Jó férj-e a jó férj? | Theodor Fontane: Effi Briest

Legutóbb áttekintettük az Effi Briest című regény tartalmát. Most vegyük egy kicsit alaposabban szemügyre a könyv egyes aspektusait.

Először is egy megjegyzés a címről, mert egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Hiába, ez a vesszőparipám. 😊 Nem bírom, amikor egy név egy cím. Értem én, hogy ő a főszereplő, de ez mondjuk egyébként is viszonylag hamar kiderülne olvasás közben. Értem én, hogy az ő életéről szól, ő van a fókuszban, de akkor is! Nincs annál semmitmondóbb, mint amikor egy név egy regény címe.

Ha már a fókuszt emlegettem, itt ugyan tényleg teljesen nyilvánvaló, kiről szól ez a történet, én mégsem rá helyezném a hangsúlyt, hanem Geert Innstetten báróra.

Ahogy Effi viselkedett, abban szerintem az égvilágon semmi meglepő nem volt. Láttunk már férjüket megcsaló fiatalasszonyokat más könyvekben is, amik ráadásul ennél érdekesebben voltak megírva. Példának okáért ott van mindjárt a Bovaryné, ami egy szinte azonos alaphelyzettel indít.

Egy lányt, aki soha korábban nem kapott udvarlást, hirtelen elhalmoznak bókokkal, hízelgéssel, egyáltalán egy cseppnyi szenvedéllyel. Mégis mi más lehet ennek a kimenetele, mint egy viszony? Persze ha mindennek Effi mégis ellenállt volna, akkor az én bejkegyzésem is másról szólt volna. Így viszont nálam a fókusz egyértelműen Innstettenre tolódott, aki igen érdekes dolgot tett.

A férfiúi hiúság persze Innstettenben is működött, és egyből megcselekedte az „elvárható” dolgokat – párbaj és teljes szakítás az asszonnyal. Ám ezután tépelődni kezdett, hogy vajon valóban ezek voltak-e a helyes lépések. Vajon annyi év távlatában valóban akkora jelentőséget kellett-e tulajdonítani ezeknek az eseményeknek. És vajon hosszú távon boldogabb lett volna-e, ha máshogy dönt.

Sajnos ez a regény kevésbé sikerült lélektanira, mint az Egy hölgy arcképe. Így, bár kapunk valamiféle válaszokat a kérdésekre, én még szívesen olvastam volna Innstetten belső tépelődéseiről.

Tragikus módon azt kell mondjam, az egész szituáció meglehetősen rezonál az életemmel, és ez súlyos elmélkedésekre késztetett. A megcsalás véleményem szerint mindig egyéni döntést. Persze meg lehet magyarázni, hogy mert nem kaptam meg valamit a páromtól vagy problémáink voltak. Csak ez a magyarázkodás sem nem szép, sem nem fair. De valami azért mégis csak van benne. Valami hiányállapot mindig lapul a megcsalás mögött. És ez felveti a bejegyzés címében olvasható kérdést: valóban jó férj-e a jó férj. Megfelelő férj-e, aki annak látszik?

Innstetten nem csak köztiszteletnek örvend a közösségében, hanem közszeretetnek is. Bárki azt mondaná rá, hogy ő egy jó ember. Még maga Effi is. De elég ez egy tartós házassághoz? Én így választottam párt, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ez volt a helyes döntés, de mostanában meginogtam.

Az tehát, hogy valaki jó ember-e, igencsak relatív. Többek között attól is függ, milyen „célra” vizsgáljuk a kérdést. El tudja végezni a munkát? Vagy úgy tud szeretni, ahogy az számomra befogadható és kívánatos? A válaszoktól függetlenül azonban azt senki nem érdemli meg, hogy sárba tiporják a bizalmát.

