Jonathan Swift: Gulliver utazásai

Az elmúlt hetekben Gulliverrel kalandoztam (meg Párizsban, illetve Csehországban voltam, ezért is nem született múlt héten bejegyzés). Ezt a könyvet a Don Quijotéhoz hasonlóan nagy lelkesedéssel vártam, és azt már itt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy jobban tetszett, mint az előbb említett mű. Annak ellenére is, hogy én éveken keresztül tévedésben éltem Gulliverrel kapcsolatban. Ugyanis én egészen eddig azt hittem, hogy ez egy gyerekeknek szóló kalandos mese. Tévedtem. De még milyen nagyot!

A történet szerint Gulliver egy jól szituált családapa, aki hajóorvosként keresi a kenyerét, és munkája során különböző hihetetlenebbnél hihetetlenebb országokba keveredik el. Először jár Lilliputban, a törpék országában, aztán az óriások országában (nem sikerült megjegyeznem a nevét), utána Laputában, ami gyakorlatilag a tudósok országa, a varázslók szigetén, a halhatatlanoknál, végül pedig a Hauhnhnm-oknál.

A könyv végén Gulliver megfogalmazza írásai célját, mely csöppet sem a szórakoztatás, hanem az általa felfedezett országok hű bemutatása. Ez a cél félig-meddig a szerző céljának is megfelel. Távolról sem szórakoztatni akart minket ezzel Swift, hanem tükröt tartott az emberek elé. Nevetségessé tette őket törpeként és óriásként, kifigurázta a tudományukat, a társadalmi szerveződésüket, a törvényeiket és nagyratörő céljaikat, fellebbentette a fátylat a nagyra becsült múlt igazságáról, végül pedig összehasonlította őket a természet egy másik élőlényével. Mindezek eredményeként pedig azt szűrte le, hogy szívesebben lenne Hauhnhnm, mint ember, mert az ember a legundorítóbb élőlény az egész földkerekségen. És valljuk be, a könyv végére érve, mi magunk is úgy érezzük, van ebben némi igazság.

Abszolút meg tudom érteni, hogy ez rajta van a listán, és erősen ajánlom én magam is mindenkinek, hogy olvassa el. Kíméletlenül őszinte és nagyon durva kritika ez az emberiségről, amivel sajnálatos módon csak egyetérteni lehet.

Nem is nagyon szeretnék lelőni poénokat, mert itt aztán tényleg minden oldalon olvashatunk valami fontosat. Csak néhány dolgot emelnék ki, ami számomra különösen érdekes volt:

-          A halhatatlanságot, amely oly sok mindenkinek (volt) a vágya, keményen kivégzi. Ez a tipikus esete annak, amikor az ember nem gondolja végig, mit is kíván valójában. (Én magam sem gondoltam végig még ezt a kérdést így, azért is volt számomra meglepő.)

-          A Laputában megismert tervező akadémia valami zseniális. Olvasás közben csak bólogattam, mert úgy érzem, ma is pontosan ez folyik a világ egyes részein. Hozzá nem értő emberek foglalkoznak fontos dolgokkal, és ebből aztán értelmetlen és felesleges dolgok születnek. Meg káosz.

-          A könyv legislegvégén érdekes volt, amit a gyarmatosításról írt. Már hogy tudniillik úgy működött a dolog, hogy ha egy angol ember elsőként lépett egy ismeretlen földrészre, akkor gyakorlatilag ezzel már Anglia gyarmatává is tette.

Szóval nagyon érdekes könyv volt. A legtöbb gondolatával mélyen egyetértek. Ismételten megdöbbentett, hogy egy ilyen régi könyv mennyire aktuális tud lenni. És hogy ez a könyv, amiről én éveken keresztül azt hittem, hogy mese, mennyire nem az. Talán a törpéknél és az óriásoknál tett utazások leírásai még meseszerűek, például vicces olvasni azt, hogyan leltározzák a lilliputiak az Emberhegynél talált tárgyakat. De később… nincs rá jobb szófordulat, kőkemény kritika ez. Már akkor is az volt, amikor íródott. Azóta jó sok év eltelt. És még mindig az. Mindenki vonja le ebből a maga következtetéseit.

