Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins A holdgyémánt című könyve egyike azon könyveknek, amire egészen sokat kellett várnom, míg meg tudtam szerezni. Bár kapható e-könyvben, az e-könyvek vásárlása nálam személyes okokból kifolyólag a legtöbbször nem járható út. Így ki kellett várnom, míg megkaparinthatok egy antikvár példányt nem horror áron.

Ez az idő most eljött, így büszkén prezentálhatom most eme fantasztikus műnek elsőként a rövid tartalmi összefoglalóját, utána pedig majd az értékelésemet.

A mostani tartalmi összefoglaló egy picit rendhagyó lesz, mivel a könyv egy rejtély megoldásáról szól, és a világért sem szeretném itt kiteregetni ezt a megoldást. Sőt, egészen sok dolgot szeretnék elhallgatni, de azért az alapfelállást megpróbálom felvázolni.

A regény a Holdgyémánt nevű ékkő fordulatos életútjából ragad ki egy egészen rövidke, ám annál különösebb momentumot. Történetesen azt, hogyan került a kő a Verinder családhoz, majd egy fél napnyi ott tartózkodás után hogyan tűnik el szőrén-szálán.

A könyv elején, az első fejezetben röviden megkapjuk az ékkő életútját egészen addig a pontig, amíg az elindult a Verinder család felé, és gondolhatjuk, hogy már az is elég kalandos. De az a néhány év, amit Angliában tölt, vetekszik minden korábbival.

Az ékkövet egy angol-indiai összecsapás során egy angol katonatisztnek sikerül megkaparintania, aki aztán magával is viszi Angliába. Mivel neki nincs felesége, se gyerekei, a végrendeletében egy unokahúgára hagyja a követ, amit a lány tizennyolcadik születésnapján kell átadnia az egyik unokaöccsének.

Ez az unokaöccs, bizonyos Franklin Blake magához is veszi a követ, és elindul a Verinder családhoz, hogy teljesítse a végrendeletben foglalt kötelességét. Ám Blake ismeri a kőhöz fűződő mendemondákat, és mivel attól a pillanattól fogva, hogy nála van a kő, különös dolgok történnek vele, pánikba esik. Nem tudja eldönteni, odaadja-e Rachel Verindernek a jogos tulajdonát, vagy inkább tartsa vissza, vagy netán avassa be Rachelt és az anyját a dolgokba, és döntsenek együtt.

Egy hónappal a szóban forgó születésnap előtt érkezik a Verinderek vidéki birtokára. A követ biztonságba helyezi egy közeli bankban, és vár. Várja, hogy történnek-e továbbra is megmagyarázhatatlan dolgok. De semmi említésre méltó nem történik azon túl, hogy menthetetlenül beleszeret Rachelbe, az egyik szolgálólány, Rosanna Spearmann pedig őbelé. Ezen események viszont nem kötődnek a kőhöz, ezért Blake úgy dönt, hogy átadja azt Rachelnek.

Rachel a születése napján természetesen abban illegeti magát a számára rendezett, szűk körű partin, amelyen csak rokonok, és néhány közeli jó barát vesznek részt. A parti még éjfél előtt véget ér, mindenki hazamegy, vagy a házban tér nyugovóra. Az éjszaka csendesen telik, ám reggelre kiderül, hogy a kő Rachel szobájából szőrén-szálán eltűnt.

A gyanú először holmi indiai csoportosulásra terelődik, akik a közeli faluban ólálkodtak azóta, hogy Blake megérkezett a birtokra. Elfogják és be is börtönzik őket, de ők nem vallanak, és a kő sem kerül meg. Ezután a házban tartózkodókra terelődik a gyanú, de senki sem törik meg, senki sem vall, és a kő nem bukkan fel újra. Habár mind Rachel, mind Rosanna egyre különösebben kezdenek viselkedni, mintha tudnának valamit.

Mivel a helyi rendőr nem jut semmire az üggyel, Blake levélben kér segítséget a Londonban élő apjától, aki elintézi, hogy a Scotland Yard kiküldjön egy nyomozót Cuff őrmester személyében.

Cuff őrmester vérbeli nyomozó. Nagyon hamar kiderül, hogy igen jól ismeri az emberi jellemet (és azt minden Agatha Christie rajongó elég hamar megtanulja, hogy ez nagyon fontos egy bűntény felderítéséhez). És bár egészen úgy tűnik, hogy Cuff tényleg jó nyomon jár, a kő valahogy mégsem akar előkerülni.

