Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.11.30./

Hosszú idő kimaradt, mert az életem drámai fordulatot vett. Vagy inkább komédiait, mert hogy csupa jó történt velem. Németországba költöztem ugyanis. Na de ez nem egy személyes blog. Csupán azért említettem meg ezt a dolgot, mert emiatt az elmúlt hónapokban nem foglalkoztam az 1001-es projektemmel. Ennek köszönhetően pedig november elején azt vettem észre, hogy baromira hiányoznak a szerencsétlen újkori kalandozók, a kocsmák, a templomok, az elszakított szerelmesek, stb., stb. Épp ezért valami olyannak akartam folytatni, amiről már előzetesen is úgy gondolhattam, hogy nagy hatással lesz rám. Így esett a választásom a Tamás bátya kunyhójára. És nem is csalódtam. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Történetünk a rabszolgatartó Amerikában játszódik, főhőseink pedig – micsoda meglepetés – rabszolgák. A címben szereplő Tamás bátya mellett azt hiszem, hogy a főszereplők közé sorolhatjuk még George Harrist és családját is. Tamás bátya és Harris felesége, Eliza egy családnál, egy rendkívül jóindulatú családnál szolgáltak, de sorsuk megpecsételődik, amikor gazdájuk kénytelennek bizonyul eladni őket. Illetve egész pontosan Tamást és Eliza kisfiát adja el egy rabszolgakereskedőnek, ugyanis sok pénzzel tartozik neki. Ketten kétféle utat választanak. Tamás beletörődik sorsába, mert ő egy végtelenül békés természet, Eliza azonban a harcosabb utat választja, fiával együtt megszökik. Az ő életük alakulását követi nyomon a könyv, mely egy keserédes happy enddel zárul.

Hogy miért kapta a könyv a Tamás bátya kunyhója címet, arról fogalmam sincs. Egyedül a könyv végén lesz jelentősége, mondjuk akkor viszont elég nagy. Tamás korábbi lakhelye ugyanis a korábbi rabszolgatársai szabadságának szimbólumává válik. (Szeretem, mikor megfejtem a saját rejtélyeimet. J)

A könyv egyértelműen a rabszolgaság ellen szól. Bemutatja azt teljes valójában, minden gonoszságával együtt. 428 oldalba annyi szétszakított család, megölt, megkínzott ember, megerőszakolt nő, fájdalom és szenvedés sűrűsödött bele, hogy kedvem lett volna az első húsz oldalon után cafatokra tépni a könyvet. Egyszerűen annyira de annyira felbosszantott, elszomorított és megrémített, hogy ilyen megtörténhetett. És az már csak hab a tortán, hogy ezt törvényekkel is szentesítették, sőt, a keresztények még a Bibliából is kiolvasták, hogy a fekete elnyomott nép, és ebben száz százalékosan hittek.

A szereplők véleményem szerint eléggé fekete-fehérek voltak (ahogy az események is egy kissé klisészerűek, lásd pl. St. Clare halálát), de ennek a könyvnek, azt hiszem, nem is az árnyalt lélekábrázolás volt a célja. A kedvenceim George Harris és Éva voltak. George Harrist az eszméiért szerettem. Egy Elizával történt beszélgetésében annyira jól kifejtette, hogy mi a szabadság, és miért is fontos az egy ember számára. Éva pedig… Hát lehet őt nem szeretni? Pedig én nem vagyok annyira nagyon oda a gyerekekért, de Éva… Ő az a pici, gyenge kis napsugár, amelyik próbálja áttörni a hetek óta az egész eget beborító, sűrű hófelhőt. És bár pici, és gyenge, és nem is ér el mindenkit, mégis, akik „kaptak” belőle, hálát adnak a sorsnak érte. Rajtuk kívül tetszett még Éva anyjának karaktere, Marie, aki rohadtul idegesítő volt, de azt hiszem, az olyan emberek, mint ő, ténylegesen ilyenek lehetnek. Topsy is érdekes karakter volt, és Cassy karaktere is tetszett, mert az utolsó pillanatig meg voltam róla győződve, hogy gyilkos válik belőle, de szerencsére nem lett igazam. Az élete romokban, annyira el volt keseredve, amennyire csak egy ember el lehet, mégis inkább cselhez folyamodott, hogy megszökhessen, és ez véleményem szerint igazán tiszteletre méltó.

