Az irigy és gátlástalan fiú | Guy de Maupassant: A Szépfiú

A mai napon ismét Guy de Maupassant A Szépfiú című regényéről lesz szó. És mi mással is kezdhetnénk, mint a regény címével? A Bel Ami szó szerint azt jelenti, szép barát, és ez bizony nagyon is illik a főszereplőnkre, George Duroyra, bár inkább pejoratív értelemben. Ugyanakkor a Szépfiú is egy találó név rá, és szinte az összes női szereplő, de még néhányan a férfiak közül is szólítják így Duroyt. Az első oldalakon megtudjuk ugyanis, hogy ő egy igen jó kiállású férfi, és bizony az életpályája főként ezen tulajdonságának kiaknázásán át vezet majd felfelé. Így kijelenthető, hogy a regény címe igencsak találóan festi le a főhőst.

Főhőst írok, de Duroy nyilvánvalóan egy antihős, akár csak Stendhal Sorelje. Sorellel összehasonlítva viszont Duroyban egyáltalán nem éreztem azt, hogy képben lenne azzal, mit is kellene kezdenie az életével. Sorelben legalább annyi pozitívum volt, hogy átlátta a helyzetét, rájött, hogyan törhet ki a szegénységből, és tett is érte. Duroy még a szépségével sem tudott eleinte mit kezdeni, hiszen ha Forestier nem viszi be a laphoz, Duroy nem tudta volna a jómódú nőket meghódítani. Ő csak nyavalygott, hogy nincs pénze, és hogy bezzeg a mocskos gazdagok! És ez egy olyan dolog, amivel rendkívüli módon fel lehet bosszantani. Mert én azt vallom, hogy minden ember előtt ott a lehetőség, hogy javítson a sorsán. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet multimilliárdos, vagy hogy mindenki mindent elérhet.)

Duroy tehát irigy volt és gátlástalan is. Ez leginkább a könyv vége felé, Walterék meggazdagodásakor és Suzanne megszerzésekor mutatkozik meg. De persze előtte is vannak egyértelmű jelek. Elég csak arra gondolnunk, ahogy a házastársi hűséget kezeli. Nyilván a feleségének is vaj van a füle mögött. De én úgy gondolom, ő azért nyílt, vagy legalábbis nyitottabb kártyákkal játszott, mint Duroy.

Mindemellett érdekes volt olvasni, hogyan jellemezte Duroy az első feleségét: ő volt „az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné – a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.” Mégsem tudta ezt a „nyugalmas” életet értékelni. És nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a kapcsolatát Suzanne-nal, mert kíváncsi lennék, mint gondolhatott a későbbiekben róla. De feltételezhető, hogy az sem volt egy boldog házasság.

Magáról Duroyról pedig Marelle-né adta a legpontosabb jellemzést: „Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?”

Olyan ember tehát ez a Szépfiú, aki mindenen és mindenkin át törtet a célja, egy számára kényelmes élet felé. És bár úgy tűnik, ezt végül sikerül is elérnie, kívülről nézve azonban ez az élet szánalomra méltó. És így nem is igen esett jól olvasni róla.

Ezt a nem-lelkesedésemet pedig tovább fokozták azok a kitérők, amelyeket az író igen hosszan ecsetelt, de valójában semmi jelentőségük nem volt. Ha csak az nem, hogy tovább rontották a főszereplő megítélését. Ilyen volt például a párbajt felvezető jelenetek. (Mert ugye teljesen egyértelmű lenne, hogy egy értelmetlen halállal kecsegtető esemény előtt álló főszereplőt megsajnálja az olvasó. Én azonban egy cseppet sem tudtam sajnálni Duroy-t.)

Röviden összefoglalva, Maupassant ezen műve nem igazán nyűgözött le. Ha valaki feltétlenül cinikus, a világból kiábrándult, törtető idiótákról szeretne olvasni, annak inkább Stendhal fentebb emlegetett regényét, a Vörös és feketét ajánlom.

