Elmélkedéseim Salinger könyvének címéről

Három héttel ezelőtt írtam a Zabhegyezőről, és azt ígértem, hogy csinálok egy külön bejegyzést, amelyben kizárólag a könyv címéről elmélkedek. Nos, most jött el a pillanat, hogy ez a bejegyzés kikerüljön a blogra.

Kezdjük először az eredeti, angol címmel, amely így szól: The Catcher in the Rye. Ez egy utalás Robert Burns költő egyik versére. Holden értelmezésében a vers a gyermeki ártatlanság elvesztéséről szól. És ő, mármint Holden szeretne lenni a ’catcher in the rye’, vagyis aki megmenti a gyerekeket gyakorlatilag a felnőtté válástól.

(Forrás: https://www.thoughtco.com/catcher-in-the-rye-title-meaning-739166)

A könyvnek magyarul 2018-ban jelent meg új fordítása, ekkor a címét is megváltoztatták. Gyakorlatilag szó szerint lefordították az angol címet: Rozsban a fogó. Próbáltam megkeresni Burns szóban forgó versét magyarul, de nem találtam fordítást. Így magyarul ez a cím kicsit értelmét veszti szerintem. Ugyan kétszer is említésre kerül a könyvben konkrétan ez a kifejezés, de a mezei olvasónak szerintem ez totálisan semmit mondó. És amíg nem ez volt a könyv címe magyarul, addig simán át lehetett siklani a könyvbéli említések felett, mint olyasmi felett, amit az angol anyanyelvűek bizonyára értenek, de nincs különösebb jelentősége.

Persze ez így durvának hangzik, hogy nincs jelentősége, hiszen láthatjuk, hogy nagyon is van. De pont itt jön képbe az eredeti magyar cím, a Zabhegyező. Gyepes Judit, az első fordító, bizonyára értette a ’catcher in the rye’ kifejezés jelentőségét. Ezt abból gondolom, hogy valószínűleg rájöhetett, hogy ezt a címet egy az egyben magyarra lefordítani teljesen értelmetlen lenne. Ezért inkább kitalált egy olyan címet, ami ugyan csak távolról hajaz az angolra (rozs helyett zab és fogó helyett ugye hegyező, ha valakinek nem lett volna világos… JJ), ugyanakkor pontosan ugyanúgy működik, mint az eredeti kifejezés. Első blikkre kicsit h*lyén hangzik J, de van mögöttes értelme, ami pont passzol a történethez.

Mert mit is jelent a zabhegyezés magyarul? Utánanéztem O. Nagy Gábor Mi fán terem? című könyvében, ahol is a következőket olvastam: a pontos kifejezés így szól: mehet Kukutyinba zabot hegyezni. Két használati módját is találtam a szólásnak, amelyek illenek a történethez. Elsőként használhatjuk akkor, ha nem akarjuk vagy nem tudjuk megmondani, hogy hová megyünk. És hát Holden is gyakorlatilag csak kóvályog. És nem is csak abban a három napban, amelyet elmesél, hanem úgy általában véve. Egyik iskolától a másikig, mert sehol nincs maradása, nem érdekli a tanulás, mert fogalma sincs róla, mit akar kezdeni az életével.

Másodszor pedig akkor használjuk, ha azt szeretnénk szépen megfogalmazni, hogy értelmetlen munkát végzünk. És bár a kóválygás időnként lehet hasznos, de ha erről szól az ember egész élete, az elég értelmetlennek tűnik, nem?

Ráadásul ezek a dolgok, amelyekre a ’zabhegyezés’ kifejezés utal, számomra sokkal nyilvánvalóbbak voltak a könyvben. Ellenben azt egyáltalán nem éreztem, hogy Holden annyira nagyon meg szeretné menteni a világ összes gyerekét az ártatlanság elvesztésétől. Szóval az én véleményem az, hogy a Zabhegyező sokkal találóbb cím volt, mint az új Rozsban a fogó.