„…éberséggel és vigyázattal, és nagyon kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert.”

„…erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni, sokszorozni, szépíteni tudja.”

„A tudósoknak igazuk van, midőn azt állítják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben.”

„…talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi, hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elengedők.”

„Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényűzésből s ínyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjúságot keltsen, kivéve, ha húst raktak el bele, hogy meg ne romoljék.” (Ezt csak azért, mert én ki nem állhatom a sót. A tésztát is só nélkül főzöm. J)

Daniel Defoe: Moll Flanders

Robinson után Defoe újabb hősével ismerkedhettem meg, nevezetesen Moll Flandersszel, ahogy azt a könyv címe is mutatja. Bizonyos tekintetben nagyon hasznos volt számomra, hogy elolvastam ezt a művet. De először lássuk, miről is van szó benne.

Főhősünk, Moll életét követhetjük nyomon születésétől egészen kései öregkoráig. Börtönben jött világra, így tulajdonképpen árva gyermekként nevelkedett, de egy jószívű néni a szárnyai alá vette. Később, a néni halála után egy jómódú családhoz kerül. Pontosan nem derült ki számomra, hogy milyen minőségben lakott náluk. Nem cselédként, ez nyilvánvaló volt, de nem is volt teljes rangú tagja a családnak. De ez lényegtelen is. A lényeg, hogy itt kezdődnek Moll kalandjai, főként a család férfi tagjaival, ugyebár. És itt történik az első bűnbeesése is. Ami aztán valahogy életformává válik nála. Persze néhány dolog, amit ő még bűnnek tekint, a mai világban már nem számít szigorúan annak. Mivel nincsenek rokonai, és senkire nem számíthat az életben, úgy próbálja fenntartani magát, hogy előnyös házasságokat köt. Összesen ötször sikerül kimondania a boldogító igent, néhányszor pedig ugyan nem jut el az oltár elé, de azért talál magának adakozó kedvű „barátokat”. Aztán drámai fordulatot vesz az élete, mikor idősebb korára megözvegyül. Ekkor ugyanis már nem számíthat arra, hogy bárki udvarolna neki, így más anyagi források után kell néznie. Fél a szegénységtől, az éhezéstől, így amikor először nyílik alkalma a lopásra, gondolkodás nélkül megteszi. Aztán ez lesz az új életformája, és nagyon keményen űzi majd az ipart. Persze ő maga is megállapítja egy helyen, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, azaz szinte törvényszerű, hogy valamikor majd elkapják. London leghírhedtebb börtönébe kerül, és várja, hogy kivégezzék, de enyhítést kap, és kérvényezheti, hogy deportálják Amerikába. Még a börtönben találkozik az egyik korábbi férjével, akit rábeszél, hogy tartson vele. A férfi így is tesz, és megérkezésük után kis csellel szinte azonnal földhöz jutnak, amiből meggazdagodnak, és boldogan élnek… Hát, egészen a könyv végéig, mert a halálukig nem jutunk el.

De miről is szól ez a könyv mindezek mellett? A bűnről, a bűnhődésről, a boldogságról. A bűnről és a bűnhődésről, amelyek kétségtelenül mindig párban járnak. Egyik sem létezik a másik nélkül. Részletes képet kapunk arról, hogy Moll hogyan süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre a bűnözésben. Látjuk a motivációit, és azt is, hogy ezek a motivációk hogyan változnak meg az idő előrehaladtával. Azonban a bűnökhöz képest a bűnhődés egészen rövidnek tűnik. A börtönben eltöltött idő, és Moll beszélgetései egy pappal elsőre nincsenek egyensúlyban a korábbi oldalakon olvasott dolgokkal. Ezt az egyensúlyt próbálja feloldani a halálbüntetés riasztó képe, de bevallom őszintén, valahogy nem jár sikerrel. Ennek az lehet az oka, hogy az egész könyv olyan száraz, mint egy kupac lehullott őszi falevél. Színesnek színes, és viszonylag sűrűn említ érzelmeket, de én semmit sem éreztem az egész könyv olvasása alatt. Semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem ez a könyv, és valószínűleg emiatt nem is került közel a szívemhez ez a történet. Pedig higgyétek el, voltak benne szerelmes jelenetek, szenvedések, izgalmak. De minden olyan tényszerűen volt megjelenítve, hogy egyszerűen csak elsiklottam az események felett.