Ebben a regényben is megjelenik az écarté kártyajáték, ugyanakkor itt dominóznak is. (Micsoda üdítő újdonság! :))

A regényben egy helyütt megjelenő Lubin-víz kölnivíz, méghozzá egy olyan cég által gyártott kölnivíz, amely még ma is létezik, és parfümöket gyárt. Ez mennyire menő már? A céget egy bizonyos Pierre-Francois Lubin alapította, és elég exkluzívnak számított. Vagyis tekinthetünk rá úgy, mint presztízsértékkel bíró dologra.

Forestier halotti ágya mellé nem sikerül puszpángot szereznie a feleségének és Duroynak. Érdekelt, hogy kapcsolódik a puszpáng a halálhoz. Azt találtam, hogy a puszpáng vagy bukszus az ókortól kezdve a halált és az örök életet jelképezte. Gyakran dobtak puszpáng ágakat a koporsóra a temetés alkalmával.

Miután Duroy elveszi Forestier özvegyét, meglátogatják Duroy vidéken élő szüleit. Itt jegyzi meg Maupassant, hogy a ház kapujára fenyőág volt kiakasztva, ami jelezte, hogy itt italkimérés folyik. (Avagy ez itt egy kocsma. 😊) Megakadt a szemem ezen a dolgon, és utánanéztem, mert ugyan minek találna ki ilyesmit Maupassant csak úgy? És bár nem mentem el egészen a francia hagyományokig, mert a franciatudásom ehhez erősen hiányos. De némi kutakodás után (ahol, bevallom, a mesterséges intelligencia segítségét kértem, de nálam alap a double check) kiderült, hogy Magyarországon is ez volt a módi, ímhol a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke.

A regény végén fontos szerepet kap egy híres magyar festő, bizonyos Markovits Károly egyik képe, a Hullámokon járó Krisztus. Nos, tudjátok (vagy lehet, hogy nem tudjátok, de akkor most jól megtudjátok 😊), hogy gyűjtöm a regények magyar vonatkozásait, így erre is azonnal ugrottam. Festészetben, főleg a magyarban sajnos nem vagyok annyira otthon (vagy leginkább semennyire), így elsőre nem volt gyanús, hogy nem ismerős nekem Markovits Károly neve. Egy 2024-es Népszava cikkből kellett megtudnom, hogy Markovits Károly bizony nem létezik. Maupassant ezzel az álnévvel és ezzel az álcímmel Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének állít emléket. Arra azért kíváncsi lennék, miért érezte Maupassant szükségét annak, hogy feltétlenül egy álnév mögé rejtse a mi jó Munkácsy-nkat.

Szerinted a kényelmes élet kizárólag pénz kérdése?

Guy de Maupassant: A Szépfiú

Üdv újra itt! Felvesszük újra a júliusban lazára hagyott fonalat. Egy újabb Maupassant könyvön vagyok túl, A Szépfiún. Míg az Egy asszony életében egy nő sorsát tűzi tollára az író, itt egy férfi életének egy szeletébe kaphatunk bepillantást. Nézzük tehát, miről is szól ez a regény.

A főszereplőnk George Duroy leszerelt katona, aki nagy álmokkal érkezett Párizsba, de a kishivatalnokok sanyarú sorsára jutott. Ám a szerencséje váratlanul megfordul, amikor véletlenül összefut az utcán egykori katonatársával, Forestier-vel. Ez a Forestier egy kétes hírű lapnál dolgozik, mint a politikai rovat szerkesztője, és megígéri a barátjának, hogy bejuttatja őt a laphoz.

Duroy csakhamar megkezdi újságírói tevékenységét Forestier és a felesége (mármint a Forestier felesége) hathatós segítségével. Ez a tevékenység azonban nem pusztán írásból áll, hanem a hírek beszerzéséből is. Ez pedig kisvártatva nem várt ismeretségekhez juttatja Duroyt. Egyre inkább bejáratos lesz a Forestier házba, ahol megismerkedik Forestierné egyik fájdalmasan magányos barátnőjével, Marelle-néval, akivel viharos gyorsasággal találnak egymásra. Ám Duroy ennél nagyobb halra feni a fogát.