És még egy apró megjegyzés. Talán maradinak tűnhetek azzal, amit most írni fogok, de vállalom. Azt aláírom, hogy a törzsszöveg fordítására ráfért egy frissítés. Voltak benne érdekes kifejezések, mit ne mondjak. Kettőt ki is fotóztam, íme:

 

De a címet szerintem illett volna tiszteletben tartani. Ha másért nem, legalább azért, mert 2018 előtt mindenhol Zabhegyezőként hivatkoztak a könyvre.

NOHUN #7 Eliza Haywood: Túláradó szerelem

A NOHUN sorozat ehavi részében Eliza Haywood Túláradó szerelem című könyvét vesszük górcső alá.

A három részes könyv főszereplője D’elmont gróf. Az ő szerelmi életét követhetjük nyomon, amely vetekszik egy brazil szappanopera bonyolult kapcsolati hálójával. Éppen ezért csak nagyvonalakban próbálom meg bemutatni a könyv cselekményét.

Az első részben két nő, Amena és Alovisa versenyzik a gróf kegyeiért. De mivel nem közölhetik nyíltan a szándékaikat, ezért Alovisa arra vetemedik, hogy egy névtelen szerelmes levélben vallja meg érzéseit. A gróf viszont azt hiszi, hogy Amena írta a levelet, ezért találkozgatni kezdenek. De Amena apja nem nézi jó szemmel ezt a dolgot, mivel a gróf nem tesz házassági ajánlatot a lányának. Ezután titokban folytatják tovább a kapcsolatukat, és épp Alovisát kérik meg arra, hogy biztosítson nekik helyszínt a találkozókhoz. Alovisa kapva kap a lehetőségen, leleplezi a párt, ezért Amenát zárdába küldik. Közben színre lép D’elmont bátyja, aki beleszeret Alovisa testvérébe. Végül a két férfi megegyezik, hogy elveszik a testvérpárt.

Igen, ez már önmagában elég csavaros sztori, de itt még csak az első résznek van vége.

A második részben D’elmont beleszeret egy szolgálóba, Melliorába. Megkéri egy barátját, hogy segítsen neki becserkészni a szolgálót. Ugyanakkor Alovisa is megkéri ugyanezt a barátot, hogy segítsen neki kideríteni, ki a férje szeretője. D’elmont meg akarja erőszakolni a szolgálót, de az utolsó pillanatban meggondolja magát. Míg D’Espernay, a barát szexuális ajánlatot csikar ki Alovisából a segítségéért cserébe. Az egész káoszból végül az keveredik ki, hogy Alovisát véletlenül megöli D’elmont, D’Espernay is meghal, Melliora vissza akar térni a zárdába, ahol nevelkedett, a tragédiák hatására pedig D’elmont önként száműzetésbe vonul, Olaszországba utazik.

A harmadik részben D’elmont megmenti egy férfi életét, akiről később kiderül, hogy ő Frankville, Melliora bátyja. Frankville szerelmi élete körülbelül annyira tiszta és átlátható, mint D’elmonté, így a két férfi elég hamar jó kapcsolatba kerül. Megtudják, hogy Melliorát időközben elrabolták a zárdából, ezért útra kelnek, hogy kiszabadítsák a lányt. Ez sikerül is neki, D’elmont végül elveszi Melliorát, Frankville felesége pedig időközben meghal, ezért ő is elveheti szívszerelmét, Camillát, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Nos, ez volt a rövidített verzió…

Első blikkre is láthatjuk, hogy ez nem egy egyszerű könyv, hiszen rengeteg szereplővel dolgozik. Ráadásul tovább nehezítheti az olvasást, hogy az első könyvben a két női főszereplő nevét elég könnyű összekeverni.