Később aztán ezen rágódva rájöttem, hogy a Robinsonnal is ez lehetett a probléma. Vagyis ez a száraz, tényszerű írásmód Defoe jellegzetessége lehet, és hiába talál ki kalandos és érdekes történeteket, valahogy nem tudja jól átadni. Legalábbis nekem nem jön be ez a fajta stílus.

Egyetlen egy rész volt (mert persze mindig vannak kivételek), ahol az érzelemkeltésnek némi szikrája felvillant. Ez pedig egy levél volt, amelyet Moll négyes számú férje küldött a nőnek. Egyébként is az összes férje közül a vele való kapcsolata volt a legérdekesebb, és az a levél eléggé szívhez szóló volt, pláne az előzmények tükrében.

A boldogságról is szól ez a könyv. A boldogságkeresésről. És a pénzről. De jelen esetben a boldogság totálisan egyenlő a pénzzel. Moll már gyerekkorában arra vágyik, hogy ne kelljen cselédnek mennie, hanem annyit kereshessen a varrással, hogy el tudja tartani magát. Aztán gazdag pasikat szemel ki magának, akik eltartják. Aztán értékes dolgokat lop, és eladja őket, hogy pénzhez jusson. És amikor már van neki elég, akkor is folytatja, hogy még több legyen. Semmi más nem derült ki erről a nőről, csakis az, hogy a pénz az egyetlen dolog, ami őt boldoggá teszi. Kicsit megértettem, hiszen a mai világban is úgy van ez, hogy ha nincs pénzed, akkor elég nehéz az élet, és akkor olyasmiket kell csinálnod, olyan helyen kell dolgoznod, ahol nem akarsz. De attól még az embereknek általában vannak hobbijai, vagy más egyéb dolgai, amiket szeret csinálni. De Mollnál ez olyannyira nincs így, hogy még a saját gyerekeit is lepasszolja, mondván, hogy ő nem tudna megfelelő életkörülményeket biztosítani nekik. De még csak meg sem próbálja! Sőt, azt sem próbálja meg, hogy akkor legalább ne essen teherbe. Teljesen értéktelennek éreztem a gyereket ebben a könyvben, és ez őszintén megdöbbentett.

Magáról a könyvről egyébként megint csak az jutott eszembe, hogy királytükör. És tudom, hogy ez még mindig nem az, de ebben is megfogalmazódik a tanítás, a figyelemfelkeltés célja: „Hadd szolgáljon egy teljességgel romlott és teljességgel szerencsétlen teremtés élettapasztalata a hasznos intelmek tárházául mindazoknak, akik olvassák.” Ami tök jó, de szerintem inkább csak ötleteket ad. Vagy a fene tudja. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy lopni bűn. Ami nem a tiéd, azt ne vedd el. Szóval ebből a szempontból kicsit idejétmúltnak érzem, de közben mégsem, mert a lopás olyan bűn, ami mindig is jelen lesz az emberek közt. De nem hiszem, hogy sok embert ez a könyv csábítana vissza a jó útra. Vagy ki tudja? Csinálni kéne egyszer erről egy kutatást…

Azért Defoe írói stílusának felfedezése mellett más érdekességekkel is szolgált a könyv. Például csodálkozva olvastam ezt a deportálás dolgot. Pontosan nem derült ki, vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy hogy működött, vagyis milyen bűnt elkövetetteket deportáltak, vagy kik kérvényezhették ezt. Egyszerűen csak felpakolták őket egy hajóra, és átvitték őket Amerikába az angol gyarmatokra (nyilvánvalóan), és ott eladták őket rabszolgának. És ha letöltötték a büntetésüket, ott maradhattak, földet vásárolhattak, és meg is gazdagodhattak, ahogy ez egyébként Mollal is történt.