Önmagában erről a témáról való filozofálgatással meg lehetne tölteni több könyvet, de más egyéb potenciális téma is megbújt ebben a regényben, amiről jó lett volna bővebben olvasni. Engem például érdekelt volna a Briest szülők gondolatmenete is, hogy miért épp Innstettent választották a lányuknak. (Bár ehhez kapunk egy minimális információmorzsát, ami alapján lehet találgatni.) De a regény végi pálfordulásuk mögött megbnúvó indokokra is kíváncsi lennék. (Valóban a halál fenyegető közelségére volt szükség az enyhüléshez? Vagy netán volt itt némi bisszú is Briestné részéről, amiért a lánya vérig sértette az egykori szerelmét?) Továbbá kiemelném még a rangban Innstettenék alatt álló karakterek szerepét. Meglepő módon ugyanis éppen ők, név szerint Gieshübler, Roswitha és Rollo kutya álltak végig Effi mellett. Nem a családja, nem a barátai, hanem Roswitha, egy cseléd, aki pontosan tudta, milyen az, egyedül, kilátástalanul állni a világban.

Nekem minden tragédiájával együtt tetszett Theodor Fontane regénye. Csak az sajnálatos, hogy olyan rövidre fogta.

Utalás történik a Copperfield Dávidra, az Ivanhoe-ra és a Nanára.

Ebben a regényben a szereplők bosztonoznak és whisteznek is.

Újfent említésre kerül a gothai almanach, amellyel már megismerkedhettünk az Egy hölgyarcképe című regényben.

Magyar vonatkozása is van a regénynek: egy sétaszánkózás alkalmával Effi és Geert megállnak egy fogadónál ebédelni, ahol magyar bort szolgálnak fel nekik.

De nem csak Magyarországot emlegetik, hanem egy másik helyet is, ahol volt szerencsém több évig élni (és az egy nagyon boldog időszak volt). Ez pedig nem más, mint egy igen jelentős németországi gyógyüdülő hely, Bad Reichenhall.

Mindig meglepődök, hány almafajta létezik. Itt például a ranett almával találkozhatunk, ami egy nagyobb csoport több alfajjal. A többségük téli almafajta, melyeket gyógyászati célra is alkalmaztak.

Egy helyen egy különös karácsonyi szokásról olvashatunk: „…régi pomerániai karácsonyi szokás szerint egy nagy ládát hajítottak az udvarba: rengeteg holmit találtak benne. Legvégül is előkerült a fődolog, egy csinos, mindenféle japán képekkel teleragasztott ládika, voltaképpeni tartalmához egy cédulát is mellékeltek.” Ez a szokás a Julklapp, mely eredetileg Skandináviából származik, de az észak-német régiókban is elterjedt a XVIII. században. A szokás lényege, hogy egy hangos kopogtatás után az ajándékozó gyorsan benyitott egy szobába, és bedobta az ajándékát (vagy egy nyitott ablakon át) anélkül, hogy meglátták volna, így a kiléte titokban maradt. Az ajándék sokszor többszörösen be volt csomagolva, így a hangsúly a kicsomagoláson volt, nem is magán az ajándékon. Maga a szó egyébként tükörfordításban karácsonyi kopogást jelent.

Hogyan lehet visszaépíteni az elveszett bizalmat?

Theodor Fontane: Effi Briest

Nemrég egy új íróval ismerkedtem meg, aki nem más, mint Theodore Fontane. A könyv pedig, amit olvastam tőle, az Effi Briest volt.

Effi egy előkelő család egyetlen gyermeke. Még csak tizenhét éves, mikor megismerkedünk vele. Kissé gyerekesen viselkedik még, a szülei mégis eljegyzik egy feltörekvő hivatalnokkal, bizonyos Innstetten báróval, aki jelentősen idősebb Effinél. Kisvártatva meg is tartják az esküvőt Effi szüleinek a házában. Utána az ifjú pár elsőként egy hosszú olaszországi nászútra indul. Aztán pedig Effi beköltözik Innstetten házába. Innstetten meglehetősen messze lakik a Briest családtól, úgyhogy a kezdeti izgalmak lecsengése után Effit súlyos honvágy gyötri. Bár az ifjú pár végiglátogatja az összes, közelben élő nemesi családot, senkivel nem kerülnek szoros barátságba. Effi lelki támaszai a személyzet, Rollo kutya és Gieshübler, a helyi patikárius lesznek.

Bár Innstettent a világ egyik legjobb emberének ismerjük meg, és maga Effi is így festi le őt az olvasónak, a szenvedélyes szerelem nagyon hiányzik a kapcsolatukból. Pedig nincs annál nagyobb erő egy tizenhét éves lány számára, aki ráadásul korábban szinte semmit sem látott a világból.

Így történhet meg az, hogy amikor a közelbe költözik a köztudottan nőcsábász Crampas őrnagy, az új kerületi népfölkelő parancsnok és neje, a finom csábítás és flört rögvest megérinti Effit, és nem tud neki ellenállni. A csábítás és a flört egyébként olyannyira finom, hogy az olvasó csak sejtheti, hogy itt tényleg folyik valami a háttérben. Egyszer-egyszer még magában Innstettenbe is felmerül a gyanú, de elhessegeti.

A pár, mármint Innstettenék látszólag boldogan élnek. Születik egy lányuk, mindenük megvan, és még az a szerencse is eléri őket, hogy Innstettent előléptetik. Ez az előléptetés pedig költözéssel jár Berlinbe. Ennek a költözésnek Effi triplán örül. Amellett, hogy nyilván örül a férje sikereinek, végre megszabadulhat a nyomasztó háztól és a környéktől, ahol eddig laktak, illetve megszabadulhat Crampastól is. (Az olvasó végül egy búcsúlevélből szerez bizonyosságot a tiltott románcról.) Effi óriási lelkesedéssel veti bele magát a lakáskeresésbe, és többé vissza sem tér Kessinbe, ahol korábban éltek.

Néhány év ugrással látjuk, milyen szépen alakult az Innstetten család élete Berlinben. Ez az élet azonban egy véletlen incidens folytán tulajdonképpen tragédiák sorába torkollik.

Anni, Effi lánya egy nap egy kisebb balesetet szenved a házban. Csak a személyzet van otthon, ezért ők próbálják meg ellátni. Felfeszítik Effi kulccsal lezárt varróasztalát, hátha ott találnak valamit, amivel beköthetik a sebet. Kutakodás közben mindenfélét kipakolnak az asztalból, többek közt egy piros szalaggal átkötött levélcsomót. Ezt a kis csomagot az éppen hazaérkező Geert (ez Innstetten keresztneve) megtalálja, és el is olvasgatja a leveleket. Ezután az elveit követve rögtön két dolgot tesz. Párbajra hívja Crampast, és ír Effi szüleinek, hogy Effi többé nem térhet haza hozzá és a lányához.

Effi ekkor épp gyógykezelésen van. Ott kapja kézhez a szülei levelét, amiben leírják, hogy a ballépésére fény derült, és nem mehet vissza a családjához, de a szülei sem fogadják vissza, mert ezzel akarják mutatni a társaság számára, hogy mélységesen elítélik, amit a lányuk tett, bár pénzzel legalább segítik.

Effi rögvest visszatér Berlinbe. Először egy panzióban lakik, utána saját lakást bérel. A lányával összesen kétszer találkozik még, de egyik alkalom sem sül el igazán jól. Az egészsége erősen megromlik. Annyira, hogy végül a berlini orvosa, aki korábbról is ismeri Effi szüleit, veszi a bátorságot, és ír nekik, hogy fogadják már vissza a lányukat, mert a magány és a búbánat kettőse fel fogja őt emészteni, és akkor hamarosan örök búcsút vehetnek tőle. A szülők erre nagy kegyesen visszaköltöztetik a lányukat hozzájuk. Bár eleinte Effi állapota javulásnak indul, a mélabú különös éjjeli sétákra készteti, és az egyik ilyen séta során olyan erősen meghűl, amiből aztán már nem épül fel.

Innstetten a párbaj során megöli Crampast. Ezután aztán végig gyötri a lelkiismeret, hogy volt-e értelme ezt az egész ügyet így, évekkel később ennyire felfújni, mert ez végül is őt is boldogtalanná tette.

„Mindaz, ami örömet szerezhet az embernek, időhöz és körülményekhez van kötve, s ami ma még boldogít bennünket, holnap már elveszti szemünkben az értékét.”

Mitől lesz jó férj egy jó férj?