Azon kívül, hogy behatóan megismerkedhettünk a rabszolgaság intézményrendszerével, még más dolgokat is tanulhattunk. Megtudtuk például, hogy kik a republikánusok – köztársaság pártiak; a quakerek – az emberiességet és az egyszerű életmódot hirdető amerikai vallási szekta tagjai; és a hugenották – a vallásuk miatt üldöztetést szenvedő református franciák.

A könyvben a 215. oldalon magyar vonatkozás is van, megemlítésre kerülnek a 48-as forradalom bukása után Amerikába emigrált magyarok. J

Eheti kvíz kérdésünk: tudja valaki, mi az a triktrak játék? Valamint van valakinek arról halvány sejtelme, hogy ki az az illető, akit az írónő időnként megszólít? A könyv végi tanulmányban sem írnak erről semmit.

„…aztán a végső búcsúszavak, zokogás, keserű könnyek -, így búcsúznak azok, akik tudják, hogy a viszontlátás reménye olyan gyönge, mint a pókháló…”

„Ti politikusok összevissza bonyolítjátok azt, ami olyan egyszerű, és aztán magatok sem hiszitek, amikor a valóságban találkoztok vele."

„Aki a szívek szeretetét, a szívek vérét bocsátja áruba, hogy kimásszon a bajból, azt megbünteti a jóisten!”

„Ha nem vállalnánk a bajt egy jó ügyért, nem lennénk méltóak az ember névre.”

„…így foszlottak szét életének álmai; de megmaradt a valóság – mint tenger partján a szennyes, fekete iszap, dagály után, amikor visszahúzódtak a ragyogó kék hullámok, a tovasikló csónakokkal, fehér szárnyú vitorlásokkal, evezők és harsogó vizek muzsikájával együtt, s ott fekszik az a piszkos, kiábrándító iszap – hihetetlenül valóságosan.”

„Vallás az, amit pompásan lehet csűrni-csavarni, azért, hogy igazolja az önző társadalom minden gazemberségét?”

„A rabszolgaság az ördög műve, ez az igazság; s véleményem szerint őkelme egészen jól megmutatta vele, hogy mire képes a maga szakmájában.”

„Az emberek sohasem firtatják túlságosan, hogy ki vagy, mi vagy, ha a legfontosabb kérdésben nincs hiba: tudniillik, ha jól fizetsz.”

Henry Fielding: Joseph Andrews

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.29./

Túl vagyok hát Henry Fielding koránt sem könnyen beszerezhető másik listás regényén, a Joseph Andrews-on. Egész pontosan Joseph Andrews és barátja Mr. Abraham Adams kalandjai. És valóban. Sokszor nem is tudjuk eldönteni, hogy akkor most ki is a főszereplő.

A könyv végén szereplő tanulmány szerint ez volt Fielding első regénye (ami látszik is, majd később leírom, hogy miért). Többször is utal egy másik listást könyvre, Samuel Richardson Pamelájára. Sőt, ennek apropóján készült el ez a regény. A Pamela kigúnyolása lenne az egyik fő célja. Erre ugyan nem tudok egyelőre még reagálni, mert a Pamelát még nem volt szerencsém olvasni. Cselekményében és felépítésében azonban rendkívüli módon hasonlít a későbbi Tom Joneshoz. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a Tom Jones a Joseph Andrews átdolgozott és kibővített változata. Ez a könyv rövidebb volt, nyersebb, lényegre törőbb. Ugyanakkor felfedezhető benne valamiféle fieldingi séma. Az alappozíció, hogy egy szegény gyereknek el kell hagynia korábbi lakhelyét, útja során veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba keveredik, végül fény derül egy-két titokra, ami egyenesbe hozza főhősünk életét, és boldogan él, míg meg nem hal.

De nézzük meg, hogy is néz ki ez pontosan a Joseph Andrews esetében. A könyv egy kötetes (a Tom Jonesszal ellentétben), de négy könyvre van osztva. Az első könyvben bemutatásra kerülnek a főbb szereplők, és megismerkedünk az alaphelyzettel. Joseph egy előkelő családnál szolgáló, okos, értelmes, lehetőségeihez mérten művelt és felettébb csinos. Szemet is vet rá az úrnője. Magával viszi Londonban, ahol végül is bevallja neki érzéseit, de elutasításra talál, így elbocsátja Josephet a szolgálatból.

A második könyv már arról szól, hogy Joseph Londonból próbál visszajutni abba a faluba, ahonnan származik. Persze ez nem megy olyan egyszerűen. Kalandok sora követi egymást. Félúton pedig csatlakozik Josephez barátja és pártfogója, Mr. Adams, aki egy elég érdekes figura, mert pap létére például rendkívül jól ért a botvívás mesterségéhez, és előszeretettel űzi is. Meg úgy egyébként is elég lazán kezeli papi mivoltát.

A harmadik könyv gyakorlatilag ugyanarról szól, mint a második. Azzal a különbséggel, hogy rögtön a könyv elején hőseink találkoznak egy családdal – és egy rejtéllyel. Ezt a rejtélyt természetesen nem fedem fel. J

A negyedik könyvben pedig hőseink megérkeznek a faluba, ahová tartottak. Megküzdenek még egy-két nehézséggel, de végül megoldódik a harmadik könyvbeli talány, és Mrs. Booby-t (akinél eredetileg Joseph szolgált) leszámítva minden szereplő boldogan él tovább, amíg meg nem hal.

Van benne minden, ami egy jó történethez kell: kalandok, rejtélyek, szerelem, csalódás, bosszú, ármánykodás, érdekes karakterek és humor is. Bár nem az az eget rengetően vicces könyv, azért meg tud nevettetni. Nekem főleg Mr. Adams karaktere tetszett, mert ahogy már fentebb is említettem, többnyire elég lazára veszi a figurát ahhoz képest, hogy pap. A másik kedvencem pedig Litylotty asszonyság volt, akiről azt kell tudni, hogy attól akar rendkívül műveltnek látszani, hogy mindenféle idegen szavakkal tűzdeli tele a mondandóját. Csak hát az esetek többségében maga sem érti ezeket a szavakat, úgyhogy néha elég cifrákat tud mondani.

Az egyetlen apróság, amit ennek a könyvnek kapcsán ki szeretnék emelni, hogy ez az első olyan könyv a listáról, aminek az előszavában kiemeli az író, hogy bármilyen jellegű egyezés a valósággal csak a véletlen műve. J

Összességében nem volt rossz. Sőt, egészen jó volt. Jókat derültem a fent említett két szereplőn. És úgy alapjában véve nem volt semmi probléma a sztorival. Csak hát… már láttunk ilyet ugyebár…

„Hallott-e már valaki a férfiúi erényességről?! Állította-e valaha akár a legnagyobb vagy a legtekintélyesebb férfiú, hogy rendelkezik ilyesmivel? A bíró, aki bünteti a bujaságot, vagy a pap, aki prédikál ellene – vajon érzi-e a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalást, amikor saját maga tobzódik benne?”

„Kevéssel elégedettnek lenni nagyobb dolog, mint az egész világot birtokolni, mert a világ birtoklása mit sem ér elégedettség nélkül.”

„Amíg a lelkiismeretem tiszta, nem félek attól, amit ember tehet ellenem.”

Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.21./

Sikerült beszereznem egy saját példányt Rousseau utolsó listás művéből. Ez egy picike könyv, mondhatni zsebkönyv, A5-ösnél is kisebb méretű. Mikor megláttam a csomagban, annyira megtetszett a mérete, hogy rögtön el is kezdtem olvasni. És ami benne volt, az megint csak arcul csapott, ahogy Rousseaunál ez már csak lenni szokott.

Ezt a könyvet most a sors adta a kezembe, mert annyira vágytam már egy rokon lélek után. És erre tessék. A rokon lelkem ugyan évszázadokkal korábban élt, és meglátásait közel ötven évvel idősebben foglalta össze ebben a könyvecskében. De mondhatnám, csak azért, hogy én most elolvashassam, és felüdüljön a lelkem.

Nem tudom jobban kifejezni, sem máshogy, egyszerűen jól esett ez a könyv. Jól esett a testemnek, jól esett a lelkemnek. Nem kellett volna belőle se több, se kevesebb. Ez így a lehető legtökéletesebb volt.

Tényszerűen vizsgálva, a könyv valóban azt tartalmazza, amit a címe is mond. Egy magányos sétáló álmodozásait. Rousseau vitte magával a kis jegyzetfüzetét a zsebében, mikor elindult a túráira, és feljegyezte a gondolatait. Bár az utószó nem erre enged következtetni, én mégsem éreztem azt, hogy ez a könyv meg lett volna komponálva. Tényleg teljesen random témákat dobnak fel az egyes „séták”, fejezetek. Már persze olyanokat, amik iránt Rousseau egyébként is érdeklődött. Szóval ebből a szempontból nem ért nagy meglepetés. Inkább tényleg csak arra csodálkoztam rá, hogy mennyire egyetértünk bizonyos dolgokban. Apróságokban és nagy dolgokban is. És ez több kérdést is felvetett bennem a kollektív tudattalanra, a reinkarnációra, valamint az emberek és a világ összefüggéseire és változásaira vonatkozóan.

Az egyetlen dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy véleményem szerint Rousseau „paranoiája”, az összeesküvés-elméletei nagyon is valóságosak voltak. Én készséggel elhiszek neki mindent, amit mond, mert annyira magaménak érzem a gondolatait, hogy egész egyszerűen nem tehetek mást.

Konklúzióként megint csak meg kell állapítanom, ez az 1001-es listás projekt csak egyre jobban meggyőz arról, hogy teljesen mindegy, melyik korban élünk, valahogy mégis ugyanolyanok vagyunk. És nincs jobb vagy rosszabb kor.

„A balsors kétségtelenül nagy tanítómester, de drágán fizetteti meg leckéit, és a belőlük származó haszon gyakran nem éri meg az árát.”

„A gyöngének mindig az a sorsa, hogy önnön lényével táplálja a hatalmast.”

„Akit emberfeletti magaslatokra emel a hatalom, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állnia, különben rendkívüli ereje csak mélyebbre süllyeszti a többieknél, nemhogy egyenlő maradna velük.”

„… a kis kényelmetlenségeket fájdalom nélkül el tudjuk viselni, ha a szív jobb bánásmódban részesül, mint a test.”

Matthew Lewis: A szerzetes

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.29./

 

A szerzetes egy egészen „friss” könyvnek mondható, ugyanis magyarul csak 2012-ben jelent meg a General Press kiadónál. Örök hála a kiadónak, mert ez egy iszonyú jó könyv volt. Nézzük is meg, hogy miért.

Röviden és tömören összefoglalva azért, mert kevés szereplővel dolgozik, pörögnek az események, rendkívül jól meg van írva, és azt hiszem, a fordító is sokat tett hozzá a könyv élvezhetőségéhez. Illetve a fordítók. Van ugyanis jó néhány versbetét, amelyeket más fordított, mint magát a szöveget.

Kissé jobban kifejtve a dolgokat -- a legfőbb szereplőnk, ahogy az a címből is kiderül, egy szerzetes, Ambrosió. Újszülöttként került Madrid egyik monostorába, és onnantól kezdve át sem lépte a monostor küszöbét. Egészen addig, míg szerény, Istennek tetsző életével, mély vallásosságával, önmegtartóztatásával és más egyéb erényeivel el nem nyerte az apáti címet. Ekkortól ugyanis minden csütörtökön nyilvános misét tartott. Kilépett a világba, és a világ bűnei rászakadtak. Habár hitét elsőként a monostor falain belül teszik próbára, amint enged a csábításnak – és enged neki, hiszen honnan is tudhatná, mekkora ereje lesz majd felette -, gyakorlatilag egy bűnlavinát indít el, mely egyértelműen maga alá fogja temetni őt.

A másik főhős pedig Agnes, egy jómódú madridi család leánya, akit apácának szánnak szülei. Mielőtt azonban felvenné a fátylat, megismerkedik egy fiatalemberrel, akivel szerelembe esik. Történetük felettébb kalandos és megható. A fiatalember próbálja megszöktetni a lányt, de nem jár sikerrel, és az élet egy rövid időre elszakítja őket egymástól. Mikor pedig legközelebb találkoznak, Agnes már apáca. Szerelme azonban hajthatatlan, mindenáron meg akarja őt szöktetni, de sajnos újból sikertelen lesz a kísérlete, Agnest pedig a legszigorúbb büntetéssel sújtja a zárdafőnök.

A két főhős sorsa egy ponton összekapcsolódik, Ambrosio lesz az, aki felfedezi Agnes bűnét. Agnes esedezve kéri, hogy kegyelmezzen meg neki, és ne jelentse fel a főnökasszonynál, de Ambrosio hajthatatlan. Agnes ekkor megátkozza őt, és az átok nem is olyan sokára valóban lesújt Ambrosióra.

Szerelem, ármány, csalódás, gyilkosság, minden van ebben a könyvben, ami csak kell. Sőt, olyan is van benne, amit mondjuk én nem tartottam volna feltétlenül szükségesnek. Ilyenek egyrészt a már említett versbetétek. Gyönyörűek a versek, de nem igazán éreztem feltétlenül indokoltnak őket, inkább csak az oldalszámot növelték. Illetve volt néhány csodás elem és varázslat is a történetben, amit véleményem szerint jobb lett volna hanyagolni. De persze abszolút értettem, hogy miért kerültek bele.

Ez a könyv gyakorlatilag a bűn bibliája. Különböző helyzetű embereken mutatja be, hogyan változik meg az élet azzal, ha engedünk a bűn csábításának. Ilyen tekintetben pedig nagyon is van létjogosultsága a XXI. században.

Az idézetek előtt jöjjenek a kedvenc apróságaim J :

o   Rögtön a könyv első fejezetében egy cigánylány szörnyű jövőt jósol az egyik szereplőnek, mire kifejezésre kerül egy elég határozott és határozottan negatív vélemény a cigányokról. Az ő sorsuk mint népé mindig is nagyon érdekelt, mert úgy érzem, ők valahogy már beírták magukat az emberiség kollektív tudattalanjába.

o   Említésre kerül a bolygó zsidó legendája. A zsidóság története szintén nagyon érdekes, valahogy úgy vannak ők is, mint a cigányok. A bolygó zsidó pedig mintha valahogy az egész népet képviselné. Megsértett egy keresztény embert (nem is akárkit), hát súlyos büntetés lett kimérve rá, örökké vándorolnia kell. Elgondolkodtató, nem??...

„Ambrosiónak még meg kellett tanulnia, nem ismervén a nő lelkét, hogy a bűn mindig akkor a legveszélyesebb, amikor az erény maszkja mögül leselkedik.”

„…nem is tudnád szerencsétlenebb dologgal tölteni az idődet, mint versírással. Egy szerző, akár jó, akár rossz, akár közepes, olyan jószág, akit mindenkinek jogában ál támadni; bár nem mind képes könyvet írni, de valamennyi alkalmasnak tartja magát a megítéltetésre. Egy rossz kompozíció saját büntetését hordozza, megvetést és nevetséget. Egy jó irigységet ébreszt, és megaláztatások ezreit hozza szerzőjére. Elfogult és rosszindulatú kritikával támadják, valaki a tervben talál hibát, más a stílusban, a harmadik az erkölcsiségben, amit a mű igyekszik az emberek tudatába vésni; és akinek nem sikerül hibát találniuk a könyvben, azzal foglalkoznak, miként bélyegezzék meg a szerzőjét. Rosszmájúan kaparnak elő a homályból minden apró körülményt, ami nevetségessé teheti jellemét vagy viselkedését, és az embert igyekeznek megsebesíteni ha az írónak nem okozhatnak fájdalmat. Röviden, ha az irodalom berkeibe akarsz kerülni, akkor szándékod az, hogy a mellőzés, az irigység, a gúny és csalódás nyilainak kínáld fel magad.”

„Az írásnak hódolni olyan rögeszme, melynek nincsenek ésszerű okai…”

„Mindig az tűnik a legbecsesebbnek, amit elveszítünk…”

„A szánalom oly természetes, oly helyénvaló érzelme a női jellemnek, hogy megléte aligha lep meg, hiánya viszont fájdalmas bűn.”

A Bibliáról: „…meg volt róla győződve, hogy egy ilyen, mindennél ízléstelenebb olvasmányt nem volna szabad korlátozás nélkül engedélyezni fiatal nőknek. Sok elbeszélés nem tesz mást, csak a legkárosabb elképzeléseket ébreszti a női lélekben, fájdalmasan és nyíltan nevez mindent a nevén; egy bordélyház krónikája aligha szolgálna szemérmetlen kifejezések nagyobb választékával. Mégis ezt a könyvet javasolják tanulmányozásra fiatal nőknek, ezt adják gyermekek kezébe, akik nem érthetnek belőle többet, mint azon oldalakat, melyekről jobb lenne, ha nem is tudnának; és amelyek gyakran beléjük oltják a bűn első csíráit, először ébresztve el még szunnyadó vágyaikat.”

„- Ó! félelmetes az éj a bűnös számára!”