A nyomozás folyamán Rachel és Franklin Blake végérvényesen összevesznek, és Blake elhagyja az országot. Rachel és az anyja levegőváltozás címén felköltöznek a londoni házukba. Valamint történik egy igen súlyos haláleset is.

Londonban a szálak aztán tovább bonyolódnak, de a nyomozást nem lehet folytatni. Cuff őrmester meg van róla győződve, hogy tudja, ki a tettes, de nem tudja rábizonyítani a bűncselekményt. Arra számít viszont, hogy a tettes kétségbeesésében majd valamikor valamilyen hibát fog véteni, ami lebuktatja. Ez a hiba azonban csak nem akar megtörténni.

A szereplők ekkor Londonban sűrűsödnek. Újra felbukkannak az indiaiak is. Itt már belekeveredik az ügybe egy antikékszer-kereskedő is. De maga a kő csak nem akar felbukkanni. Röpködnek itt a megkötött és felbontott eljegyzések, váratlan halálesetek, elfeledett rokonok lépnek fel a színre, aztán le a színről. Mígnem, egy újabb sajnálatos haláleset következtében Franklin Blake visszatér az országba, egyenesen Londonba.

Franklin Blake lesz az, aki újfent felkavarja az állóvizet. Már az eltűnés napján is ő volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy a kő előkerüljön, mert úgy érezte, ettől függ a jövőbeli boldogsága. Most aztán újra előtörnek belőle ezek az érzések, és ő maga kezd nyomozásba.

Hogy mi történt a kővel, azt egy igazán krimibe illő nyomozás során tudjuk meg végül. Azt pedig, hogy mi történt Rachel születésnapjának éjjelén, egy váratlan véletlen fedi fel. Az olvasó tehát végül mindent megtud. És bár elég sok a véletlen ebben a rövidke regényben, a magyarázatok egészen elfogadhatónak bizonyulnak. (Bár az tény, hogy nem annyira realisztikusak, mint egy Agatha Christie regényben.)

„Meggyőződésem, hogy a bűnnek mindig végzetes dolog a következménye.”

„Rachel legjobb barátja, Rachel leggonoszabb ellensége nem más, mint maga Rachel.”

„Megreggelizünk – bármi történjék egy házban, rablás vagy gyilkosság, nem számít, a reggeli nem maradhat el.”

„…párnája alá csúsztattam a könyvet, zsebkendője és illatszeres üvegcséje mellé. Valahányszor zsebkendője vagy kis üvege után nyúl, okvetlenül hozzáér a keze a könyvhöz; s előbb-utóbb, ki tudja, talán a könyv ér hozzá a lelkéhez.”

„Mikor külföldre utaztam, szilárdan elhatároztam, hogy elfelejtem. Sohasem felejtettem el. De az emlékezés kínzó fájdalma lassan-lassan mégis megenyhült. Idő, távolság, újszerűség – mind szövetségesemmé szegődött.”

Szeretsz rejtvényt fejteni?

Tolsztoj ajánló

Az Anna Karenina elolvasásával végére értem a listás(!) Tolsztoj életműnek. Azért a felkiáltójel, mert Tolsztojnak még rengeteg műve van ezeken kívül is, de talán ezek a legismertebbek. És a Háború és béke és az Anna Karenina a legnagyszabásúbbak is.

Tolsztojnak négy műve szerepel a listán. Ezek az eredeti megjelenésük sorrendjében a következők: Háború és béke (1869), Anna Karenina (1878), Ivan Iljics halála (1886) és a Kreutzer-szonáta (1889).

Összességében elmondhatom, hogy általában véve inkább jó értékeléseket kaptak tőlem a könyvek, mint nem. A legrosszabb értékelést az Ivan Iljics halála kapta, a legjobbat pedig a Kreutzer-szonáta. A két monstrum közül pedig egy hajszállal jobb értékelést kapott a Háború és béke.

Azt kell mondjam, Puskin mellett Tolsztoj volt a második olyan orosz író, akinek a műveit nagyon kedveltem. (Azóta persze iratkoztak még fel mások is a jó orosz írók listámra, például Goncsarov.)