Az irigy és gátlástalan fiú | Guy de Maupassant: A Szépfiú

A mai napon ismét Guy de Maupassant A Szépfiú című regényéről lesz szó. És mi mással is kezdhetnénk, mint a regény címével? A Bel Ami szó szerint azt jelenti, szép barát, és ez bizony nagyon is illik a főszereplőnkre, George Duroyra, bár inkább pejoratív értelemben. Ugyanakkor a Szépfiú is egy találó név rá, és szinte az összes női szereplő, de még néhányan a férfiak közül is szólítják így Duroyt. Az első oldalakon megtudjuk ugyanis, hogy ő egy igen jó kiállású férfi, és bizony az életpályája főként ezen tulajdonságának kiaknázásán át vezet majd felfelé. Így kijelenthető, hogy a regény címe igencsak találóan festi le a főhőst.

Főhőst írok, de Duroy nyilvánvalóan egy antihős, akár csak Stendhal Sorelje. Sorellel összehasonlítva viszont Duroyban egyáltalán nem éreztem azt, hogy képben lenne azzal, mit is kellene kezdenie az életével. Sorelben legalább annyi pozitívum volt, hogy átlátta a helyzetét, rájött, hogyan törhet ki a szegénységből, és tett is érte. Duroy még a szépségével sem tudott eleinte mit kezdeni, hiszen ha Forestier nem viszi be a laphoz, Duroy nem tudta volna a jómódú nőket meghódítani. Ő csak nyavalygott, hogy nincs pénze, és hogy bezzeg a mocskos gazdagok! És ez egy olyan dolog, amivel rendkívüli módon fel lehet bosszantani. Mert én azt vallom, hogy minden ember előtt ott a lehetőség, hogy javítson a sorsán. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet multimilliárdos, vagy hogy mindenki mindent elérhet.)

Duroy tehát irigy volt és gátlástalan is. Ez leginkább a könyv vége felé, Walterék meggazdagodásakor és Suzanne megszerzésekor mutatkozik meg. De persze előtte is vannak egyértelmű jelek. Elég csak arra gondolnunk, ahogy a házastársi hűséget kezeli. Nyilván a feleségének is vaj van a füle mögött. De én úgy gondolom, ő azért nyílt, vagy legalábbis nyitottabb kártyákkal játszott, mint Duroy.

Mindemellett érdekes volt olvasni, hogyan jellemezte Duroy az első feleségét: ő volt „az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné – a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.” Mégsem tudta ezt a „nyugalmas” életet értékelni. És nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a kapcsolatát Suzanne-nal, mert kíváncsi lennék, mint gondolhatott a későbbiekben róla. De feltételezhető, hogy az sem volt egy boldog házasság.

Magáról Duroyról pedig Marelle-né adta a legpontosabb jellemzést: „Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?”

Olyan ember tehát ez a Szépfiú, aki mindenen és mindenkin át törtet a célja, egy számára kényelmes élet felé. És bár úgy tűnik, ezt végül sikerül is elérnie, kívülről nézve azonban ez az élet szánalomra méltó. És így nem is igen esett jól olvasni róla.

Ezt a nem-lelkesedésemet pedig tovább fokozták azok a kitérők, amelyeket az író igen hosszan ecsetelt, de valójában semmi jelentőségük nem volt. Ha csak az nem, hogy tovább rontották a főszereplő megítélését. Ilyen volt például a párbajt felvezető jelenetek. (Mert ugye teljesen egyértelmű lenne, hogy egy értelmetlen halállal kecsegtető esemény előtt álló főszereplőt megsajnálja az olvasó. Én azonban egy cseppet sem tudtam sajnálni Duroy-t.)

Röviden összefoglalva, Maupassant ezen műve nem igazán nyűgözött le. Ha valaki feltétlenül cinikus, a világból kiábrándult, törtető idiótákról szeretne olvasni, annak inkább Stendhal fentebb emlegetett regényét, a Vörös és feketét ajánlom.

Ebben a regényben is megjelenik az écarté kártyajáték, ugyanakkor itt dominóznak is. (Micsoda üdítő újdonság! :))

A regényben egy helyütt megjelenő Lubin-víz kölnivíz, méghozzá egy olyan cég által gyártott kölnivíz, amely még ma is létezik, és parfümöket gyárt. Ez mennyire menő már? A céget egy bizonyos Pierre-Francois Lubin alapította, és elég exkluzívnak számított. Vagyis tekinthetünk rá úgy, mint presztízsértékkel bíró dologra.

