Megfőzöm a könyvet | A hobbit

Mint említettem már itt, a NOHUN sorozatot egyelőre szüneteltetni szeretném, a helyére pedig egy új sorozatot terveztem. Az ötlet 2019 óta érlelődik, akkor olvastam ugyanis A hobbitot, és ez a regény adta az első inspirációt ehhez az új „miniprojekthez”.

Az ötlet tökéletesen passzolt volna ahhoz, hogy elindítsam a blog Youtube csatornáját. Le is forgattam pár próbavideót, de végül úgy döntöttem, hogy megmaradok a hagyományos formátumnál. Egyrészt azért, mert nem érzem magam videóképesnek, másrészt pedig mert be kellett látnom, hogy súlyos időhiányban küszködök, és nincs elég kapacitásom videók készítésére. A mai bejegyzés oroszlánrészét így is a férjem csinálta, akinek ezúton is hálásan köszönöm a segítséget.

Na de térjünk most már a lényegre. J A titokzatos, új projekt nem más, mint egy kis főzőcske, ahogy mondjuk azt a bejegyzés címe is egyértelművé tette. J Az elmúlt jó néhány olvasmányomból már kiválogattam néhány ételt, és úgy döntöttem, hogy elkészítem őket, és megosztom veletek képek és szöveg formájában.

Elsőként tehát A hobbit lesz terítéken, és abból pedig egy rendkívül különleges étel. Annyira különleges volt, számomra legalábbis, hogy amikor felbukkant Bilbó éléskamrájában, rögtön megragadta a fantáziámat, és arra sarkallt, hogy egy komplett sorozatot indítsak. Ez az étel pedig nem más, mint az ánizskenyér. Amint egyébként sütni kell, tehát a cím jelen esetben egy kissé fals, de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon. J

A recept abból a szempontból nagyon egyszerű, hogy elég minimális a hozzávalók listája. Kell bele

160g liszt

200g cukor

4 tojás

és 15g ánizs

A tojásokat először is szét kell választani. A sárgáját a cukorral alaposan fel kell verni, majd hozzá kell keverni a lisztet és az ánizst.

Én az első próbasütésnél szépen beleöntöttem a 15 grammot, de mint kiderült nekem az túl sok. Nem ismertem az ánizst, soha életemben korábban nem ettem, ezért is találtam érdekesnek magát az ételt is. Ha te is így vagy ezzel, akkor azt tudnod kell, hogy az ánizs egy elég erős fűszer, mármint elég jellegzetes és markáns íze és illata van, úgyhogy szerintem érdemes elsőre inkább kevesebbel kezdeni, mert hozzátenni még mindig lehet. A második (és harmadik) verzióban már inkább kóstolgattam, és úgy adagoltam az ánizst, ezért nem tudom megmondani pontosan, hogy én végül mennyit tettem bele. J

A tojásfehérjét külön kell felverni, jó kemény habbá, aztán hozzá kell adagolni az előbbi keveréket. Ha ez megvan, az egészet beleöntjük egy őzgerinc formába, és kisütjük.

A végeredmény egy piskóta jellegű sütemény lesz. Nem érdemes túl vastagra hagyni, ahogy azt mi tettük a második alkalommal, amit itt láthattok

mert akkor a közepe nem fog rendesen megsülni. 180 fokon sütöttük egyébként, de a sütési időre megint csak azt tudom mondani, mint az ánizs mennyiségére, próbálkozni kell.

Mivel a keverék igen nagy hányadát teszi ki a cukor, ez egy igazi édesség. De magában egy kicsit száraz, úgyhogy mi feldobtuk egy kis vaníliapudinggal, és azt kell mondjam, isteni volt.

Ez a süti egyrészt pont illik szerintem az őszhöz, ránézésre sivárnak tűnik, mint a lombtalan fák a parkban, de ha beleharap az ember, egy igazi ízorgia. Másrészt pedig remekül passzol Tolkien különleges világához is. Eszegetés közben odaképzelhetjük magunkat Bilbó meghitt üregébe, ahol a kis körablakon kitekintve elénk tárul a békés táj és néhány szorgoskodó szomszéd-hobbit.

Bon appétit!

Szeretsz főzni?