Egy nap egyenesen megkörnyékezik Forestiernét, ő azonban visszautasítja Duroyt, mint szeretőt, ám egyértelművé teszi, hogy mint bizalmas jóbarát, igenis számít rá. Duroy vállalja ezt a szerepet, aminek következtében nemsokára ott állhat Forestier halálos ágyánál. Ekkor újabb ajánlatot tesz a néhai Forestiernének, amit az, bár nem rögtön, de elfogad. A házasság és George, mint újságíró egyre nagyobb népszerűsége arra ösztönzi a párt, hogy magasabb rangot sugalló nevet vegyenek fel. Így lesz belőlük Du Roy de Cantel és neje.

Du Roy egyre feljebb lépked az újságírói ranglétrán, és a szerelmi élete is izgalmasan alakul. Amellett, hogy megkaparintotta az egykori Forestiernét, mellette megtartja Marelle-nét is. Sőt, megszerzi magának a főszerkesztő, bizonyos Walter feleségét is, aki korábban köztudottan nagyon visszafogott, már-már szűzies életet élt. A szálak egyre inkább összekuszálódnak, és félő, hogy Du Roy előbb-utóbb le fogja buktatni saját magát. Meg akar szabadulni a rendkívül idegesítő Walternétól, ám még mielőtt ez sikerülne neki, a Walter család egy politikai cselfogásnak köszönhetően egy csapásra irtózatosan gazdag lesz. Ez pedig rendkívül vonzóvá teszi Du Roy szemében a fiatalabbik és csinosabbik Walter-lányt, Suzanne-t. De Du Roy már házas, és a gyilkolás igen messze áll tőle, így mást kell kifundálnia, hogy megszerezhesse a lányt és vele a „fele királyságot”.

Természetesen nem kell sokat várni, míg a roppant leleményes és gátlástalan Du Roy megoldja ezt a problémát. A feleségét a rendőrök kezére játssza, így sikerül elválnia tőle. Ezzel párhuzamosan magába bolondítja Suzanne-t, majd megszökteti, hiszen tudja, hogy másként nem kaphatja meg, Walterné sosem egyezne bele önszántából, hogy a szeretője elvegye a lányát. Ám a főszerkesztő, mivel nem tud a viszonyról, úgy érzi, kénytelen hozzáadni a lányt Du Royhoz, hogy a család elkerülje a botrányt. Így tehát a regény végére mint dúsgazdag és befutott embert látjuk viszont Du Royt, akinek – bár több emberen átgázolva ugyan –, de sikerült megvalósítania az álmát.

„Korán ébredt, mint az élénk reménységek vagy súlyos gondok napjaiban szokott az ember; kiugrott az ágyból, és kinyitotta az ablakát, hogy – rendes szavajárása szerint – felhörpintsen egy jó kupica friss levegőt.”

„Az élet egy hegyoldal. Amíg fölfelé halad az ember, a csúcsra néz, és boldognak érzi magát; de mihelyt fölér, tüstént észreveszi a lejtőt s a végcélt, amely nem más, mint a halál.”

„…aki szeret, az furfangossá válik.”

„Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt.”

Mit lennél hajlandó feláldozni a karriered érdekében?

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

Szolgálati közlemény: Mivel újfent kihagytam néhány hetet, és az elkövetkező időszak sem néz ki könnyebbnek, azt hiszem, kiveszek egy hosszabb szünetet. Eredetileg csak a szeptembert akartam kihagyni, mert akkor hivatalosan is kivonulok a civilizációból. De azt hiszem, hozzá kell csapnom az augusztust is. Már csak azért is, mert ugyan már belekezdtem egy következő olvasmányba, ez egy hosszabb lélegzetvételű regény, és még csak nagyon az elején tartok. Viszont sajnos most nem nagyon van energiám az olvasásra. Találkozunk októberben!

Folytattam az ismerkedést H. G. Wells munkásságával, ezúttal a Dr. Moreau szigete volt terítéken, amit Az időgéphez hasonlóan a MEK-ből töltöttem le. Ide kattintva ti is megszerezhetitek teljesen ingyenesen és legálisan.

