Bűnök és erények | Anatole France: Thaisz

 

Anatole France Thaisz című rövid kis regénye volt az egyik, amit elhoztam magammal a pusztába (egy ásatáson vettem részt a semmi közepén). Akkor még nem is sejtettem, mennyire találó lesz, hiszen a főszereplője, Paphnutius is a semmi közepén élt.

Sajnos a regény nálam éppen megugrotta a nem olvashatatlanul rossz határt. És ezen kezdetnek a cím sem segített sokat. Ismét egy név. Bár ez legalább annyiban figyelemfelkeltő, hogy különleges. Viszont itt az Effi Briesttel ellentétben nem tudok egyetérteni a címválasztással, mert egyáltalán nem azt éreztem, hogy Thaisz lenne ennek a történetnek a főszereplője. (Ugyanakkor az események mozgatórugója mégis csak ő…)

Javítson ki, aki úgy gondolja, hogy ez hülyeség, de nekem végig az volt az érzésem, hogy France ebben a regényben kigúnyolja nem csak a szerzetesi életet, hanem a keresztény vallást is úgy általában. Amit az elején még igen finoman vezetett fel. Például azzal, hogyan értelmezett Paphnutius bizonyos „jeleket”. Ez még tetszett is. Az is tetszett, ahogy kezdettől fogva lehetett látni, hogy nem igazán a jó szándék vezérelte őt, amikor Thaisz „megmentésén” munkálkodott. Bizony ott volt a gőg és a paráznaság. Kettő a három bűnből, amit a történet végén ráolvastak.

A vacsora résznél aztán már rezegni kezdett a léc. A filozofálgatás a különböző vallásokról, a jóról, a rosszról és a halálról érdekes és éppen odaillő lett volna. De a jelenet iszonyú hosszúra és unalmasra nyúlt szerintem. (Mindazonáltal ez a jelenet érdekes párhuzamot mutat szerintem Platón A lakoma című művével.)

Az, hogy Paphnutius a visszatérése után nem találta a helyét, nem volt nagy meglepetés, de azért izgalmas előkészítése volt a lezárásnak. Sajnos azonban a lezárást véleményem szerint nagyon túltolta France. És nem csak azzal, hogy körülbelül hatszor annyi eseményt passzírozott a könyv utolsó harmadába, mint amennyi az első kettőben összesen volt. Itt már igazán nem finomkodott a nyilvánvaló botorságokkal.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ilyen nem történhet. Csak úgy éreztem, Paphnutius minden bűnének a helyét átvette egy, a fanatizmus. Csak hogy az meg közben nem illett össze a paráznasággal. Arról nem is beszélve, hogy a végén nem tudtam eldönteni, hogy vajon maga Thaisz is része volt-e a paródiának. Mert az elején nem tűnt annak. De a hirtelen megdicsőülésével nem tudtam mit kezdeni. Valamint az a kérdés is felvetődött bennem, miért volt jobb Thaisz vezeklése Paphnutius vezeklésénél. Míg a könyv elején úgy tűnt, a gúny tárgya a szerzetesség, a végére az egész kereszténység célpont lett.

Persze megvan a helye és a módja a gúnynak és a paródiának. De ez itt szerintem nem megfelelően lett kivitelezve. Valahogy összekeverődtek a bűnök és az erények, és végül mindkettő a rossz oldalra került.

Ezen kívül pedig France szerintem nem a legjobb történetet választotta a nézetei bemutatására. Thaisz és Paphnutius története ugyanis egy valós egyházi történet, amit France a saját céljaira elferdített. Ezt én most valamiért nem éreztem helyesnek.

Az előző bejegyzésben említettem, hogy Paphnutius ciliciumot viselt. Aki nem tudná, hogy mi az, az nem olvasta Dan Brown A Da Vinci-kód című regényét, a cilicium lehet durva szövetből készült ing vagy szögekkel kivert öv. A lényeg, hogy valamilyen kényelmetlen vagy akár fájdalmat is okozó ruhadarab, amit vezeklés céljából hordanak.

Mi a különbség a gúny és a kritika közt?