Ugyanakkor elég érdekes témát boncolgat (bár vélhetően elég hosszú lehet a könyv, talán túl hosszú is). A könyv fő témája a nők helyzete a párkapcsolatban. Ugyan minden forrásban szerelmet emlegetnek, de én azért vigyáznék ezzel a kifejezéssel. A mű a XVIII. század elején keletkezett, amikor a nők nem fejezhették ki szabadon az érzéseiket, vágyaikat, vagy ha megtették, akkor erősen szembe mentek a társadalmi elvárásokkal. És ez a tény erősen befolyásolta azt, hogy milyen szerepet játszhattak egy párkapcsolatban. Már csak az én kis rövidített tartalomleírásomból is jó pár lehetőséget ki lehetne listázni, és az is elég nyilvánvaló, hogy egyik sem garantálja azt, hogy az ember boldog lesz a jövőben.

Valamint teljesen úgy tűnik, hogy a könyv happy enddel végződik. De először is kérdem én, hogy hogy mehet hozzá egy nő valakihez, aki korábban megpróbálta megerőszakolni. Másodszor pedig, sem D’elmont, sem Frankville nem szolgált rá arra, hogy boldog legyen, már csak azért sem, mert mindketten „büszkélkedhetnek” egy-egy megcsalt feleséggel. És a boldogságuk egyáltalán nem ad(hat) felmentést a korábbi tetteikre. Véleményem szerint az, hogy valaki már a házassága után találja meg élete szerelmét, nem hatalmazza fel őt arra, hogy tönkretegyen más embereket a saját boldogságáért. Már csak azért sem, mert ha gondolkodó lényeknek tartjuk magunkat, akkor tudhatnák a helyén kezelni a szenvedélyeinket.

Összességében felettébb érdekes témát dolgoz fel a könyv, és a mód is érdekes, hogy Haywood „szerelmi” háromszögeken keresztül próbálja meg bemutatni a nők lehetőségeit. Ugyanakkor elég lehangoló, mert úgy tűnik, hogy a főbb szereplők közül itt senki sem boldog. Mintha egy szomorú látlelet lenne ez a könyv arról, milyen siralmas volt a nők helyzete a XVIII. században. Azt hiszem, engem felettébb dühítene ez a mű.

A címről még egy gondolatot. Nem tudom, hogy csak a lista fordítói adták-e ezt a magyar címet a könyvnek, de én egyáltalán nem érzem úgy, hogy illene a történethez. Mert a túláradó szóból én inkább egy heves, de reménytelen szerelemre, vagy pedig egy fojtogató szerelemre gondolnék. Sőt, a szerelem szó sem illik hozzá, mert itt – amennyire meg tudtam ítélni – leginkább csak szexuális vágyakról van szó. Eredetileg van viszont egy alcíme a könyvnek, The Fatal Enquiry, ami szó szerinti fordításban végzetes érdeklődést jelent. Na ez már inkább passzolna a könyvhöz. Kevésbé félrevezető a témát illetően, bár nyilvánvalóan nem hangzik olyan jól, mint a Túláradó szerelem.

Forrás:

https://www.gradesaver.com/love-in-excess

https://commons.marymount.edu/inheritance/summary-2/

Valentin-napi különkiadás

Úgy döntöttem, idén készítek egy valentin-napi különkiadást, amelyben összegyűjtöm az eddigi listás olvasmányaimból a kedvenc romantikus történeteimet. Meglepő eredményre jutottam…

Először nem is voltam biztos benne, hogy érdemes lenne ezt a különkiadást megcsinálnom, mert csupa olyan könyv jutott eszembe, amelyeket eddig mindenféle külön listákba belevettem. De aztán úgy voltam vele, hogy egye fene, összeírom, amikre gondolok, aztán maximum nem születik belőle bejegyzés. De, mint látjátok, született… J

Az történt ugyanis, hogy kigondoltam két kategóriát: romantikus könyvek happy enddel és happy end nélkül. Igen, a második kategória első blikkre kicsit furcsának tűnhet. De az az igazság, hogy jó pár olyan könyvet olvastam már, amelyik gyönyörűen írt a szerelemről, mégsem lett jó vége. Mégis azt mondanám, a szomorú befejezés ellenére érdemes elolvasni őket.

