Lélekbúvárkodások 1. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Az előző bejegyzésben igyekeztem röviden összefoglalni az Egy hölgy arcképének cselekményét. Ma pedig szokás szerint kicsit kielemezgetjük az eseményeket. Vagy inkább csak megpróbáljuk kielemezgetni.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy miről is szóljon ez a bejegyzés. Volt már persze más olyan könyv is, aminél azt éreztem a végén, hogy tényleg minden szó számított. De ez most az első olyan könyv, aminél azt érzem, bármely aspektusát ragadnám meg, bármit emelnék ki, nem tudnám átadni vele, hogy miről is szólt ez a könyv. Itt tényleg minden szónak súlya van, és ahhoz, hogy békében tudjunk élni a történet végével, ahhoz feltétlenül éreznünk kell az összes szó súlyát.

Ez egy hétszáz oldalas monstrum, amit ha lecsupaszítunk a puszta eseményekre, akkor nagyon hamar láthatjuk, hogy nem történik túl sok minden ebben a könyvben. A főbb események a következőek:

Isabel Angliába érkezik.

Isabel két kérőt is elutasít.

Isabel megismerkedik Madame Merle-lel.

Meghal az idősebb Mr. Touchett, aki tetemes összeget hagyott Isabelre.

Isabel Firenzébe utazik Mrs. Touchettel, ahol megismerkedik Mr. Osmonddal.

Isabelből Mrs. Osmond lesz.

Isabel meglátogatja az ifjabb Mr. Touchettet Angliában, majd visszatér Rómába a férjéhez.

De mindezen események alatt és között James valóban szinte portrészerűen állítja elénk Isabelt. Csakhogy egy irodalmi portré jóval sokrétűbb, mint egy tényleges portré. Az olvasó nagy szerencséjére persze.

Főhősünk, Isabel korántsem egy egysíkú karakter. Ő egy fiatal, amerikai lány egészen modernnek ható felfogással, tele álmokkal és vágyakkal. A könyv végére viszont egy megkeseredett, lehangolt, zárkózott asszony lesz belőle. Isabel Archer és Isabel Osmond közt egy óriási szakadék tátong. Mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó. És hogy ezt a „fejlődést” megértsük, bizony minden szóra szükségünk van.

Sőt, még időre is szükség lehet, azt hiszem. Én például menet közben sok mindent nem értettem meg. Már úgy értem, hogy Isabel több döntésével nem értettem egyet. Egyáltalán nem értettem, mit látott Osmondban, ami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy hajlandó volt még hozzá is menni. Tele volt ugyanis a könyv más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb férfi karakterekkel. Idő kellett, míg kifundáltam egy számomra elfogadható magyarázatot erre. És a könyv vége is felbosszantott először. De nem az, hogy többé-kevésbé függőben maradtak a dolgok. Sokkal inkább ott sem értettem a miértet. De aztán minél többet gondolkodtam, annál jobban elkezdtem elhinni, hogy megértettem. Vagy legalábbis meg tudtam válaszolni a saját magam számára értelmes indokokkal a kérdéseket.

Azon túl, hogy James lélekbúvárkodása fantasztikus, és már-már flauberti magasságokba is emelkedett, azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye. Hogy attól függően, ki és milyen élethelyzetben olvassa, mást lát meg benne. Mert lehet ez egy könyv egy lányról, akit rútul tőrbe csalt egy álnok nő és a bűntársa. De lehet ez egy történet arról is, hogy milyen az, amikor egy idealista lányt arcul csap a valóság.

Ezt a bejegyzést én most itt be is fejezem. Egyrészt tényleg azt érzem, hogy kár belemenni ennek a regénynek a kapcsán a részletekben. Egyszerűen el kell olvasni, odafigyelve minden szóra. De azért nem ajánlanám mindenkinek. Bár vannak kalandos elemek a regényben, ez távolról sem egy kalandregény. Ez egy vérbeli lélektani regény, ahol az író célja szerintem az volt, hogy az olvasó a legmesszebbmenőkig megértse a főszereplő minden gondolatát és tettét. Ezért aztán elég sok benne az elmélkedés és a „száraz” leírás. Aki az eseménydús történeteket kedveli, az végül szerintem sajnálná az erre a könyvre „elpazarolt” időt.