Még nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e ez a könyv, vagy sem. Sok olyan dolog volt benne, amivel én magam nem értek egyet. Ebből a szempontból nem tetszett. De ha azt nézem, hogy egy érdekes és kalandos élettörténetet olvashattam, úgy jó volt. Szerintem a tanítói célját sem tudja betölteni, több szempontból sem. Ez megint csak a mérleg negatív oldalára kerül. És a szárazsága is, meg az, hogy olyan barokkos körmondatok voltak benne, hogy alig tudtam idézeteket kiszedni.

Szóval végeredményben a negatív oldal felé billen ki a mérleg, mégsem mondanám azt, hogy rossz könyv. A kedvencem ugyan nem lesz, de nem rossz. És emiatt a deportálósdi miatt pedig különösen megérte elolvasni. Szeretem az ilyen apró információmorzsákat.

„…ha egyszer megkeményedtünk a bűnben, nem hat ránk semmilyen félelem, és hiába óv bármiféle példa.”

„Azok, akiket általában tisztességes embereknek tartanak, néha semmivel se jobbak a többinél, csak jobban tudnak vigyázni a hírükre, vagy ha úgy tetszik, jobban értenek a képmutatáshoz.”

„…a bűn egyszeri elkövetése csak szomorú nyitánya a bűn megismétlésének, mert minden meggondolás elpárolog, ha a kísértés megújul.”

Tom Jones - összefoglaló

Már a második kötet közepénél éreztem, hogy ezt a művet teljesen felesleges volt kötetenként elemezgetni, de már mindegy. Így legalább megspórolok egy kis időt, mert a történetével már nem kell foglalkoznom, azt nagyvonalakban bemutattam. Írtam a szerkezetéről is az első kötet kapcsán, ez a másodikban sem változott. Bár a végére sem jöttem rá, mi volt a logika a felosztásban. Talán nincs is benne logika. Szóval akkor miről is írjak most…

Nos, három fontos dolog jutott eszembe: műfaj, lélekbúvárkodás és karakterek. Vegyük sorban.

Az első kötet boncolgatásának rögtön az elején említettem, hogy nem igazán tudtam, hogy ez vajon szerelmes regény vagy kalandregény. Azóta egy kissé kibővítettem a lehetőségeket, mert akár lehet a Simplicissimushoz hasonló pikareszk regény is. De miután utánaolvastam, kiderült, hogy lehet polgári realista regény, valamint az író saját meghatározása szerint prózában megírt polgári eposzparódia. Erről az egész katyvaszról pedig az jutott eszembe, hogy én ezt mennyire utálom. Néha én is szeretek túlbonyolítani dolgokat, de ha olyasmiről van szó, ami sok százezer embert érint, akkor az egyszerűség híve vagyok. Egy könyv műfaja pedig elég sok embert érint. Már a pikareszk regény megjelölést is nehezemre esett anno feldolgozni, a polgári realista regényt pedig alig tudom értelmezni. Lehet, hogy ez egyfajta szegénységi bizonyítvány, és felmerülhetne a kérdés, hogy ha ennyire tudatlan vagyok, minek foglalkozok egyáltalán könyvekkel és olvasással, de tiltakozom. Én ezt egyszerűen csak hülyeségnek tartom, és ennél fogva nem érzek késztetést arra, hogy elmerüljek ennek a világában, és tanulmányozzam a különböző műfajokat. Felesleges. És ami felesleges, az fáj nekem. Ezért ha csak nem kényszerítenek rá, akkor nem teszem. Ugorjunk is a második pontra. (Részemről ez továbbra is egy szerelmes-kalandregény. És ez minden fő információt elárul. Van benne szerelem meg kaland is. Több infó nem szükséges.)