Szóval elkezdtem listázni a könyveket, összesen négyet sikerült összeszednem. Nem túl sok, de nem akartam az összes romantikus könyvet kiírni, csak azokat, amelyek tényleg mély benyomást tettek rám. És úgy nézett ki a listám, hogy az egyik kategória mennyiségileg jócskán elhúzott. Ami persze viccesnek tűnhet, tekintve, hogy mindössze négy könyvről beszélünk. Na jó, nem kerülgetem a forró kását tovább. Az tehát az igazság, hogy három olyan könyvet írtam fel, amelyeknek nem happy end a vége, és csupán egyetlen olyat, amely a maga módján boldog véget ér.

És hogy ez mit árul el nekünk? Először is azt, hogy ez a lista tele van szomorú könyvekkel. A szomorú könyvek talán több bölcsességet hordoznak? Ezt nem gondolnám. De azt hiszem, ha egy szerelmi történet boldog véget ér, akkor azt hajlamos a nagyközönség leponyvázni. Pedig szerintem határozottan nem kell, hogy mindig mindenki szenvedjen. Nem hiszem, hogy attól lesz igazán értékes egy könyv, ha a végén a szereplők jól megkapják a magukét az élettől.

És mivel ez a nap éppen hogy a boldogságról szól, nézzük most meg az eddig olvasott leggyönyörűbb szerelmi történeteket. És kezdjük először az abszolút favorit, happy endes történettel, amely nem más, mint a Jane Eyre. A történetben a címszereplő életét követhetjük nyomon, aki nevelőnőként vállal állást egy marcona úriembernél, akivel aztán egymásba szeretnek, és a szerelmük minden próbát kiáll. Pedig az élet nem adja könnyen a boldogságot nekik.

Ahol pedig szintén gyönyörű szerelmekről lehet olvasni, bár ezek beteljesületlenek maradnak:

Ethan Frome

Az ifjú Werther szenvedései

Új Héloise

A háromból is kiemelkedik az Új Héloise. Ez Rousseau-nak egy kevésbé ismert műve, legalábbis én korábban nem hallottam róla. A könyv letölthető a MEK-ből. Kicsit nehéz olvasni, mert a fordítás nem a legfrissebb. De nekem ez valahogy pont illett a történet hangulatához. Ebben a könyvben a férfi a nevelő, aki beleszeret a tanítványába, és gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű, ahogy írnak egymásnak, és ahogy kezelik a helyzetet.

Kirándulásaim Kukutyinba | J. D. Salinger: Zabhegyező

Kicsit előrébb hoztam J. D. Salinger könyvét, ugyanis idén január 1-jén volt az író századik születésnapja, és ennek apropóján találtam egy kihívást a molyon. Egy művet kellett elolvasni az írótól, és hát mi más is lehetett volna ez, mint a listán is rajta lévő Zabhegyező.

A Zabhegyező már-már kultikus magasságokba emelkedett az évek folyamán. Én is megkaptam anno a szüleimtől, feltehetően azért, hogy rossz napjaimon majd társa találok a főhős személyében. De bevallom őszintén, csak most, a 28. évem felé közeledve sikerült rábírnom magam az elolvasására. Mert én egy makacs ember vagyok. És a makacsságom arra is kiterjed, hogy ha épp rossz napom van, akkor köszönöm szépen, de hagyjanak már meg engem a rossz hangulatomban. Nincs nekem szükségem senkire olyankor, se olyanra, akinek hasonlóan rossz hangulata van, de olyanra se, akinek jó. Ha meg jó hangulatom van, akkor meg pláne nincs szükségem olyanra, akinek rossz van. És hát Holden Caulfield nem épp egy szívderítő társaság.

