Politikailag inkorrekt kaland 2. | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

A múlt héten a Salamon király kincsét Jules Verne regényeihez hasonlítottam abban a tekintetben, hogy rengeteget lehet belőle tanulni. Úgy gondoltam, ezen a héten még visszatérek egy bejegyzésnyire ehhez a regényhez, hogy megmutassam, miket is lehet belőle tanulni.

Például egy árva szót nem ejtettem arról ezidáig, mi is lenne a szóban forgó Salamon király kincse. Itt Haggard kiválóan keveri az írott forrásokat, a korabeli felfedezéseket és a saját fantáziáját. Az írott forrás alatt jelen esetben a Bibliát értem, ami valóban Salamon király rejtélyes, nagy gazdagságáról beszél. Ezt a gazdagságot Haggard a korabeli afrikai gyémántbányák felfedezésével kötötte össze. Konkrétan a kimberley-i gyémántbányát említi a regényben, ami egy valóban létező hely. (Habár ma már nem bányásznak ott. Magának a bányának a története is nagyon érdekes, érdemes utánaolvasni.)

A történet Kukuánaföldön játszódik, ami Haggard fantáziájának szüleménye. Azonban ő maga sokáig tényleg Afrikában élt, és számos olyan elemet csempészett a regénybe, amelyek létező dolgok. Például a már említett bánya mellett találkozhatunk a Lukanga folyóval, Fokváros nevével, illetve Durbanéval, ahol a főszereplő Quatermain él. A két város a mai Dél-Afrikai Köztársaságban található, ahogy a bánya is. Ezeken kívül szerepel még a regényben Iniáti is, aminek a felderítése nem volt egyszerű. De aztán megvilágosultam, hogy a szóban forgó település neve valójában Inyati, amely a mai Zimbabwéban található. (Elképzelhető, hogy más valós helyek is megtalálhatók a könyvben, én ennyit írtam fel magamnak.)

Ezen kívül a regényben több afrikai törzs is említésre kerül, például a zuluk, a grikuák és a becsuánok. A zulukról és a becsuánokról már hallottam korábban, mindkét csoport Dél-Afrikában él. A grikuákról viszont olyannyira nem hallottam, hogy nem is találtam róluk semmit magyarul az interneten. Angol és német nyelvű oldalak szerint ez egy kevert népességű csoport neve volt, amelyek leszármazottai között afrikai őslakosok és bevándorló európaiak is voltak.

Ha szemfülesek vagyunk, sok mindent megtudhatunk ezekről az afrikai népcsoportokról. Főként a zulukról, őket említi legtöbbször Haggard. Például azt, hogy a településeiket králnak (vagy kraalnak) hívják, vagy hogy a hagyományos harci fegyverük az asszegáj, egyfajta hajítódárda.

Ezen kívül rengeteget megtudhatunk még Afrika növény- és állatvilágáról. Ebben a témában ki sem jegyzeteltem mindent, úgyhogy a teljesség igénye nélkül álljon itt csak néhány példa (amelyek számomra eredetileg ismeretlenek voltak:

A lokvot-fa (más néven Loquat vagy Japán naspolya) ugyan eredetileg Ázsiából, feltehetően Kínából származik, de a gyarmatosítók által Afrikában is elterjedt. Örökzöld növény kicsi, sárga, édes, lédús gyümölccsel.

A tynlip mint mérgező fű jelenik meg a regényben. Ennek a növénynek a felderítése is trükkös volt. A szó maga hasonlít a mi tulipán szavunkra. És valóban egy tulipánról van szó, de közben mégsem. A szóban forgó növény becses latin neve Moraea flaccida, magyarul fokföldi tulipán (az angol nevében is szerepel a tulipán szó). A növénynek egyébként semmi köze a tulipánhoz, még csak nem is hasonlít rá, tehát elképzelésem sincs, miért ezt a nevet kapta. És valóban rettenetesen mérgező emberre és állatra egyaránt.

Végül a macsabel-fa kinyomozása még bonyolultabb volt, de azt hiszem, rátaláltam. Itt talán a marula fáról lehetett szó (Sclerocarya birrea), amely valóban elterjedt Dél-Afrikában és a termése az elefántok kedvenc eledele.

