Le a maximalizmussal! Avagy mit olvastam az utóbbi hetekben...

Némileg rendhagyó bejegyzés következik…

Kerülgettem már egy ideje a forró kását, aztán végre úgy döntöttem, hogy belevágok. Victor Hugo eme nagy becsű művét én egyszer már olvastam, és mindig büszke is voltam magamra, hogy viszonylag fiatalon megbirkóztam egy ekkora monstrummal.

Két dologra emlékeztem határozottan a korábbi olvasásból. Az első, hogy a cselekmény egyszerűen csodálatos. A második pedig, hogy tele van a könyv jelentéktelen dolgok végtelenül részletes leírásával. Valamint rengeteg korabeli személyt és eseményt megnevez Hugo, aminek szerintem már az ég világon semmi jelentősége nincs.

Nos, ez a két véglet viaskodott most is. Elmerülni a címben megnevezett nyomorultak, vagyis Jean Valjean, Fantine, Cosette, Marius életében egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Gyönyörű volt az élni akarásuk, a hitük, a ragaszkodásuk, az önfeláldozásuk. És fájdalmas volt szembesülni vele, mi mindent kellett feláldozniuk ezekért a gyönyörűségekért. Fájdalmas volt látni, hogy Jean Valjean és Fantine esetében egy-egy ballépés mekkora mértékben tehet tönkre egy emberi életet. Fájdalmas volt látni, hogy alig-alig vagy semennyire sem akadt lehetőség ebben a földi életben ezeknek a ballépéseknek a kijavítására.

Merem állítani, hogy könyvön még nem sírtam annyit, mint A nyomorultakon, és nincs annál fájdalmasabban gyönyörű történet, mint Jean Valjean élete. Tényleg egyszerre széttépi és a darabokból újra összerakja minden jó érzésű olvasó szívét ez a sztori. És mindezt jó sokszor egymás után megteszi. Egy igazi érzelmi hullámvasút, tele feloldhatatlan(nak tűnő) dilemmákkal. És azt is határozottan kijelentem itt, hogy mindenkinek érdemes lenne megismerkedni a főszereplők történetével.

És akkor most sajnos jön egy óriási de. Ez alkalommal ugyanis már nem hajtott a vágy, hogy elmondhassam, elolvastam A nyomorultakat, és egy igen korai ponton azt vettem észre, hogy nem esik jól átrágni magam Hugo jegyzetein, véleményén, és azokon a személyeken, helyeken és eseményeken, amiket ő fontosnak ítélt, de 2021-ben a mezei olvasónak már nem az. De persze nem adtam fel ilyen könnyen, nyüstöltem tovább. Csakhogy esténként, amikor lett volna időm olvasni, azt vettem észre, hogy inkább bármi mást csinálok, csak ne kelljen A nyomorultakat kézbe vennem. Amikor pedig mégis rászántam magam az olvasására, oldalakat lapoztam át olvasatlanul, mert egyszerűen nem volt se kedvem, se türelmem hozzá. Ennek köszönhetően pedig néhány heti küzdelem után úgy döntöttem, hogy félbehagyom a könyvet.

Úgy gondolom, Hugo túl sok mindent akart egyszerre belesűríteni ebbe a könyvbe. Mindent, ami csak eszébe jutott, és amit ő fontosnak talált, azt leírta. Valamint kitalálta a világ egyik legszebb és legszívszorítóbb történetét, de eltemette egy csomó jelentéktelen és felesleges szöveg közé. Ember legyen a talpán, akinek ezt van türelme kiásni. Pedig megérné, de közben meg valahol mégsem.

Ritkán mondok ilyet, de most úgy érzem, aki meg akar ismerkedni a történettel, az inkább nézze meg valamelyik filmfeldolgozást vagy színdarabot. Mert ezen a könyvön rágódni őrültség. Komolyan, fáj ezt mondanom, de összességében ez a könyv nem jó, és egyáltalán nem a XXI. századi embernek való.

Nem mondom, hogy végül nem fogom teljesen újraolvasni, mert mivel egyszer már sikerült, ezért ezt a félbehagyást most egy kicsit mégis kudarcnak élem meg. De ez biztosan nem a közeljövőben fog megtörténni.

Könnyen hagysz félbe könyvet, ha nem tetszik?

Megfőzöm a könyvet #3 | Moby Dick

A Moby Dickben felbukkan egy különös kifejezés, az oly-cooks. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, de felkeltette az érdeklődésem, mert nem lett lefordítva; így, angolul szerepelt a magyar szövegben. Kicsit kutatgatnom kellett, hogy mi ez, de a végére jártam a dolognak, és kiderült, hogy ez egy olyan étel, jobban mondva édesség, amit én nagyon szeretek. Ez pedig nem más, mint a (szalagos) fánk, más néven pampuska. (Amit én egyébként pampuszka néven ismerek, de ez már mellékes. J) Ezt fogjuk ma elkészíteni.