Anatole France: Thaisz

Egy újabb első könyvön vagyok túl. Ezúttal az irodalmi Nobel-díjas Anatole France Thaisz című regényével ismerkedtem meg.

A regény az ókori Római Birodalomban játszódik, közelebbről az egyiptomi Alexandriában és környékén. A történet elején megismerkedünk egy szerzetessel, Antinoé apátjával, Paphnutiusszal. Megtudjuk, hogy mielőtt a szent életet választotta, szerelmes volt egy világszép lányba, Thaiszba. Szerencsére a félénksége és a pénztelensége megmentette attól, hogy a vesztébe rohanjon. Mégis ezt a szerelmet tartja élete legnagyobb bűnének.

Paphnutius a sivatagban él néhány tanítványával. Életét nagyon szigorú szabályok mentén éli. Egyszerű ruhája alatt ciliciumot visel, szegényes étrendet követ, napjai java részét pedig elmélkedések és imádkozás töltik ki. Ugyanakkor gyakran vannak látomásai, és minden természeti jelenségben valamiféle isteni vagy ördögi kinyilatkoztatást lát.

Egy látomás aztán arra sarkallja, hogy megmentse Thaiszt a bűntől, és elvezesse Istenhez. Azon nyomban útra is kel Alexandriába, hogy ezt a hatalmas vállalkozást véghez vigye.

Míg Paphnutius úton van, röviden megismerkedünk Thaisz életével is. A szülei nem igazán szerették, ezért nagyon korán rákényszerült, hogy maga szerezze meg a betevő falatját. Ehhez, mása nem lévén, szépségét és tehetségét bocsátotta árba. Erre aztán felfigyelt egy öregasszony, aki a saját hasznára mindenféle trükkökre és praktikákra tanította a lányt. Thaisz később színészként is kipróbálta magát, és így a leggazdagabb és legrangosabb férfiak lettek a kuncsaftjai. Kényelmes életet rendezett be magának. (Hasonló karriert fut be, mint Nana). De örökké félt, hogy a korral elveszíti a szépségét, és félt a haláltól is. Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy egy rabszolgának köszönhetően Thaisz már igen korán megismerkedett a keresztény hittel, és meg is lett keresztelve.

Mikor Paphnutius a városba ér, elsőként egy régi iskolatársát keresi fel, akitől ruhát és pénzt kér kölcsön, hogy gazdagnak látszódjon. Úgy gondolja, másként Thaisz szóba sem állna vele. Először megnézi a nőt a színházban, egy görög drámában, aztán pedig felkeresi az otthonában. Thaisz megpróbálja elcsábítani, de Paphnutius ellenáll. A férfi a bűnbánat jutalmaként járó örök boldogságról beszél neki. A téma kezdi felkelteni Thaisz érdeklődését, de egy vacsorára hivatalos, ahova végül Paphnutiust is magával viszi.

A vacsorán több férfi és nő is részt vesz. Paphnutius „tiszteletére” a férfiak arról filozofálégatnak, melyik vallás a jobb, az igazibb, illetve hogy mi a jó és a rossz. A vacsora aztán orgiába torkollik, majd valaki öngyilkos lesz.

Ezen események teljesen elborzasztják Thaiszt, aki amúgy is megcsömörlött már az életétől, így önként aláveti magát Paphnutius akaratának. A férfi kimenekíti Thaiszt a városból, és egy közeli kolostorba viszi, ahol a rendfőnöknő gondjaira bízza.

Paphnutius ezek után visszatér tanítványai közé, de már nem találja a helyét. Thaisz kísérti álmában és látomások képében is. Isteni sugallatra kivonul a sivatagba, egy régi, pogány templom romjaihoz, felmászik egy oszlopra, hogy ott vezekeljen. Az emberek a csodájára járnak, és Paphnutius elkezd betegeket gyógyítani. De még ez sem hoz neki megnyugvást. Egy este ugyanis megtudja, hogy az ördög vezette oda. Tovább menekül a sivatagban, és egy sírboltban rendezkedik be. De Thaisz és a bűnös vágyai itt sem hagyják nyugton. Innen is továbbáll. Majd aztán valaki más látomásából megtudja, hogy Thaisz meg fog halni. Ekkor elfogy az ellenállása. Thaiszhoz rohan, hogy még egyszer láthassa. Színt vall neki, hogy szereti, mindig is szerette. De más későb. Thaisz bűnbocsánatot nyert, és megdicsőülten távozik a mennybe, Paphnutius pedig bűnei „jutalmaként” megcsúnyul.