Volna, volna, volna | George Eliot: A vízimalom

 

Legutolsó kiadás:1966, Európa

George Eliotnak újabb remekművén és egyben hatalmas monstrumán vagyok túl. A vízimalom megtalálható a MEK-ben (ide kattintva te is ingyen és legálisan hozzájuthatsz), én is onnan szereztem be, az olvasógépemen majd 2000 oldalt tett ki.

Vegyes érzésekkel vágtam bele. Egyrészt még élénken él az emlékeimben a Bede Ádám, amit nagyon szerettem. Másrészt viszont bár egy oldal az olvasón egyáltalán nem tesz ki egy fizikai oldalt, tehát a 2000 oldal egy fizikai példányban nyilván nem jelentene annyit, de azért mégis csak 2000 oldalról van szó. És nekem nem igazán a szívem csücskei az ennyire hosszú könyvek.

Mielőtt rátérnénk az egészen rövid, tartalmi összefoglalóra, elöljáróban el kell mondanom, hogy a mai bejegyzés témáját tekintve egy hullámvasút volt ez az olvasás. A könyv első kétharmadában szilárd meggyőződésem volt, hogy mit fogok kiemelni, aztán az utolsó egyharmadban történtek dolgok, amelyek más irányba vittek el, és végül az utolsó oldalakon(!) szintén történt valami, ami gyakorlatilag felülírt minden korábbi gondolatot.

Mint ahogy fentebb említettem, eleve kettős érzésekkel vágtam bele ebbe a történetbe, és ez a kettős érzés elég sokáig fenn is maradt. Sőt, voltak pillanatok, amikor inkább a negatívumok kerekedtek felül. Illetve egy konkrét negatívum, éspedig az, hogy a könyv kétharmad részében nagyon lassan történtek a dolgok.

A könyv elején megismerkedünk a Tulliver házaspárral, a címben szereplő vízimalom lakóival, akik két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt nevelnek. Tom és Maggie mind kinézetükben, mind természetükben szöges ellentétei egymásnak. Tom józan gondolkodású és megfontolt, míg Maggie csélcsap, szeles, impulzív. Ezzel a felosztással manapság már nem lenne probléma, de sajnos abban a korban, amikor ez a történet játszódik, a lányok még egyáltalán nem tehették azt, amit szerettek volna. Ezért Maggie-re sajnos eléggé rájárt a rúd, az apját leszámítva mindenkitől, még a saját testvérétől is (aki pedig nem volt sokkal idősebb nála) csak azt hallotta egész gyerekkorában, hogy semmirekellő, engedetlen, és bajt fog hozni a családra.

A testvérek kapcsolata mellett megtudjuk, hogy Mr. Tulliver előszeretettel pereskedett a szomszédokkal, de ezen perek nagy részét elveszítette. Ezeket a veszteségeket viszont mindig egy ügyvéd, bizonyos Wakem számlájára írta. Így a Wakemeket a Tulliverek ősi ellenségének tartotta.

A gyerekek és felnőttek világa és problémái pedig ott kapcsolódnak össze, amikor Mr. Tulliver új tanítóhoz küldi Tomot, és kiderül, hogy Mr. Wakem is éppen ehhez a tanítóhoz küldi testi fogyatékos fiát, Philipet. A dráma azért persze bonyolultabb lesz annál, mint hogy Tom jól elagyabugyálja Philipet, ennek a regénynek ugyanis nem Tom a főszereplője, hanem a húga, Maggie. És itt egyelőre nem is kívánok további részleteket elárulni a történetből.

A családi tusakodások egyre mélyebbre mennek Mr. Tulliver hanyagságának és a gyerekek felcseperedésének köszönhetően. Az ember élvezettel figyeli a hülyeséget, mert azt hiszi, hogy tudja, mire megy ki a játék. Én legalábbis azt hittem, ezért számomra a regény kétharmadában a fő hangsúly azon volt, hogyan teremti meg Eliot a vidéki életnek azt a csodálatos atmoszféráját, amire én is emlékszem a gyerekkoromból. Minden rossz történés és idegesítő karakter ellenére hihetetlenül élveztem a tájleírásokat, a kiragadott apróságokat, az elejtett megjegyzéseket. Alig haladtam, mert ki akartam élvezni minden egyes momentumát ennek a rég eltűnt lassúságnak, ennek a megnyugtató egyhangúságnak, ami mégsem lehet egyhangúság, amikor az ember élete ennyire összefonódik a természettel. És erre akartam helyezni először a hangsúlyt, ahelyett, hogy röviden összefoglalnám, hogy ebben a történetben Maggie-n kívül nincs egy igazán szerethető karakter sem. Különösen fájt, hogy mennyire utáltam Tomot és az anyjukat azért, ahogy időnként viselkedtek Maggie-vel szemben. Maggie nem volt hibátlan, szó sincs erről, de nem éreztem egyensúlyban a „bűneit” a Tomtól és olykor az anyjától is kapott büntetésekkel.