Forestier halotti ágya mellé nem sikerül puszpángot szereznie a feleségének és Duroynak. Érdekelt, hogy kapcsolódik a puszpáng a halálhoz. Azt találtam, hogy a puszpáng vagy bukszus az ókortól kezdve a halált és az örök életet jelképezte. Gyakran dobtak puszpáng ágakat a koporsóra a temetés alkalmával.

Miután Duroy elveszi Forestier özvegyét, meglátogatják Duroy vidéken élő szüleit. Itt jegyzi meg Maupassant, hogy a ház kapujára fenyőág volt kiakasztva, ami jelezte, hogy itt italkimérés folyik. (Avagy ez itt egy kocsma. 😊) Megakadt a szemem ezen a dolgon, és utánanéztem, mert ugyan minek találna ki ilyesmit Maupassant csak úgy? És bár nem mentem el egészen a francia hagyományokig, mert a franciatudásom ehhez erősen hiányos. De némi kutakodás után (ahol, bevallom, a mesterséges intelligencia segítségét kértem, de nálam alap a double check) kiderült, hogy Magyarországon is ez volt a módi, ímhol a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke.

A regény végén fontos szerepet kap egy híres magyar festő, bizonyos Markovits Károly egyik képe, a Hullámokon járó Krisztus. Nos, tudjátok (vagy lehet, hogy nem tudjátok, de akkor most jól megtudjátok 😊), hogy gyűjtöm a regények magyar vonatkozásait, így erre is azonnal ugrottam. Festészetben, főleg a magyarban sajnos nem vagyok annyira otthon (vagy leginkább semennyire), így elsőre nem volt gyanús, hogy nem ismerős nekem Markovits Károly neve. Egy 2024-es Népszava cikkből kellett megtudnom, hogy Markovits Károly bizony nem létezik. Maupassant ezzel az álnévvel és ezzel az álcímmel Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének állít emléket. Arra azért kíváncsi lennék, miért érezte Maupassant szükségét annak, hogy feltétlenül egy álnév mögé rejtse a mi jó Munkácsy-nkat.

Szerinted a kényelmes élet kizárólag pénz kérdése?

Guy de Maupassant: A Szépfiú

Üdv újra itt! Felvesszük újra a júliusban lazára hagyott fonalat. Egy újabb Maupassant könyvön vagyok túl, A Szépfiún. Míg az Egy asszony életében egy nő sorsát tűzi tollára az író, itt egy férfi életének egy szeletébe kaphatunk bepillantást. Nézzük tehát, miről is szól ez a regény.

A főszereplőnk George Duroy leszerelt katona, aki nagy álmokkal érkezett Párizsba, de a kishivatalnokok sanyarú sorsára jutott. Ám a szerencséje váratlanul megfordul, amikor véletlenül összefut az utcán egykori katonatársával, Forestier-vel. Ez a Forestier egy kétes hírű lapnál dolgozik, mint a politikai rovat szerkesztője, és megígéri a barátjának, hogy bejuttatja őt a laphoz.

Duroy csakhamar megkezdi újságírói tevékenységét Forestier és a felesége (mármint a Forestier felesége) hathatós segítségével. Ez a tevékenység azonban nem pusztán írásból áll, hanem a hírek beszerzéséből is. Ez pedig kisvártatva nem várt ismeretségekhez juttatja Duroyt. Egyre inkább bejáratos lesz a Forestier házba, ahol megismerkedik Forestierné egyik fájdalmasan magányos barátnőjével, Marelle-néval, akivel viharos gyorsasággal találnak egymásra. Ám Duroy ennél nagyobb halra feni a fogát.