„Bárhol vagy is, ne siess máshová.”

„Önmagában semmi sem becsületes, sem nem gyalázatos, sem igazságos, nem igazságtalan, nem kellemes, sem nem kínos, nem jó, sem nem rossz. A vélekedés adja a dolgoknak tulajdonságaikat, mint a só az ételek ízét.”

„Ezen a világon csak akkor boldog az ember, ha megfeledkezik a világról.”

„De te, testvérem, ismered a betűket, s ezért hálát kell adni Istennek, mert semmi sem olyan csodálatra méltó, mint a szép írás.”

„…a lélek és a test betegségei néha a bennük szenvedőknek olyan erőt kölcsönöznek, amellyel az ép ember nem rendelkezik.”

„A nő nem más, mint a könnyű légbe, a virágos földre, a tiszta vizekbe szétszórt kísértések összessége.”

Mi a különbség szerelem és vágy közt?

Jó férj-e a jó férj? | Theodor Fontane: Effi Briest

Legutóbb áttekintettük az Effi Briest című regény tartalmát. Most vegyük egy kicsit alaposabban szemügyre a könyv egyes aspektusait.

Először is egy megjegyzés a címről, mert egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Hiába, ez a vesszőparipám. 😊 Nem bírom, amikor egy név egy cím. Értem én, hogy ő a főszereplő, de ez mondjuk egyébként is viszonylag hamar kiderülne olvasás közben. Értem én, hogy az ő életéről szól, ő van a fókuszban, de akkor is! Nincs annál semmitmondóbb, mint amikor egy név egy regény címe.

Ha már a fókuszt emlegettem, itt ugyan tényleg teljesen nyilvánvaló, kiről szól ez a történet, én mégsem rá helyezném a hangsúlyt, hanem Geert Innstetten báróra.

Ahogy Effi viselkedett, abban szerintem az égvilágon semmi meglepő nem volt. Láttunk már férjüket megcsaló fiatalasszonyokat más könyvekben is, amik ráadásul ennél érdekesebben voltak megírva. Példának okáért ott van mindjárt a Bovaryné, ami egy szinte azonos alaphelyzettel indít.

Egy lányt, aki soha korábban nem kapott udvarlást, hirtelen elhalmoznak bókokkal, hízelgéssel, egyáltalán egy cseppnyi szenvedéllyel. Mégis mi más lehet ennek a kimenetele, mint egy viszony? Persze ha mindennek Effi mégis ellenállt volna, akkor az én bejkegyzésem is másról szólt volna. Így viszont nálam a fókusz egyértelműen Innstettenre tolódott, aki igen érdekes dolgot tett.

A férfiúi hiúság persze Innstettenben is működött, és egyből megcselekedte az „elvárható” dolgokat – párbaj és teljes szakítás az asszonnyal. Ám ezután tépelődni kezdett, hogy vajon valóban ezek voltak-e a helyes lépések. Vajon annyi év távlatában valóban akkora jelentőséget kellett-e tulajdonítani ezeknek az eseményeknek. És vajon hosszú távon boldogabb lett volna-e, ha máshogy dönt.

Sajnos ez a regény kevésbé sikerült lélektanira, mint az Egy hölgy arcképe. Így, bár kapunk valamiféle válaszokat a kérdésekre, én még szívesen olvastam volna Innstetten belső tépelődéseiről.

