Bosszúálló Angyal I. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja I-II.

Idén nem készültem kifejezetten Halloween-i bejegyzéssel, mert tavaly óta nem sok ide passzoló könyvet olvastam. Sőt, szerintem igazából egyet sem. De azért aki kíváncsi a tavalyi összeállításra, itt elérheti.

Bizonyos értelemben a ma (és a következő hetekben) tárgyalt könyv is ijesztő, de erről majd később…

Aki rendszeresen látogatja a blogot, észrevehette, hogy jó ideje már az aktuálisan olvasott könyvnél a Monte Cristo grófja szerepel. Még szeptember közepe táján kezdtem el olvasni, így akartam hangolódni a nyaralásra. A történet ugyanis, legalábbis az eleje mindenképp, olyan helyeken játszódik, ahová én is ellátogattam. Főként ezért esett a választásom erre a könyvre, de egyébként is régóta terveztem már az elolvasását. Szerintem legalább tizenöt éve…

A dolog úgy áll, hogy annak idején nagymamámmal láttam a könyv alapján készült filmsorozatot Gerard Depardieu főszereplésével, ahol is menthetetlenül beleszerettem az említett férfiú orrába. De a történet is eléggé magával ragadó volt. J El is határoztam azon nyomban, hogy elolvasom, és el is jutottam odáig, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból. Hazavittem mind a négy(!) kötetet, ami egy darabig csücsült a polcomon, amíg le nem járt a kölcsönzési határidő, akkor visszavittem, és azon túl mindig csak gondoltam rá, hogy majd egyszer tényleg ráveszem magam. A nyaralás most épp megfelelő apropót szolgáltatott hozzá, na meg az is, hogy Dumas korábban olvasott könyve, A három testőr mennyire tetszett.

Mivel kicsivel több, mint ezer oldalról van szó, úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést az első két kötetről, ezt olvashatjátok majd most; egyet a második két kötetről, és egy összefoglalót. Ebben és a következő bejegyzésben egyelőre csak a történetre szeretnék szorítkozni, minden másról pedig majd beszélünk az összefoglaló alkalmával.

Tehát történetünk főhőse Edmond Dantes (akinek nem így kell leírni a nevét helyesen, de sajnos nincs megfelelő ékezetes e betűm, sorry), akinek, úgy tűnik, az élete meredeken felfelé ívelőben van éppen. Ki akarják nevezni hajóskapitánynak, és esküvő előtt is áll, de irigyeinek és egy saját végzetes döntésének köszönhetően bebörtönzik, és jó hosszú időre ott felejtik a rettegett If várában. Itt megismerkedik egy abbéval, aki – hogy mindketten elüssék az időt – rengeteg mindenre megtanítja, és a halála közeledtével beavatja Edmondot egy hatalmas kincs rejtekhelyének titkába. Edmond az abbé halálát kihasználva megszökik a szigetről, és felkutatja a kincset, valamint bosszút esküszik azok ellen, akik börtönbe juttatták / hagyták megrohadni a börtönben.

A kincs birtokában, immár felvéve a Monte Cristo grófja címet, és valódi személyiségét gondosan eltitkolva elsőként visszatér Marseille-be, hogy tudakozódjon agg édesapja és szerelme felől, valamint kiderítse, miért is kellett kora felnőttkorát börtönben töltenie. Az édesapját már nem találja életben, a szerelme pedig más felesége lett, így gyakorlatilag jobb dolga nem lévén belefolyik azoknak az életébe, akik az ő sorsát „egyengették”, hogy ő is hozzásegítse őket ahhoz, amit megérdemelnek. Elsőként Morrelt, korábbi főnökét, a hajóstársaság tulajdonosát keresi fel álnéven, és épp a legjobbkor érkezik, Morrel ugyanis őrült nagy bajban van, a csőd szélén áll. Edmond természetesen megmenti őt, amely jeleneten én szanaszét bőgtem magam (és nem ez volt az egyetlen alkalom!). A többiekről, akik szerepet játszottak a sorsa alakulásában, kiderül, hogy Párizsban élnek, ezért Edmond felkerekedik, hogy beássa magát rég nem látott ismerősei közé. De ezt a lehető legagyafúrtabban és a legtávolabbról kezdi, először is különös módon ismeretséget köt egy bizonyos Franz d’Épinay-jal. Ezzel ér véget az első kötet.