A Dr. Moreau szigete című könyv szintén nem egy túlzottan hosszú regény, ám annál eseménydúsabb. Főszereplője egy Prendick nevű hajótörött, akit néhány napi magányos, tengeren való hánykódás után kiment egy arra járó hajó. Ezen a hajón Prendick (akit én valamiért folyamatosan Pendricknek akarok átkeresztelni 😊) megismerkedik egy titokzatos emberrel, bizonyos Montgomery-vel, akinek az életét köszönheti. Montgomery és ősz hajú útitársa egy szintén titokzatos szigetre tartanak egy furcsa, visszataszító külsejű szolgáló és jónéhány csomag társaságában. A sziget közelében ők átpakolnak egy kisebb csónakba, hogy azzal közelítsék meg a szigetet. A hajó kapitánya azt akarja, hogy Prendick is távozzon velük, ők azonban nem akarják magukkal vinni. Prendick egy mentőcsónakban próbál menekülni, miután a hajó kapitánya elüldözi. Montgomery és társasága végül megszánják őt, és magukkal viszik a szigetre.

A szigeten aztán igen furcsa dolgok történnek. Különös kinézetű emberek bukkannak fel mindenfelé, a csendet pedig rendszeresen szívet tépő, keserves és fájdalmas üvöltések törik meg. Egy ártalmatlannak tűnő séta során néhány újabb felfedezés félelmetes következtetésekre sarkallja Prendicket. Azt képzeli, hogy Dr. Moreau, Montgomery ősz hajú társa embereket boncol fel élve és valahogy állatokká alakítja őket. Fejébe veszi, hogy vele is ezt akarják tenni, ezért elmenekül. Úgy dönt, egy időre csatlakozik ezekhez az elkorcsosult emberekhez, de Dr. Moreau és Montgomery üldözőbe veszik őt, és megparancsolják a lényeknek, hogy segítsenek elkapni Prendicket.

Egy rövid tengerparti tárgyalás után Prendick hajlandónak mutatkozik arra, hogy meghallgassa Moreau verzióját a történtekről és a látottakról. Amit hall, az csak egy fokkal lesz jobb annál, mint amit eredetileg feltételezett. A csúf lények eredetileg állatok voltak, akiket Moreau megpróbált emberré formálni, de eddig csak részeredményeket ért el.

Miközben Prendick azon gondolkodik, hogyan tudna elszabadulni erről a pokoli helyről, egy végzetes esemény történik, ami aztán rohamos gyorsasággal elég sok tragikus momentumot hoz magával. Ezek eredményeként Prendick egyszer csak egyedül találja magát a szigeten az állatemberekkel, ahogy ő nevezi őket, csónak és bármilyen használható eszköz nélkül, ami kimenthetné a szigetről. Az egyetlen hasznos dolog, ami nála van, egy fegyver, de lőszerrel igencsak híján van. Ezzel a fegyverrel ideig-óráig kordában tudja tartani az idővel visszaállatiasuló lényeket. De tudja, hogy az óráig meg vannak számlálva itt.

Kétszer is megpróbál tutajt építeni, de nem sikerül neki. Szerencséjére aztán egy elhagyatott hajó a sziget felé sodródik, végül ezzel sikerül elmenekülnie, és visszatérnie a civilizált világba, de már sosem lesz az az ember, aki volt.

Nem tudnám igazán besorolni egy műfajba ezt a könyvet. Számomra ez nem igazán volt sci-fi. Bár volt valami tudományosnak tűnő magyarázat Moreau nézeteire, számomra ez nem igazán volt most kielégítő. Néhány jelenet elég horrorisztikus volt, de azért horrornak sem igazán mondanám.

A könyv célját tekintve viszont mégis inkább a horror felé hajlok. Míg Az időgép esetében egyértelműen átjött a társadalomkritika, itt már nehezebb volt értelmet találni a sorok közt az ijesztgetésen és az elborzasztáson kívül.