Tolsztoj tehát abszolút egy olyan író, akit szívesen ajánlanék olvasásra, bár feltételekkel. Egyrészt Tolsztoj meglepően bölcs embernek bizonyult, és úgy gondolom, az embernek el kell jutnia egy bizonyos tudatossági szintre ahhoz, hogy az ő műveit értékelni tudja. Másrészt pedig vannak olyan művei, amelyeket a terjedelmük miatt sem ajánlanék mindenkinek.

Semmiképp nem hagynám ki a Tolsztojjal való ismerkedést, mert ha valaki tud rezonálni az ő gondolataival, akkor fantasztikus művekre bukkanhat nála. Ám talán érdemes úgy kezdeni a vele való ismerkedést, hogy az ember kézbe veszi a rövidebb műveit. És ha azok megfogják, akkor lehet belevágni a hosszabb terjedelmű regényeibe.

Az egyetlen kivételt talán a Háború és béke jelenti. Ezt a regényt meleg szívvel ajánlom történelmi érdeklődésű olvasóknak is, hiszen, bár alapvetően fikcióról van szó, rengeteg valós történelmi személyiség és esemény megjelenik benne, valamint együtt lehet filozofálni az íróval a háborúra vonatkozó legkülönfélébb kérdésekről.

Egyszóval olvassunk Tolsztojt! De kezdjük kicsiben, és ha a rövidebb műveit szerettük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy nem lesz felesleges időpocsékolás belekezdeni a hosszabbakba sem.

Kik azok a személyek, akiknek a gondolatvilágával nagyon tudsz azonosulni?

Építkezés és rombolás 3. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Eszembe jutott még egy érdekes aspektusa a könyvnek, amit szeretnék megemlíteni. (A korábbi bejegyzéseimet a regényről itt, itt, itt és itt éred el.) Érdemes lenne még ugyanis párhuzamba állítani Sztíva és Anna házasságtörését.

A regényt ugye Sztíva esetével kezdjük. A dologra ott úgy derül fény, hogy Dolli levelet kap az egyik szeretőtől, aki történetesen nevelőnőként dolgozott náluk. Természetesen nagyon feldúlja a dolog, és rögtön eszébe jut a válás, mint lehetséges megoldás. Sztívát persze nagyon bántja a dolog, és rögtön a húga segítségét kéri.

Dolli végül átgondolja a dolgot, és együtt marad a férjével. Sőt, rögtön az eset után újra teherbe is esik. De később a regény teljes hosszában kapunk rá célzásokat, hogy Sztíva később is félrelépeget. Egyszer pedig az ő saját szájából halljuk (vagy talán többször is), hogy nem tehet róla, szereti ő Dollit, de hát megcsúnyult szegény a sok gyerekszüléstől, meg ugye nem is fiatalodik.

A lelki megpróbáltatásokon kívül Dollit semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri a társadalomban azért, mert a férje folyamatosan csalja. Míg Annáék esetében teljesen más a helyzet. Annát, mint bukott nőt rögtön kiveti magából a felsőbb kör, amelynek korábban oszlopos tagja volt. És nem arról van szó, hogy egyszerűen csak csendben „megfeledkeznek” róla, hanem hangosan kiutasítják (lásd például a színházas jelenetet, vagy amikor Vronszkij sógornője nyíltan közli Vronszkijjal, hogy nem hívhatja meg Annát a saját házába, mert az negatívan befolyásolná az ő és a lányai helyzetét a felsőbb körökben). Mindemellett pedig Alexandrovics Alexej is aggódik időnként azon, milyen hatással lesz a botrány a karrierjére.

Persze többé-kevésbé ismerni lehet a kor felfogását, mégis fájt olvasni, mennyire más megítélés alá esik egy házasságtörő férfi és egy házasságtörő nő. Igaz ugyan, hogy a két eset nem teljesen állítható egymás mellé, hiszen míg Dolli Sztívával maradt, Anna nyíltan Vronszkij mellé szegődött. Mégis azt érzem, ha az előbbi pár is szétvált volna, Sztívát semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte volna.

Itt kell azonban megjegyeznem, hogy minden tiszteletem Tolsztojé, aki megalkotta a mi jó Levinünket. Levin ugyanis több más személy mellett Sztíva ellenpólusául is szolgált, hiszen ő volt az egyetlen, aki nyíltan megmondta neki, mennyire elítéli a viselkedését. Ő volt az, aki egyértelműen kifejtette számára, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy azt a nőt, aki mellette van jóban-rosszban, vezeti a háztartását, gondoskodik róla, kihordja és megszüli a gyerekeket, akik a férfi gyerekei is, szóval hogy ezt a nőt folyamatosan, még ha átmenetileg is, de fiatalabbakra cserélgeti.