A regény három főbb szereplőjének a bennszülöttek saját becenevet is adnak. Quatermainé például Makumazán volt, aminek a regénybeli jelentése az éjszakának közepén ébren lévő férfiú, vagy aki nyitva tartja a szemét. Azt feltételeztem (és teszem továbbra is egyébként), hogy ezeket a neveket is valódi, valamilyen afrikai nyelvből vett szavakból gyúrta össze Haggard. Bevallom, erről megkérdeztem a mesterséges intelligenciát (a Google Geminit), de mivel három különböző alkalommal három különböző választ adott, így nem vehetjük biztosra, hogy valóban így van. De azért elég erős a gyanúm.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim erről a fantasztikus kalandregényről. Egyszerre szórakoztató és hasznos kis olvasmány. Bátran ajánlom mindenkinek, de csak egy bizonyos kor felett, mert azért vannak benne nyugalmat erősen megzavaró jelenetek.

Hogyan tanulsz a legkönnyebben?

Politikailag inkorrekt kaland | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

Az előző bejegyzésben H. Rider Haggard egyik regényéről, a Salamon király kincséről írtam egy rövid tartalmi összefoglalót, most pedig szokás szerint megosztok hozzá néhány extra gondolatot.

Feltétlenül szeretném megemlíteni, hogy a Salamon király kincse egy sorozat első része, mely sorozatot bizton összeköti a főszereplő, Allan Quatermain személye. Hogy ezen túl mennyiben szoros a kapcsolat az egyes részek közt, azt nem tudom. Sajnálatos módon nem minden rész került lefordításra. Pedig az első részből ítélve úgy tűnik nekem, hogy Haggard egy elég komoly kalandregény-sorozatot alkothatott.

Minden megvan ebben a regényben, ami egy jó kalandregénybe kell. Bátor főhősök, akik halálos kimenetelű kalandra vállalkoznak, és mégis túlélik. Akik bajtársakká kovácsolódnak a viszontagságokban. Akik nem adják fel még akkor sem, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. Mindez megfűszerezve egy különleges helyszínnel, néhány rejtéllyel, összetűzésekkel és persze – ahogy az a regény címéből is kitűnik – kincsekkel.

Eddig egészen úgy hangzik a leírás, mintha egy Jules Verne regényről szólna. Ezt tovább erősíti az, hogy Haggard könyvéből rengeteget tanulhatunk: Afrikáról, a bennszülöttekről, a növény- és állatvilágról. De bizony arról is – és itt érkezünk el a politikailag inkorrekt részhez –, mekkora óriási különbség van a bennszülöttek és az európai hódítók élete közt, és hogy bánnak a hódítók a bennszülöttekkel.

Én elhiszem, hogy mai szemmel nézve sértő lehet, ahogy három angol férfi három afrikai szolga kíséretében indul útnak. De ez a könyv a XIX. században íródott. Persze, akkor sem volt oké. Nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna ezt a helyzetet elfogadottként kezelnie az európai embereknek. Sőt, senkinek. De attól még így volt. És miért szépítsük a múltat? Ami történt, megtörtént. Tanulnunk kellene belőle, de nem úgy, hogy hagyjuk feledésbe merülni. Mert ha feledésbe merül, azzal csak elősegítjük, hogy újra megtörténhessen.

Számomra épp ez volt a könyv egyik nagy tanulsága, mindamellett, hogy érdekes volt, és mérsékelten izgalmas is. Összességében azt hiszem, gyerekként vagy kiskamaszként jobban élveztem volna, mert akkor a rejtélyek igazán ütöttek volna. Viszont azért volt ebben egy-két igazán véres rész, ami miatt ezt a könyvet egyáltalán nem ajánlanám gyerekeknek! Gyereklelkű felnőtteknek viszont annál inkább!

Utalás történik a Monte Cristo grófjára és a Robinson Crusoe-ra. (LINKEK)

Volt néhány érdekes kifejezés a szövegben, amelyeknek igyekeztem utánanézni, mert nagyon érdekesnek találtam őket. Az első ilyen a kalkuttai fekete lyuk. Ez egy leírás a fojtogatóan zsúfolt helyekre. A kialakulása pedig egy, az angolok számára igen kellemetlen eseményhez köthető. Egy angol-indiai összecsapás során az indiaiaknak sikerült elfoglalniuk az angolok kalkuttai erődjét, és a foglyul ejtett angol katonákat egy igen kis helyiségben zsúfolták össze ebben a bizonyos erődben. A katonák nagy része sajnos nem élte túl a forróságban ezt a szoros összezártságot.