A történetről dióhéjban: főszereplőnk, a már említett Holden néhány napját követhetjük figyelemmel azután, hogy megtudta, kicsapták az épp aktuális középiskolájából. Azért írom, hogy aktuális, mert nem ez az első iskola, amit elfogyasztott. Nyilvánvalóan nem akarja idő előtt a szülei tudomására hozni, hogy újfent kirúgták, ezért nem tájékoztatja őket, de nem nagyon van maradása a kollégiumban sem, ezért mégis visszamegy New Yorkba, ahol egyébként a családja él. Ott aztán különböző érdektelennél érdektelenebb események történnek vele. Ismerősökkel és ismeretlenekkel találkozgat, a húgával beszélget, tök részegen kacsák után nyomoz, meg jó sokat bagózik. Vége.

Komolyan. Itt, kérem szépen, nem váltjuk meg a világot, nem mentünk meg senkit, nem esünk szerelembe, semmi jelentőségteljes dolgot nem teszünk. Csak éljük a mindennapjainkat. Pontosabban egy tini srác mindennapjait. És ez, már az, hogy egy tini srác a főszereplő, némileg megnehezítette azt, hogy igazán bele tudjam élni magam az eseményekbe. Már csak a nemi különbözőségek miatt is. De ettől függetlenül a könyv olyan érzelmi hullámvasútra ültetett fel, ami számomra elképesztő volt.

Kezdjük ott, hogy rendelkeztem némi hallomásból szerzett előismerettel a könyvről. Hogy előszeretettel ajánlják tizenéveseknek olvasásra, mert hogy az egy nehéz időszak, és Holden élményeit olvasva talán minden tinédzser úgy érezheti, hogy nincs egyedül a problémáival, bla, bla, bla… Na most én abból a szempontból a mai napig megmaradtam tinédzsernek, hogy folyton lázadok bizonyos konvenciók ellen. Így tömör undorral indultam neki ennek a könyvnek. Mert hát honnan is tudhatnák már a felnőttek, hogy mi a jó a tinédzsereknek. (Persze ez közel harminc évesen kissé még saját magam számára is nevetségesen hangzik, de hát igyekszem megértő lenni magammal szemben. J)

Tehát egyrészt úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy már előre eldöntöttem, hogy nem fog nekem tetszeni. Másrészt viszont, mivel annyit hallottam már róla, hogy pedig ez hú de hasznos, így elkezdtem keresni azokat a dolgokat a könyvben, amelyek alátámaszthatják azt a kijelentést, hogy ez minden idők tinijeinek a bibliája. Szóval próbáltam valahogy elemezgetni minden egyes szereplőt, eseményt és mindent, minden egyes szót. De az egészből a végére csak egy nagy katyvasz jött ki.

Holden elsőre nem tűnt szimpatikus figurának. Eleve a beszédmódja sem tetszett, úgy füstölt, mint egy gyárkémény, olyan igazi, gusztustalan kis hülyegyereknek tűnt. Úgyhogy azzal nyugtatgattam magam a könyv elején, hogy mindjárt vége. (Csupán kétszáz oldalról van szó, legalábbis a régi fordításban, az újról nem tudok nyilatkozni.) Aztán ezeken a teljesen jelentéktelen, hétköznapi eseményeken keresztül kezdtek olyan tulajdonságai is megvillanni, amelyek a gusztustalan hülyegyerek sztereotípiáján jócskán kívül állnak.

Például egészen érdekesen gondolkodott a lányokról és a szexről. Volt egy rész, ahol konkrétan arról beszélt, hogy a fiúk mindig pont addigra gerjednek be, mire a lányok meggondolják magukat, és hogy ő ilyenkor mindig leállítja magát. Ezért is lehet az, hogy ő még szűz.

Aztán meg az egyik bárban felkért pár idősebb nőt táncolni. Ez volt az a momentum, amikor arra gondoltam, hogy fenébe a korkülönbséggel (pedig határozottan nem eseteim a tőlem fiatalabbak), nekem kell ez a pasi. Mert imádom a táncoló pasikat. És imádom, mikor egy pasinak van vér a pucájában, odamegy egy csajhoz, és felkéri, és tényleg táncolni akar vele, nem pedig a parketten tapizni.