Lehet azt mondani, hogy Levin súlyosan idealista. De tegyük fel magunkban a kérdést: nem az lenne az elvárható minimum, hogy ha két ember megegyezik valamiben, akkor ahhoz mindketten tartják magukat?

Én feltettem magamban ezt a kérdést, és ekkor újra az a különös gondolat jutott eszembe, hogy talán nem minden tekintetben olyan borzasztó a XXI. században élni. Habár úgy gondolom, az évszázadok során olyan mély szakadék alakult ki férfi és nő között, hogy ennek eltüntetéséhez újabb évszázadokra van szükség.

Röviden Levinnél maradva szeretném még megemlíteni az elmélkedéseit. Őt egy elég lassú, megfontolt embernek ismerhetjük meg, aki a regény teljes folyamán át komoly lelki munkát végez. Ahogy arra már korábban utaltam, már az is egy bámulatos teljesítmény volt a részéről, hogy legyőzve saját magát még egyszer bátorkodott megkérni egy olyan nő kezét, aki őt korábban egyszer már kikosarazta. Akkor azt gondolhatta, hogy ez volt a legkeményebb dolog, amivel szembe kellett néznie. De az esküvő után jön csak a „való élet”, ami bizony sokszor arcul csapja őt. Sokszor kerül ugyanis olyan helyzetbe, amire egyáltalán nem volt felkészülve azzal kapcsolatban, hogy milyen is egy házasság.

Rendkívül érdekes volt olvasni, hogy bizonyos tekintetben milyen tájékozatlanok is a férfiak. (Lásd például a háztartás apró-cseprő ügyeit, a szülést, vagy a nők halálhoz való hozzáállását.) Ezek a helyzetek megmosolyogtattak. Ugyanakkor Levin hozzáállása meg is melengette a szívem. Jó volna elérkezni abba az idilli állapotba, amikor a két nem tagjai tényleg partnerként tudnak együttműködni. Amikor felismerik és elfogadják, hogy különböző bölcsességekkel rendelkeznek, de ez nem egy alá-felérendeltségi viszonyt szül, hanem egy olyan egyenrangú kapcsolatot, amelyben a felek kiegészítik egymást az ellenkező világlátásukkal, és ez erős szövetségesekké teszi őket.

Azt hiszem, ezek lettek volna a legfőbb gondolataim az Anna Karenina című regényről. Ezennel lezárom ezt a történetet magamban. Örülök, hogy olvashattam, mert sok értékes gondolat volt benne.

Szerinted hogy áll a világban a férfi-női egyenjogúság kérdése?

Építkezés és rombolás 2. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Ebben a bejegyzésben még mindig az Anna Kareninát boncolgatom egy kicsit. (A tartalmi összefoglalókat itt és itt találjátok.) Az előző bejegyzésben már írtam egy kicsit bővebben a regény címének problematikájáról és a két párosunkról. Ma viszont ténylegesen Annára szeretnék koncentrálni.

Mivel Tolsztoj a regény címében Annát nevezte meg, szerintem ezt tekinthetjük úgy, mintha őt akarta volna megtenni a legfőbb szereplőnek, és az ő életére akart volna koncentrálni. Így én is szeretnék most egy picit bővebben írni róla és a kapcsolatairól.

Nehéz volt számomra megfogni Anna karakterét, pedig Tolsztoj többször is leírja őt. Legtöbbször jéghideg nagyvilági dámának tűnt fel, néha viszont játékos, bohókás életművésznek. A regény végéig nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az igazi Anna.

A bátyja, Sztíva valóban egy életművész, aki nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy Anna a tökéletes ember arra, hogy kihúzza őt a regény kezdetén fennálló szorult helyzetéből. Az, hogy bármiféle probléma megoldásában számolt a húgával, számomra azt mutatja, hogy nekik nagyon jó gyerekkoruk lehetett, és meglepően szoros a kapcsolatuk.

Egy életvidám, nevetéstől hangos gyerekszoba képe lebeg a szemeim előtt, ha rájuk gondolok. Persze tudom, más az ország és más az évszázad is, vagyis mások a hagyományok. Minden bizonnyal ez magyarázza azt, hogy Anna végül hozzáment egy olyan emberhez, mint Alexandrovics Alexej.