Végül arra jutottam, hogy talán azt a morális kérdést akarta bedobni Wells a köztudatba, hogy mi áldozható fel a tudomány oltárán. Elfogadható-e az állat- vagy adott esetben emberkínzás egy „nemes” cél érdekében? Meddig mehet el egy tudós a válaszok hajszolásában? Egy fontos(nak vélt) kutatás érdekében szemet kellene-e hunynia a társadalomnak az embertelenség, a könyörtelenség felett? Avagy a cél szentesíti-e az eszközt?

Wells bemutatja Moreau-n keresztül a lelkiismeretlen tudóst, akinek csak és kizárólag a saját kutatása, a saját meggyőződése számít. Prendick szemén keresztül pedig minden jó érzésű ember el tud szörnyülködni a következményeken. És mindezek után már csak egy kérdés marad: milyen álláspontot képvisel Montgomery?

Montgomery karaktere egy igazi szürke zóna. Nem tudjuk meg, hogyan is került ő a szigetre. Nekem viszont valamiért az volt az érzésem, hogy az elején ez valamiféle kényszer lehetett a számára, és egyszerűen muszáj volt alkalmazkodnia a körülményekhez. Ebből kifolyólag pedig azt is gondoltam, hogy talán épp azért kezdett inni, mert csak úgy tudta elviselni a körülményeit, amiből viszont tudta, hogy nem tud szabadulni. Moreau-nak aztán végül sikerült „beidomítania” annyira, hogy szabadon engedhette a nagyvilágban is, akkor is visszatért hozzá. Montgomery egy furcsa, tudathasadásos állapotban volt, amiben úgy érezte, nem tudja megakadályozni Moreau szörnyűségeit. Cserébe viszont igyekezett emberségesen állni az állatemberekhez. Például magához vette az egyiküket, és emberi dolgokra, például főzésre, takarításra, favágásra tanítgatta, meg persze beszélni.

Bár az volt az érzésem, hogy Wells véleményét Prendicken keresztül halljuk, érdekesnek találom, hogy nem vett észre egy furcsa ellentmondást. Megtudjuk ugyanis, hogy Moreau annak idején a civilizáció berkeiben is működött, ám amikor kiderült, hogy nem túl etikus kísérleteket végez, a tudós körök kivetették magukból. Ezután viszont senkinek nem jutott eszébe ellenőrizni, hova tűnt és mivel foglalatoskodik. Ezt némileg képmutatásnak érzem. Bár az is lehet, hogy szánt szándékkal akarta maga Wells felhívni erre az olvasók figyelmét.

Összességében nem tudom azt mondani, hogy rossz könyv lett volna a Dr. Moreau szigete. Ám a felvetett témákról, úgy mint emberszerű lények „előállításáról” és ennek következményeiről, tudományos kérdések etikus, morális vonatkozásairól már korábban is született egy könyv, amelyet valamivel átfogóbb (habár válaszokat ott sem kapunk a nagy morális kérdésekre). A szóban forgó könyv nem más, mint a Frankenstein.

A regényben több helyen megjelennek bizonyos tengeri nyulak, amelyek a leírásuk alapján inkább hagyományos nyulakra hajaznak. Próbáltam rákeresni, hogy mi lehet itt az igazság. A tengeri nyúl névvel manapság egy roppant viccesen kinéző tengeri állatot illetünk, amely viszont egyáltalán nem illik a regénybe, tehát biztosan másról lehet szó. Feltettem a kérdést a Gemininek, ami egy meglehetősen értelmes és érdekes választ hozott össze, de a valóságtartalmát sajnos hosszú keresés után sem tudtam ellenőrizni, így eltekintek ennek a közlésétől.