Tragikus módon azt kell mondjam, az egész szituáció meglehetősen rezonál az életemmel, és ez súlyos elmélkedésekre késztetett. A megcsalás véleményem szerint mindig egyéni döntést. Persze meg lehet magyarázni, hogy mert nem kaptam meg valamit a páromtól vagy problémáink voltak. Csak ez a magyarázkodás sem nem szép, sem nem fair. De valami azért mégis csak van benne. Valami hiányállapot mindig lapul a megcsalás mögött. És ez felveti a bejegyzés címében olvasható kérdést: valóban jó férj-e a jó férj. Megfelelő férj-e, aki annak látszik?

Innstetten nem csak köztiszteletnek örvend a közösségében, hanem közszeretetnek is. Bárki azt mondaná rá, hogy ő egy jó ember. Még maga Effi is. De elég ez egy tartós házassághoz? Én így választottam párt, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ez volt a helyes döntés, de mostanában meginogtam.

Az tehát, hogy valaki jó ember-e, igencsak relatív. Többek között attól is függ, milyen „célra” vizsgáljuk a kérdést. El tudja végezni a munkát? Vagy úgy tud szeretni, ahogy az számomra befogadható és kívánatos? A válaszoktól függetlenül azonban azt senki nem érdemli meg, hogy sárba tiporják a bizalmát.

Önmagában erről a témáról való filozofálgatással meg lehetne tölteni több könyvet, de más egyéb potenciális téma is megbújt ebben a regényben, amiről jó lett volna bővebben olvasni. Engem például érdekelt volna a Briest szülők gondolatmenete is, hogy miért épp Innstettent választották a lányuknak. (Bár ehhez kapunk egy minimális információmorzsát, ami alapján lehet találgatni.) De a regény végi pálfordulásuk mögött megbnúvó indokokra is kíváncsi lennék. (Valóban a halál fenyegető közelségére volt szükség az enyhüléshez? Vagy netán volt itt némi bisszú is Briestné részéről, amiért a lánya vérig sértette az egykori szerelmét?) Továbbá kiemelném még a rangban Innstettenék alatt álló karakterek szerepét. Meglepő módon ugyanis éppen ők, név szerint Gieshübler, Roswitha és Rollo kutya álltak végig Effi mellett. Nem a családja, nem a barátai, hanem Roswitha, egy cseléd, aki pontosan tudta, milyen az, egyedül, kilátástalanul állni a világban.

Nekem minden tragédiájával együtt tetszett Theodor Fontane regénye. Csak az sajnálatos, hogy olyan rövidre fogta.

Utalás történik a Copperfield Dávidra, az Ivanhoe-ra és a Nanára.

Ebben a regényben a szereplők bosztonoznak és whisteznek is.

Újfent említésre kerül a gothai almanach, amellyel már megismerkedhettünk az Egy hölgyarcképe című regényben.

Magyar vonatkozása is van a regénynek: egy sétaszánkózás alkalmával Effi és Geert megállnak egy fogadónál ebédelni, ahol magyar bort szolgálnak fel nekik.

De nem csak Magyarországot emlegetik, hanem egy másik helyet is, ahol volt szerencsém több évig élni (és az egy nagyon boldog időszak volt). Ez pedig nem más, mint egy igen jelentős németországi gyógyüdülő hely, Bad Reichenhall.

Mindig meglepődök, hány almafajta létezik. Itt például a ranett almával találkozhatunk, ami egy nagyobb csoport több alfajjal. A többségük téli almafajta, melyeket gyógyászati célra is alkalmaztak.

Egy helyen egy különös karácsonyi szokásról olvashatunk: „…régi pomerániai karácsonyi szokás szerint egy nagy ládát hajítottak az udvarba: rengeteg holmit találtak benne. Legvégül is előkerült a fődolog, egy csinos, mindenféle japán képekkel teleragasztott ládika, voltaképpeni tartalmához egy cédulát is mellékeltek.” Ez a szokás a Julklapp, mely eredetileg Skandináviából származik, de az észak-német régiókban is elterjedt a XVIII. században. A szokás lényege, hogy egy hangos kopogtatás után az ajándékozó gyorsan benyitott egy szobába, és bedobta az ajándékát (vagy egy nyitott ablakon át) anélkül, hogy meglátták volna, így a kiléte titokban maradt. Az ajándék sokszor többszörösen be volt csomagolva, így a hangsúly a kicsomagoláson volt, nem is magán az ajándékon. Maga a szó egyébként tükörfordításban karácsonyi kopogást jelent.

Hogyan lehet visszaépíteni az elveszett bizalmat?

Theodor Fontane: Effi Briest

Nemrég egy új íróval ismerkedtem meg, aki nem más, mint Theodore Fontane. A könyv pedig, amit olvastam tőle, az Effi Briest volt.

Effi egy előkelő család egyetlen gyermeke. Még csak tizenhét éves, mikor megismerkedünk vele. Kissé gyerekesen viselkedik még, a szülei mégis eljegyzik egy feltörekvő hivatalnokkal, bizonyos Innstetten báróval, aki jelentősen idősebb Effinél. Kisvártatva meg is tartják az esküvőt Effi szüleinek a házában. Utána az ifjú pár elsőként egy hosszú olaszországi nászútra indul. Aztán pedig Effi beköltözik Innstetten házába. Innstetten meglehetősen messze lakik a Briest családtól, úgyhogy a kezdeti izgalmak lecsengése után Effit súlyos honvágy gyötri. Bár az ifjú pár végiglátogatja az összes, közelben élő nemesi családot, senkivel nem kerülnek szoros barátságba. Effi lelki támaszai a személyzet, Rollo kutya és Gieshübler, a helyi patikárius lesznek.

Bár Innstettent a világ egyik legjobb emberének ismerjük meg, és maga Effi is így festi le őt az olvasónak, a szenvedélyes szerelem nagyon hiányzik a kapcsolatukból. Pedig nincs annál nagyobb erő egy tizenhét éves lány számára, aki ráadásul korábban szinte semmit sem látott a világból.

Így történhet meg az, hogy amikor a közelbe költözik a köztudottan nőcsábász Crampas őrnagy, az új kerületi népfölkelő parancsnok és neje, a finom csábítás és flört rögvest megérinti Effit, és nem tud neki ellenállni. A csábítás és a flört egyébként olyannyira finom, hogy az olvasó csak sejtheti, hogy itt tényleg folyik valami a háttérben. Egyszer-egyszer még magában Innstettenbe is felmerül a gyanú, de elhessegeti.

A pár, mármint Innstettenék látszólag boldogan élnek. Születik egy lányuk, mindenük megvan, és még az a szerencse is eléri őket, hogy Innstettent előléptetik. Ez az előléptetés pedig költözéssel jár Berlinbe. Ennek a költözésnek Effi triplán örül. Amellett, hogy nyilván örül a férje sikereinek, végre megszabadulhat a nyomasztó háztól és a környéktől, ahol eddig laktak, illetve megszabadulhat Crampastól is. (Az olvasó végül egy búcsúlevélből szerez bizonyosságot a tiltott románcról.) Effi óriási lelkesedéssel veti bele magát a lakáskeresésbe, és többé vissza sem tér Kessinbe, ahol korábban éltek.

Néhány év ugrással látjuk, milyen szépen alakult az Innstetten család élete Berlinben. Ez az élet azonban egy véletlen incidens folytán tulajdonképpen tragédiák sorába torkollik.

Anni, Effi lánya egy nap egy kisebb balesetet szenved a házban. Csak a személyzet van otthon, ezért ők próbálják meg ellátni. Felfeszítik Effi kulccsal lezárt varróasztalát, hátha ott találnak valamit, amivel beköthetik a sebet. Kutakodás közben mindenfélét kipakolnak az asztalból, többek közt egy piros szalaggal átkötött levélcsomót. Ezt a kis csomagot az éppen hazaérkező Geert (ez Innstetten keresztneve) megtalálja, és el is olvasgatja a leveleket. Ezután az elveit követve rögtön két dolgot tesz. Párbajra hívja Crampast, és ír Effi szüleinek, hogy Effi többé nem térhet haza hozzá és a lányához.

Effi ekkor épp gyógykezelésen van. Ott kapja kézhez a szülei levelét, amiben leírják, hogy a ballépésére fény derült, és nem mehet vissza a családjához, de a szülei sem fogadják vissza, mert ezzel akarják mutatni a társaság számára, hogy mélységesen elítélik, amit a lányuk tett, bár pénzzel legalább segítik.

Effi rögvest visszatér Berlinbe. Először egy panzióban lakik, utána saját lakást bérel. A lányával összesen kétszer találkozik még, de egyik alkalom sem sül el igazán jól. Az egészsége erősen megromlik. Annyira, hogy végül a berlini orvosa, aki korábbról is ismeri Effi szüleit, veszi a bátorságot, és ír nekik, hogy fogadják már vissza a lányukat, mert a magány és a búbánat kettőse fel fogja őt emészteni, és akkor hamarosan örök búcsút vehetnek tőle. A szülők erre nagy kegyesen visszaköltöztetik a lányukat hozzájuk. Bár eleinte Effi állapota javulásnak indul, a mélabú különös éjjeli sétákra készteti, és az egyik ilyen séta során olyan erősen meghűl, amiből aztán már nem épül fel.

Innstetten a párbaj során megöli Crampast. Ezután aztán végig gyötri a lelkiismeret, hogy volt-e értelme ezt az egész ügyet így, évekkel később ennyire felfújni, mert ez végül is őt is boldogtalanná tette.

„Mindaz, ami örömet szerezhet az embernek, időhöz és körülményekhez van kötve, s ami ma még boldogít bennünket, holnap már elveszti szemünkben az értékét.”

Mitől lesz jó férj egy jó férj?

Az irigy és gátlástalan fiú | Guy de Maupassant: A Szépfiú

A mai napon ismét Guy de Maupassant A Szépfiú című regényéről lesz szó. És mi mással is kezdhetnénk, mint a regény címével? A Bel Ami szó szerint azt jelenti, szép barát, és ez bizony nagyon is illik a főszereplőnkre, George Duroyra, bár inkább pejoratív értelemben. Ugyanakkor a Szépfiú is egy találó név rá, és szinte az összes női szereplő, de még néhányan a férfiak közül is szólítják így Duroyt. Az első oldalakon megtudjuk ugyanis, hogy ő egy igen jó kiállású férfi, és bizony az életpályája főként ezen tulajdonságának kiaknázásán át vezet majd felfelé. Így kijelenthető, hogy a regény címe igencsak találóan festi le a főhőst.

Főhőst írok, de Duroy nyilvánvalóan egy antihős, akár csak Stendhal Sorelje. Sorellel összehasonlítva viszont Duroyban egyáltalán nem éreztem azt, hogy képben lenne azzal, mit is kellene kezdenie az életével. Sorelben legalább annyi pozitívum volt, hogy átlátta a helyzetét, rájött, hogyan törhet ki a szegénységből, és tett is érte. Duroy még a szépségével sem tudott eleinte mit kezdeni, hiszen ha Forestier nem viszi be a laphoz, Duroy nem tudta volna a jómódú nőket meghódítani. Ő csak nyavalygott, hogy nincs pénze, és hogy bezzeg a mocskos gazdagok! És ez egy olyan dolog, amivel rendkívüli módon fel lehet bosszantani. Mert én azt vallom, hogy minden ember előtt ott a lehetőség, hogy javítson a sorsán. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet multimilliárdos, vagy hogy mindenki mindent elérhet.)

Duroy tehát irigy volt és gátlástalan is. Ez leginkább a könyv vége felé, Walterék meggazdagodásakor és Suzanne megszerzésekor mutatkozik meg. De persze előtte is vannak egyértelmű jelek. Elég csak arra gondolnunk, ahogy a házastársi hűséget kezeli. Nyilván a feleségének is vaj van a füle mögött. De én úgy gondolom, ő azért nyílt, vagy legalábbis nyitottabb kártyákkal játszott, mint Duroy.

Mindemellett érdekes volt olvasni, hogyan jellemezte Duroy az első feleségét: ő volt „az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné – a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.” Mégsem tudta ezt a „nyugalmas” életet értékelni. És nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a kapcsolatát Suzanne-nal, mert kíváncsi lennék, mint gondolhatott a későbbiekben róla. De feltételezhető, hogy az sem volt egy boldog házasság.

Magáról Duroyról pedig Marelle-né adta a legpontosabb jellemzést: „Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?”

Olyan ember tehát ez a Szépfiú, aki mindenen és mindenkin át törtet a célja, egy számára kényelmes élet felé. És bár úgy tűnik, ezt végül sikerül is elérnie, kívülről nézve azonban ez az élet szánalomra méltó. És így nem is igen esett jól olvasni róla.

Ezt a nem-lelkesedésemet pedig tovább fokozták azok a kitérők, amelyeket az író igen hosszan ecsetelt, de valójában semmi jelentőségük nem volt. Ha csak az nem, hogy tovább rontották a főszereplő megítélését. Ilyen volt például a párbajt felvezető jelenetek. (Mert ugye teljesen egyértelmű lenne, hogy egy értelmetlen halállal kecsegtető esemény előtt álló főszereplőt megsajnálja az olvasó. Én azonban egy cseppet sem tudtam sajnálni Duroy-t.)

Röviden összefoglalva, Maupassant ezen műve nem igazán nyűgözött le. Ha valaki feltétlenül cinikus, a világból kiábrándult, törtető idiótákról szeretne olvasni, annak inkább Stendhal fentebb emlegetett regényét, a Vörös és feketét ajánlom.

Ebben a regényben is megjelenik az écarté kártyajáték, ugyanakkor itt dominóznak is. (Micsoda üdítő újdonság! :))

A regényben egy helyütt megjelenő Lubin-víz kölnivíz, méghozzá egy olyan cég által gyártott kölnivíz, amely még ma is létezik, és parfümöket gyárt. Ez mennyire menő már? A céget egy bizonyos Pierre-Francois Lubin alapította, és elég exkluzívnak számított. Vagyis tekinthetünk rá úgy, mint presztízsértékkel bíró dologra.

Forestier halotti ágya mellé nem sikerül puszpángot szereznie a feleségének és Duroynak. Érdekelt, hogy kapcsolódik a puszpáng a halálhoz. Azt találtam, hogy a puszpáng vagy bukszus az ókortól kezdve a halált és az örök életet jelképezte. Gyakran dobtak puszpáng ágakat a koporsóra a temetés alkalmával.

Miután Duroy elveszi Forestier özvegyét, meglátogatják Duroy vidéken élő szüleit. Itt jegyzi meg Maupassant, hogy a ház kapujára fenyőág volt kiakasztva, ami jelezte, hogy itt italkimérés folyik. (Avagy ez itt egy kocsma. 😊) Megakadt a szemem ezen a dolgon, és utánanéztem, mert ugyan minek találna ki ilyesmit Maupassant csak úgy? És bár nem mentem el egészen a francia hagyományokig, mert a franciatudásom ehhez erősen hiányos. De némi kutakodás után (ahol, bevallom, a mesterséges intelligencia segítségét kértem, de nálam alap a double check) kiderült, hogy Magyarországon is ez volt a módi, ímhol a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke.

A regény végén fontos szerepet kap egy híres magyar festő, bizonyos Markovits Károly egyik képe, a Hullámokon járó Krisztus. Nos, tudjátok (vagy lehet, hogy nem tudjátok, de akkor most jól megtudjátok 😊), hogy gyűjtöm a regények magyar vonatkozásait, így erre is azonnal ugrottam. Festészetben, főleg a magyarban sajnos nem vagyok annyira otthon (vagy leginkább semennyire), így elsőre nem volt gyanús, hogy nem ismerős nekem Markovits Károly neve. Egy 2024-es Népszava cikkből kellett megtudnom, hogy Markovits Károly bizony nem létezik. Maupassant ezzel az álnévvel és ezzel az álcímmel Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének állít emléket. Arra azért kíváncsi lennék, miért érezte Maupassant szükségét annak, hogy feltétlenül egy álnév mögé rejtse a mi jó Munkácsy-nkat.

Szerinted a kényelmes élet kizárólag pénz kérdése?