Az ő házasságuk körülményeiről csak Alexandrovics Alexej egy homályos visszaemlékezéséből értesülünk. Annyi azonban teljesen egyértelműen kiderül, hogy egyik oldalról sem volt ez egy szerelmi házasság. Ami továbbá valószínűsíthető, hogy ez a házasság Anna számára sokkal előnyösebb volt, mint Alexandrovics Alexej számára. Sőt, nekem az is volt az érzésem, hogy a lánykérés szinte rá lett kényszerítve Alexandrovics Alexejre.

Bár a szerelmet az ő esetükben kizárhatjuk, azt lehet mondani, hogy összességében egész szépen éltek. Egy nyugalmas, ám unalmas kapcsolat volt ez, amiből Annát, akinek egyáltalán nem ilyen volt egyébként a habitusa, igen könnyen ki lehetett billenteni. Ennek ellenére mégis egészen sokáig tartotta magát.

Alexandrovics Alexej egyébként egy igen érdekes karakter volt. Ő maga is tisztában volt azzal ugyanis, hogy amit ő Annának nyújtani tud, az csak a kényelmes, kiszámítható élet. És mivel ő maga beérte ennyivel, úgy gondolta, ez Annának is elég lesz. Érdekes lett volna megtudni, vajon ő volt-e valaha igazán szerelmes. Vagy hogy fordított helyzetben hogyan viselkedett volna ő.

A megbocsátása és a visszatérése egyébként szívszorító volt. És az is, ahogy igen gyorsan ráébredt arra, hogy Annát és vele együtt a korábbi megszokott életét elvesztette. És arra is kíváncsi lettem volna, hogy miért ragaszkodott annyira a fiához, Szerjózsához. Azt nem gondolom, hogy ne szerette volna a maga módján. Bizonyára úgy volt vele, hogy ő, mint (erkölcsileg is) rendezett életet élő ember, megfelelőbb feltételeket tud számára biztosítani. Ezen talán változtathatott volna az, ha Annával hivatalosan elválnak, mert akkor Anna törvényesíthette volna a kapcsolatát Vronszkijjal. (Persze ki tudja, az is hová vezetett volna…)

Én nem éreztem azt, hogy Alexandrovics Alexej oldaláról szándékos bosszúállás lett volna az, hogy nem engedi át Szerjózsát Annának, és még a találkozásukat is próbálta ellehetetleníteni. Szerintem ő őszintén úgy gondolta, hogy ezzel megvédi a fiát egy erkölcsileg romlott nő befolyásától, még ha ez a nő éppen az anyja is.

Anna ragaszkodása a fiához természetesen vitán felül áll. Nála sokkal inkább a lányával való kapcsolat vet fel kérdéseket. Úgy tűnt ugyanis, mintha a lányával nem tudna vagy nem akarna igazi anya-lánya kapcsolatot kialakítani. És ebben már érzek némi szándékosságot. De talán nem is Vronszkijt akarta ezzel büntetni, mint inkább attól félt, ha Annuskának adja minden szeretetét, azzal rá „pazarolná” azt is, amit valójában Szerjózsának szán.

Annának a gyerekeivel való különös kapcsolata volt az egyik dolog, amely szerintem nagyban befolyásolta a Vronszkijjal való kapcsolatát. A vágyakozása a fia után és a félelem attól, hogy a válással végleg elveszítheti őt nagyban hátráltatták azt, hogy a Vronszkij iránti vad szenvedélye megszelídüljön annyira, hogy ebből egy igazi, tartós kapcsolat lehessen.

A másik oldalról viszont van egy olyan félelmem, hogy ez a kapcsolat akkor sem lett volna tartós, ha végül hivatalossá tehetik. Ugyanis én is megláttam Vronszkijban azt, amiről a regény végén Anna is gondolkodott. Tudniillik, hogy Anna meghódítása számára presztízskérdés volt. Mikor viszont sikerrel járt, volt benne legalább annyi tartás, hogy ne dobja el a nőt rögtön. Ez a tartás viszont kevés lett volna egy hosszú, boldog élethez. Persze meg lehetett volna ezt a problémát oldani, de nem vagyok biztos benne, hogy erre ő ketten képesek lettek volna. Na és persze ezt már nem is fogjuk megtudni.

