Felnőttem?! | Lewis Carroll: Alice Csodaországban

 

Legutolsó kiadás: Helikon, 2020

Lewis Carroll történetét ismertem már gyerekkoromból, egy mesegyűjteményben volt meg, amiben színes rajzokkal illusztrálták az eseményeket. Akkor leginkább a krikettezős jelenet maradt meg. Így bár újraolvasás volt, mégis az újdonság varázsával hatott, és meglepő dolgokat hozott magával.

Hogy rögtön lelőjem a poént, a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem tetszett annyira, mint vártam. Csupán 140 oldalról van szó, amiről azt hittem, hogy egy ültömben le is fogom darálni, mégis három napon át szöttyögtem vele. És bevallom őszintén, ezt egy kicsit rémisztőnek találtam. Az jutott eszembe, hogy ennyire fantáziátlan lennék, hogy nem érzem jól magam egy, a valóságtól ennyire elrugaszkodott világban? Végül aztán, azt hiszem, sikerült megfejtenem, hogy mivel nem tudtam én megbarátkozni, viszont miért annyira zseniális gyerekkönyv az Alice Csodaországban.

Mert hogy ez egy mesekönyv, ahhoz kétség sem fér. Számomra legalábbis az. Persze én is olvastam már azokat a feltételezéseket, hogy Carroll betépve/beszívva/beállva írta ezt a könyvet, hogy pedofil volt és hogy mindenféle politikai és társadalmi utalásokat rejtett el a történetben. De ha nem elemezzük túl ezt a könyvet (és miért is tennénk?), akkor kapunk egy zseniális mesekönyvet.

Hogy miért gondolom zseniálisnak? Több okból is. Egyrészt azért, mert fenomenális karakterek vannak benne, a cselekmény viszont nincs túlbonyolítva. Másrészt azért, mert a főszereplővel remekül lehet azonosulni. Alice éppen annyira csapongó, mint a gyerekek, minden apró újdonságra rácsodálkozik, ugyanakkor nehéz tartósan lekötni a figyelmét. Gyerekes(nek tűnő) dolgokon gondolkozik, például hogy hogy néz ki a gyertya lángja, miután elfújták. De azért filozofálgat is a maga szintjén (például hogy ki ő, ha nem ő, mert hogy érzi, hogy megváltozott). Valamint azért is, és igazából ez volt az, ami nekem annyira nem jött be, de nem is vagyok már a célcsoport, hogy az egyes fejezeteket azon túl, hogy Csodaországban játszódnak, nem köti össze semmi. Persze vissza-visszatérnek a szereplők, de tulajdonképpen nincs egy nagy, globális cselekménye a könyvnek, csak minden fejezetben történik egy kis valami. És ez a formátum szerintem a kisebb gyerekeknek sokkal emészthetőbb. Én viszont kivoltam tőle, ezért kellett három nap, hogy befejezzem.

Már-már be is soroltam egyébként a könyvet a nem tetszett és csalódást okozott kategóriákba, de az utolsó két bekezdés megmentette. Ott ugyanis Carroll betett egy felnőtteknek szánt fricskát, vagy legalábbis én annak éreztem. Megmutatta ugyanis, hogy mik voltak az ihlető forrásai, és ezzel tulajdonképpen arra célzott, hogy nekünk, felnőtteknek, mennyire sivár a fantáziavilágunk, mert hiszen mi a levelek zizegését levélzizegésnek halljuk, vagy a tehenek bőgését tehénbőgésnek. Pedig mi mindent ki lehet hozni ezekből! Persze nem kell, hogy felépítsünk magunknak egy komplett mesevilágot. Viszont az nem árt, ha néha más szemmel igyekszünk nézni a környezetünkre. És az sem árt, ha valaki időnként emlékeztet minket erre. Szóval köszönöm, kedves Lewis Carroll, az emlékeztetőt!

Idézetek most nincsenek, viszont ez a könyv is rajta van a 100-as poszteren (ha nem tudod, miről van szó, de érdekel, itt találod a vonatkozó bejegyzésem). Nem voltam meglepve a választáson, bár örülni sem örültem neki. Én kártyalapot választottam volna, a fehér nyuszit vagy a Kalapost.

NOHUN #31 Emilia de Pardo Bazán: Ulloa kúriái

 

Ebben a hónapban a NOHUN sorozat keretein belül Bazán grófnő naturalista regényével, az Ulloa kúriáival (Los pazos de Ulloa) ismerkedünk meg egy kissé. A cím feltehetően a cselekmény helyszínére utal, bár engem kapásból nagyon érdekelne, hogy miért szerepel többes számban a kúria szó.