A következő egy bibliai eredetű mondás: füvön nem élhet az ember, mint Nabukodonozor. Ez egy utalás Nabukodonozor Babilónia királya történetére, akit Isten azzal büntetett a gőgje és a kevélysége miatt, hogy kiűzte a pusztába, ahol úgy kellett élnie, mint egy állatnak.

Nagyon érdekelt még, mik lehetnek azok a többször emlegetett Ingoldsby-legendák. Ez egy XIX. században keletkezett irodalmi gyűjtemény, versekkel, legendákkal, kísértethistóriákkal és más rémtörténetekkel. Az írója, bizonyos Richard Harris Barham egyházi személy volt, a gyűjteményt viszont Thomas Ingoldsby álnéven jelenttette meg.

Ezen kívül többször említésre kerülnek bizonyos Martini-Henry-féle lőszerládák. Sosem gondoltam volna, hogy a lőszerládáknak is adtak ilyen konkrét nevet, úgyhogy feltétlenül utána kellett néznem. Nos, a Martini-Henry-féle lőszerládák tulajdonképpen a Martini-Henry nevű fegyverekhez készült lőszereket voltak hivatottak tárolni. Ezek a puskák a XIX. század végén váltak általánosan elterjedté a brit hadseregben. Hogy ezen kívül volt-e bármi speciális tulajdonságuk maguknak a ládáknak, arra nem sikerült fényt derítenem.

Szerinted temetni érdemes a múltat vagy inkább beszélni/olvasni róla?

Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

H. Rider Haggard könyvét a MEK-ből töltöttem le, ide kattintva ti is megtalálhatjátok, és teljesen legálisan és ingyenesen letölthetitek.

Nem éppen ez a regény következett volna a sorban, de az Egy hölgy arcképe után valami könnyedebbre vágytam, és ennek olyan csábító volt a tartalma. Nézzük most meg elsőként, miről is szól ez a nem túl vaskos könyv.

Főszereplőnk és egyben narrátorunk Allan Quatermain, akiről összességében nem tudunk meg egyébként túl sokat. Dél-Afrikában él és vadászattal foglalkozik. De az élete egy ponton váratlan fordulatot vesz, és egy őrületes kalandba keveredik, amit aztán könyv formájában prezentál.

Egy hajóúton ismerkedik meg a másik két főhőssel, Sir Henry Curtissel és Good kapitánnyal. Mint kiderül, Sir Henry és Good kapitány egy titkos küldetésen vannak, és Quatermain segítségét kérik, hiszen ő elég jól ismeri Afrikát. Arról van szó ugyanis, hogy Sir Henry öccse, George egy veszekedés után lelépett, Afrikába jött, és úgy hírlik, hogy a rég elfeledett Salamon király bányáit keresi. Viszont már rég nem hallott hírt róla, ezért Sir Henry eltökélte, hogy felkutatja és békülésre bírja őt.

Teljesen véletlenül Quatermain maga is ismeri a bányák legendáját, sőt, többé-kevésbé személyesen is érintett benne. A tulajdonában van ugyanis egy térkép, amely elméletileg egy lehetséges és túlélhető utat mutat a bányákhoz.

Sir Henry és Good kapitány rábeszélik Quatermaint, hogy tartson velük a veszedelmes vállalkozásra, és támogassa őket hasznos Afrika-ismereteivel. Quatermain kötélnek áll, miután bebiztosította magát és családját minden eshetőségre.

Még mielőtt azonban elindulnának, a felszerelés mellett szolgákat is akarnak beszerezni maguknak. Így csapódik hozzájuk még két teherhordó bennszülött. És még éppen az indulás előtt egy hatodik útitársuk is lesz egy bizonyos Umbopa személyében. Umbopa szintén bennszülött, de valahogy kilóg a bennszülöttek sorából, és már a kezdet kezdetén valamiféle titokzatosság lengi körül. Sejthető, hogy ő nem teljesen az, akinek kiadja magát.

A hatos társaság aztán egy szép napon útnak is indul. Az út egyébként két okból veszélyes. Egyrészt azért, mert egy hatalmas sivatagon kell átkelni, másrészt pedig azért, mert nincs élő ember, aki el tudná mondani, pontosan mi is található a sivatag túloldalán.