Bármennyire is tragikusan ért azonban véget a történetük, azt kell mondanom, hogy talán ez nem is lehetett volna másképp, és ez volt a tökéletes befejezés számukra. Ez ugyan rendkívül morbidul hangzik az események ismeretében. De, mint ahogy azt az előző bejegyzésben már kifejtettem, egy ilyen szenvedélyes kapcsolat ritkán érhet véget úgy, hogy a felek lenyugszanak. Sokkal jobban illett hozzá ez a szenvedélyes, érzelmektől túlfűtött befejezés.

Említésre kerültek Az ifjú Werther szenvedései és A puszta Lear királya című regények.

Mi magyarok is megjelentünk a regényben: „Szemben vele egy már nem fiatal tiszt ült, testőr-egyenruhában s osztrák-magyar katonasapkával a fején.” Ezzel a tiszttel a regény végén találkozunk, amikor Vronszkij már a szerb háborúba tart.

Egy új játékkal is megismerkedünk. Ez nem más, mint a pyramidli, ami a biliárd (vagy egy bizonyos fajta biliárdjáték, ez nem derült ki számomra teljesen egyértelműen) egyik elnevezése volt. De a már korábbról ismert bézique-t is megemlítik.

Hogyan terelhetők szerinted nyugodtabb mederbe a túlfűtött szenvedélyek? (Nem feltétlenül csak a szerelemben.)

Építkezés és rombolás 1. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Itt következik tehát az értékelésem Tolsztoj Anna Karenina című regényéről. (A két kötet tartalmi összefoglalóit itt és itt olvashatod.)

Ahogy azt már az első tartalmi összefoglaló részben említettem, a könyvet én a MEK-ből töltöttem le. Az a kiadás, amit én olvastam, két kötetre volt osztva, a kötetek összesen nyolc részt öleltek fel, az egyes részek pedig további, római számokkal jelölt fejezetekre voltak osztva. Hogy hány fejezetből állt egy-egy rész, az változó volt. Apró érdekesség, hogy egyetlen egy fejezetnek volt külön címe, mégpedig annak, amiben Levin bátyja már egészen közel jár a halálhoz. Ez a fejezet nem túl meglepő módon A halál címet kapta.

Feltétlenül szeretnék kitérni a címre, amely itt egy igen fontos tényező. Vesszőparipáim azok a címek, amelyek pusztán egy névből állnak. Bár jelen esetben volt némi előismeretem a történetet tekintve, így annyira nem akadtam ki. Viszont talán épp emiatt voltak fenntartásaim a könyvvel, és haladtam vele szokatlanul lassan. (Egész pontosan október 8-án kezdtem és január 12-én fejeztem be.) Érzésem szerint ugyanis a regény egyáltalán nem Anna Karenináról szól.

Bár Anna az egyik, ha nem a legfőbb szereplője a könyvnek, valójában Tolsztoj itt kétféle szerelmet állított párhuzamba. Egyet, ami fokozatosan elpusztítja a két felet, és egyet, amelyben a két fél fokozatosan felépíti a közös életet. Lehet, hogy Tolsztoj eredetileg Anna történetét akarta megírni, de menet közben rájött, hogy sokkal hangsúlyosabbá teheti azt úgy, ha mellette egy igazán boldog kapcsolatot is bemutat.

Én legalábbis így értelmeztem ezt a koncepciót, viszont nekem ez a koncepció egyáltalán nem jött be. Értem, hogy miért gondolta úgy Tolsztoj, hogy a két pár – Anna és Vronszkij, valamint Kiti és Levin – története felerősítik majd egymást. De szerintem a két történet két külön regényben is megállta volna a helyét, és sokkal kerekebb egészeket adhattak volna ki, mint így összefésülve. Vagy talán az is segítség lett volna, ha a regény egy másik címet kap.

Engem teljesen félrevitt a cím. Ha a regény címe egy név, akkor nekem az a ki nem mondott elvárásom, hogy a történet a név tulajdonosáról szóljon. Jelen esetben én Annára lettem volna kíváncsi. Az ő életére, sorsára, döntéseire, végzetére. Ezt persze meg is kaptam, és még azt is mondhatom, hogy egészen kimerítő mélységekben. De számomra kellemesebb lett volna, ha az ő szenvedélyeit és szenvedéseit nem szakítja folyton meg egy másik pár története.

Azt el kell ismernem, hogy Tolsztojnak sikerült a világirodalom két legfelejthetetlenebb szerelmespárját megalkotnia. Külön-külön mind Anna, mind Kiti szála nagyon tetszett. Mindkettőben voltak mélységek és magasságok, szépségek és csúfságok. Épp, mint az életben.

Nézzük meg most egy kicsit részletesebben, milyen is ez a két szerelmespár.

Anna feladja kényelmes, nyugodt, nagyvilági látszatéletét és a fiát is egy mindent elsöprő szerelemért. Bevallom őszintén, én a kapcsolatuk kezdetében nem igazán láttam azt a fellobbanást, amire számítottam. De aztán valahol csodálattal tekintettem mindkettejükre. Vronszkijra, hogy milyen hosszan és kitartóan udvarolt mindenféle komolyabb visszajelzés nélkül. És Annára is, hogy milyen sokáig ellenállt annak a szó szerinti ostromnak, aminek ki volt téve. Vronszkij rendesen üldözte őt a szerelmével. Manapság talán már klinikai esetnek is tekintenénk őt, és ha egy nő most ilyenben részesülne, talán befáradna a legközelebbi rendőrőrsre, és távoltartási végzést kérne az őrült férfiú ellen.

A kettejük szerelme az a fajta szerelem, amit én mindenkinek kívánok, hogy egyszer az életében tapasztalja meg. Gyönyörű, érzéki, bódító. Kár lenne nélküle élni. Ugyanakkor pusztító is. Persze az ő kapcsolatukat további tényezők is nehezítették. De egy ennyire túlhevült érzelemmel indító kapcsolatba valahogy eleve bele van kódolva, hogy nem tarthat örökké, fel fogja emészteni saját magát. Mert ebben nem tudsz gondolkodni, nem tudsz megfontolt lenni, nem tudsz érett felnőtt módjára viselkedni. Csak egy módon tudod kivédeni: ha nem engedsz neki.

Az a baj az ilyen szerelmekkel, hogy óhatatlanul véget fognak érni. Nem feltétlenül olyan csúnyán, mint Anna és Vronszkij kapcsolata. De egy ilyen szerelem nem éli túl szerintem az érzelmek lanyhulását, ami viszont idővel elkerülhetetlenül be fog következni.

Ezzel szemben Kiti és Levin kapcsolata meglehetősen nehezen indul. Majdnem nem is lesz belőle semmi. Szerintem a legmesszebbmenőkig becsülendő, ha egy férfi egy balul elsült lánykérés után újra össze tudja szedni a bátorságát, és felteszi ugyanazt a kérdést ugyanannak a nőnek még egyszer.

Bevallom, sokáig idegesített az ő kapcsolatuk alakulása, vagyis az elején inkább a nem alakulása. Teljesen biztos voltam benne ugyanis, hogy ők még össze fognak jönni. De valamiért azt gondoltam először, hogy ez mindkét részről egyfajta meghunyászkodás lesz. Hogy végül mindketten azért választják a másikat, mert ha ló nincs, jó a szamár is. És kicsit ez is történt, de közben meg mégsem. Ők ketten a történet elejétől fogva kedvelték egymást. Egyértelmű, hogy ez nem az a lángoló, mindent elsöprő szerelem volt, mint Anna és Vronszkij esetében. De már ott volt annak a csendes, ám kitartó szeretetnek és egymás iránti tiszteletnek a csírája, amire szerintem egy hosszú távon is jól működő házassághoz szükség van.

A ha ló nincs, szamár is jó témája mindkettejük fejében megfordult, mindketten küzdöttek ezzel a gondolattal, és sokáig épp ez tántorította el őket attól, hogy hamarabb is egymásra találjanak. De végül mindketten leküzdötték magukban az egójukat, és a boldog jövőt választották. Mert mindketten tudták valahol, hogy ez a másikkal abszolút kivitelezhető.

A sikeres lánykérés egyébként szerintem a regény egyik, ha nem a legszebb és legromantikusabb jelenete. És onnantól, bár vannak persze súrlódások, nézeteltérések, véleménykülönbségek és viták, mégis minden egy szoros szövetség, és ezáltal egy boldog élet felé vezet. És ezt aztán nagyon jól esett olvasni.

Meglehetősen hosszúra nyúlt már ez a bejegyzés, de még lenne miről írnom, úgyhogy jövő héten még biztosan az Anna Kareninával folytatom.

Adtál már második esélyt valakinek/valaminek? Jól sült el, vagy csalódtál?