A második kötetben Edmond teljesen véletlenül összetalálkozik újdonsült barátjával Franz-cal és annak egy ismerősével, bizonyos Albert de Morcerffel Rómában. Ez az Albert pedig már nagyon is közel van ahhoz a bizonyos tűzhöz, amit Edmond el szeretne érni. Ez az Albert ugyanis nem más, mint Mercedesnek, Edmond egykori kedvesének, és Fernandnak, Mercedes egykori hódolójának és Edmond egyik elveszejtőjének gyermeke. Edmond római tartózkodása alatt szoros barátságot köt a két fiatalemberrel, és ígéretet tesz nekik, hogy fel fogja keresni őket Párizsban, ahol viszonozhatják majd mindazt a sok szívességet, amit ő tett értük Rómában.

Nem sokkal ezután valóban Párizsban látjuk viszont Edmondot, és ott találjuk az egész díszes társaságot is: Mercedest és Fernandot, Danglars-t, Edmond másik elveszejtőjét, aki annak idején Edmond helyett lett hajóskapitány, és az ő családját, valamint azt a Villefort-t (és családját természetesen), aki gondoskodott Edmond bebörtönzéséről, és arról, hogy lehetőség szerint soha ne hagyhassa el If várát. Ó, és Morreléket is itt találjuk, de immáron az idősebb Morrel nélkül. És miután Edmond minden családnál bemutatásra kerül, és mindenhová beédesgeti magát, megkezdődik a bábjáték.

Még Rómában Albert, Franz és Edmond megtekintenek egy kivégzést, és közben a bosszúról és az igazságszolgáltatásról beszélgetve Edmond kifejti abbéli nézetét, hogy a halál és ezáltal a kivégzés is sok esetben nem a megfelelő büntetési mód. És hogy azoknak, akik évtizedes szenvedést okoztak valakinek, hasonlóképpen kellene meglakolniuk. A fiatalok ez ellen úgy érvelnek, hogy a földi igazságszolgáltatás nem támogatja az önbíráskodást, de Edmond rácáfol erre azzal, hogy akinek kellően nagy vagyona van, az mindent el tud intézni. És gyakorlatilag ez is történik a későbbiekben. Edmond minden titokra fényt derít, mindig egy lépéssel mindenki előtt jár, és úgy alakítja az eseményeket, hogy neki jó legyen, aki pedig szerinte rosszat érdemel, annak rossz.

Ez a bejegyzés már így is meglehetősen hosszúra nyúlt, úgyhogy itt zárom is soraimat. Elöljáróban annyit, hogy nagyon tetszik, nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz a végkifejlet, mert már nem emlékszem rá, és nagyon sok mindenről szeretnék írni az összefoglalóban.

Említésre kerülnek Az ezeregy éjszaka meséi, az Emil, avagy a nevelésről és a Candide vagy az optimizmus.

Két helyütt is emlegetik a magyarokat:

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

„A boldogság felé mindenki siet, Danglars úr, mert ha az ember nagyon sokat szenvedett, nem hisz többé a szerencse állandóságában.”

„…csak a szenvedések tanítanak meg valamennyiünket arra a magasztos nyelvre, mellyel Istenhez beszélhetünk.”

„Csak a szükségben aknázzuk ki mindazt, ami lelkünk mélyén van; a puskapor is csak akkor hat igazán, ha csőbe szorítjuk.”