Rendkívül érdekesnek találtam még az „ollendorfszerű mondások” kifejezést, és ennek értelmezésében valamivel többre jutottam. Ezzel a kifejezéssel írja le Moreau az állatemberek beszédét, akik gépiesen ugyanazokat a nagyon hasonló mondatokat ismételgetik. Ez a jelenség egy korabeli nyelvtanulási módszer alapja volt, melyet kitalálójáról, Heinrich Gottfried Ollendorffról neveztek el. A módszer egyébként roppant felvilágosult módon a szóbeli kommunikációra helyezte a hangsúlyt, ám a gyakorlatai hasonlóan néztek ki, mint ahogy a regényben az állatemberek a Moreau által beléjük táplált törvényeket skandálták.

„A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s megrázza idegeinket.”

„Hiszen tulajdonképen az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök mesterkélt módosítása és kiforgatása.”

„A kín egyszerű belső tanácsadónk, mely óv és ösztönöz.”

A tudomány vagy a hit fontosabb számodra?

H. G. Wells: Az időgép

Az idei egyik célom volt megismerkedni H. G. Wells munkásságával azon három regényén keresztül, amelyek szerepelnek az 1001-es listán. Ezt nemrég el is kezdtem, és elsőként Az időgép című kisregényét olvastam el. Mivel ez valóban csak egy alig száz oldalas mű, most eltekintek attól, hogy külön szedjem a tartalmi összefoglalót és az értékelést.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha rögtön az elején leszögezem, hogy egy időutazós történetről van szó. Főhősünk, kinek nevét nem tudjuk meg, a történet elején épp egy válogatott társaságnak próbálja bizonyítani, hogy az általa feltalált géppel az időutazás igenis lehetséges. Ezt úgy próbálja bizonyítani, hogy demonstrálja a gép működését azáltal, hogy a géppel együtt eltüntet egy tárgyat. A nézőközönség persze hitetlenkedéssel fogadja a történteket, és inkább egy bűvésztrükkre gyanakszik. De a főhőst ez cseppet sem rettenti el. Sőt, még keményebb munkára sarkallja, hogy elkészítsen egy akkora gépet, amelybe egy élő ember is belefér. Mikor ezzel elkészül, saját maga próbálja ki a szerkezetet. Erre az utazásra való visszaemlékezés teszi ki a kisregény nagy részét.

Főhősünk a 802701-es évbe érkezik. (Egy hangyányit túllő a célon, de ez most nem is számít.) A lények, akikkel ott találkozik, már csak távolról hasonlítanak az emberekre. Alacsonyak és mind egyformák, gyümölcsökkel táplálkoznak, idegen nyelvet beszélnek, és napközben alapvetően teljesen jól elvannak, de az éjszakákat nehezen viselik.

Főszereplőnk egy rövid ismerkedés után kétségbeesetten veszi észre, hogy a szerkezetet, amivel érkezett, eltüntették. Miközben próbál rájönni, hogy mi is történt vele, és hogy hogyan szerezhetné vissza, különféle elméleteket állít fel, hogy mi is történhetett itt. Az első és legoptimistább gondolata, hogy az emberiség elérte a tökéletességet. Eljött a világbéke, mindenki lenyugodott, szeretet és egyenlőség áradt szét a földön. Ennek azért ellentmond persze néhány tapasztalása. De egészen addig tartja magát ehhez az elmélethez, amíg fel nem fedezi, miért is rettegnek annyira az eloik, ezek a csodásan boldog és együgyű népek az éjszakától. Akkor ugyanis felszínre törnek föld alatti járataikból a morlockok. A morlockok a leírások alapján inkább a majmokra hasonlítanak, mint az emberekre, de a lényeg, hogy rendkívül visszataszítóak.

A főhős hamar rájön, hogy a morlockok vitték el az időgépét, ezért egy éjszaka lemerészkedik a föld alatti vájataikba, és csak kicsin múlik, hogy ott nem hagyja a fogát. Ezután felfedezőútra indul a felszínen, hogy valami használható eszközt találjon a morlockok ellen. Egy elhagyatott múzeumban talál is néhány éghető cuccot és egyéb hasznos felszerelést. A morlockok csapdáját kihasználva újra birtokba veszi az időgépet, amivel először tévedésből folytatja az útját a jövőben, de egyre siralmasabb képet lát a Földről. Visszafordul, és épp időben sikerül visszatérnie egy vacsorára, ahol azon melegében meg is osztja a tapasztalatait a hallgatósággal. Ezután azonban újra útra kel, és többé nem látja senki.