Egy nap egyenesen megkörnyékezik Forestiernét, ő azonban visszautasítja Duroyt, mint szeretőt, ám egyértelművé teszi, hogy mint bizalmas jóbarát, igenis számít rá. Duroy vállalja ezt a szerepet, aminek következtében nemsokára ott állhat Forestier halálos ágyánál. Ekkor újabb ajánlatot tesz a néhai Forestiernének, amit az, bár nem rögtön, de elfogad. A házasság és George, mint újságíró egyre nagyobb népszerűsége arra ösztönzi a párt, hogy magasabb rangot sugalló nevet vegyenek fel. Így lesz belőlük Du Roy de Cantel és neje.

Du Roy egyre feljebb lépked az újságírói ranglétrán, és a szerelmi élete is izgalmasan alakul. Amellett, hogy megkaparintotta az egykori Forestiernét, mellette megtartja Marelle-nét is. Sőt, megszerzi magának a főszerkesztő, bizonyos Walter feleségét is, aki korábban köztudottan nagyon visszafogott, már-már szűzies életet élt. A szálak egyre inkább összekuszálódnak, és félő, hogy Du Roy előbb-utóbb le fogja buktatni saját magát. Meg akar szabadulni a rendkívül idegesítő Walternétól, ám még mielőtt ez sikerülne neki, a Walter család egy politikai cselfogásnak köszönhetően egy csapásra irtózatosan gazdag lesz. Ez pedig rendkívül vonzóvá teszi Du Roy szemében a fiatalabbik és csinosabbik Walter-lányt, Suzanne-t. De Du Roy már házas, és a gyilkolás igen messze áll tőle, így mást kell kifundálnia, hogy megszerezhesse a lányt és vele a „fele királyságot”.

Természetesen nem kell sokat várni, míg a roppant leleményes és gátlástalan Du Roy megoldja ezt a problémát. A feleségét a rendőrök kezére játssza, így sikerül elválnia tőle. Ezzel párhuzamosan magába bolondítja Suzanne-t, majd megszökteti, hiszen tudja, hogy másként nem kaphatja meg, Walterné sosem egyezne bele önszántából, hogy a szeretője elvegye a lányát. Ám a főszerkesztő, mivel nem tud a viszonyról, úgy érzi, kénytelen hozzáadni a lányt Du Royhoz, hogy a család elkerülje a botrányt. Így tehát a regény végére mint dúsgazdag és befutott embert látjuk viszont Du Royt, akinek – bár több emberen átgázolva ugyan –, de sikerült megvalósítania az álmát.

„Korán ébredt, mint az élénk reménységek vagy súlyos gondok napjaiban szokott az ember; kiugrott az ágyból, és kinyitotta az ablakát, hogy – rendes szavajárása szerint – felhörpintsen egy jó kupica friss levegőt.”

„Az élet egy hegyoldal. Amíg fölfelé halad az ember, a csúcsra néz, és boldognak érzi magát; de mihelyt fölér, tüstént észreveszi a lejtőt s a végcélt, amely nem más, mint a halál.”

„…aki szeret, az furfangossá válik.”

„Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt.”

Mit lennél hajlandó feláldozni a karriered érdekében?

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

Szolgálati közlemény: Mivel újfent kihagytam néhány hetet, és az elkövetkező időszak sem néz ki könnyebbnek, azt hiszem, kiveszek egy hosszabb szünetet. Eredetileg csak a szeptembert akartam kihagyni, mert akkor hivatalosan is kivonulok a civilizációból. De azt hiszem, hozzá kell csapnom az augusztust is. Már csak azért is, mert ugyan már belekezdtem egy következő olvasmányba, ez egy hosszabb lélegzetvételű regény, és még csak nagyon az elején tartok. Viszont sajnos most nem nagyon van energiám az olvasásra. Találkozunk októberben!

Folytattam az ismerkedést H. G. Wells munkásságával, ezúttal a Dr. Moreau szigete volt terítéken, amit Az időgéphez hasonlóan a MEK-ből töltöttem le. Ide kattintva ti is megszerezhetitek teljesen ingyenesen és legálisan.

