Halloween közeledtével és elmúltával úgy döntöttem, olvasok valami hátborzongatót is. Választásom pedig Mary Shelley híres-hírhedt könyvére, a Frankensteinre esett. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna már erről a történetről, a többség pedig szerintem már valamelyik feldolgozásába is belefutott. De a mérvadó azért mégiscsak az eredeti mű, úgyhogy csapjunk is bele.
Mary Shelley 19 évesen írta ezt a történetet, amivel be is véste magát a világirodalom (az előbb virodalom lett belőle… lehet, bevezetem ezt a szót itt a blogon J) nagyjai közé. Az előszóban ő maga írja le a történet keletkezésének apropóját. Egyszer Svájcban tartózkodván rémtörténetekkel szórakoztatták egymást egy társaságban, majd kitaláltak egy versenyt, miszerint mindenki írjon is egy saját rémtörténetet. Ebből következően talán nem lesz meglepő, hogy az események többségének színtere Svájc.
Maga a fő történet keretbe van foglalva. Egy újabb keret. Ez egy olyan írói fogás, amelynek nyitjára, bevallom őszintén, még nem jöttem rá. Milyen pluszt ad egy történethez, ha kerettörténetbe ágyazzák. Nem mondom, hogy lehetetlen, lásd ugye például az Ethan Frome-ot (bár ugye a keret jelentőségére ott is csak később jöttem rá), na de mondjuk konkrétan ebben a könyvben még mindig gondolkodom, hogy mire volt ez jó. Szívesen fogadok ötleteket. ;)
A kerettörténet egy feltörekvő brit fiatalemberről szól, aki hátrahagyva családját először Oroszországba, majd a Jeges-tengerre vándorol, hogy elérje hőn áhított célját, és felkutassa az Északi-sarkpontot. Útja során levelekben tájékoztatja húgát az eseményekről. Így tehát a könyv félig-meddig levélregény is.
Egyik leveléből tudjuk meg tehát azt, hogy csapdába estek a Jeges-tenger jégtáblái közt, valamint hogy kimentettek egy idegent. Ez az idegen pedig idővel elmeséli az életét a fiatalembernek, aki pedig ezt is megírja a testvérének. És ez lesz maga a fő cselekményszál, a történet a történetben, Victor Frankenstein élete.
Victor Frankenstein egy feltörekvő svájci fiatalember (ezt már olvastuk valahol, nem?? J), aki hátrahagyva családját Ingolstadtba költözik, hogy életét a tudománynak szentelje. Törekvései azonban eleve rossz úton járnak, mivel ez a szépreményű tudós arra vetemedik, hogy istent játszva életet teremtsen.
Ha már itt tartunk, térjünk ki a könyv címére. A Frankenstein nyilván senkinek nem okozott nagy meglepetést. J Van azonban tovább is: avagy a modern Prométheusz. És ezzel gyakorlatilag Shelley le is lőtte a poént, már legalábbis azok előtt, akik némileg jártasak a görög mitológiában. Prométheusz ugyanis egy isteni ivadék volt, aki feladatul kapta, hogy élőlényeket teremtsen, amelyek majd benépesítik a Földet, és ő úgy döntött, hogy a saját képmására hasonlító embereket fog teremteni.
Frankensteinnek azért koránt sem sikerül hasonlóra a teremtménye, mert hullák szétmálló testrészeiből állítja azt össze. Aztán ahelyett, hogy Prométheuszhoz hasonlóan hősiesen kiállna „gyermeke” mellett, inkább sorsára hagyja. Belebetegszik abba, hogy rászabadított egy szörnyszülöttet a világra. És ekkor még nem is sejti, milyen bajt hozott a saját fejére. Egyszeriben aztán hullani kezdenek körülötte az emberek. Elsőként meghal az öccse, majd egy szolgálójuk. Frankenstein tisztában van vele, hogy ki a tettes, de nem tud a nyomára bukkanni. A szörny viszont megtalálja őt, és elmeséli neki addigi élete történetét.
Ez a rész elég érdekes volt. Megtudjuk ugyanis, hogy a szörny két évnyi kis életkéjének nagy részét egy tanya használaton kívüli csűrjében tölti, és figyeli az ott lakók életét. Így tanul meg beszélni, írni, olvasni, érezni. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, de a szörny egész magas szintű műveltségre tesz szert, ami számomra hihetetlen volt. És még most is az.
Végül elhatározza magát, hogy bemutatkozik a családnak, akiket már jó ideje figyel és segít. Rémséges kinézetével azonban mindenhol az emberek előítéletével és könyörtelenségével találkozik. És ekkor bosszút esküszik (teljes joggal) teremtője ellen, aki sorsára hagyta, nem vállalta érte a felelősséget. Ő öli meg Victor testvérét, és ő okozza a szolgálólány vesztét is. Azt akarja, hogy Victor szenvedjen.
Aztán rájön, hogy talán még sincs veszve minden. Megpróbálja rábeszélni Victort, hogy teremtsen egy női lényt, akivel ketten ők bevethetik magukat Dél-Amerikai dzsungeleibe, és boldogan és békében élhetnek, míg meg nem halnak. Victor el is határozza magát, de végül nem tudja teljesíteni ezt a kérést. Fél, hogy a másik lény is hasonló szörnyeteg lesz, és ketten elpusztítják az embereket. Innentől kezdve pedig, mint vad és vadász, űzik egymást, menekülnek egymás elől, és mindkettejük életcélja az lesz, hogy megöljék a másikat.