A cselekmény a források alapján elég egyszerűnek tűnik. Adott egy nehézkes, tudatlan, erkölcstelen, kicsapongó életet élő földesúr, akit egy pap megpróbál jó útra téríteni. Ennek érdekében még az egyik unokahúgát is felajánlja Don Pedro Moscosonak, aki el is vesz egyet közülük, de mivel az lányt szül neki, eltaszítja magától a nőt és a gyermeket is.

Az írónő valószínűleg a földesurak nehézkességét és egyszerű, de erkölcstelennek tűnő értékrendjét akarta szembeállítani a polgári erényekkel és értékrenddel. Nekem azonban ezen túlmenően egy konkrét momentumon akadt meg a szemem. A nagy könyv ugyanis azt írja, hogy a könyv utolsó momentuma, ahogy a pap tíz évvel azután, hogy elhagyta a birtokot, visszatér, és ott találja az unokahúga sírját, valamint a kislányt, aki szegről-végről az ő rokona is, és akit az apja rongyos ruhákba öltöztet. Ellentétben a más nőtől, törvénytelen úton született fiával, akiről látszik, hogy őt szánja a birtok örökösének.

Minden tiszteletem Bazáné, és persze holmi cikkekből az ember nem tudja megítélni, hogy jó-e az adott könyv vagy sem. És azt is készséggel elismerem, hogy bizonyára remek képet festett a korabeli földesurak „működéséről”. És azt is tudom, hogy nem írhatott nyilvánvalóan másról, mint arról, amit maga is látott és tapasztalt. De olyan kár, hogy megint itt egy könyv, amiben arról olvashatunk, hogy a lány gyerekek bár meg se születtek volna. Hát csoda, hogy néha megpróbáljuk megnehezíteni a férfiak életét? Valahogy belénk van ez kódolva genetikailag, hogy meg kell mutatnunk, hogy nem vagyunk feleslegesek.

Forrás itt és itt

Zöld Henrik - Wilhelm Meister tanulóévei összehasonlítás

 

Egy újabb összehasonlításra szántam el magam. (Ha esetleg kíváncsi lennél, a korábbit megtalálod itt.) Ezúttal Goethe Wilhelm Meisterét vetem össze Keller Zöld Henrikjével. Az összehasonlítás alapját pedig két dolog szolgáltatja. Az első, hogy az okosok szerint mindkét regény fejlődésregény. Ráadásul a Zöld Henriket előszeretettel emlegetik egy lapon a Wilhemmel, többek közt a nagy könyvben is. A másik dolog pedig, hogy mindkét történetben a főhős művészi pályára szeretne lépni.

A fejlődésregényben, ahogy azt már a Wilhelm esetében egyszer írtam, a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. És amennyiben ragaszkodunk ehhez a meghatározáshoz, úgy szerintem ez egyik szóban forgó könyvre sem egészen igaz. Persze mindkettőben van fejlődés, de ez pusztán biológiai.

A Wilhelmre azért nem igaz, mert ott a végén a főhősünk egy tökéletes világba jut el, ami ugyebár nem lehetséges. Emiatt pedig sokkal inkább sorolható szerintem az utópiák közé. A Zöld Henrikre pedig azért nem, mert ott a végkifejlet szerintem nem egy fejlődés hatására következik be.

Viszont épp ez a két megállapítás visz el minket egy érdekességhez, tudniillik hogy a két könyv első megjelenése közt (Wilhelm Meister tanulóévei 1795 - Zöld Henrik 1854) csupán 59 év telt el. Ez az 59 év viszont éppen elég volt ahhoz, hogy a két író két teljesen ellentétes szemszögből nézze a világot, és egymással szöges ellentétben álló irodalmi irányzatban alkosson.

Míg Goethe a romantikához sorolandó, és ez épp ezen a könyvén egyértelműen látszik is, addig Keller már a realista írók táborát erősíti. És ez gyönyörűen le is szűrhető a könyveikből, mondhatni, iskolapélda lehetne ez a két könyv. (Bár kötve hiszem, hogy bármelyik középiskolás bármelyiket is végigolvasná. És minden tiszteletem azé, aki esetleg igen!)

Goethe egy teljesen elképzelhetetlen és valóságtól elrugaszkodott végkifejletet eszelt ki Wilhelm számára. Mintegy kitartása és a színház iránt való száztíz százalékos elköteleződése jutalmaként Wilhelm bebocsátást nyer egy tökéletes körbe, ahol mindenki a legmesszebbmenőkig művelt, és abszolút ki tudja használni a képességeit, és ennek a két tulajdonságnak a nyomán végtelenül boldog is. Keller ezzel szemben épp azt akarná megmutatni, hogyan tér vissza a főhőse egy álomvilágból (=művész világ) a valóságba azáltal, hogy a festés helyett egy biztos jövedelemmel kecsegtető hivatali munkát vállal.

Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyik írónak sem sikerült igazán az, amit feltehetően szerettek volna. Legalábbis számomra mindkét kivitelezés távol állt a jótól. Goethe könyvével addig egészen barátságos volt a viszonyunk, amíg színre nem lépett a tökéletes társadalom. Értettem én, azt hiszem, hogy mi volt ezzel Goethe célja, de annyira nem illet ez a korábbi, jópár száz oldalhoz, hogy én nem tudtam összerakni a kettőt. A könyv első fele (vagy talán kétharmada is megvolt már) annyira realisztikusra sikeredett, hogy nekem egyáltalán nem illett hozzá ez az egyértelműen megvalósíthatatlan eszménykép. Szerintem ki lehetett volna fejezni pontosan ugyanazt, amit Goethe maga is akart, a „boldog véget”, a „megdicsőülést” kevésbé drasztikus módon is.

Keller könyvével pedig ugye az volt a problémám, hogy ő azt akarta megmutatni, hogy a kétes megélhetést biztosító művészet ábrándképe helyett célszerűbb inkább két lábbal a földön állni, azaz valamilyen hivatalt vállalni. Csakhogy Henrik döntése szerintem nem volt igazán megalapozva a tettei által, ugyanis a kezdetektől fogva nem lehetett azt érezni rajta, hogy igazán festő szeretne lenni. És nem azért döntött a hivatalnokság mellett, mert kiderült, hogy tehetségtelen, de még azért sem, mert úgy ítélte meg, hogy túl bizonytalan lenne a helyzete. Talán arra esetleg rájöhetett, hogy ő mégsem való erre a fajta munkára, ahol saját magát kéne ösztönöznie, de ez meg sehol sem derült ki a történetből.

Ha tehát valaki azt kérné tőlem, hogy ajánljak neki fejlődésregényeket, nem valószínű, hogy épp ezt a kettőt ajánlanám. Arra viszont kétségkívül jók, hogy elgondolkodjunk azon a már fentebb is említett aprócska tényen, hogy a két, hasonló témájú, ugyanakkor a témát merőben máshogy feldolgozó könyv között csak 59 év van…

Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik összefoglaló

 

Az elmúlt két hétben áttekintettük Gottfried Keller Zöld Henrik című könyvének főbb eseményeit. Most pedig következzen az ilyenkor szokásos összefoglaló véleményem.

Beszéljünk mindjárt elsőnek a könyv címéről, mert én ugyebár emellett egyszerűen nem mehetek el szó nélkül. Kivagyok attól, ha egy könyv címe egy név. Számomra nem létezik ennél semmitmondóbb cím. Ha meglátnék egy hasonló könyvet egy könyvesbolt polcán, holtbiztos, hogy még a fülszövegét sem akarnám elolvasni. Itt mondjuk legalább egy minimális pikantériája van a dolognak, mert izgatottan várhatjuk, mikor derül ki, hogy miért hívják a főhőst éppen Zöld Henriknek. Csak hogy felcsigázzam a kedélyeket, elárulom, hogy tényleg ki fog derülni. De többet ehhez inkább nem is fűznék hozzá, igyekszem túltenni magam ezen a cím dolgon. (Habár a soron következő könyv is épp ilyen lenne, a Bede Ádám. Épp ezért talán nem fog nagy meglepetést okozni, ha elárulom, nem az lesz a következő néhány bejegyzés témája…)

Tegyünk most még egy rövid kitérőt, mielőtt a lényegre térnénk, és tekintsük át gyorsan Henrik szerelmi életét. Erről csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy főleg az első kötetben még bőszen jegyzetelgettem Annáról is Juditról, de a második kötetben egyértelművé vált, hogy a szerelem ebben a történetben csak egy mellékzönge. Teljesen lényegtelen, hogy milyen volt Anna, milyen volt Judit, milyen volt velük Henrik, és ők ketten hogy viszonyultak egymáshoz, mert a történet végére egyáltalán nincsenek befolyással. Ennek nyilván megvannak a maga okai, bizonyos történések elterelték róluk a figyelmet, és kár azzal vesződni, hogy végiggondolnánk, mi lett volna, ha. A tények azt mutatják, hogy abszolút felesleges velük foglalkozni, jöttek és mentek a történetben, üde színfoltok voltak, ahogy egyébként a többi nő is, de ezzel véget is ért a szerepük.

Mert hogy a lényeg itt az a „szakmai” életút, amit Henrik bejár. Ugyebár viszonylag korán eldönti, hogy festőművész szeretne lenni. Miután kicsapják az iskolából, különböző mesterekhez csapódik, akik mondjuk inkább ártanak szegény gyereknek (és a pénztárcájának), mint használnak. Később pedig elszánja magát arra a bizonyos tanulmányútra, ami végül eléggé félresiklik.

De ne szaladjunk ennyire előre, ugorjunk csak vissza azokra a bizonyos mesterekre. Csak nekem tűnt úgy, hogy ez a mi jó Henrikünk mindenhol a munka könnyebbik végét akarja megfogni? Még a legrosszabb mesterektől is lehet valamit tanulni, ha mást nem, azt, hogy milyen az a rossz mester. Mégis nekem az volt az érzésem, hogy Henrik soha semmit nem tanult. Viszont a mesterek felügyelete alatt legalább még festett. Mikor viszont elutazott, az ecsetet bizony messze elkerülte. Ez engem egyrészről mérhetetlenül felbosszantott, másrészről pedig megijesztett.

Milyen helyzetben is volt tulajdonképpen Henrik? Az apja meghalt, amikor Henrik még kisgyerek volt. Az apai örökséget mind eltapsolta az utazására és az ottani életére, az anyjának kölcsönöket kellett felvenni, hogy pénzelni tudja a fiát, aki még arra sem volt képes, hogy egy köszönőlevelet írjon neki. Mindezek mellett pedig még az sem jutott eszébe, hogy teszem azt, fessen egy képet.  Mikor már nem volt bőr a képén, hogy az anyjától kérjen pénzt, akkor is inkább eladta a régi, fiatalon festett képeit, és azok árából élt, amíg tartott. És mikor eladta az utolsó képét, akkor sem arra a következtetésre jutott, hogy a fenébe is, kéne még egyet festeni, hogy azt is eladhassam. Hanem szomorúan és beletörődve a kudarcba úgy döntött, hogy hazakullog. Ebben a történetben én egy szemernyi fejlődést nem fedeztem fel. Sokkal inkább volt ez az ingyenélés művészetének kézikönyve.

A végső döfést pedig ott vitte be a sztori, amikor Henrik összetalálkozott azzal a gróffal, aki korábban a városban megvette az összes képét. A gróf hajlandó volt a képeket még egyszer, ezúttal személyesen Henriknek kifizetni. Sőt, rábírta, hogy újabb képeket fessen, amiket aztán igen előnyösen sikerült eladatnia a városban. Magyarul ez a szerencsétlen flótás végre talált egy mecénást, aki igazán elindíthatta volna a művészi pályán, mert az már akkor is úgy működött, mint manapság, hogy sokkal könnyebb befutni, ha van egy megfelelő ismerősöd. (Bocsánat a keserűségért, de pontosan ezt épp jómagam is tapasztalom.) De nem, ő ekkor már elkönyvelte magát középszerűnek csak azért, mert a meg nem festett képeit nem tudta eladni.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi lett volna az író célja ezzel a regénnyel. Henrik ugyanis egy olyan életről mondott le, amit nem is ismert meg, véleményem szerint ugyanis egyáltalán nem indult el a művésszé válás útján. A lehető legkevesebb energiát fektette a festésbe, és mire a sors dobott neki egy mentőövet, addigra pedig dacosan elhatározta, hogy inkább a kényelmes, biztonságos, de unalmas hivatali munkát választja. Vagyis szerintem ennek a könyvnek egyáltalán nem volt tanulsága, mert a végeredmény nem egy fejlődés következménye volt, csupán buta emberi döntéseké. E történet alapján nem azt szűrtem le, hogy Henrik ráébredt a tehetségtelenségére, megbékélt a sorsával, és kihozta a helyzetből a lehető legtöbbet. Sokkal inkább úgy, hogy simán csak lusta volt, és az egyszerűbb utat választotta.

Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 2. kötet

Végére értem a Zöld Henrik második kötetének, és bevallom őszintén, fogalmam sincs, mint írhatnék most ebben a bejegyzésben. A könyv nagy tanulságát ugyanis az összefoglalóra tartogatom, anélkül viszont nehéz lenne beszélni az eseményekről.

Azért röviden mégiscsak megpróbálom (és lehet, hogy ez lesz a blog legrövidebb bejegyzése). Tehát az már ugye az első kötetből is egyértelműen kiderül, hogy Henrik festőművész szeretne lenni. És a fő irányvonal gyakorlatilag ez lesz. A kötet elején Henrik új, ezúttal igazi(nak tűnő) mesterre tesz szert. De aztán arra a következtetésre jut, hogy a festővé válásához elengedhetetlen egy nagy utazás. Erre használja fel az apai örökségét, mindent erre az útra tesz fel, de egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő azt tervezte.

Habár elsőként megfelelő társaságba keveredik, de végül mindkét új barátja lemond a művészetről, és biztosabb megélhetés után néz. Henrik ezután furcsa mellékutakra téved (például bejár az egyetem jogi és természettudományi óráira, és szabadidejében is elkezd ezekkel a témákkal foglalkozni), amelyek nem hizlalják a malacperselyét. Egyszóval eladósodik, és végső elkeseredésében elszánja rá magát, hogy ő is lemond az álmáról, hazatér, és hivatali munkát vállal. Gyalog készül megtenni az egy heti utat, mert már arra sincs pénze, hogy postakocsira szálljon. Ekkor azonban váratlan szerencse éri. Összetalálkozik azzal a gróffal, aki korábban a városban felvásárolta az összes képét. Ez a találkozás akár vissza is terelhetné Henriket az álmaihoz, de nem teszi. Habár nem kevés időt eltölt a gróf vendégeként, végül mégis hazatér, és ahogy tervezte, hivatalnok lesz belőle.

Némileg a szerelmi életét is tovább követhetjük, de egyértelműen nem ez lesz a fő csapás. Az első kötetből megismert Annával és Judittal bizonyos, rajta kívül álló okok miatt le kell zárnia a kapcsolatát. Ezt egyébként komoly fordulópontnak tekinti, de később nem lesz különösebb jelentősége. A városban csak egy futó kalandról ad számot. Aztán a gróf úr kastélyában is szemet vet valakire, de nem lesz elég bátor, hogy feltárja a lány előtt az érzéseit. És a szerelmi életének a lezárásából nekem teljesen az jött le, hogy ez egyáltalán nem is volt fontos, holott az első kötetben azért igencsak sokszor felbukkant Anna és Judit.

A két kötet közül egyértelműen ez volt a rosszabbik számomra, ugyanis hosszabb volt az előzőnél, mégis úgy éreztem, hogy összességében kevesebb dolog történt benne. Sok volt számomra a felesleges sztorizás. Volt például egy egész fejezet, amiben csak arról írt, hogy miket álmodott. Vagy egy újabb farsangi mulatságkor apróra leírta a felvonulás résztvevőit, ezt is természetesen hosszú oldalakon át tette. Én ezt már túlzásnak éreztem. Arról nem is beszélve, hogy a harmadik könyv igen nagy részét mások szerelmi életének az ecsetelése teszi ki, amiben Henrik csak mint megfigyelő van jelen.

Összességében ennyit tudok elmondani a második kötetről tárgyilagosan, nem kitérve arra, hogy…….. (folytatása következik).

Újra említésre kerülnek a herrnhutiak, akikkel már Goethe Wilhelm Meisterében találkozhattunk.

 „…a művészek csak abban különböznek a többi embertől, hogy ők rögtön a lényeget látják, s azt a maga teljességében ábrázolják, míg a többi embernek ezt a lényeget előbb fel kell ismernie, és elámulnia rajta, s ezért nem is mester az, akinek megértéséhez egy bizonyos ízlés-irányzatra vagy művészi iskolázottságra van szükség.”

„Tanulja meg, hogy ne hagyja a jussát, ha senkinek nem árt vele, és nem okoz szorongást, még ha csak erkölcsi jussról van is szó, fogadja el a magának dukáló ellenértéket röstelkedés nélkül, aztán azt teheti vele, amit akar.”

„Ha lemondunk valamiről, önszántunkból mondjunk le róla, ne mint a róka a szőlőről.”

„Istennél minden lehetséges, még az is, hogy létezik.”

„…nyomorultul tönkretett az a nemszeretem fölfedezésem is, hogy az igazi szenvedély… megsemmisíti a személyiség szabadságát, és minden lehetőségét annak, hogy ésszel döntsek sorsom felől.”

„…engem is lelkes hangulat szállt meg, hogy mint egyén és rész, ami visszatükrözi az egészet, harcba bocsátkozzam, és e harc közepette tevékeny, derék és életteli egyeddé kovácsolódjam, aki a többiekkel együtt cselekszik és tanácskozik, és azon vitézkedik, hogy elejteni segítse a többség nemes vadját, amely mégsem drágább neki, mint a legyőzött kisebbség, mert a kisebbség is ugyanazon húsból és vérből való, mint a többség.”