A Dr. Moreau szigete című könyv szintén nem egy túlzottan hosszú regény, ám annál eseménydúsabb. Főszereplője egy Prendick nevű hajótörött, akit néhány napi magányos, tengeren való hánykódás után kiment egy arra járó hajó. Ezen a hajón Prendick (akit én valamiért folyamatosan Pendricknek akarok átkeresztelni 😊) megismerkedik egy titokzatos emberrel, bizonyos Montgomery-vel, akinek az életét köszönheti. Montgomery és ősz hajú útitársa egy szintén titokzatos szigetre tartanak egy furcsa, visszataszító külsejű szolgáló és jónéhány csomag társaságában. A sziget közelében ők átpakolnak egy kisebb csónakba, hogy azzal közelítsék meg a szigetet. A hajó kapitánya azt akarja, hogy Prendick is távozzon velük, ők azonban nem akarják magukkal vinni. Prendick egy mentőcsónakban próbál menekülni, miután a hajó kapitánya elüldözi. Montgomery és társasága végül megszánják őt, és magukkal viszik a szigetre.

A szigeten aztán igen furcsa dolgok történnek. Különös kinézetű emberek bukkannak fel mindenfelé, a csendet pedig rendszeresen szívet tépő, keserves és fájdalmas üvöltések törik meg. Egy ártalmatlannak tűnő séta során néhány újabb felfedezés félelmetes következtetésekre sarkallja Prendicket. Azt képzeli, hogy Dr. Moreau, Montgomery ősz hajú társa embereket boncol fel élve és valahogy állatokká alakítja őket. Fejébe veszi, hogy vele is ezt akarják tenni, ezért elmenekül. Úgy dönt, egy időre csatlakozik ezekhez az elkorcsosult emberekhez, de Dr. Moreau és Montgomery üldözőbe veszik őt, és megparancsolják a lényeknek, hogy segítsenek elkapni Prendicket.

Egy rövid tengerparti tárgyalás után Prendick hajlandónak mutatkozik arra, hogy meghallgassa Moreau verzióját a történtekről és a látottakról. Amit hall, az csak egy fokkal lesz jobb annál, mint amit eredetileg feltételezett. A csúf lények eredetileg állatok voltak, akiket Moreau megpróbált emberré formálni, de eddig csak részeredményeket ért el.

Miközben Prendick azon gondolkodik, hogyan tudna elszabadulni erről a pokoli helyről, egy végzetes esemény történik, ami aztán rohamos gyorsasággal elég sok tragikus momentumot hoz magával. Ezek eredményeként Prendick egyszer csak egyedül találja magát a szigeten az állatemberekkel, ahogy ő nevezi őket, csónak és bármilyen használható eszköz nélkül, ami kimenthetné a szigetről. Az egyetlen hasznos dolog, ami nála van, egy fegyver, de lőszerrel igencsak híján van. Ezzel a fegyverrel ideig-óráig kordában tudja tartani az idővel visszaállatiasuló lényeket. De tudja, hogy az óráig meg vannak számlálva itt.

Kétszer is megpróbál tutajt építeni, de nem sikerül neki. Szerencséjére aztán egy elhagyatott hajó a sziget felé sodródik, végül ezzel sikerül elmenekülnie, és visszatérnie a civilizált világba, de már sosem lesz az az ember, aki volt.

Nem tudnám igazán besorolni egy műfajba ezt a könyvet. Számomra ez nem igazán volt sci-fi. Bár volt valami tudományosnak tűnő magyarázat Moreau nézeteire, számomra ez nem igazán volt most kielégítő. Néhány jelenet elég horrorisztikus volt, de azért horrornak sem igazán mondanám.

A könyv célját tekintve viszont mégis inkább a horror felé hajlok. Míg Az időgép esetében egyértelműen átjött a társadalomkritika, itt már nehezebb volt értelmet találni a sorok közt az ijesztgetésen és az elborzasztáson kívül.

Végül arra jutottam, hogy talán azt a morális kérdést akarta bedobni Wells a köztudatba, hogy mi áldozható fel a tudomány oltárán. Elfogadható-e az állat- vagy adott esetben emberkínzás egy „nemes” cél érdekében? Meddig mehet el egy tudós a válaszok hajszolásában? Egy fontos(nak vélt) kutatás érdekében szemet kellene-e hunynia a társadalomnak az embertelenség, a könyörtelenség felett? Avagy a cél szentesíti-e az eszközt?