Rögtön az elején javasolnám a két személyes háztartásoknak, hogy a receptben található mennyiségeket legalább felezzék, különben akár egy komplett települést el tudnak majd látni fánkkal. J

Elsőként tehát a hozzávalók:

500 g liszt

300 ml tej

40 g élesztő

50 g cukor

5 db tojás sárgája

60 g vaj

egy csipet só

olaj a sütéshez

100 ml tejet felmelegítünk, belemorzsoljuk az élesztőt, hozzáadjuk a cukrot, és mindezt felfuttatjuk. A lisztet egy tálba öntjük, a közepébe mélyedést készítünk, oda öntjük az élesztős tejet, a tojások sárgáját, a vajat, a csipet sót és a maradék tejet. Az egészből lágy tésztát keverünk, majd meleg helyen addig kelesztjük, míg a duplájára nő.

A megkelt tésztát ujjnyi vastagságúra nyújtjuk, és tetszés szerint különféle méretű tallérokat szaggatunk belőle.

Mi először ilyen nagyokat csináltunk, de ezek kisütve tényleg hatalmasak lettek, úgyhogy aztán lekicsinyítettük őket. J J

Bőséges olajat forrósítunk, és kisütjük a fánkokat. Itt is tetszés szerint lehet mélyedést csinálni a közepébe, vagy akár teljesen át is lehet lyukasztani, kinek hogy tetszik.

Abszolút meg tudom érteni, hogy a fánk már régen is népszerű étel volt, mivel nem kellenek hozzá bonyolult összetevők, és az elkészítése is viszonylag egyszerű. (Bár én magam mindig tartok azoktól a receptektől, amiben élesztő van. Én személy szerint Murphy megtestesítője vagyok a konyhában, vagyis amit el lehet rontani, azt nekem sikerül is elrontani általában, ezért én többnyire egyedül olyan recepteket készítek el, ahol tényleg csak össze kell keverni a hozzávalókat. J J)

Ha olyan nagy méretűre hagyjátok, mint amilyenre mi csináltuk az elején, akkor egy darab fánkkal gyakorlatilag le is lehet tudni a reggelit, utána pedig lehet tovább hajszolni azt a fránya bálnát. J

Mit jelent számodra az egészséges étkezés?

Görbe tükör | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból

 

Utolsó kiadás: 2021, Helikon

Tolsztoj eme rövidke művét a MEK-ről szereztem be, ide kattintva ti is letölthetitek ingyenesen és legálisan. De mielőtt ezt megtennétek, kötelességemnek érzem figyelmeztetni titeket, hogy ez valószínűleg nem lesz a kedvenc könyvetek.

A Feljegyzések az egérlyukból névtelen főhőse az életnek arról az aspektusáról ír, amit akkor fedezhetünk fel, amikor rossz passzban vagyunk. Sopánkodik, szidja a rendszert, szidja az embereket, szidja saját magát, szidja a munkáját, szidja az életet, szidja a sorsot. Némileg depressziós szegénykém.

Ezen kívül végtelenül átlagos, ami őt nagyon zavarja. De hogy ezt kiküszöbölje, a lehető legrosszabb eszközhöz, a füllentéshez nyúl.

Továbbá szeretethiányos is, ami miatt igen kínos szituációkba keveredik. Például meghívatja magát egy baráti ebédre, amin tényleg barátok vesznek részt, csak épp nem az ő barátai, mert neki olyanok egyszerűen nincsenek.

Mindezek ellenére viszont időnként nagyon is átlát a szitán, és komoly alapigazságokat fedez fel, és mond ki. Olyan dolgokat, amelyek szerintem igen sokunkra jellemzőek, viszont amiket csak igen kevesen vallanak be saját maguknak, mert kínosak. Például, hogy sokszor saját magunk szabotáljuk magunkat a céljaink elérésében. Hogy erélyességgel leplezzük a félelmünket. Hogy bármennyire is az ellenkezőjét állítjuk, igenis hatással van ránk mások véleménye rólunk. Nem kellemes belenézni a görbe tükörbe, pedig sokszor hasznunkra válna.

Mindazonáltal bármennyi jót is találtam ebben a könyvben, azok csak morzsák voltak, amelyeket úgy kellett összekapargatni. Összességében nehéz, komplikált, zagyva és már-már értelmezhetetlen volt. Ha én lennék a könyv főszereplője, azt mondanám, Tolsztoj bizonyára nagy író volt kérem szépen, én ezt a címet nem vagyok hivatott elvitatni tőle, de ez a valami igencsak szar volt. Ezután persze sűrű bocsánatokat kérnék a véleményem durvasága miatt, de attól még maga a vélemény nem változna.

Utalás történik Rousseau Vallomások című művére.

Milyen szerepet játszik az életedben a hazugság?

„De hát az ember annyira rajong a rendszerezésért és az elvont következtetésért, hogy képes szántszándékkal eltorzítani az igazságot, képes behunyni a szemét, befogni a fülét, csak azért, hogy igazolja a saját logikáját.”

„Vajon nem azért szereti-e a rombolást meg a káoszt (hisz vitathatatlan, hogy néha nagyon szereti, ez már így van), mert ösztönösen fél attól, hogy eléri célját…?”

„Az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy él is az ember.”