„Egyetlen valóban komoly dolog van a világon és ez a halál…”

NOHUN #15 Karl Philipp Moritz: Anton Reiser

A NOHUN sorozat következő részében azt hittem, hogy Fanny Burney Evelina, avagy egy fiatal hölgy belépése a világba című könyvéről fogok nektek írni, de amikor elkezdtem kutakodni a könyv iránt, kiderült, hogy ugyan 1900-ban, de megjelent magyarul. Beszerezni persze sehol sem lehet egyelőre, de ha könyvről van szó, előttem nincs lehetetlen. Viszont helyette következzen most Karl Philipp Moritz Anton Reisere.

Az író életrajzát összehasonlítva Anton történetével azt mondanám, némileg önéletrajzi ihletésű könyvről beszélünk, mely nagyban hasonlít Goethe Wilhelm Meisteréhez. A könyv négy részből áll, és Anton Reiser életét követhetjük benne. Gyerekként ismerkedünk meg az alacsony származású Antonnal, aki a mindennapi élet küzdelmei elől a fantázia világába menekül. Azért a való világban is alakulgat az élete, ösztöndíjat nyer ugyanis egy olyan iskolába, amit egyébként a családja nem engedhetne meg magának. Viszont lépten-nyomon szembesítik ezzel a ténnyel, és ezelől újfent csak a fantáziái közé vonul vissza. Valamint felfedezi az olvasás nyújtotta örömöket, egy színházi előadás megtekintése után pedig feltett szándéka lesz színésznek állni.

Habár több társulatnál is próbálkozik, első sikereit mégis inkább versírással szerzi. Nem tudja viszont meglovagolni ezt a vonalat, folyton a színészetről és nagy utazásokról ábrándozik. Úgy gondolja ugyanis, hogy ebben a két dologban tudna elszakadni a sorsától, és azzá válhatna, akivé csak akar. Moritz azonban kegyetlenül leszámol saját hősével. A színészet pusztán eszköz lenne Antonnak a gondtalan élet eléréséhez, ilyetén önzőségének „jutalmaképp” pedig nem sikerül egy társulathoz sem bekerülnie. Ahogy pedig anyagi helyzete romlik, úgy tér vissza a régi, jól bevált módszeréhez, az álomvilághoz.

Moritz Anton életét mint elrettentő példát akarja elénk állítani. Az álmodozás nem megoldás, nem visz előre, egyértelműen ez lehet a történet konklúziója. Ugyanakkor Anton társadalmi helyzetének folyamatos kihangsúlyozása némiképp érthetővé teszi a menekülését saját valóságából, ezért az olvasó mégis tud szimpatizálni vele.

Habár az alap témát abszolút fontosnak tartom, szerintem ezt felesleges túlragozni. Van erre egy kedvenc idézetem, mégpedig a Harry Potterből: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.” Nem szükséges ezt szerintem ennél jobban fejtegetni. Úgyhogy így első blikkre azt mondanám, nem mozgatta meg a fantáziámat ez a történet. Viszont adott kontextusban - a Wilhelmmel összehasonlítva, ha lehetett volna választani, én sokkal inkább erre voksoltam volna, mert ennek legalább van valami értelme a Wilhelmmel ellentétben, amely számomra összességében egy totális katyvasz volt.

Forrás:

https://sites.google.com/site/germanliterature/18th-century/moritz/anton-reiser

Születésnapos | Klasszikusok book tag

Megérkeztem a nyaralásból, éppen a blog születésnapjára. Szóval először is hurrá-hurrá, pezsgőbontás, miegymás. Ma hat éve, hogy elindult ez a hosszú, de felettébb izgalmas felfedezőút.

Mint azt láthatjátok, születésnapja alkalmából új dizájnt kapott a blog, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Valamint egy ünnepi, tag-es bejegyzéssel készültem mára, mégpedig a Klasszikusok book tag-et fogom kitölteni, amit itt találtam. Csapjunk is bele.

1. Egy agyon dicsért klasszikus, amit nem igazán szerettél
   Nos, erre a kérdésre az én zsigeri válaszom a Büszkeség és balítélet. Azt hiszem, kétszer olvastam a könyvet. Már elsőre is elég későn tudtam rászánni magam, szerintem már a gimin is túl voltam. Ekkor szívből utáltam az egészet. Másodjára pedig a blog miatt olvastam újra, ekkor épp jó kedvemben kapott el, mert egész jó élményként maradt meg ez a második találkozás, de azért kedvenc sosem lesz belőle.
    
2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol
   Nem tudnék kiemelni egyet sem, bármelyik korról szívesen olvasok.
    
3. A kedvenc tündérmeséd, ami számodra már klasszikusnak számít
   Ez is egy nehéz kérdés, mert van kedvenc mesém, de azt éppen nem mondanám tündérmesének. Viszont abszolút egy olyan sztorit dolgoz fel, ami engem nagyon érdekel: Amerika felfedezését, az őslakosok és az európaiak konfrontációját. És ebből, azt hiszem, már nem is volt olyan nehéz kitalálni, hogy a szóban forgó mese a Pocahontas.
    
4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál
   Na, ide aztán lehetne sorolni ezernyit, hiszen még nagyon az elején vagyok a klasszikusok felfedezésének. De ami mostanában leginkább foglalkoztatja a fantáziámat, az a Moby Dick. Valamiért úgy érzem, hogy ez a könyv nekem nagyon tetszeni fog, és újabb kedvencet avatok.
    
5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amiket el szeretnél olvasni
   Nos, azt már nem merném megkockáztatni, hogy idén öt még sorra fog kerülni, de mondjuk azt, hogy a közeljövőben a következők lesznek várhatóan terítéken: Üvöltő szelek, Hiúság vására, Moby Dick, Örökösök és A hétormú ház.
    
6. Egy olyan kedvenc könyved/könyvsorozatod, aminek egy klasszikus az alapja
   Ezt a kérdést passzolnám. Vannak kedvenc klasszikusaim és kedvenc nem klasszikusaim, de nem hinném, hogy a nem klasszikusok közül bármelyiknek is klasszikus lett volna az alapja. Sőt, egyáltalán, nem gondolnám, hogy olvastam valaha olyan könyvet, aminek klasszikus lett volna az alapja.
    
7. A kedvenc filmed/sorozatod, aminek egy klasszikus az alapja, vagy a kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásod
   A kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásom a 2011-es Jane Eyre. Nem azt mondom, hogy tökéletes, de számomra elementáris erővel bírtak benne a zenék, a film lezárása, a főszereplők is el lettek találva, és nagyjából könyvhű is, persze jócskán lerövidítve, de megőrizve a lényeges részeket.
   Egyébiránt nem nagyon szeretek klasszikusokat tévében nézni, inkább olvasom őket. Azt meg kifejezetten utálnám, ha ugyanabból a klasszikusból meg kellene néznem az összes adaptációt. Számomra ez értelmetlen. A fentebb említettet is csak egy barátnőm kifejezett kérésére néztem meg, és véletlenül pont totál beleszerettem. J
    
8. A legrosszabb klasszikus adaptáció
   Szerintem a fent említett Jane Eyre adaptáción kívül még nem is láttam mást életemben, úgyhogy erre a kérdésre nincs válaszom.
    
9. A kedvenc klasszikus kiadásod, amit még gyűjtesz is
   Nem vagyok egy gyűjtős típus, pedig vannak tényleg gyönyörű kiadások. De amikor egy könyvről tudom, hogy biztosan nem fogom újraolvasni (és az újraolvasás híve sem vagyok igazán, úgyhogy ez a könyvek 98%-ára igaz), akkor feleslegesnek tartom beszerezni őket bármilyen más kiadásban azon kívül, ahogy már egyébként is megvan, legyen bármennyire szép is az új. (Példának okáért most odavagyok az új Harry Potter kiadásokért, de mivel nekem megvan az egész sorozat, nem fogom újra megvenni őket.) Azért van egy klasszikus sorozat, amit tényleg gyönyörűnek találok, ez pedig nem más, mint a Penguin’s Clothbound Classics. Gondolkodom is rajta, hogy egyetlen egy darabot, amit még nem olvastam, majd beszerzek belőle.
    
10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz
    Ennek nemrégiben egy egész bejegyzést szenteltem, amit itt találtok, és csak ismételni tudom magam. Ha pedig végképp egyet kellene kiemelnem, nem is tudnék, mert rögtön az első ajánlatom az Új Héloise ÉS a Kohlhaas Mihály. Ezekben olyan szereplőkre bukkantam, akikkel vagy nagyon tudok azonosulni, vagy nagyon tudom őket becsülni.
     
11. A kedvenc klasszikusod
    Ide is van egy zsigeri válaszom, bár azóta már jócskán bővült a kedvencek köre, és nem is tudok már igazán egyet kiemelni. Mégis azért mondanám ezt, mert ez volt számomra az első klasszikus szerelem. Ez pedig Goethe-nek szerintem a legkevésbé kedvelt könyve, Az ifjú Werther szenvedései. Én imádtam, hogy Werther nem egy nyomulós macsó s*****j, hogy a dühön és a hatalom-/birtoklásvágyon kívül más érzelmei is voltak, amelyeknek hangot is adott. Ezek számomra nem nyálassá és nőiessé tették őt, hanem nagyon is szerethetővé.

Biztonságos drog trip | Virginia Woolf: Orlando

Szolgálati közlemény: akik követik a blog Facebook oldalát, biztos észrevették, hogy a héten nem osztottam meg zenét. Nos, ez azért maradt el, mert szabadságon vagyok, és bevallom őszintén, teljesen kiment a fejemből. Holnap pedig nyaralni indulok, úgyhogy jövő héten sem zene, sem új bejegyzés nem várható. Legközelebb az október 14-ei héten jelentkezem.

Nagyon vártam a találkozást Virginia Woolffal, annak ellenére, hogy semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy modern kori írónő. Mikor anyukám felfedezte a Poket Zsebkönyveket, akkor pedig meg is valósult ez a találkozás. Ez az aprócska, narancssárga kötet elvándorolt hozzám, és mind a mérete, mind a külalakja, mind az írónő olvasásért kiáltottak, úgyhogy azon melegében neki is estem. És úgy jártam vele, mintha csak egy forró kályhának estem volna neki: lepattantam róla, és nem csak az esés fájt, hanem az égési sérülések is.

Mondanám, hogy kezdjünk röviden a történettel, de az ennek a könyvnek nincs. Vagyis van, de annyira elhanyagolható, hogy az rögtön a könyv elején világossá vált, hogy itt nem a cselekményen lesz a hangsúly. Amivel nem lett volna baj, csakhogy számomra nem derült ki, hogy a cselekmény helyett akkor mégis mire kellene figyelnem.

A könyv saját bevallása szerint egy életrajz, mégpedig a címben szereplő Orlando életrajza, aki egy elég zavaros személyiség. Először férfi, utána nő, időnként lefekszik aludni, és egy új évszázadban ébred. Négyszáz éven át ír egy költeményt, aminek végül hihetetlen sikere lesz, és elvileg ez lenne a történet csúcspontja. De hogy lehetne egy olyan történetnek csúcspontja, amely önmagában egy nagy mélypont?

Az internet bugyraiban történt kutakodásaimnak köszönhetően megtudtam, hogy ez a könyv a tudatáram nevezetű írástechnikával készült. A tudatáram technika az emberi személyiséget a tér és az idő viszonylagosságában fellépő tudatállapotok segítségével mutatja be. (Forrás: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=32410 )

Woolf újító szándékkal lépett fel az irodalom színpadára, és kétségtelenül el is ért valamit, elvégre a könyveit klasszikusként emlegetik (ezen kívül további három van rajta az 1001-es listán). Nekem viszont ez az egész könyv olyan volt, mint egy durva drog trip. Vagy hát gondolom, hogy ilyesmi lehet, mert személyes tapasztalatom nincs az ügyben. De abszolút így bírom elképzelni, amikor gőzöd sincs, hogy ki vagy és hol vagy, próbálsz beilleszkedni a helyzetbe, de igazából teljesen lényegtelen, mit teszel és mit gondolsz, mert a következő pillanatban már valami egészen más történik. Megfoghatatlan vagy te is és a világ is.

Az egyetlen dolog, amit én is az írónő érdemei közé tudok sorolni, hogy kétségkívül érdekes témákat érintett, de számomra ez csak érintés maradt. Mert időnként filozofált az élet értelméről meg a nemekről, de se füle se farka nem volt az egésznek. Vagy legalábbis én nem sok értelmeset tudtam kihámozni ebből a szövegből. Sem életrajzként, sem korrajzként nem tudtam értelmezni, és egyáltalában fogalmam nem volt, hogy mit akart elérni, mit akart kifejezni Woolf.

Említésre került Swift: Gulliver utazásai című könyve.

„De ha már alvás, semmi más, nem állhatjuk, és kérdezzük, micsoda fajta alvás ez? Gyógyszer-e, holmi tetszhalál, mely legnyomasztóbb emlékeinket, életünk e nyomorítóit úgy súrolja fekete szárnyaival, hogy letörli érdességüket, s csillogóvá és izzóvá aranyozza mindannyit, a legrútabbat s a legaljasabbat is? Vajon a halál ujjának azért kell időnként érinteni a mi zajgó életünket, nehogy még összeroppanjunk súlya alatt? Úgy születtünk, hogy naponként kell magunkba adagolnunk a halált, különben nem bírnánk tovább az élet fáradalmait?”

„Orlandónak be kellett látnia, hogy a cigány szemében egy herceg csak afféle haramia vagy zsugori, aki pénzt, földet, mindent elszed a javaikhoz nem ragaszkodó emberektől, s utána nem talál ki jobbat, mint hogy háromszázhatvanöt szobát építsen magának, mikor az ember egyben is megvan, vagy esetleg a nélkül is.”

„Talán nincs is erősebb szenvedély az emberi szívben, mint az a ágy, hogy hitünket másokkal is elfogadtassuk.”

„Hogy valaki – gondolta – leessen az árbocról, mert meglátta egy nő bokáját; paprikajancsi módjára kicsípve feszítsen az utcán, csak azért, hogy tessék a nőknek; tudatlanságban tartsa a nőket, nehogy egy nap még kinevessék; megőrüljön akármelyik szoknyába bújt macska miatt, s ugyanakkor a teremtés koronájának tartsa magát. – Magasságos egek! – gondolta -, micsoda bolondot űznek belőlünk – micsoda bolondok is vagyunk”

„Hogy zaj után mélyebb a csend, ezt a tudománynak még be kell bizonyítani. De hogy az egyedüllét nyilvánvalóbb, ha előtte szerelmet vallottak, erre sok nő esküszik.”

„Talán csak abban hihetünk igazán, amit nem látunk.”

„…a költő egyszerre oroszlán és Atlanti-óceán. Az egyik darabokra szaggat, a másik elmerít. Ha kimenekülünk a karmokból, elmerülünk a hullámokban. Egy ember, aki szét tudja rombolni az illúziókat, vadállat és vad áradat egyben.”

„De ne higgyük, …, hogy a lángész … mindig egyenlő fénnyel ragyog, mert hiszen ha így volna, mindent világosan látnánk, közben meg magunk is elégnénk. A lángész munkálkodása inkább a világítótoronyéhoz hasonlít, amely időről időre kibocsát egy-egy fénysugarat, s utána egy ideig homályban marad; a különbség csupán annyi, hogy a lángész sokkal, de sokkal szeszélyesebb megnyilvánulásaiban: mivel hat-hét sugarat is kilövellhet egyszerre …, s utána sötétbe burkolódzik akár egy évre, akár mindörökre.”

„Mert hisz van-e, lehet-e rettentőbb felfedezésünk, mint hogy a jelen időben élünk?”

„…ahányszor megnyílik az idő mélye, s egy újabb másodperc buggyan elő, egyben valami ismeretlen veszedelem is előtörhet vele.”