Wells bemutatja Moreau-n keresztül a lelkiismeretlen tudóst, akinek csak és kizárólag a saját kutatása, a saját meggyőződése számít. Prendick szemén keresztül pedig minden jó érzésű ember el tud szörnyülködni a következményeken. És mindezek után már csak egy kérdés marad: milyen álláspontot képvisel Montgomery?

Montgomery karaktere egy igazi szürke zóna. Nem tudjuk meg, hogyan is került ő a szigetre. Nekem viszont valamiért az volt az érzésem, hogy az elején ez valamiféle kényszer lehetett a számára, és egyszerűen muszáj volt alkalmazkodnia a körülményekhez. Ebből kifolyólag pedig azt is gondoltam, hogy talán épp azért kezdett inni, mert csak úgy tudta elviselni a körülményeit, amiből viszont tudta, hogy nem tud szabadulni. Moreau-nak aztán végül sikerült „beidomítania” annyira, hogy szabadon engedhette a nagyvilágban is, akkor is visszatért hozzá. Montgomery egy furcsa, tudathasadásos állapotban volt, amiben úgy érezte, nem tudja megakadályozni Moreau szörnyűségeit. Cserébe viszont igyekezett emberségesen állni az állatemberekhez. Például magához vette az egyiküket, és emberi dolgokra, például főzésre, takarításra, favágásra tanítgatta, meg persze beszélni.

Bár az volt az érzésem, hogy Wells véleményét Prendicken keresztül halljuk, érdekesnek találom, hogy nem vett észre egy furcsa ellentmondást. Megtudjuk ugyanis, hogy Moreau annak idején a civilizáció berkeiben is működött, ám amikor kiderült, hogy nem túl etikus kísérleteket végez, a tudós körök kivetették magukból. Ezután viszont senkinek nem jutott eszébe ellenőrizni, hova tűnt és mivel foglalatoskodik. Ezt némileg képmutatásnak érzem. Bár az is lehet, hogy szánt szándékkal akarta maga Wells felhívni erre az olvasók figyelmét.

Összességében nem tudom azt mondani, hogy rossz könyv lett volna a Dr. Moreau szigete. Ám a felvetett témákról, úgy mint emberszerű lények „előállításáról” és ennek következményeiről, tudományos kérdések etikus, morális vonatkozásairól már korábban is született egy könyv, amelyet valamivel átfogóbb (habár válaszokat ott sem kapunk a nagy morális kérdésekre). A szóban forgó könyv nem más, mint a Frankenstein.

A regényben több helyen megjelennek bizonyos tengeri nyulak, amelyek a leírásuk alapján inkább hagyományos nyulakra hajaznak. Próbáltam rákeresni, hogy mi lehet itt az igazság. A tengeri nyúl névvel manapság egy roppant viccesen kinéző tengeri állatot illetünk, amely viszont egyáltalán nem illik a regénybe, tehát biztosan másról lehet szó. Feltettem a kérdést a Gemininek, ami egy meglehetősen értelmes és érdekes választ hozott össze, de a valóságtartalmát sajnos hosszú keresés után sem tudtam ellenőrizni, így eltekintek ennek a közlésétől.

Rendkívül érdekesnek találtam még az „ollendorfszerű mondások” kifejezést, és ennek értelmezésében valamivel többre jutottam. Ezzel a kifejezéssel írja le Moreau az állatemberek beszédét, akik gépiesen ugyanazokat a nagyon hasonló mondatokat ismételgetik. Ez a jelenség egy korabeli nyelvtanulási módszer alapja volt, melyet kitalálójáról, Heinrich Gottfried Ollendorffról neveztek el. A módszer egyébként roppant felvilágosult módon a szóbeli kommunikációra helyezte a hangsúlyt, ám a gyakorlatai hasonlóan néztek ki, mint ahogy a regényben az állatemberek a Moreau által beléjük táplált törvényeket skandálták.

„A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s megrázza idegeinket.”

„Hiszen tulajdonképen az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök mesterkélt módosítása és kiforgatása.”

„A kín egyszerű belső tanácsadónk, mely óv és ösztönöz.”

A tudomány vagy a hit fontosabb számodra?