De az utolsó harmadban váratlan fordulatot vett a könyv. Megjelent egy új szereplő, aki igencsak megkavarta a dolgokat, és bizony szégyenbe taszította Maggie-t. Ami vérlázító, hogy egy olyan dologgal, ami manapság mindennapos. Ugyan ki szólna meg ma egy nőt azért, mert az egyik városból eltűnt egy férfival, és egy másikban felbukkant? Ráadásul az eltűnés és a felbukkanás közt az ég világon semmi nem történt! Míg a Bede Ádámban megtörténik a végzetes hiba, itt semmi sem történik, mégis Maggie-re aggatják a skarlát betűt. És nem elég, hogy egy városnyi idegen megbélyegzi, még a saját testvére is eltaszítja magától.

Ennél a pontnál már viszont arról akartam írni egyrészt, hogy milyen sokat változott azóta a világ, mert manapság a semmi már tényleg semminek számít. És senki nem lát bele semmit abba, ha egy nő és egy férfi, akiknek semmilyen hivatalos kapcsolatuk nincsen, elmennek csónakázni. Másrészt pedig szapulni akartam Tomot kőszívűsége miatt.

Nem csak nem kedveltem meg őt, hanem szívből utáltam az első mondattól kezdve, mert annyira kegyetlen volt a testvérével. Mert sosem volt elég neki, ha jogos büntetést mért a húgára, hanem tényleg úgy tűnt sokszor, hogy élvezi, ha kegyetlen lehet vele. Nem szeretem azokat az embereket, akik úgy fitogtatják az erejüket és hatalmukat, hogy a tőlük gyengébbeket bántják, megalázzák.

De végül az utolsó oldalakon az író csavart még egyet a történeten, amivel egyrészt tükröt tart a világ Tomjai elé. (Csak kár, hogy ezek a Tomok nem hajlandók sokszor belenézni ebbe a tükörbe.) Másrészt pedig összetöri minden jólelkű olvasó szívét. Olyan szívből jövően zokogtam ennek a könyvnek a végén, mint már régen.

Aztán mikor megnyugodtam, határozottan azt éreztem, hogy arról kellene írnom, hogy bizony van értelme a feltételes módú mondatoknak. Van értelme elgondolkodni azon, hogy mi volna, ha. Mégpedig egy vonatkozásban, a halál és az elmúlás vonatkozásában. Sokkal többet kellene gondolnunk a halálra, mert a végesség súlyát érezve talán értelmesebb dolgokkal töltenénk meg az életünket.

Milyen a kapcsolatod a testvéreddel? / Hogyan viszonyulsz a tényhez, hogy nincs testvéred?

A nagy amerikai regény??? 2. | Herman Mellville: Moby Dick

Ellensúlyozván a múlt heti kifakadásomat és merész kijelentéseimet a Moby Dickről, a mai bejegyzésben elmesélem, melyek voltak azok a dolgok, amelyek tetszettek a könyvben:

Ahogy azt már az előző bejegyzésben is említettem, a mesélőnk, Ishmael a könyv első száz oldalán elég sokat filozofálgat, én pedig sok megjegyzésével egyet tudtam érteni.

Szerettem Melville nagyon finom, nagyon áttetsző humorát. Az áttetszőt itt valahogy úgy értem, hogy bizonyos dolgokat bizonyos emberek nem feltétlenül gondolnak viccnek, de nekem az volt a benyomásom, hogy Melville nagyon is annak szánja őket.

Melville alapossága is egyébként nagyon tetszett attól függetlenül is, hogy számomra ez a regény így, ebben a formában nem működött.