Nos, kis csapatunk csodával határos módon leküzdi az első akadályt, mármint a sivatagot, és egy elszigetelt, furcsa bennszülött országba érkeznek, Kukuánaföldre. Mire ide megérkeznek, a két teherhordót elveszítik, így csak négyen, Quatermain, Sir Henry, Good kapitány és Umbopa lépnek Kukuánaföldre. A három fehér ember, hogy biztonságban mozoghasson az idegen, ismeretlen területen, kvázi isteneknek adják ki magukat.

Megismerkednek Kukuánaföld kegyetlen királyával, a király még kegyetlenebb fiával és a király mostohatestvérével, Infedusszal is, részt vesznek néhány ünnepségen, amelynek egyike-másika vérfürdőbe torkollik. A mostohatestvértől pedig hallanak egy érdekes történetet arról, hogy Tuala, a jelenlegi király hogyan lett király.

A történet szerint Tuala az ikertestvére volt a korábbi királynak, de megölte őt, a feleségét és a gyermekét, a törvényes trónörököst pedig elüldözte. Talán nem lesz nagy titok, hogy kiről fog ezután igen gyorsan kiderülni, hogy ő a törvényes trónörökös. 😊

Umbopa, vagyis most már az igazi nevén Ignózi a nagybátyjával, Infedusszal azon melegében egy zendülést tervez. Ehhez kéri a három útitársa segítségét, akik kisebb huzavona után, Salamon király kincseinek és persze Sir Henry öccsének megtalálásában reménykedve belemennek a csatában. Mert hogy a zendülés csakhamar komolyra fordul. Bár rengeteg helyi meghal a harcokban, a főszereplők természetesen túlélik a csatát, Ignózi pedig átveszi a trónt, miután Sir Henrynek sikerül lefejeznie Tualát.

Ezután Ignózi, ígéretéhez híven felkéri az ország bölcs öregasszonyát és Tuala korábbi tanácsadóját, a gonosz vén boszorkány Gagult, hogy kísérje el a triót Salamon király bányáihoz. Bár Gagulnak aljas módon sikerül tőrbe csalnia a „fehér isteneket”, ő maga kegyetlen halált hal egy végzetes balesetben, a főszereplőknek pedig újfent sikerül megmenekülniük.

A kincsből ugyan csak egy elenyésző rész lesz végül az övék, de még az is kellően gazdaggá teszi őket Európában. Mert hogy főhőseink nem csak megmenekülnek, hanem egy biztonságosabb úton el is hagyják Kukuánaföldet. Ahol egyébként Sir Henry legnagyobb bánatára nem találják meg az öccsét. De aggodalomra semmi ok, George Curtis is előkerül csodával határos módon, így a történet vége nem is lehetne más, mint abszolút happy end.

Ez lenne a nagyon rövid összefoglalója ennek az egyébként sem túl vaskos könyvnek, amiben azért minden oldalon történik valami váratlan fordulat. Ez tehát csak a fő csapásirány. És bár több nagy titkot is lelepleztem, azért bőven akad még felfedeznivaló H. Rider Haggard könyvében.

„A mindenható adta az életünket, és úgy gondolom, azt kívánja, hogy védelmezzük is meg…”

„De nincs olyan út ezen a földön, amit az ember meg ne tehetne, ha eltökélte magát reá.”

„Jó tehát, ha az ember is megkísérli, hogy a maga útján haladjon és megküzdjön a levegőjárással. Embernek meg kell halnia. A legrosszabb esetben is legfölebb csak valamivel korábban hal meg.”

„A sötétségből jöttünk és a sötétségbe megyünk vissza. Miként a vihar-űzte madár, a semmiből szállunk ki; egy szempillantásig a szárnyaink láthatók lesznek a tűz világosságában, és íme! már ismét eltűntünk a semmiségben.”

„De hát mindennek van vége, ha az ember elég sokáig él ahhoz, hogy megérje…”

„…mert az asszony oly biztosan támaszt zavart, mint amily biztosan váltja fel a napot az éjszaka…”

„Bízvást lehet merész az, akinek az ajkán igazság van.”

„Valóban, a gazdagság, melynek a megszerzésére az emberek egy egész életet fordítanak, az élet végén értéktelen valami.”

Szeretsz új, számodra ismeretlen országokat felfedezni?