Szóval egy darabig egészen elképesztő információkat tudtam meg róla, amelyektől kezdett szimpatikussá válni. Sőt, néha már annyira túlzásba vitte a dolgot, hogy az volt az érzésem, még nekem is kamuzik, nem csak a többi szereplőnek. De azért persze megvoltak a maga kis hülyeségei is, a bagózás, a káromkodás, a piálás. Ugyanakkor tény, hogy történt vele néhány nagyon szar dolog is. Például meghalt az egyik testvére. És, bár a szülei nem szerepeltek túl sokat, és nem is emlegette őket túl sokszor, mégis, abból a kevésből is az volt az érzésem, hogy nem lehettek a helyzet magaslatán. Ugyanakkor…

A végtelenségig tudnám folytatni a dolgok egymással való szembeállítását, mert Holden Caulfield maga a megtestesült ellentét. Vannak benne elképesztően jó dolgok, és vannak benne olyanok is, nem is kevés, amelyek igencsak okot adnak a kritikára. De a könyv végére arra jöttem rá, hogy ő is csak egy ember. Mert hát végeredményben mind így épülünk fel. Vannak jó és rossz tulajdonságaink is vegyesen. És bizony mind csinálunk hülyeségeket is, és vannak rossz, sőt, igazán pocsék napjaink is.

Holden ráadásul pont a legrosszabb korszakában van épp. Már nem gyerek. Már felelősséget kellene vállalnia az életéért. De még nem is felnőtt. Kinevetik és lekicsinylik a problémáit, feltehetően nyűgnek tartják a szülei, csak egy lusta idióta, akit mindenhonnan kicsapnak. Sehová sem tartozik. Csoda, hogy két véglett között brutális gyorsasággal ingadozik a hangulata? És hogy mindenkit utál?

Szóval a könyv végére határozottan elmúlt az undorom. De azt azért szintén határozottan tudom állítani, hogy nem kedveltem meg a könyvet. A hangulatom inkább a „minek-adták-ki-ezt-a-sz*rt?” és az „oké-értem” között ingadozott, viszont körülbelül olyan hirtelenséggel, mint főszereplőnk kedve. Arra pedig, hogy milyen lett volna 15-16-17 évesen elolvasni, nagyon kíváncsi lennék, de ugye ez már veszett fejsze nyele.

Mivel így is meglehetősen hosszúra nyúlt a fejtegetésem, a könyv címéről tervezek egy külön posztot írni.

Említésre kerül a Twist Olivér, A nagy Gatsby és a Búcsú a fegyverektől.

A Zabhegyező is rajta van a 100-as poszteren (ha nem tudod, miről van szó, itt megnézheted), úgyhogy ígéretemhez híven idebiggyesztek egy képet róla. Kaparás közben fennhangon kérdeztem, vajon kacsa lesz-e alatta. És tádám:

„Azt hiszem, ha az ember nem szereti a lányt, akkor jobb, ha egyáltalán nem vacakol vele, viszont ha szereti, akkor biztosan az arcát is szereti, és ha szereti az arcát, akkor nem csinál vele ócska dolgokat, például nem köpköd rá vizet.”

„Mindig azt mondom: „Örültem a szerencsének!” – olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat kell bevágni.”

„Régen azt hittem, egész intelligens – és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról elég sokat tud, akkor időbe kerül kideríteni, hogy valójában buta-e vagy nem.”

„Csak egy-két lépésre tanítottam, a többi jött magától. Arra úgysem lehet valakit megtanítani, hogy kell igazán táncolni.”

„Csak szerintem sokszor az ember maga se tudja, mi érdekli jobban, míg el nem kezd beszélni valamiről, ami nem érdekli túlzottan.”

„Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.”