Másrészt viszont van néhány olyan aspektus, amiről mégis csak szeretnék itt megemlékezni, ezért a következő bejegyzés még mindig az Egy hölgy arcképéről fog szólni.

Megismertem egy új és meglehetősen jelentős olasz festőt, bizonyos Cimabue-t. Azért jelentős, mert éppen két művészeti korszak, a gótika és a reneszánsz határán alkotott. Az ő híres Madonna-képeihez hasonlítja Isabelt egy alkalommal Mrs. Touchett.

Továbbá megismerkedtem a góthai almanachhal. Ez eredetileg a német nemesi családok családfáit tartalmazta. Később pedig a nyugati (főleg német, francia és olasz) uralkodók és nemesek családfáit. Az almanachban csak a születési jogon szerzett nemesség kapott helyet. (Azt gondolnánk, hogy ez Gilbert Osmondhoz kötődik, hiszen neki nem titkoltan nagyon fontos volt a származás. De valójában Edward Rosier bemutatásakor kerül szóba. (Edward Rosier Pansy szerelme.))

Mennyire hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadhoz?

Henry James: Egy hölgy arcképe

Kissé nyögvenyelősen, de befejeztem Henry James regényét, az Egy hölgy arcképét. A nyögvenyelősség oka többek között a regény terjedelme volt. Egy hétszáz oldalas műről van ugyanis szó. Ezt már csak azért is érdemes észben tartani, mert, ahogy azt nemsokára látni fogjuk, viszonylag sok szereplővel dolgozik a történet.

Az Egy hölgy arcképe főhőse Isabel Archer, akit édesapja halála után egy nagynénje, bizonyos Mrs. Touchett vesz a szárnyai alá. A hölgy magával viszi Isabelt Európába, ahol a bő képzelettel megáldott lány eleinte sziporkázik.

Először Angliában töltenek el huzamosabb időt, ahol van szerencsénk megismerkedni ifjabb és idősebb Mr. Touchettel is. Mind a ketten elég beteges alkatok. Mármint az egészségünk nincs éppen a topon. Viszont mindketten elbűvölő emberek, és az ifjabb Touchett, Ralph kimondottan egy üde színfolt nem csak ebben a könyvben, hanem úgy általában az irodalmi karakterek között szerintem. Szellemes, sziporkázó, ám éleslátó is ugyanakkor. Persze neki is megvannak a maga gyengéi. Nagyon megkedveli Isabelt, és egy gyenge pillanatban ráveszi a halálos ágyán lévő édesapját, hogy hagyjon egy komolyabb összeget a lányra.

De mielőtt még az események elébe szaladnánk, meg kell ismerkednünk még néhány kulcsfontosságú szereplővel Isabel angliai tartózkodása során. (A szereplők nem a megjelenésük sorrendjében kerülnek bemutatásra.) Az egyik ilyen Henrietta Stackpole, Isabel jó barátnője Amerikából, aki egy újságnak ír tudósításokat. Henrietta egy elég karakán nő, akinek nincs szüksége segítségre, tökéletesen jól feltalálja ő magát még a konzervatív Európában is. Talán kissé szívtelennek hat a karaktere, de komolyan foglalkoztatja őt a barátnője jólléte. A következő Lord Warburton, Ralph Touchett egy barátja, aki igen gyakran teszi tiszteletét Touchettéknél, miután megismerkedett Isabellel, és kisvártatva meg is kéri Isabel kezét, de elutasító választ kap. A harmadik Caspar Goodwood, Isabel egy korábbi kérője Amerikából, aki bár nem kap egyértelmű bátorítást, mégis feljogosítva érzi magát, hogy a szerelmével üldözze a lányt.

Legkésőbb pedig Madame Merle-lel ismerkedünk meg, aki Mrs. Touchett barátnője, de csakhamar elég közeli és bizalmas viszonyba kerül Isabellel is. A hölgy elbűvölő. Maga a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság.

Isabel tehát szegény rokonból csakhamar jómódú, független, önálló nővé változik. Világot akar látni, ezért az idősebb Mr. Touchett halála után csatlakozik Mrs. Touchetthez egy kisebb európai körútra, amelynek során többek közt Párizst és sok olasz várost is érintenek. Végül pedig Firenzében kötnek ki, ahol Mrs. Touchett egyébként is lakik.

Firenzében mintegy véletlenül Madame Merle összeismerteti Isabelt egy másik, régebbi ismerősével, Gilbert Osmonddal. Hogy a dologban valami turpisság van, azt kezdettől fogva lehet sejteni. Olvasóként fültanúi lehetünk ugyanis egy beszélgetésnek Madame Merle és Osmond között, amelyben arról folyik a szó, hogy Osmondot bizonyára szórakoztatni fogja Isabel.

Ez így is lesz, és ráadásul Isabel is meglehetősen szórakoztatónak találja Osmondot. És azt fundálja ki, hogy nem is „tehetné” jobb helyre azt a termérdek pénzt, amit igazából érdemtelenül kapott, mintha önként „odaadja” ennek a jóravaló, ám végtelenül szegény férfinak. Így Isabel hozzámegy Osmondhoz. Ezzel a friggyel pedig nem csak egy férjet, hanem mindjárt egy kislányt is kap. Osmondnak van ugyanis egy lánya, Pansy. Szerencsére Isabel Pansy-t is nagyon megkedveli, és az érzés kölcsönös lesz. Ez a kapcsolat pedig nagyon nagy befolyással lesz később Isabelre. Viszonylag rövid idő alatt ugyanis Isabel rájön, hogy Osmond mégsem az az eszményi férj, akinek képzelte, és ezután figyelmét igyekszik inkább Pansy felé fordítani. Már csak azért is, mert Pansy kiházasítása egyre égetőbb problémává válik az Osmond háztartásban. Isabelnek néhány korábbi ismerőse is érdekelt lesz a házasítási kérdésben, ami sajnálatos módon csak további nézeteltéréseket szül Isabel és Gilbert közt.

Emellett Isabel több jóakarója is próbálja kimenteni Isabelt szorult helyzetéből, tudniillik a boldogtalan házasságából. Természetesen ide tartozik Isabel szívbéli jó barátnője, Henrietta is. Ám Isabel hajthatatlan. Bár a regény végén ugyan sor kerül egy informális szakításra, az utolsó jelenetekben arról értesülünk, hogy Isabel úton van vissza Rómába, ahol a férjével élnek.

Ez lett volna a közel hétszáz oldalnyi cselekmény rövid összefoglalása. Jövő héten a szokásos módon érkezik az elemzés.

„Röviden szólva: a szépirodalom házának nem egy ablaka van, hanem milliónyi – mert az ablakok számát megállapítani lehetetlenség; s mindegyik ilyen ablakot az egyéni látásmód szükségessége vagy pedig az egyén akaratának nyomása véste – vagy vésheti még – a ház hatalmas homlokzatába.”

„Önmagunkban kételkedni majdnem olyan szükségtelen, gondolta Isabel, mint legjobb barátunkban kételkedni; meg kell próbálni önmagunk legjobb barátja lenni, s ily módon kell előkelő társaságban részeltetni magunkat.”

„ - …De azért mindig tudni akarom, mit nem lenne szabad tennem.

-       Hogy aztán megtedd? – kérdezte a nagynéni.

-       Hogy választhassak – felelte Isabel.”

„Szülőhazát éppoly kevéssé lehet megtagadni, mint mondjuk a nagymamánkat. Ezt sem mi választottuk, azt sem. Olyan alkatelemeink, amelyeket nem tudunk kiküszöbölni.”

„Egy nő természetes küldetése: ott lenni, ahol a legjobban értékelik.”

„A pénz után futni: szörnyű; találkozni vele: elragadó.”

„Valahányszor Isabel boldogtalan volt, mindig körülnézett – részben ösztönösen, részben elméleti megfontolásból -, hogy vajon mit lehetne cselekedni. Sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy beteges állapot a boldogtalanság, a szenvedés állapota: ellentétben a cselekvéssel. Csinálni valamit – nem nagyon fontos, hogy mit -: menekülés, bizonyos mértékben gyógymód.”

„A saját házasságát sosem tudja megmagyarázni az ember.”

Előfordult már, hogy teljesen félreismertél valakit?

Délolasz életérzés 2. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

A mai bejegyzésben visszatérünk még röviden Giovanni Verga A Malavoglia család című regényéhez. (A korábbi bejegyzéseket ide és ide kattintva éred el.) Ez a család ugyanis engem annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szeretnék még néhány főbb szereplőt picit részletesebben bemutatni.

Egyértelműen ’Ntoni gazda, a nagyapa az egyik főszereplője a regénynek. Ő az, akinek a meggondolatlan üzleti lépése majdnem teljesen tönkreteszi a családot. De a baj bekövetkeztekor nem omlik össze. Továbbra is ő kormányozza a családi hajót mind átvitt értelemben, mint ténylegesen. Nem menekül és nem kezd ügyeskedésbe. Tervet dolgoz ki arra, hogyan fogják visszafizetni az elbukott üzlet miatt keletkezett adósságukat. Emellett pedig azzal is aktívan foglalkozik, hogy véghez vihesse legidősebb lányunokája, Mena kiházasítására szőtt tervét.

’Ntoni gazda legfőbb segítője Longa, a menye, de ő inkább a háttérbe húzódva tevékenykedik. Ennek nyilván az is az oka, hogy nő létére ő ugyebár nem sok mindent tehet (nem sok mindenben dönthet). Bár még így is erőn felül teljesít, hiszen mások ruháit mossa, tojást, kenyeret és mindenféle dolgot árul, hogy hozzájáruljon a családi kasszához.

A nagyobb lány, Mena az anyja nyomdokaiban jár. Mégis kiemelkedőbb a szerepe a történetben, mert éppen eladósorban van, ezért igen hamar terítékre kerül az ő kiházasítása. Mint fentebb említettem, a nagyapjának erről is konkrét elképzelései vannak, amibe Mena, szófogadó lányhoz híven bele is nyugszik, bár kezdettől fogva teljesen egyértelmű, hogy a szíve máshoz húz. Az elrendezett házasságot végül a családi ház elvesztése húzza keresztül, mivel ezzel egyértelművé válik, hogy Menának nincs hozománya.

Mena szerintem az a szereplő, akinek a legtragikusabb a sorsa. Mert nem csak a boldogság kerüli el, hanem még a halál megváltó ereje sem vet véget a szenvedéseinek. Mégsem sajnálatra méltó a lány. Különös bölcsességgel szemléli a sorsát, megtanulja elfogadni azt, és kihozni a helyzetéből a legtöbbet. És ezek a tulajdonságai végül tényleg szinte egy szent szintjére emelik. (Gyakran hívják őt Szent Agáthának, annyira illemtudó lány.)

A fiúk a nagyapával együtt járják a tengert, napszámba mennek, vagy kötelező katonai szolgálatukat teljesítik. Közülük a legidősebbet, ’Ntonit emelném ki, mint harmadik főszereplőt, mert sajnálatos módon a család fekete bárányává válik. ’Ntoniban mindig is volt egy kis hajlandóság a lustaságra, és a dolgoknak sokszor a könnyebbik végét ragadta meg. De amikor látta, hogy a családja szorult helyzetben van, ő is megtette a magáét. Mégis, egyértelmű volt, hogy ő egy igen gyenge láncszem a családban, mert könnyű belecsábítani dolgokba. Így történik meg az, hogy mikor a faluban összetalálkozik két emberrel, akik szórják a pénzt a kocsmában, és csak vigadoznak, eltökéli magát, hogy ő is elmegy szerencsét próbálni. Hogy hová megy és mi történik vele, azt nem tudjuk meg, de a számításai a meggazdagodást illetően nem jönnek be. Visszasunnyog a családjához, de ekkor már nincs megállás számára a lejtőn. A baj csak az, hogy nem csak maga alatt vágja a fát, hanem a családját is egyre mélyebbre taszítja. Én valahol megértettem őt, bár kétségtelen, hogy egy ponton egyre rosszabb döntéseket hozott.

Szerintem teljesen jogosan merül fel egy adott generáció tagjaiban, hogy ők bizony magasabb színvonalon szeretnének élni, mint az elődeik. Hogy ezért aktívan tenni is akarnak, az mindig üdvözlendő. Hogy ehhez milyen eszközöket választanak, az már időnként vitatható. ’Ntoni pedig kimondottan rossz eszközöket választ. Persze azért nehéz egyébként ezt egyértelműen megítélni, mert nem tudjuk meg, mi siklik félre akkor, amikor elhagyja a családját a pénzszerzés reményében. De ott nyilvánvalóan valami nagy csalódás éri, aminek hatására először úgy dönt, hogy kitartatja magát a falu kocsmárosnéjával, később pedig kétes üzletekbe bonyolódik. Egyik sem a legjobb stratégia. De, gondolom, a világért sem vallaná be a nagyapjának, hogy bizony neki (mármint a nagyapának) volt igaza, így az a lehetőség, hogy visszatérjen a normális munkához, szóba sem jöhet számára. Pedig a család továbbra is megtesz érte mindent, de ’Ntoni túl büszke ahhoz, hogy elfogadja ezt a segítséget.

Itt szerintem fontos azt látni, hogy ’Ntoni nem csak belesodródott a rossz dolgokba, hanem tudatosan hozott rossz döntéseket. Eleinte talán még rá is lehetett volna fogni a lustaságra. De bűncselekmények elkövetése esetén ez a magyarázat már nehezen fogadható el. (És az, hogy megértjük a tetteinek a miértjeit, nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk őket.)

A regény végére a család létszáma erősen megcsappan. Több tagot a halál ragad el, míg néhányan önszántukból távoznak. De van két ember, akikben azok az erős alapok, amelyeket az idős ’Ntoni gazda, és az anyjuk, Longa képviseltek, tovább él. És ez reményt ad arra, hogy a Malavoglia nevet újra felvirágoztassák. Ennek a folyamatnak a megindulását láthatjuk is a záró jelentekben.

Volt már példa arra, hogy egy könyv tragikusan végződött, és akkor azt írtam, hogy érzésem szerint nem is kaphatott volna más véget az adott könyv. A Malavoglia család tele volt tragédiákkal, itt ellenben mégis azt éreztem, hogy megérdemelné ez a regény a pozitív végkifejletet. És szerintem annyira pozitívan zárult a történet, amennyire csak lehetett.

Összességében azt mondanám, Giovanni Verga A Malavoglia család című regénye nem egy szívderítő olvasmány. Ugyanakkor rendkívül értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket érdemes lenne mindenkinek magáévá tennie. Ez a legpozitívabb tragédia, amit valaha olvastam. Köszönöm az élményt!

Számodra mit jelent jobban élni, mint az előző generáció?

Délolasz életérzés 1. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga A Malavoglia család című regényével kezdtünk el foglalkozni az előző bejegyzésben, ennek a folytatása következik most.

Az értékelésem három aspektusra fog koncentrálni. A mai bejegyzésben szeretném megvizsgálni a könyv műfaját, illetve szeretnék kitérni az előző bejegyzésben már felvezetett pozitív aspektusaira. Egy következő bejegyzésben pedig szeretnék egy kicsit részletesebben foglalkozni a főbb szereplőkkel. A második és a harmadik pont minden bizonnyal további cselekményelemek felfedését fogja magával hozni, úgyhogy aki szeretné előbb a regényt olvasni, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.

A nagy könyv mint az olasz realizmus egyik kiemelkedő művét méltatja ezt a regényt. Vitathatatlan, hogy ebben aztán egy szikrányi romantikus képzelgés sincs. Ugyanakkor, a rövidsége ellenére szerintem mondhatjuk, hogy ez egy családregény is. Talán nem ölel fel száz éveket, de határozottan egy család történetét mutatja be. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, több generáció is megjelenik benne, és a két ’Ntonin keresztül meg is kapjuk a generációs különbségeket. Ezen kívül történelmi események és a kor társadalmi berendezkedése is szerepet kapnak a regényben. Összességében tehát ez a regény egy meglepően komplex mű a hosszához képest, és én a családregények közé (is) sorolnám.

A tartalmi összefoglalóban már említettem, hogy a helyzethez képest elég optimistán zárul a cselekmény, és emlegettem további pozitív aspektusokat. Az egyik ilyen, amire ennek a bejegyzésnek a címe is utal, az a délolasz életérzés, amiből elég sokat kapunk. Ennek a délolasz életérzésnek persze része a szegénység, a kilátástalanság is. De ez a szegénység furcsamód sokszor pozitív dolgokkal tud párosulni. Például azzal a lassú életformával, ami kimondottan nyugalmas hangulatot kelt. Ezt kapjuk meg minden egyes alkalommal, amikor például a szereplők összeverődnek valakinek a háza előtt vagy valamelyik üzlet előtt, és kényelmesen elcsevegnek. Vagy amikor a munkások az egész napi lótás-futás után kiülnek a kapuba, és élvezik a lemenő nap utolsó sugarait. De akkor is, amikor a családi összetartás ékes példáival találkozunk. Vagy amikor egy szabad vasárnapon a házak között vagy épp a tengerparton bolyonghatunk. (Arról nem is beszélve, hogy ebben a regényben ezt egy csomó „egzotikus” növény között tehetjük meg: vannak itt kaktuszfügék, naspolyafák, olajfák, az ablakokban pedig cserepes bazsalikomok illatoznak.)

Térjünk még vissza arra a bizonyos családi összetartásra, ami elengedhetetlen aspektusa ennek a könyvnek. A Malavogliákat rengeteg csapás sújtja. Nem elég, hogy egy rossz üzleti döntéssel a csőd szélére sodródnak, több haláleset is történik a családban, amelyek közül kettő duplán tragikus, hiszen annak a két embernek a személyében két kenyérkeresőt is elvesztenek. Ezzel pedig nyilvánvalóan romlanak az esélyeik a rossz pénzügyi helyzetből való kilábalásra.

Apropó üzleti döntés, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyik a pontos kifejezés, a rossz vagy a kockázatos üzleti döntés. Fentebb a rossz üzleti döntés kifejezést használtam. Ugyanis szerintem itt nem csak a tengeri út kockázata rontotta az esélyeket, hanem az is, hogy a megvásárolt áru már eleve nem volt megfelelő. Itt tehát határozottan egy rossz döntés született.

Na de vissza a családhoz. A Malavogliák ugyanis minden rossz dolog ellenére bámulatra méltóak. Egymást bíztatják, egymást húzzák, összetartanak, egymásba kapaszkodnak, és soha nem adják fel. Nem hagynak hátra senkit, csak azt, aki önszántából akar kilépni ebből a szövetségből. Számomra szívmelengető volt olvasni ezt a fajta ragaszkodást és odaadást. Ezt én egy nagyon fontos dolognak tartom. Mindenkinek kellene, hogy legyen egy ilyenfajta védőhálója, mert ennek segítségével bármilyen kilátástalannak tűnő helyzet megoldhatóvá válik.

A Malavogliáknak (és szerintem mindenkinek, aki a Malavogliákhoz hasonló helyzetbe kerül) pedig igen nagy szükségük lesz erre a fajta családi védőhálóra. Verga ugyanis azt is megmutatja, hogy a nyugodt, lassú és derűs délolasz életérzés mögött azért az emberek nem hazudtolják meg magukat. Az összetartó, összedolgozó tágabb közösség tagjai ugyanis szituációtól függően elsősorban a saját érdekeiket nézik, és csak aztán gondolnak a többiekre. És, ahogy már említettem, a társadalmi különbségek is kiütköznek időnként. Amelyik „kasztba” pedig beleszületett az ember, abból igen nehéz kitörni.

A Malavogliák helyzete tehát nem egyszerű, de van néhány igen példamutató tagja a családnak, akik igazán megérdemlik, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Ezekkel a szereplőkkel fogunk egy picit mélyebben megismerkedni a következő bejegyzésben.

Giovanni Verga egy másik műve, a Parasztbecsület az alapja az azonos című operának, mely szintén Szicíliában játszódik, és egy szerelmi drámát mutat be. Néhány szereplő ismerős lehet, például Alfio, aki mindkét műben fuvaros.

Tengeriparti helyszínünk lévén ezúttal is szeleskedünk, most épp a sirokkóval szárnyalhatunk.

Új kártyajátékkal ismerkedhetünk meg, a briscolával.

Rengeteg különböző, régi, szicíliai pénznem kerül említésre a regényben, például a soldo, a tari vagy az onza. Megpróbáltam utánanézni, hogy ezek hogyan viszonyultak egymáshoz, de nem egyszerű az ügy. A dolog pikantériáját az (is) adja, hogy 1861-ben, miután megszületett az olasz egység, új pénznemet vezettek be, ami tovább bonyolította a dolgokat. A líra ugyanis nem váltotta fel rögtön a régi pénznemeket, hanem először kidolgoztak egy átváltási rendszert. Így a régi pénznemek és a líra, valamint annak a váltópénzei sokáig párhuzamosan léteztek. A cselekmény ideje pedig épp akkorra tehető, amikor ez a sok pénznem még együtt forgott.

Megvan a saját, családi védőhálód?

Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga rövidke, alig 250 oldalas regénye, A Malavoglia család lesz most két bejegyzés erejéig terítéken.

Bár a regény rövid, és így nem is történik benne őrülten sok minden, sok szereplővel dolgozik, ezért legalább a szereplőket mindenképp érdemes áttekinteni.

A regény nem hazudtolja meg a címét, valóban a Malavoglia családdal foglalkozik, mégpedig a családnak azzal az ágával, akik a történet kezdetekor Trezzában, egy kis szicíliai faluban élnek. A család a kezdetekkor nyolc tagból áll. A legidősebb generációt képviseli a nagyapa, ’Ntoni gazda, aki nem is annyira gazda volt, sokkal inkább halászattal foglalkozott. A következő generációhoz tartoztak ’Ntoni gazda fia, Bastianazzo és a felesége, Longa. Végül a harmadik generációt képezték az ő gyerekeik: ’Ntoni, a legidősebb fiú, Luca, Mena, Alessi és Lia. Bár mind az öt gyereket most a harmadik generációhoz soroltam, elég nagy a korkülönbség köztük. A történet kezdetén ’Ntoni már húsz éves, míg Lia kisbaba.

A család férfi tagjai tehát halászattal foglalkoztak. Volt egy saját halászhajójuk, a Provvidenza. De az ifjabb ’Ntonit a történet kezdetén besorozzák, így két kéz rögtön kiesik a munkából. És ez fogja elindítani az eseményeket és a Malavoglia családot lefelé a lejtőn.

’Ntoni gazda ugyanis kieszel egy gyorsabb pénzszerzési lehetőséget, amihez hitelre vásárol árut az egyik falubeli öregtől. Az áruval Bastianazzo útra is kel, de szerencsétlenség éri a tengeren. Nem elég tehát, hogy a család elveszti egy fontos tagját, még egy óriási tartozás is a nyakukba szakad. Mármint a tartozás már eleve ott volt, de így most nem tudják, hogy fogják kifizetni. És ezzel megkezdődik a Malavogliák küszködése.

Bár a család összetartó, és szükség esetén mindenki tud keményen dolgozni, az anyagi helyzetük sajnos elég ingadozóvá válik, mert a sors további csapásokat is mér rájuk. További halálesetek is történnek a családban, elveszítik a házukat, balesetek és betegségek keserítik az életüket, és majdnem a Provvidenzát is elveszítik egy viharban. A hajó végül megmenekül, de csak azért, hogy később attól is fájó szívvel megválhassanak, hogy legyen mit enniük.

Az életben maradt családtagok sokáig vállt vállnak vetve küzdenek, de végül a bomlás a családon belül is megindul. Az erősen megfogyatkozott csapatból további két ember válik ki, akik nem csak, hogy cserbenhagyják a családot, de még tovább is rontják a helyzetüket.

Bár a Malavoglia család helyzetét tökéletesen leírja a „szegény embert az ág is húzza” szólásmondás, a történet mégsem negatív hangvételű, és a helyzethez képest meglehetősen optimistán végződik. A kezdeti nyolc emberből a történet végére négyen maradnak életben, és ebből a négyből ketten maradnak hűek ’Ntoni gazda hitvallásához, miszerint egy családban össze kell tartani, és akkor nagy baj nem lehet. Ennek a két embernek a regény végére sikerül visszaszereznie a család régi házát, és az olvasó nyugodt szívvel engedi útjukra őket, mert minden jel arra mutat, hogy lassan, de biztosan sikerül helyrebillenteniük a család renoméját.

Hogy ezen túl is mennyire optimista ez a rövidke regény, arról a következő bejegyzésben fogok tovább értekezni.

„A bajok kérgesítik meg a tenyeret, és a kérges tenyér jobban végzi a munkát.”

„Mult az idő, és az idő elviszi a rosszat és a jót egyaránt.”

„A megrokkant hajót minden szél szembetalálja.”

„Manapság hétszer kell egy férfit megismerni, hogy kiismerjék.”

„A legrosszabb… kivándorolni szülőfalunkból, ahol még a kövek is ismernek minket és szívszaggató dolog otthagyni őket az úton.”

„Aki sántákkal jár, egy év mulva sántít.”

„Tudjátok, mi van írva a palermói temetőre? >>Szaladj, amennyit akarsz, itt várlak téged!<<”

„Olyan a házasság, mint az egérfogó: akik kívül vannak, szeretnének bejutni; akik pedig benne vannak, szeretnének kiszabadulni belőle.”

Mennyire tartod fontosnak a családi összetartást?