Lélekbúvárkodások 2. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben említettem, most még visszatérünk egy picit az Egy hölgy arcképe című regényhez. Habár az előző bejegyzés éppen arról akart volna szólni, hogy nem érdemes bármilyen momentumot is kiragadni ebből a könyvből, mert minden félmondatnak jelentősége van, és együtt állnak össze egy kerek egésszé, most mégis rácáfolok saját magamra. (A bejegyzés EXTRA SPOILERT tartalmaz!)

Három kisebb témát szeretnék mégis kiemelni. Ebből kettő talán nem is annyira a fősodorhoz tartozik, de mindenképpen úgy gondolom, hogy említésre méltóak. Persze ezer más aspektust is választhattam volna, mert ez a regény bőven szolgáltat témát. De engedtessék meg nekem, hogy most mégis épp erről a háromról írjak.

Az első egy egészen rövidke, mondhatni nyúlfarknyi kis téma, amely a nagy könyvhöz kapcsolódik. Ott ugyanis a következő mondat olvasható ennek a regénynek a leírásánál: „Az otthon szorító konvencióitól menekülő Isabel bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világával szembesül, amelyet csak óriási küzdelem árán érthet meg.” (187. oldal) Én ezt a mondatot semmilyen vonatkozásban nem értem. Egyáltalán nem gondolom, hogy Isabel bármikor is az otthon szorító konvenciói elől menekült volna. Először is szerintem Amerikában is megtalálta volna a saját útját az életben, ami köszönőviszonyban sem lett volna a konvenciókkal. Ott Caspar Goodwood jelentette volna szerintem a konvenciót, de nem gondolom, hogy Isabel valaha is hozzáment volna, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak, mint egy tradicionális pár. Európában sem gondolom, hogy azért ment volna hozzá Osmondhoz, hogy a konvenciók elől meneküljön. Bár többen céloztak rá, hogy Osmond talán nem a legmegfelelőbb választás, mégsem gondolom, hogy dacból ment volna hozzá. Szerintem őszintén hitt abban, hogy mint a felesége, segítségére lehet Osmondnak, és kihozhatja belőle, vagy kihozhatják egymásból a bennük szunnyadó potenciált. Végül pedig amikor Osmondtól elment, akkor sem gondolom, hogy a konvenciók vagy bármi más elől menekült volna. Őszintén hiszem, hogy azt az utazást tényleg Ralph betegsége inspirálta. Persze kapóra jött Isabelnek, hogy szusszanhat egy kicsit, és átgondolhatja a jövőjét.

Ezen túl a bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világa kifejezést sem teljesen értem. Bár tény, hogy Isabel elég bonyolult és összetett karakter, a könyvben én egy szemernyi szexualitást sem véltem felfedezni. Ez volt talán az egyetlen téma, amibe James nem ment bele. De olyannyira nem ment bele, hogy még érzékeltetni sem érzékeltette véleményem szerint. Vagy ha igen, hát olyan lenyűgözően finoman tette, hogy én teljesen átsiklottam felettem.

Felvetette bennem viszont ez a mondat ismét azt a témát, hogy mi van akkor, ha a magyar fordításból valami lényeges kimaradt. Ha számunkra a fordító „megszépítette” a történetet. Ha önkényesen cenzúrázta. Ha kihagyta azokat a részeket, amelyekkel ő nem értett egyet vagy amelyeket nem kívánatosnak talált. Vagy ha talán nem is önkényesen tette mindezeket, hanem felsőbb utasításra.

Érdekes lenne néhány művet eredeti nyelven is elolvasni, és összehasonlítani a magyar fordítással. Vagy éppen párhuzamosan olvasni, és felfedni, hogy valóban van-e különbség. Sajnos erre egyelőre nincs kapacitásom, de talán egyszer majd kipróbálom ezt is.

A következő témát, bevallom őszintén, egy a mesterséges intelligenciával folytatott „beszélgetés” vetette fel bennem. Mikor kerestem, hogy mi lehet a góthai almanach, elolvastam a Google Gemini összefoglalóját, amiben felvetette, hogy az, hogy erről éppen Edward Rosier jellemzésénél olvashatunk, milyen szépen megmutatja, hogy Edward Rosier tulajdonképpen Gilbert Osmond, csak „kicsiben”. Vagyis hogy Rosier-nak ugyanúgy a társadalmi rang, a gazdagság és a materiális értékek a legfontosabbak.

Érdekesnek találtam ezt az összehasonlítást a részéről (persze tudom, hogy sokszor hülyeségeket is beszél, ne kövezzetek meg), mert én egy szemernyi hasonlóságot sem fedeztem fel Rosier és Osmond közt.