Valószínűleg nem Wells eme rövid kis története volt az első, amely időutazással operált. Ám feltehetően ő volt az első, aki tudományos elméletekkel próbálta alátámasztani az időutazás lehetőségét, ezzel megteremtve a klasszikus sci-fi műfaját. (Az alapozáshoz egy korabeli matematikus, Simon Newcomb elméletét is felhasználja némileg átalakítva. Newcombot egyébként név szerint meg is említi a könyvben.)

Az időutazást aztán társadalomkritika megfogalmazására használja fel. Ez teljesen egyértelmű, mivel a főhős meglehetősen sok időt tölt elméletek gyártásával arról, hogy hogyan juthatott oda az emberiség, hogy kettévált eloikká és morlockokká. Arra jut, hogy a korabeli tőkés-munkás ellentét fajult odáig, hogy bár a tőkések jócskán a munkások fölé emelkedtek, kényelmes életüket igencsak megzavarják a munkások (vagyis a morlockok), akik előszeretettel fogyasztják el őket, mikor éjszakánként feljárnak a felszínre.

Az adott korban bizonyára az újdonság varázsával hatott ez a könyv, de nekem itt a XXI. században nem különösebben nyerte el a tetszésem. Bár a tudományos alapozás érdekes volt, a tőkés-munkás ellentétről sokkal jobban írt Zola. Ezen túl a körítés pedig annyira nem fogta meg az én fantáziámat.

Volt viszont egy aspektusa a könyvnek, amelyről szerintem sokkal érdekesebb lehet elmélkedni. Ez pedig nem más, mint az, hogy hogyan bánt a név nélküli főszereplőnk az eloikkal és a morlockokkal. Ő maga ragaszkodott például ahhoz, hogy mindkét faj az emberi fajhoz tartozik, csak két különböző fejlődési ágat képviselnek, mégis egyértelműen oldalt választott, és gondolhatjuk, hogy kikét. De még az eloikkal is embertelenül bánt. Istennek képzelte magát köztük, aki bármit megtehet, aki felléphet akár erőszakosan is, és aki feláldozhat bárkit a saját céljai elérése érdekében. A visszatérte után pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy megpróbáljon bármit is tenni a látott jövő elkerülése érdekében. (Ez pedig egy kicsit a gyarmatosítást juttatta eszembe, amikor is az európai emberek azt gondolták, a leigázott nép felett állnak, és bármit megtehetnek.)

Eddig tehát Wells nem nyűgözött le annyira, mint vártam, de van még két könyve, amiket most zsinórban szeretnék letudni (a Dr. Moreau szigetét már el is kezdtem). Talán változnak még itt a dolgok.

„Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma.”

„Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.”

Melyik korba utaznál, ha lenne egy időgéped?

Politikailag inkorrekt kaland 2. | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

A múlt héten a Salamon király kincsét Jules Verne regényeihez hasonlítottam abban a tekintetben, hogy rengeteget lehet belőle tanulni. Úgy gondoltam, ezen a héten még visszatérek egy bejegyzésnyire ehhez a regényhez, hogy megmutassam, miket is lehet belőle tanulni.

Például egy árva szót nem ejtettem arról ezidáig, mi is lenne a szóban forgó Salamon király kincse. Itt Haggard kiválóan keveri az írott forrásokat, a korabeli felfedezéseket és a saját fantáziáját. Az írott forrás alatt jelen esetben a Bibliát értem, ami valóban Salamon király rejtélyes, nagy gazdagságáról beszél. Ezt a gazdagságot Haggard a korabeli afrikai gyémántbányák felfedezésével kötötte össze. Konkrétan a kimberley-i gyémántbányát említi a regényben, ami egy valóban létező hely. (Habár ma már nem bányásznak ott. Magának a bányának a története is nagyon érdekes, érdemes utánaolvasni.)