Szintén az első kötetnél említettem, hogy úgy éreztem, az író csak felhasználja az eseményeket azért, hogy lélekbúvárkodhasson. Így a végére talán kiegyeznék egy egyensúlyi helyzetben. A cselekmény is fontos volt, és az elemzés is. Az elemzés, ami néha csak egy fél mondatos megjegyzés volt, máskor egy bekezdésnyi leírás, de szerintem mindig jó helyen volt, és mindig ütött. Egyáltalán nem éreztem túlzó magyarázkodásnak. Az egyetlen negatív dolog, amit felróhatok, hogy túl nyilvánvalóan használta az író a sztereotípiákat, de talán efelett is szemet hunyhatunk, ha tekintetbe vesszük, milyen korai műről is van szó. (Bár összehasonlítva például a Cléves hercegnővel… Na de ne, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minden könyvet saját maga alapján ítéljünk meg, ne hasonlítgassuk máshoz. Bár ez az összehasonlítgatás óhatatlanul elkerülhetetlen a személyes kedvencek kiválasztásánál, aminél Cléves hercegnő fennmarad a rostán, Tom Jones viszont kérlelhetetlenül lehullik. De nem a sztereotípiák miatt.)

Végül a karakterekről. Az előbb bíráltam a könyvet a sztereotípiák miatt. Kétségtelen, hogy Tom Jones (ahogy ezt is említettem már korábban) a „szegény embert az ág is húzza” tipikus esete. Még ha jót csinál, az is rosszul sül el. De a személyisége ennek ellenére nagyon is összetett. És nem csak az övé. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne fekete-fehér karakterek, mert ott van például Blifil, akit az elejétől fogva lehet utálni, mert egy gusztustalan, mocsok, szemét, dög. Vagy például a fogadósok nagy része, akik kizárólag az anyagi haszonszerzést tartják szem előtt. De a könyv tele van izgalmas emberekkel. Tom még a leglogikátlanabb tetteit is próbálja észérvekkel alátámasztani, és sokszor hiszi magáról, hogy teljesen ártatlan, holott nem az. Sophia lehetne az egyik tisztán fehér karakter a könyvben, a gyermeki engedelmesség mintapéldánya, de a Blifil iránti undora olyasmire készteti, ami megdöbbent. Allworthy uram se az a végtelenül jótét lélek, akinek először hisszük. Bizony hamar kiderül róla, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki súlyos hibákat tud elkövetni. És még lehetne folytatni a sort. Egyszóval az események lehet, hogy sztereotípiák alapján működnek, de a karakterek, ők nagyon is emberiek, és ez a fantasztikus ebben a könyvben.

És hogy mégis miért hullana ki a kedvenc rostán? Mostanában belefutottam egy-két ilyen végtelennek tűnő történetbe, és arra jöttem rá, hogy sokkal jobban tetszenek az olyan könyvek, amik inkább rövidek, és nagyobbat csattan bennük a poén. Azt nem lehet felróni ennek a könyvnek, hogy ne lett volna meg minden eseménynek a helye. Minden okkal történt, minden előrevitte a cselekményt. Nekem mégis hosszú volt. Főként azt a részt untam nagyon, ami Jones csatangolásáról szólt Allworthy birtoka és London közt. Nem tudom, miért, de én nagyon nem találtam szórakoztatónak azokat a részeket.

Ezek lettek volna mélyenszántó gondolataim Tom Jonesról. A következőkben pedig visszatérek Defoe-hoz, és reményeim szerint pontosan egy hét múlva jövök a Moll Flandersszel.

Henry Fielding: Tom Jones 2. kötet

Ha emlékeim nem csalnak, ott hagytuk abba a történetet az előző kötetben, hogy főhősünk, Thomas Jones nincstelen csavargóvá vált. Ez folytatódik a második kötetben is. Végigkísérhetjük kalandos utazását egészen addig, hogy elérkezik Londonig. Ott aztán még különösebb dolgok történnek meg vele. Többé-kevésbé Sophia iránti szerelme vezérli a tetteit, de azért kijut neki a szerencsétlenségből, s már-már úgy tűnik, hogy végleg elveszett, sohasem lehet boldog. De akkor természetesen kiderülnek a turpisságok, mindenki rájön az igazságra (Többek közt kiderül például az is, hogy kik Tom szülei. Elég kézenfekvő a megoldás, most valahogy mégsem jöttem rá.), s a szereplők többsége boldogan él, amíg meg nem hal.