Osmond nem igazán akart megházasodni, ez teljesen nyilvánvaló volt az első, Madame Merle-lel folytatott beszélgetéséből. Összességében számomra ő egy végtelenül unott ember benyomását keltette. Ebből az unalomból őt valóban csak a társadalmi rang, a vagyon, és ezeknek bármilyen formájú megnyilvánulása volt képes kizökkenteni. De a házasság kérdésében még ez sem volt elég, hiszen elég határozott elképzelései voltak a megfelelő feleségről, ezért először alaposan tanulmányozta Isabelt. Hogy végül miért vette el, arra szerintem csak az lehet a magyarázat, hogy végül mégis elvakította a vagyon. Hiszen ha igazán kiismerte volna Isabelt, hamar rájött volna, hogy Isabel bizony nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül.

Rosier házasulási terveiben viszont egyáltalán nem játszott szerepet szerintem a vagyon. Már csak azért sem, mert nem tudhatta, mekkora Pansy hozománya. Ezen túl pedig képes volt a hőn szeretett gyűjteményének nagy részétől megszabadulni, csak azért, hogy előnyösebb színben tűnjön fel Gilbert előtt, mint kérő. Sajnálatos módon azonban Osmond egyáltalán nem gondolta úgy – nyilván saját tapasztalatok alapján –, hogy egy házasságban figyelembe kellene venni az érzelmeket. Így borítékolható volt, hogy Rosier csinálhat akármit, csak Osmond holttestén keresztül szerezheti meg Pansy-t. (És nyilvánvalóan Lord Warburton színrelépése után még kilátástalanabb helyzetbe került. Bár igazán sosem voltak kilátásai.)

A harmadik téma pedig Madame Merle-t érinti. Ő lehet ugyanis ennek a könyvnek a második számú főszereplője, közvetlen Isabel után. A múltkori bejegyzésben egy helyen úgy utaltam rá, mint álnok nő, aki a bűntársával végzetes csapdába csalt egy lányt. De ő ennél sokkal több. Egy bűnös nő, aki rossz útra tévedt. Egy anya, aki önként mondott le a gyermekéről. Egy nő, akinek fontosabbak voltak a társadalmi konvenciók, mint a saját lánya. Egy anya, aki élete legnagyobb hibáját egy másik súlyos hibával próbálta helyreütni. Egy ember, aki a sajátján kívül másik két ember életét is végérvényesen tönkretette. Azt hiszem, ezek után kijelenthető, hogy méltán kaphat helyet a „Kedvenc” Főgonoszaim listáján.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim az Egy hölgy arcképe című regényről, amelyeket mindenképp meg akartam osztani. Összességében azt mondanám, ez egy nehéz könyv. Aki a könnyedebb szórakozást kedveli, az ne mélyedjen bele Henry James eme művébe, mert csalódás fogja érni. Aki viszont szereti a lassú folyású lélekbúvárkodást, annak kötelező. És külön kiemelném azt a fantasztikus lehetőséget, amit a könyv az olvasás utáni diskurzusokra nézve rejt magában. A többé-kevésbé nyitott vég ugyanis szerintem sok konstruktív érvütköztetésre ad módot. Szóval adott esetben egy könyvklubos választásnak is ideális lehet.

Szerinted létezik még a mai modern Európában klasszikus értelemben vett társadalmi rangkülönbség?

Lélekbúvárkodások 1. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Az előző bejegyzésben igyekeztem röviden összefoglalni az Egy hölgy arcképének cselekményét. Ma pedig szokás szerint kicsit kielemezgetjük az eseményeket. Vagy inkább csak megpróbáljuk kielemezgetni.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy miről is szóljon ez a bejegyzés. Volt már persze más olyan könyv is, aminél azt éreztem a végén, hogy tényleg minden szó számított. De ez most az első olyan könyv, aminél azt érzem, bármely aspektusát ragadnám meg, bármit emelnék ki, nem tudnám átadni vele, hogy miről is szólt ez a könyv. Itt tényleg minden szónak súlya van, és ahhoz, hogy békében tudjunk élni a történet végével, ahhoz feltétlenül éreznünk kell az összes szó súlyát.

Ez egy hétszáz oldalas monstrum, amit ha lecsupaszítunk a puszta eseményekre, akkor nagyon hamar láthatjuk, hogy nem történik túl sok minden ebben a könyvben. A főbb események a következőek:

Isabel Angliába érkezik.