Azonban egyikük terve sem sikerül, nem kerülnek szemtől szembe egymással, Victor ugyanis a hajó meghal. Ezt meglátva pedig a lény öngyilkosságot tervez el. Hiszen életének egyetlen mozgatórugója, a bosszú értelmetlenné vált, hiszen már nincs, kire irányuljon.
Rövid könyv volt, folyton történt valami, olvastatta magát, de olyan semmilyen volt. Félelmetesnek nem volt elég félelmetes, bár készséggel elhiszem, hogy a maga korában rémsztorinak számított. A filozofikus része pedig… az is olyan lagymatag volt.
Feldob egy csomó kérdést a teremtéssel, a létezéssel, a felelősséggel kapcsolatban, de nem ad választ. Olyan, mint egy gyűjtemény, kérdések tárháza. Felveti a témákat, amiről aztán az ember elmélkedhet magában vagy társaságban, de nem a könyvvel. Pártatlanul (maga az író is kiemeli az előszóban, hogy a történetből nem következtethetünk az ő saját nézeteire) halljuk Victor sztoriját és a lényét is, és ránk van bízva, erről az egészről mit gondolunk. Persze elképzelhető, hogy a fiatal és bohó Mary a végkifejlet ömlengését szánta lezárásnak, de őszintén szólva ez engem egy cseppet sem elégített ki.
Victor szimpatikusnak tűnt az elején a nem szűnő lelkesedésével és kitartásával, de elég visszataszító karakterré vált onnantól kezdve, hogy sorsára hagyta teremtményét. Egyáltalán nem tudtam átérezni a szenvedését, mert mindet magának köszönhette. Nekem alapvetően egyébként nem azzal volt problémám, hogy „istent játszott”, hanem azzal, hogy utána nem vállalta a felelősséget, folyamatosan menekült. Az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a szörny előbb mindenki mással akar végezni, Victort fogja a végére hagyni, ezért például a nászéjszakás jelenetben Victor viselkedését abszolút nem is értettem meg. A végén pedig ő maga mondja el, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett, és bár tudja, hogy gondoskodnia kellett volna a teremtményéről, az emberiség megmentésének álcája mögé bújva próbálja jó színben feltüntetni magát. Inkább nem is mondok erre semmit…
A szörny szintén szimpatikusnak tűnt az elején, mármint a saját sztorija elején. Amikor elmesélte, hogyan tett szert a tudására, hogyan fedezte fel a világot és önmagát, és hogyan szembesült az emberi gonoszsággal, és ez mennyire fájt neki. Azt is megértettem még valahol, hogy bosszút forral teremtője ellen. De én más módot választottam volna erre a helyében. Mert aki annyira nagyra becsüli az erényt, és annyira a szeretetre áhítozik, mint ez a torzszülött a saját bevallása alapján, az szerintem nem lesz gyilkos, bármit is kövessenek el ellene az emberek. (Bár én eleve sem értem, hogy fordulhat meg egyáltalán bárkinek is a fejében, hogy megöljön egy másik embert.) Más részről pedig az a gondolat fogalmazódott meg bennem a könyv vége felé, hogy mindig is különbözőnek találta magát az emberektől ez a lény, mégis ez a könyörtelen gonoszság, amit Victorral szemben tanúsított, ez tette leginkább emberivé.
A többi karakter csak statisztált, abszolút elhanyagolhatóak.
Nem volt rossz könyv, de jó sem. Értem a bibliába való felvételének okát; korának biztosan kiemelkedő és újszerű alkotása. Valamint alapanyagnak tökéletes. Nem véletlenül születhetett belőle annyiféle át-/feldolgozás. De nem lett a kedvencem. Talán túl nagy elvárásokkal fogtam bele. Ez most nekem olyan „nesze semmi, fogd meg jól” volt.
Jöjjön pár apróság, aztán pedig az idézetek! J
o Több helyen is olvastam, hogy sokan abban a tévedésben éltek, hogy Frankenstein magának a szörnynek a neve. Én is sokáig ezt hittem. De neki nincs neve. Az a szerencsétlen alkotója még erre sem volt képes…
o Victor és a szörny második, Alpok-beli találkozása előtt van egy fenomenális tájleírás. Egészen elvarázsolódtam, éppen oda, ahol a főhős is volt. Láttam, hallottam és éreztem mindent. Magával ragadott.
o Néhány listás könyv is említésre került: A wakefieldi lelkész és Az ifjú Werther szenvedései (itt: Az ifjú Werther keservei).
„…semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél – a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét.”
„Én voltaképpen szorgalmas vagyok – valósággal kicsinyes; munkásember, aki szorgosan és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de emellett ott él bennem a csodák szerelme, a hit a csodában, s ez szövi t minden tervemet, ez térít le a szokott emberi ösvényekről, kerget ki a vad tengerekre, ember nem látta vidékekre, amelyeket annyira szeretnék földeríteni.”
„Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos.”
„A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őriznie derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy.”
„Hát lehet az, hogy az ember oly hatalmas, erényes és fenséges, egyszersmind mégis oly gonosz és aljas? Egyszer olyannak mutatkozik, mintha az ősrossz sarjadéka lenne, másszor meg találni sem lehet nála nemesebbet és Istenhez hasonlatosabbat.”
„Mily változók az érzelmeink, s milyen különös, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is szerelmetesen ragaszkodunk az élethez!”
„A biztonságérzet, a tudat, hogy a pillanat s az elkerülhetetlen, katasztrofális jövő közt épp fegyverszünet van, valamiféle nyugodt feledésbe ringatott, amelyre az emberi elmét természete különösképpen fogékonnyá teszi.”