Sok mást nem tudok mondani, ami kifejezetten erre a kötetre lett volna jellemző. Kicsit pont fordítottja volt az első kötetnek: ennek az eleje volt kínszenvedés, míg Tom meg nem érkezett a fővárosba. Ott aztán már ténylegesen a végkifejlet felé indultak meg az események, és még onnan is bőven sok minden történt, de az legalább már tényleg kapcsolódott a fő történetszálhoz, és a szereplők is állandósultak.

Továbbra is olvasásra ajánlom minden könyv első fejezetét, amelyekben az író az írásról, a kritikusokról és más effélékről elmélkedik, mert mind nagyon szórakoztató, és nagyon igaz. Továbbá kiemelnék még egy apró mellékszálat, ami nekem nagyon tetszett, nagyon megható volt, méghozzá Tom egyik újdonsült, londoni barátjának Nightingale-nek a szerelmi történetét, és házasságát Nancy-vel. Csuda édes egy páros!

Mást most nem tudok írni, az általános gondolataimat és a nagy végigazságokat (legalábbis a saját igazságaimat) pedig majd az összefoglalóban szeretném megosztani.

„Annyi bizonyos: a tolvaj hozzá képest ártatlan; legtöbbször a gyilkos sem versenyezhet bűnével, hiszen a rágalom kegyetlenebb fegyver, mint a kard, mert a vele ejtett sebek mindig gyógyíthatatlanok.”

„De nemcsak azért olyan förtelmes vétek a rágalmazás, mert annyi szörnyű bajt okoz, és eszközei annyira gyalázatosak: más körülmények még csak súlyosbítják szörnyű voltát; hiszen legtöbbször nem bosszú a rúgója, és hasznot is csak ritkán ígér, legfeljebb annyiban: a sötétlelkű, ördögi természetű embereknek kéjt okoz az a gondolat, hogy másokat romlásba és pusztulásba dönthetnek.”

„Bevallom, a magam részéről egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a férfi szándékai tisztességesek. Így szokták ugyanis mondani, ha házasság útján rabolják el egy nő vagyonát.”

„…mennyire visszariasztja az egyszerű embereket a bűntől, ha annak gyűlöletes voltát a magas rangúakban szemléltetjük előttük.”

„…a magas rangú emberek gyakran túlbecsülik magukat. Azt hiszik, hogy csak ők az igazi rafinált gazfickók, pedig a legegyszerűbb emberek sem estek a fejük lágyára! Hányszor, de hányszor lefőzik az előkelőket!”

„Túlságosan finom szálakból volt szőve a lelke ahhoz, semhogy elviselhesse a gondolatot: bármennyire mentik is a körülmények, mégiscsak hazudott.”

„Ilyen az ember: a legvilágosabb okfejtésre is süketek maradunk, ha olyan szenvedélyünk ellen érvel valaki, amely uralkodik rajtunk.”

„…sem a történelem, sem a mondák nem emlékeznek meg egyetlen esetről sem, hogy a józan ész segítségével és érveinek erejével bárki diadalt aratott volna a megrögzött kapzsiságon.”

„ – Ugyan már – mondta a nagybácsi -, a becsület az csak emberi csinálmány, és minthogy az ember maga teremtette magának, hát úgy irányíthatja, úgy kormányozhatja, ahogy neki tetszik.”

„A végsőkig finomult plátói szerelem, amelynek semmi köze a testhez, a tisztán és tökéletesen szellemi természetű, egyedül az emberiség női felének sajátja.”

„Az igaz barát kitartása és hűsége oly mérhetetlen vigasz a bajban, hogy ha az átmeneti és orvosolható, akkor busás kárpótlást jelent.”

„A nők a maguk finomságában el sem tudják képzelni, mily durvák vagyunk mi, férfiak, és hogy van egyfajta könnyű szerelem, amelynek semmi köze a szívhez.”

És mielőtt búcsúznék, ezúton szeretnék mindenkinek, aki erre téved, boldog nyuszit kívánni! :) (A kép egy saját alkotásom részlete.)