Mit is mondhatnék erről a műről? Először is azt, hogy három kötetes, és ez a kis beszámolócska csak az első kötetről fog szólni. (Igen, szégyenszemre csupán négyszáz oldalt sikerült elolvasnom szűk két hónap alatt. De próbáltatok már szakdoga mellett nem szakirodalmat olvasni?)
Csapjunk bele! Szerencsére a történetből sok poént nem fogok lelőni, mivel elég szerteágazó története van. Éppen ezért eleinte nem is nagyon tetszett. De aztán úgy kb a 15. fejezet után kezdtem meglátni az egész katyvasznak az értelmét, és ugyan ott még nem tartok, hogy kikiáltsam minden idők legjobb könyvének, azért kezdem érteni, miért került fel ez a könyv a listára.
Minden az előszóval kezdődött, amit maga az író írt, és amelyben elmeséli a történet megírásának apropóját. Méghozzá azt mondja, hogy a zavaros időkben az igaz szívű emberek a vízpartra menekültek. Ezeknek az igaz szívű embereknek a történetét meséli el. Több főszereplő is van, akiknek az életútját néhány fejezetig, néhány említésre méltó cselekedetig követjük, majd általában az illető összetalálkozik egy másik igaz szívű emberrel, és akkor a történet áttér az ő életére. Így nagyjából öt fejezetenként egy-egy újabb hőssel ismerkedünk meg. Nyilvánvalóan az „igaz szívű” kifejezést át kell ültetni abba a korba, amikor a könyv íródott (kb. 10. század). Azaz nem a hagyományos értelemben vett hősökről van szó, akik tökéletesek és mindenki felett állnak. Inkább hétköznapi emberekről, akik jó emberek, de akiket a körülményeik akaratukon kívül rosszra csábítanak, majd később, éppen a jóságuk miatt megmenekülnek. És az olvasó őszintén szurkol nekik, hogy megmeneküljenek. Annak ellenére, hogy gyakran gyilkosokról van szó.
Ez máris komoly morális kérdéseket vet fel, amelyek fejtegetésébe én egyáltalán nem akarok belemenni. Nyilván ma már nem divat a szemet szemért elvet követni, ezért az olvasás során mindig érdemes szem előtt tartani, hogy szűk ezer évvel a mi világunk előtt járunk.
Formai szempontból mindenképp meg kell említenem a távol-keleti könyvek jó szokását, a verseket. Ezek itt a fejezetek végén jelennek meg, kvázi felvezetik a következő fejezetet, és a nyelvi és kulturális különbségek miatt magyarra fordítva még véletlenül sem rímelnek.
A hősök közül személyes kedvencem a határőrkapitányból vált szerzetes és Jókorjött Eső. (Igen, metaforikus nevek mindenütt, ez is csak a szokásos.)
Végül pedig jöjjenek a már megszokott idézetek:
„A Nagy Asztrológus mondá: A bölcsek és szentek művei mind úgy keletkeztek, hogy felindultságuknak adtak hangot általuk. Látni való ebből, hogy a régi bölcsek és szentek, hacsak nem fűtötte őket szenvedély, nem alkottak. Mert felindulás nélkül alkotni annyit tesz, mint fázás nélkül vacogni, betegség híján nyögni – s noha támadna is alkotás ilyen módon, arra már rátekinteni sem érdemes.”
„Ha harmincéves korunkig még nem házasodtunk meg, azután se tegyük. Ha negyvenéves korunkra még nem jutottunk hivatalhoz, akkor nem is vagyunk már arravalók sem. Ha pedig ötvenéves korunkig még nem próbáltunk otthon ülni, azután se próbáljuk meg; már nem nekünk való. Az meg aztán már igazán nem illik, hogy valaki hatvanéves fejjel kezdjen el csavarogni. Hogy miért mondom mindezt? Könnyen felfogható: rosszul ütne ki, ha az ember ellenkezésbe kerülne korával.”
„Ami az évek számát illeti, az igaz, hogy felhalmozódnak. De ha fel is gyülemlettek, hol vannak hát? Elő lehet venni őket, és számlálgatni? Nyilvánvaló, hogy éveink elmúltak, semmivé lettek, és mi magunk is az enyészet felé tartunk. Bár inkább ne lenne így!”
„Mennyire igaz, hogy pénzzel még az égbe is eljuthatsz!”
„Világra hoztak engem a szüleim, erős, egészséges testtel, derék külsővel áldottak meg, kicsiny korom óta értek a hadi művészetek mind a tizennyolc ágához, sose sikerülne hát nekem semmi? Ahelyett, hogy most a halálba mennék, jobb lenne mégis megvárnom talán, hátha egyszer eljön az én időm, és akkor majd rendbe igazodik minden!”
„Az első időben Szung Csiang még együtt hált Anyagondjával minden éjjel, de aztán lassan alábbhagyott a kedve iránta. De hát miért? Derék legény volt Jókorjött Eső, de csak a fegyverforgatást kedvelte leginkább, a szerelmeskedést nem tartotta olyan nagyra. Anyagondja meg eleven volt, mint a víz, éppen tizennyolc-tizenkilenc éves, tele mindenféle bűbájossággal…”
„Nincsen útja szerencsének, boldogságnak;/Maga hívta mindenki, ha jő a bánat./Kenderszösszel valakid ha tűzből mented,/Tüzet fog az s megégeti ennen tested!” (Ez egy a fejezeteket lezáró versek közül.)
„Hány tavaszt számlálsz, sógor?” (Ugye milyen szépen érdeklődött a kora felől? Ez nekem annyira megtetszett. J)
„Ide hallgass, nagyuram – intett fitymálva Vang néni -, a szerelem felgerjesztése a legnehezebb dolog! Öt föltétele van annak, csak akkor sikerülhet igazán! Az első az: legyen olyan képed, mint Pan An-nak volt (ő egy híres, III. századi költő volt, a férfiszépség megtestesítője); a másik: legyen akkora szerszámod, akár egy szamárcsődörnek; a harmadik: legyen annyi pénzed, akár Teng Jung-nak volt; a negyedik az, hogy legyél olyan béketűrő, s húzd úgy meg magad, mint a tű a varrásban, az ötödik végül, hogy legyen rá időd bőséggel!”
„Jobb a közeli szomszéd a távoli rokonnál.”
„Tudjátok meg, kedves hallgatóim, az asszonyok közül széles e világon, még a legokosabbak közül is, kilenc a tízből ellágyul az ilyen aprócska kedveskedésektől, s enged a szavatoknak!”
„Aranylótuszt gyengeéden karjaiba vette, s fölemelte, s ott, Vang néni szobájában, levetvén ruháikat, megoldván övüket, közös párnán fekve, örültek egymásnak.” (szofisztikált és szép kifejezése annak, ami történt J)
„A jó hír a kapun se jut ki, de a rossz az ezer mérföldre is elmegy!”
„Akár a hold, mit hajnalra elnyelnek a hegyek, olyan az élet;/Sorsunk akár a lámpa, melynek olaja egy éjjel kiégett.” (szintén egy fejezetzáró vers)