A történet Kukuánaföldön játszódik, ami Haggard fantáziájának szüleménye. Azonban ő maga sokáig tényleg Afrikában élt, és számos olyan elemet csempészett a regénybe, amelyek létező dolgok. Például a már említett bánya mellett találkozhatunk a Lukanga folyóval, Fokváros nevével, illetve Durbanéval, ahol a főszereplő Quatermain él. A két város a mai Dél-Afrikai Köztársaságban található, ahogy a bánya is. Ezeken kívül szerepel még a regényben Iniáti is, aminek a felderítése nem volt egyszerű. De aztán megvilágosultam, hogy a szóban forgó település neve valójában Inyati, amely a mai Zimbabwéban található. (Elképzelhető, hogy más valós helyek is megtalálhatók a könyvben, én ennyit írtam fel magamnak.)

Ezen kívül a regényben több afrikai törzs is említésre kerül, például a zuluk, a grikuák és a becsuánok. A zulukról és a becsuánokról már hallottam korábban, mindkét csoport Dél-Afrikában él. A grikuákról viszont olyannyira nem hallottam, hogy nem is találtam róluk semmit magyarul az interneten. Angol és német nyelvű oldalak szerint ez egy kevert népességű csoport neve volt, amelyek leszármazottai között afrikai őslakosok és bevándorló európaiak is voltak.

Ha szemfülesek vagyunk, sok mindent megtudhatunk ezekről az afrikai népcsoportokról. Főként a zulukról, őket említi legtöbbször Haggard. Például azt, hogy a településeiket králnak (vagy kraalnak) hívják, vagy hogy a hagyományos harci fegyverük az asszegáj, egyfajta hajítódárda.

Ezen kívül rengeteget megtudhatunk még Afrika növény- és állatvilágáról. Ebben a témában ki sem jegyzeteltem mindent, úgyhogy a teljesség igénye nélkül álljon itt csak néhány példa (amelyek számomra eredetileg ismeretlenek voltak:

A lokvot-fa (más néven Loquat vagy Japán naspolya) ugyan eredetileg Ázsiából, feltehetően Kínából származik, de a gyarmatosítók által Afrikában is elterjedt. Örökzöld növény kicsi, sárga, édes, lédús gyümölccsel.

A tynlip mint mérgező fű jelenik meg a regényben. Ennek a növénynek a felderítése is trükkös volt. A szó maga hasonlít a mi tulipán szavunkra. És valóban egy tulipánról van szó, de közben mégsem. A szóban forgó növény becses latin neve Moraea flaccida, magyarul fokföldi tulipán (az angol nevében is szerepel a tulipán szó). A növénynek egyébként semmi köze a tulipánhoz, még csak nem is hasonlít rá, tehát elképzelésem sincs, miért ezt a nevet kapta. És valóban rettenetesen mérgező emberre és állatra egyaránt.

Végül a macsabel-fa kinyomozása még bonyolultabb volt, de azt hiszem, rátaláltam. Itt talán a marula fáról lehetett szó (Sclerocarya birrea), amely valóban elterjedt Dél-Afrikában és a termése az elefántok kedvenc eledele.

A regény három főbb szereplőjének a bennszülöttek saját becenevet is adnak. Quatermainé például Makumazán volt, aminek a regénybeli jelentése az éjszakának közepén ébren lévő férfiú, vagy aki nyitva tartja a szemét. Azt feltételeztem (és teszem továbbra is egyébként), hogy ezeket a neveket is valódi, valamilyen afrikai nyelvből vett szavakból gyúrta össze Haggard. Bevallom, erről megkérdeztem a mesterséges intelligenciát (a Google Geminit), de mivel három különböző alkalommal három különböző választ adott, így nem vehetjük biztosra, hogy valóban így van. De azért elég erős a gyanúm.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim erről a fantasztikus kalandregényről. Egyszerre szórakoztató és hasznos kis olvasmány. Bátran ajánlom mindenkinek, de csak egy bizonyos kor felett, mert azért vannak benne nyugalmat erősen megzavaró jelenetek.

Hogyan tanulsz a legkönnyebben?