Isabel két kérőt is elutasít.

Isabel megismerkedik Madame Merle-lel.

Meghal az idősebb Mr. Touchett, aki tetemes összeget hagyott Isabelre.

Isabel Firenzébe utazik Mrs. Touchettel, ahol megismerkedik Mr. Osmonddal.

Isabelből Mrs. Osmond lesz.

Isabel meglátogatja az ifjabb Mr. Touchettet Angliában, majd visszatér Rómába a férjéhez.

De mindezen események alatt és között James valóban szinte portrészerűen állítja elénk Isabelt. Csakhogy egy irodalmi portré jóval sokrétűbb, mint egy tényleges portré. Az olvasó nagy szerencséjére persze.

Főhősünk, Isabel korántsem egy egysíkú karakter. Ő egy fiatal, amerikai lány egészen modernnek ható felfogással, tele álmokkal és vágyakkal. A könyv végére viszont egy megkeseredett, lehangolt, zárkózott asszony lesz belőle. Isabel Archer és Isabel Osmond közt egy óriási szakadék tátong. Mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó. És hogy ezt a „fejlődést” megértsük, bizony minden szóra szükségünk van.

Sőt, még időre is szükség lehet, azt hiszem. Én például menet közben sok mindent nem értettem meg. Már úgy értem, hogy Isabel több döntésével nem értettem egyet. Egyáltalán nem értettem, mit látott Osmondban, ami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy hajlandó volt még hozzá is menni. Tele volt ugyanis a könyv más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb férfi karakterekkel. Idő kellett, míg kifundáltam egy számomra elfogadható magyarázatot erre. És a könyv vége is felbosszantott először. De nem az, hogy többé-kevésbé függőben maradtak a dolgok. Sokkal inkább ott sem értettem a miértet. De aztán minél többet gondolkodtam, annál jobban elkezdtem elhinni, hogy megértettem. Vagy legalábbis meg tudtam válaszolni a saját magam számára értelmes indokokkal a kérdéseket.

Azon túl, hogy James lélekbúvárkodása fantasztikus, és már-már flauberti magasságokba is emelkedett, azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye. Hogy attól függően, ki és milyen élethelyzetben olvassa, mást lát meg benne. Mert lehet ez egy könyv egy lányról, akit rútul tőrbe csalt egy álnok nő és a bűntársa. De lehet ez egy történet arról is, hogy milyen az, amikor egy idealista lányt arcul csap a valóság.

Ezt a bejegyzést én most itt be is fejezem. Egyrészt tényleg azt érzem, hogy kár belemenni ennek a regénynek a kapcsán a részletekben. Egyszerűen el kell olvasni, odafigyelve minden szóra. De azért nem ajánlanám mindenkinek. Bár vannak kalandos elemek a regényben, ez távolról sem egy kalandregény. Ez egy vérbeli lélektani regény, ahol az író célja szerintem az volt, hogy az olvasó a legmesszebbmenőkig megértse a főszereplő minden gondolatát és tettét. Ezért aztán elég sok benne az elmélkedés és a „száraz” leírás. Aki az eseménydús történeteket kedveli, az végül szerintem sajnálná az erre a könyvre „elpazarolt” időt.

Másrészt viszont van néhány olyan aspektus, amiről mégis csak szeretnék itt megemlékezni, ezért a következő bejegyzés még mindig az Egy hölgy arcképéről fog szólni.

Megismertem egy új és meglehetősen jelentős olasz festőt, bizonyos Cimabue-t. Azért jelentős, mert éppen két művészeti korszak, a gótika és a reneszánsz határán alkotott. Az ő híres Madonna-képeihez hasonlítja Isabelt egy alkalommal Mrs. Touchett.

Továbbá megismerkedtem a góthai almanachhal. Ez eredetileg a német nemesi családok családfáit tartalmazta. Később pedig a nyugati (főleg német, francia és olasz) uralkodók és nemesek családfáit. Az almanachban csak a születési jogon szerzett nemesség kapott helyet. (Azt gondolnánk, hogy ez Gilbert Osmondhoz kötődik, hiszen neki nem titkoltan nagyon fontos volt a származás. De valójában Edward Rosier bemutatásakor kerül szóba. (Edward Rosier Pansy szerelme.))

Mennyire hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadhoz?