felemelő volt azt olvasni, hogy minden bátorságát összeszedve mert lépni. Még ha nem is magáért (vagy talán csak magának nem merte ezt bevallani), hanem a gyermekéért, de akkor is. És mindez azért volt talán olyan felemelő, mert a legvégsőkig küzdött az ellen, hogy olyan botrányos lépésre szánja el magát, amire végül is elszánta. Ám amikor betelt a pohár, mégis kész volt kérdés nélkül rászánni magát a szükséges lépések megtételére.

Helent kezdettől fogva egy jóravaló, kötelességtudó teremtésnek ismerhetjük meg. És azt hiszem, a hősiessége is épp ebből fakad, mármint a kötelességtudásából. Mert azzal, hogy anya lett, és felelősséget vállalt egy másik emberi lényért, egyszeriben kötelességévé vált, hogy megóvja a fiát mindazoktól a szörnyűségektől, amiket az apja szabadít(hat)ott rá. Mindezen túl pedig két piszok nehéz és gyötrő helyzetben is rendkívül hősiesen viselkedett. Kétszer is csalódás érte ugyanis a szerelemmel kapcsolatban, mégsem adta fel az életbe vetett reményt, és nem mellesleg gyönyörűen és szívszorítóan írt ezekről a helyzetekről.

A bejegyzés elején azt írtam, hogy csalódás is érhetett volna, a nagy könyv ugyanis jóval több mocsokságot írt Arthur Huntingdon (mármint az idősebb) számlájára, mint amennyi számomra kiderült a regényből. Ott ugyanis fizikai bántalmazásra is célozgattak, amire emlékeim szerint a könyvben nem került sor, csakis verbálisra. De tulajdonképpen egyik sem rosszabb a másiknál, mindkettőtől szabadulni kell!

A főszereplőkön túl a mellékszereplők is mind nagyon jók voltak, mind a levélbeliek, mind a naplóbeliek. A levelekben megjelenik még Gilbert anyja és testvérei, Gilbert korábbi szerelme, Eliza, aki számomra egy meglepően érdekes karakter volt, valamint ott találkozunk először a titokzatos Mr. Lawrence-szel, akit a titokzatossága miatt sajnos súlyos atrocitás ér. J A naplóban pedig találkozunk Helen két elbűvölő barátnőjével, Millicenttel és Estherrel, valamint Arthur barátaival, akik közül néhányan szintén tartogatnak meglepetéseket.

Ami a történet végét illeti, talán furán fog hangzani, de én egy szemernyivel szomorúbb befejezést is el tudtam volna képzelni. Ugyanakkor Helen igazán kiérdemelte a boldogságot, távol álljon tőlem, hogy elvitassam tőle.

Én azt mondom, mindenképp érdemes megismerkedni a legfiatalabb Bronte nővér eme művével, mert általa egy újabb csodálatos és tiszteletre méltó nőt ismerhetünk meg. Egy olyan nőt, aki még a XXI. században is követendő példa lehet. A bátorsága, az állhatatossága és a kötelességtudata lenyűgözőek. És ugyanez igaz magára az írónőre is, mert egy ilyen történetet kiadni abban a korban, már-már azt mondhatnánk, hogy elvakult merészségre vall.

Te hagynád, hogy a rokonaid beleszóljanak a párválasztásodba?

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.”

„…miért kell mindig megkapnunk, amire vágyunk? Az ilyesmi a legkülönbeket is elrontja, nem igaz?”

„A halál bármikor eljöhet értünk; s jó, ha úgy élünk, hogy ezt mindig szem előtt tartjuk.”

NOHUN #33 George és Weedon Grossmith: Egy senki naplója

Az ehavi NOHUN részben George és Weedon Grossmith Egy senki naplója (Diary of a Nobody) című regényével ismerkedünk meg egy kicsit. Elöljáróban már le is lövöm a könyv érdekességét: a regény olyan zseniálisan szórakoztató művek előfutára és ihletője volt, mint a Bridget Jones naplója vagy a fiataloknak szóló Adrian Mole sorozat (ami bár egyértelműen nem olyan ismert, mint a Bridget Jones, én azért imádtam J).

A főhős egy teljesen átlagos hivatalnok, Charles Pooter, aki mégis úgy érzi, hogy az élete annyira fontos, hogy érdemes minden pillanatát megörökíteni, ezért naplóírásba kezd. A regény fő momentumát a humor adja, amely abból fakad, hogy Pooter vaskalaposan ragaszkodik az illemszabályokhoz, de a betartásukat valami véletlen mindig megakadályozza, és ebből számtalan vicces jelenet születik. Ugyanakkor a regény ezen túl menően bemutatja még a (brit) osztályrendszer működését és a középosztály sznobizmusát.