„…az ember csak a baját szereti számon tartani, a boldogságát nem tartja számon.”

„Az ördög tudja, mi mindent csinálhat a megszokás az emberből.”

„…a nő számára a szerelem a feltámadás, a menekvés bármiféle pusztító veszélytől, az újjászületés, és hogy ezt nem adhatja meg neki semmi más.”

„Csend volt, hullt a hó, csaknem függőlegesen esett, dunnát terített a járdára, a kihalt utcára.”

Generációs azonosságok | Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk

Utolsó kiadás: 2019, Helikon

Ismét orosz vizekre eveztem, és ismerkedni kezdtem Turgenyev munkásságával. Akik követnek Instagramon, azok már láthatták, hogy én épp a legfrissebb kiadást szereztem be, aminek a borítója egyszerűen gyönyörű. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy nagyon nem kapcsolódik a könyv tartalmához. Illetve inkább semennyire, ellenben nagyon szép.

A történetről viszont már kevésbé tudok pozitívan nyilatkozni. Két főszereplőnk Bazarov és Kirszanov utazgatnak néhány hétig. Eközben megismerjük a családjaikat és néhány ismerősüket, és a fiúk életfelfogását.

Bazarov saját bevallása szerint nihilista, de szerintem inkább csak egy lusta idióta. Ha szépen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy Anyegin továbbfejlesztett változata, a felesleges ember mintapéldánya. Halvány gőze nincs a világról, és hogy mit kezdjen benne. Dacból vagy szimpla idiótaságból mindent elutasít, ami talán egy tizenhárom évesnél nem túl meglepő, de mivel Bazarov szülők nélkül kocsizgatott keresztül-kasul Oroszországban, az volt a benyomásom, hogy némileg idősebb. Hogy Kirszanov mit láthatott benne a megismerkedésükkor, arról fogalmam sincs, de valahogy barátok lettek. Illetve nekem inkább az volt az érzésem, hogy azért bizonyos szinten mégiscsak alá-felérendeltségi viszonyban vannak, mert Bazarov egyértelműen úgy gondolta, hogy Kirszanov felett áll, Kirszanov pedig ezt ellenvetés nélkül elfogadta.

Mindkét szereplő apjával megismerkedünk, és elég egyértelműen látjuk, mekkora szakadék tátong gondolkodás terén a két generáció között. Talán ezt volt hivatott az Apák és fiúk bemutatni, hogy mennyire másképp működnek a szülők és a felnőtt gyerekeik nagyjából minden téren.

Csupán egyetlen egy helyzet van az életben, amiben kortól és (feltehetően) nemtől függetlenül minden generáció azonosan viselkedik. Ez pedig nem más, mint a szerelem. És ez bonyolítja majd itt nekünk a cselekményt.

Az vitathatatlan, hogy a fiatalabb generáció jobban tudja követni a változásokat, és nyitottabb az új dolgokra, míg az idősebbek, bár több tapasztalatuk van, törvényszerűen lemaradnak előbb-utóbb. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy akárhány éves legyen is az ember, ha Ámor nyila eltalálja, nincs menekvés, mindenki képes a legnagyobb őrültségre. Nem számít a korkülönbség, nem számít a rangkülönbség, és az sem számít, ha a vágy tárgya már elkötelezte magát más irányba.

A történet vége viszont valahogy nem illett az előzményekhez. Az utolsó oldalakon főleg már csak Bazarovról olvashatunk, és történik vele valami, ami számomra teljesen indokolatlannak tűnt. El is kezdtem rögvest elméleteket gyártani arról, hogy mi lehetett Turgenyev szándéka ezzel a lezárással, de nem találtam igazán meggyőző magyarázatot.

Összességében kicsit kacifántos volt ez a történet. Nem volt egy őrült nagy cselekménye, mégis fontos dolgokat mondott el. Viszont elég zavaros lezárást kapott. De mindezektől függetlenül nagyon tetszett Turgenyev stílusa. Bár megvoltak nála is a tipikus, orosz szavak, ugyanakkor az eddig általam olvasott orosz írók közül ő írt a leginkább európaiasan. Van még könyve a listán, a Tavaszi vizeken, kíváncsian várom ezt az újabb találkozást.

Utalás történik az Anyeginre.

Magyar vonatkozása is van a könyvnek: „Éppen hazafelé igyekeztek a kormányzótól, amikor egy négykerekűből hirtelen kiugrott mellettük egy alacsony férfi szlavofiles magyar mentében…”

Maradinak tartod a tőled idősebb generációkat?

„A természet nem katedrális, hanem műhely, amelyben az ember a munkás.”

„Megközelítőleg tudjuk, honnan származnak a testi nyavalyák, az erkölcsi betegségek pedig a rossz nevelésben, abban a sok szemétben gyökereznek, amivel gyerekkorunktól tömik az ember fejét, egyszóval a társadalom rendetlen állapotában. Javítsuk meg a társadalmat, és nem lesz többé betegség.”

„Az a helyzet, hogy az embernek néha üstökön kell ragadnia és ki kell rántania magát, mint retket az ágyásból…”