Talán első olvasásra nem tűnik ez a történet egy nagy durranásnak. De gondoljunk csak bele, miről is szól a Bridget Jones vagy az Adrian Mole könyvek. Naplók, melyek egy teljesen átlagos főszereplő teljesen átlagos életét mutatják be. A történelem folyamában ők senkik, ugyanakkor mégis valakik, hisz a világ csupa ilyen „senkiből”, átlagemberből áll össze, és rendkívül szórakoztató hozzánk hasonló emberek sorsával megismerkedni. Tanulhatunk a hibáikból, szórakozhatunk a ballépéseiken, ötleteket meríthetünk a megoldásaikból. Én kíváncsi lennék erre a könyvre.

Inkább átlagembernek vagy inkább kiemelkedő egyéniségnek tartod magad?

Források itt, itt és itt

Felvilágosító óra | George Eliot: Adam Bede

 

Legutolsó kiadás: Európa, 1978

Végül mégis valami rajtam kívül álló hatalom abba az irányba terelt, hogy belefogjak a Bede Ádámba. Pedig mind a címe, mind a kiterjedése (majdnem kétezer oldal e-könyvben – innen ti is ingyenesen és legálisan letölthetitek) elég elrettentő volt, mégis hívogatott valamiért, én pedig engedtem ennek a hívásnak. És elöljáróban el is árulom, hogy nem tettem rosszul.

Röviden a történetről. A főszereplőnk nem túl meglepő módon Bede Ádám, akiről már az első oldalakon megtudjuk, hogy jámbor, egyszerű ember és remek munkás. Az egyetlen hibája, hogy egy olyan lányba szeret bele, aki egyáltalán nem hozzáillő. Ez a lány Hetty Sorrel, egy gazda nevelt lánya, akit viszont csábít a pompa és a fényűzés, ezért könnyűszerrel engedi, hogy a földesúr unokája, Arthur Donnithorne tegye neki a szépet.

A cselekmény hármuk körül szövődik, méghozzá egy darabig igen szépen, Láthatjuk a nemes Arthurt, ahogy érzelmeivel viaskodik, mert valahol mélyen tudja ő, hogy nem helyes, amit Hetty-vel tesz. Aztán Ádám belső gondolatvilága tárul fel előttünk, amikor véletlenül felfedezi a tiltott kapcsolatot, és a maga módján igyekszik tulajdonképpen mindkét érintett félnek segíteni. És már-már úgy tűnik, hogy minden egyenesbe is jön, amikor teljesen váratlanul kiderül, hogy Hetty és Arthur kapcsolata jóval továbbment annál, mint amit korábban láthattunk belőle. Ez pedig megpecsételi Hetty sorsát.

Az, hogy nem kaptunk szaftos jeleneteket az együttlétükről, egyáltalán nem lepett meg. Az viszont már kétségesnek tűnt fel, hogy még célozgatást is a legutolsó pillanatban kaptunk. Az azonban kétségtelen, hogy egy olyan súlyos problémával kerülhetünk szembe ebben a könyvben, amit véleményem szerint az emberiségnek azóta sem sikerült megoldania. Mert máig nem sikerül következetesen továbbadnunk azt az egyszerű alaptételt a következő generációnak, hogy amennyiben az ember gyereke egy ellenkező neművel létesít nemi kapcsolatot, akkor a nőnemű fél teherbe eshet. És ez egyáltalán nem riogatás, csupán egy egyszerű tény.

Azért persze mára jócskán javult már a helyzet a témában, de ez a könyv tökéletesen bemutatja azt, hogy jár az a nő, aki nincs tisztában ennek a ténynek a jelentésével.

A könyv egyértelmű pozitívumai közé sorolható viszont az, hogy nem csak Hetty bűnhődik meg a ballépéséért, hanem Arthur is kiveszi a részét a szenvedésből, méghozzá önként és dalolva, mert tudja, hogy ez a helyes. Ez persze kevésbé volt meglepő annak alapján, ahogy Arthurt kezdettől fogva megismertük. Sokkal inkább meglepő volt az, hogy meddig merészkedett el Hetty-vel. Én a végsőkig meg voltam győződve róla, hogy ők csak titkos dolgokat suttogtak egymás fülébe, fogták egymás kezét és csókolóztak. Persze a fellobbanó szenvedély könnyen elragadja a fiatalokat.

A történet további érdekessége, hogy a helyzethez képest happy enddel zárul. Egy különös és meglepő happy enddel. Legalábbis én sosem gondoltam volna, hogy ilyen irányt fognak venni az események, mint amit végül vettek. Egy részről örültem neki, másrészről viszont felettébb hihetetlennek tűnt.

A végkifejlet kapcsolatban van a könyv egyetlen olyan karakterével, akiről egy percig sem tudom elhinni, hogy létezhet. Ez pedig Seth, Ádám testvére. Mindenki más annyira hétköznapi abban az értelemben, hogy ugyanúgy itt lézengenek napjainkban is a világban, mint Eliot korában. De Seth annyira túlontúl jámbor lelkű volt, pedig három komoly törés is volt az életében. Először is az anyja nyíltan kifejezte irányába, hogy a bátyját sokkal többre tartja, mint őt. Lisbeth-et, az anyát egyéb más okokból is elég gusztustalannak tartottam, de a Seth-tel való kapcsolata volt benne a legrosszabb. Másodszor beleszeretett egy nőbe, aki viszontszerette őt, de nem szerelemmel, inkább testvéreként gondolt rá. A harmadikat nem mondom el, mert akkor elárulnám azt a bizonyos happy endet, de higgyétek el nekem, az is elég borzasztó lehetett. Seth viszont mindhármat zokszó nélkül elfogadta. Talán én vagyok túl temperamentumos ember, de ezt nehezen tudom elhinni. Hogy az embert a hozzá legközelebb állók bántják meg, és ez ellen egy szemernyi rossz érzése nincs, ez számomra teljesen hihetetlen.

A címre egy pillanatig visszatérve, ez egy remek történet ahhoz, hogy ennél sokkal izgalmasabb címet lehessen neki találni. Az viszont szerintem vitathatatlan, hogy Ádám volt a legkiválóbb főszereplő, akit az író csak választhatott. Mert akár Hetty, akár Arthur szemszögéből láttuk volna az eseményeket, fele ennyire sem lett volna szívbemarkoló, mint így, hogy egy jó ember meg nem érdemelt szenvedését követhettük nyomon.

A fő témán kívül pedig további hasznosságokat is felfedezhetünk a sorok között, mint hogy az életben a tettek visznek előre, és nem elég, ha csak elképzeljük a kívánt dolgokat; hogy minden eseményből le kell vonnunk a tanulságokat, különben újra és újra ugyanazokat a baklövéseket fogjuk elkövetni, viszont leragadni sem szabad egy problémánál; illetve hogy muszáj a világ farkastörvényei szerint cselekednünk, mert úgy jutunk a legtovább.

Összességében a könyv némileg túlírt volt, annak ellenére is, hogy Eliot mesés képeket tud az olvasó elé festeni. Ugyanakkor egyrészt nekem mostanában feltűnően jól esik a nyugalmas, vidéki emberek közt forgolódni. Másrészt pedig ha nem hagyjuk magunkat elveszni a leírásokban, akkor értékes gondolatokat olvashatunk ki a sorok közül, amelyekre, úgy hiszem, feltétlenül szükség van a boldoguláshoz.

Az egyik főbb szereplőnk - Dinah Morris, Seth szerelme - személyében egy metodistát üdvözölhetünk. A metodistákkal korábban a Humphry Clinker kalandozásaiban találkoztunk. Dinah Humphry mellett egy újabb laikus igehirdető.

Te szóvá tennéd egy ismerősödnek/barátodnak/családtagodnak, ha helyteleníted a romantikus kapcsolatát?

„Mindössze huszonhárom éves volt, és most tanulta meg, mi a szerelem – az az imádat, amellyel egy fiatal férfi egy olyan nőnek áldoz, akit nagyobbnak és jobbnak ismer el magánál.”

„A családi hasonlóság gyakran mély szomorúságot rejt. A természet, a nagy tragikus drámaíró, csonttal-izommal összefűz, de gondolkodásunk finom szövevényével szétválaszt…”

„De azt az asszonyok a legritkább esetben tanulják meg, hogy dühös vagy részeg férfihoz ne szóljanak.”

„Amikor a halál, a nagy Békítő eljön, sohasem gyengédségünket bánjuk meg, hanem szigorunkat.”

„A halottaink sohasem halottak addig, amíg el nem feledjük őket: sérthetők, sebezhetők, tudnak megbánásunkról, annak égető fádalmáról, hogy a helyük üres marad, mindazokról a dédelgetésekről, melyeket egykori jelenlétük apró emlékeinek juttatunk.”

„Semmi sem elviselhetetlen, amíg az ember dolgozni képes…”

„…nincs jobb annál, mint ha az ember elintézi magában, miről kell az életben lemondani.”

„De nem hiszem, hogy a klasszikusok ismerete sürgető igény egy vidéki úr számára; amennyire én meg tudom ítélni, jobban teszi, ha a trágyák minőségében jártas.”

„Nem vagyok biztos benne, hogy az emberek azokat kedvelik leginkább, akik megpróbálnak a hasznukra lenni.”

„Mikor méltatlankodásunkat alázatos csend fogadja, hajlamosak vagyunk rá később, hogy a kétség tüskéit érezzük a magunk nagylelkűsége, sőt igazsága iránt; hát még mennyivel inkább így van ez, amikor bosszúságunk tárgya elvonult az örökké tartó csendességbe, és utoljára láttuk arcát a halál szelíd alázatában.”

„Minden szenvedély erővé alakul, amikor egyéni sorsunk szűkös keretein túláradva jobb kezünk munkájává lesz, jobb kezünk fortélyává vagy gondolataink nyugodt, teremtő tevékenységévé.”

„Én úgy vélem, az előnyt e világban azok kapják, akik adják…”

„…amíg az ember kezét-lábát mozgatja, a férfinépség azt gondolja, nincs semmi baj.”

„Elmés filozófusok talán azt mondják önöknek, hogy a gőzmozdony feladata ráérő időt teremteni az emberiségnek. Ne higgyenek nekik: csak űrt támaszt, helyet a mohó gondolatok számára.”

„…némely ember nyelve olyan, mint az óra, amelyik egyre csak üt, de nem azért, hogy jelezze az időt, hanem mert valami elromlott a belsejében…”

Mérföldkő #2 | Tapasztalataim 100 könyv tükrében 2.

 

A múlt héten már kicsit összefoglaltam a projekt során szerzett tapasztalataimat. Felállítottam bizonyos kategóriákat aszerint, hogy milyen hatással voltak rám a könyvek, és láthattuk, mennyire sokszínű és szerteágazó a paletta. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy koránt sem lehet egyöntetűen kijelenteni, hogy van 1001 könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia. Nekem is volt számtalan olyan mű, amely vagy nem hagyott bennem mély nyomot vagy egyáltalán nem tetszett. Ezzel viszont még nincs vége a tanulságoknak. Ma egy más oldalról szeretném összegezni az olvasmányélményeimet.

Kezdettől fogva fontos volt számomra, hogy amennyire csak lehet, időrendi sorrendben olvassam a könyveket. Úgy gondoltam, ez is ad majd egyfajta összehasonlítási alapot. Illetve így nyomon követhetem majd a világ változásait. És persze tettem azért út közben számtalan kitérőt, mégis azt mondhatom, nagyrészt tartottam az „ütemtervet”. És ezáltal úgy érzem, egy fantasztikus időutazáson vehettem részt.

Láttam a világ fejlődését, és szédítő volt. Láttam karddal, majd pisztollyal harcolókat. Láttam gyalog, lóval, lovas kocsival majd vonattal közlekedőket. Ott voltam a világ felfedezésénél (konkrétan például Afrika körbehajózásánál). Jártam a gyarmatokon, megismerkedtem némileg az indiánok és a rabszolgák életével is. Testközelbe kerültem járvány sújtotta területekkel, és szerencsésen megmenekültem a főhősökkel együtt. Tanulmányoztam különféle vallásokat, szokásokat, jogrendszereket. A világ sok helyén jártam, és sok ismerőst szereztem.

Egyszóval ez egy fantasztikus utazás volt téren és időn át, és továbbra is azt tudom mondani, hogy abszolút megérte. De ahogy egy világ körüli hajóút sem való mindenkinek, úgy ez az időutazás sem. Fel kell mérni az eszközeinket, a forrásainkat, a hajlandóságunkat és az időnket, és mindezeket mérlegelve kell döntenünk arról, hogy belevágunk-e.  Akit nem különösebben érdekel a világ múltbéli változása, az például úgy gondolhatja, hogy teljesen felesleges belevágnia. Van viszont egy tényező, amit gyakorta elfelejtünk számításba venni. Ez pedig nem más, mint maga az ember.

A legtöbb könyv, amit a projekt során olvastam, e világban játszódott, és valós cselekménnyel bír. (Itt a valóst úgy értem, hogy a leírt dolgok megtörténhettek, nem mondanak ellent semmilyen természeti törvénynek.) És a főszereplők emberek voltak. Kitalált figurák persze, de bizonyos értelemben ugyanolyan hús-vér emberek, mint te meg én. És a legérdekesebb megfigyelést éppen az emberekkel kapcsolatban tettem. Mégpedig azt, hogy bárhogy is változott a világ körülöttünk, mi, az emberek mégsem változtunk egy szemernyit sem. Elemi szinteken ugyanazok a dolgok mozgatnak meg minket, ugyanazokat a hibákat követjük el, ugyanazok a dolgok motiválnak vagy épp kárhoztatnak bukásra. És ezt az évszázadokon átívelő állandóságot én nagyon érdekesnek találom. Furcsa és hihetetlen egyszerre.

Ugyanakkor épp az embereknek ez az állandósága az, ami hihetetlen erővel tölti meg a könyveket. Mert erre az állandóságra alapozva minden történetből tanulhatunk. Még a legunalmasabb, a legbosszantóbb könyvben is felfedezhetünk valamit, egy aprócska dolgot, amin elgondolkodhatunk, és ami akár még az életünket is megváltoztathatja.

Ennek a fantasztikus dolognak a felfedezésével egy időben pedig szeretnék egy kis újdonságot bevezetni a blogra. A jövőben minden könyves bejegyzésben találtok majd egy „Kedves naplóm / Journaling” szekciót egy kérdéssel.

A journaling vagy naplóírás egy nem túl bonyolult technika, ugyanakkor nagyon hasznos. Ha csak úgy általában írsz a napodról esténként egy oldalt vagy csak pár sort, már az is segít kitisztítani a fejedet, és nyugodtabban fogsz aludni. De ha célzott kérdésekre próbálsz írásban válaszolni, az nagyban segíti az önismeretet. Írásban (főleg kézírás esetén) az ember összeszedettebb, van ideje átgondolni a dolgokat. És ez az átgondolás sokszor érdekes válaszokhoz vezet(het).

Én magam is épp most igyekszem a napi rutinom részévé tenni a naplózásnak ezt az irányított, elmélkedős formáját, és arra gondoltam, talán mások is kedvet kapnának a csatlakozáshoz.

A kérdést mindig az aktuális könyv fogja ihletni, mégis annyira általános lesz, hogy mindenki el tud majd rajta gondolkodni, és a saját életére tudja vonatkoztatni. A feladat pedig nagyon egyszerű. Egy füzetbe egy tollal le kell írni a válaszod a kérdésre. De nem csak úgy oda kell firkantani valamit sebtiben, érdemes időt szánni rá. Én tíz percet tűztem ki magamnak. És nem kell túlgondolni. Ennek a fajta írásnak épp az a lényege, hogy előbb kell leírni a gondolataidat, mint hogy az agyad cenzúrázhatná őket. Mert így fog napvilágra kerülni az igazság.

A dolognak rengeteg pozitívuma van. Először is csupán tíz percről van szó, amit szerintem mindenki el tud különíteni magának. Reggel tíz perccel előbb kelsz, az azért nem olyan nagy érvágás. Vagy lefekvés előtt még leülsz az asztalhoz tíz percre. Nem kell hozzá semmilyen extra felszerelés, vagyis bármikor el tudod kezdeni, nem kell arra várnod, hogy mikor jutsz el a boltba (ami nálunk például Németországban még mindig nem egyszerű). Ugyanakkor ha füzet és/vagy írószermániás vagy (mint én), akkor ez egy remek lehetőség, hogy a régóta parlagon heverő, gyönyörű borítójú jegyzettömböddel és a soha nem használt, ám igen tetszetős töltőtolladdal kezdj végre valamit. J Nem kell ismerned az aktuális könyv tartalmát, vagyis ha nincs kedved 600 oldalnyi csöpögős romantikán átrágnod magad, az sem lehet akadály. (Igyekszem majd a lehető legáltalánosabban megfogalmazni a kérdést, vagy adok hozzá némi magyarázatot.) Valamint semmilyen előismerettel nem kell rendelkezned. Csak magadra, a véleményedre, a világlátásodra, a múltadra, az emlékeidre, a vágyaidra, a céljaidra van szükség.

Kezdésként álljon itt az első kérdés:

Miért szeretsz (vagy éppen nem szeretsz – adjuk meg mindenkinek a lehetőséget J) olvasni?

Banális kérdésnek tűnik, tudom, de ne feledd, tíz percen át írni erről a pofonegyszerű témáról talán nem is annyira pofonegyszerű. Csak akkor tudod meg, ha kipróbálod. J

Ha itt vagy, és belevágsz velem, örülnék, ha küldenél egy jelet: egy hozzászólást, egy lájkot, füstjelet, baglyot vagy amit jól esik. És ha a válasz során valami érdekességre bukkannál, kérlek, ne habozz megosztani velem, velünk akár itt hozzászólásban, vagy Facebookon vagy Instagramon.