Továbbá a már szintén emlegetett Hawthorne-hoz hasonlóan Melville-nél is találhatunk gyönyörű leírásokat, bár nem annyira koncentráltan, mint Hawthorne könyveiben.

Két szereplőt is megkedveltem, ami felér egy kisebb csodával, mert mint említettem, nem igazán ismertük meg egyik szereplőt sem behatóbban, még a kulcsfigura Ahabot sem. Az egyikük Starbuck, az első tiszt, akiről az volt a benyomásom, hogy félelemmel vegyes tisztelettel tekintett Ahabra, és mégis egyedüliként ő próbálta meg eltéríteni felettesét őrültnek kikiáltott szándékától. A másik pedig Queequeg, akivel nagyon együtt tudtam érezni, mert ő is idegenként próbált meg érvényesülni ott, ahová az élet sodorta. És nem csak, hogy derekasan helytállt, hanem még egyfajta tiszteletet is ébresztett.

Volt egy csodálatos vallási jelenet a könyvben, amely szerintem kiválóan megvilágítja, hogyan kellene hozzáállnunk ebben a nagy, szabad világban a tőlünk eltérő vallásúakhoz: „De mi az imádat? – engedelmeskedni Isten akaratának: ez az imádat! És mi Isten akarata? – megtenni embertársamnak azt, amit szeretnék, ha embertársam megtenne nekem, ez Isten akarata. Mármost Queequeg embertársam. És mit kívánnék, hogy Queequeg megtegyen nekem? Hát azt, hogy egyesüljön velem az imádatnak abban a sajátos formájában, amit a presbiterianizmus előír; következésképpen nekem is egyesülnöm kell vele az ő imádatában…”

Összességében sajnos mindezen jók ellenére azt kell mondanom, hogy csalódás volt számomra ez a könyv. Az utolsó mondatig nem tudtam eldönteni, hogy mi volt Melville szándéka ezzel a történettel. Úgyhogy ezt a könyvet „Amerikai Nagy Regényként” emlegetni én nem tartom helytállónak. (Persze a regény végén található, körülbelül ötven oldalas „elemzés” remekül leírja, hogy melyik jelenet milyen aktuálpolitikai – mármint az adott korban aktuális – eseménynek feleltethető meg. De tudjátok, hogy állok én ezekhez az elemzésekhez…)

Megismerkedünk egy csomó izgi nevű széllel. J Úgy, mint Euroclydon, harmattan, levanter, számum. Az Euroclydon őszel és télen fújó, viharos, északkeleti szél a Mediterráneumban. A harmattan forró, száraz, nyugat-afrikai szél, amely sok port szállít. A levanter keleti szél a Földközi-tenger nyugati részén. A számum pedig Észak-Afrika, Arábia és Szíria sivatagaiban fújó szél, mely por- és homokviharokat okoz.

Tanulunk egy új, érdekes szót, ami pedig a kenotáfium. A kenotáfium ismeretlen vagy távoli helyen elhunytak jelképes, üres sírja.

A könyv szerepel a százas poszteren az alábbi – nem túl meglepő J - képpel:

Milyen szerepet játszik az életedben a vallás?

 

„Másokat talán nem ösztönöz ilyesmi; de ami engem illet, örökös sóvárgás gyötör a messzeség után. Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon. Bár nem hagyom figyelmen kívül a jót, gyorsan felfogom a szörnyűséget, és mégis jó barátságban tudok maradni vele – ha engedi -, hiszen helyes, ha az ember szállásának minden lakótársával jó viszonyban van.”

„Én úgy vélem, derekasan félreértettük az Élet és Halál kérdését. Úgy vélem, az, amit itt a földön az árnyékomnak neveznek, valójában az igazi lényem. Úgy vélem, hogy lelki dolgokban ugyancsak hasonlítunk az osztrigákhoz, melyek a vízen át nézik a napot, s azt hiszik, a sűrű víz a leghígabb levegő. Úgy vélem, hogy testem csupán jobbik énem üledéke. Így hát, vigye testemet, aki akarja, vigye, ha mondom, az nem én vagyok.”

„E világban, hajóstársaim, a bűn, ha megfizeti az útiköltséget, szabadon utazhat, passzus nélkül; míg az Erénynek, ha üres a zsebe, útját állják minden határon.”

„… nincs a világon semmilyen tulajdonság, aminek ne az ellentéte adná meg jellegét. Semmi sem létezik önmagában.”

„…minden mély, komoly gondolkodás a lélek rettenthetetlen erőfeszítése, hogy kinn maradjon tengere nyílt függetlenségében, mialatt ég és föld legvadabb szelei összeesküsznek, hogy kihajtsák az álnok, szolgai partra. Mivel pedig a földtől távol lakozik egyedül a legmagasabb igazság, parttalanul és végtelenül, mint az Isten, ezért jobb elpusztulni abban az üvöltő végtelenségben, mint dicstelenül szél után sodródni, még ha az a biztonságot jelenti is.”

„Mindenki hurokkal a nyaka körül született; de a halandó csak akkor ébred rá az élet néma, ravasz, mindig jelenlevő veszedelmére, mikor a halál gyors, váratlan rántása elkapja.”

„…nincs olyan állati ostobaság a földön, amit az ember sokszorosan felül ne múlna.”

„…hosszú és ismételt tapasztalatok után rájöttem, hogy az embernek végül le kell szállítania vagy legalábbis meg kell változtatnia fogalmait az elérhető boldogságról; nem az értelemben vagy a képzeletben kell keresnie, hanem a feleségben, a szívben, az ágyban, az asztalnál, a nyeregben, a tűzhely mellett, a tájban…”

A nagy amerikai regény??? 1. | Herman Melville: Moby Dick

 

Utolsó kiadás: 2012, Holnap

Extra spoiler-veszély!!

Nagyon-nagyon vártam már a találkozást Herman Melville-lel, és végre túl vagyok rajta. Végre, mert akik követnek Instagramon, azok tudhatják, hogy igen hosszúra nyúlt ez a találkozás. Ebből és a címben megjelenő kérdőjelből pedig, azt hiszem, már lehet is sejteni a végkifejletet. De azért előtte van még miről beszélni.

Az első találkozásom Moby Dickkel és Ahabbal tulajdonképpen még a Tom és Jerry meséhez köthető. Abban volt ugyanis egy olyan rész, amiben egy féllábú tengerész egy nagy, fehér bálnát üldöz. Akkor még persze nem tudtam, hogy itt a Moby Dickről van szó. Később aztán azt olvastam a könyvről, hogy kiválóan bemutatja, milyen veszélyes az, mikor valaki makacsul, eltántoríthatatlanul és elvakultan tör egy értelmetlen cél felé. Gondoltam, ez kell nekem, mert bizonyos dolgokban én is makacs, eltántoríthatatlan és elvakult vagyok, talán ez a történet majd helyre teszi a világlátásom.

Szintén az Instagramról lehet tudni, hogy már az egy komoly küzdelem volt, mire sikerült beszereznem ezt a könyvet. A legtöbb kiadás ugyanis rövidített verzió. Én viszont makacsul, eltántoríthatatlanul és elvakultan ragaszkodtam ahhoz, hogy az eredeti, vágatlan, teljes művet olvassam. Nos, hosszú hadakozás után sikerült megkaparintanom egy példányt. De hogy nekem sikerült-e legyőznöm Moby Dicket, vagy ő győzött le engem, ezzel kapcsolatban még nem jutottam dűlőre saját magammal.

Az kétségtelen, hogy elolvastam mind a 671 oldalt. Mondjuk jó sok időbe telt, de elolvastam. A könyv mentségére azért itt meg kell jegyeznem, hogy a sebesség-korlátozásban nagyban szerepet játszott az is, hogy újra elkezdtem dolgozni, ráadásul nem is akárhogy. De erről ennyit, mert ez már egy másik blog témája lenne…

Az elején minden szépen indult egyébként, már ahogy az lenni szokott általában, ugyebár. J De nem csak az újdonság varázsa és a kíváncsiság miatt. Hanem például olyan apróság miatt is, mint hogy Melville a könyvet Nathaniel Hawthorne-nak ajánlja, akit itt a blogon már ismerünk. Szeretem az ilyen apró kapcsolódási pontokat. (Hawthorne-nal egyébként itt és itt találkozhattatok nálam.) Aztán meg tényleg nagyon lelkizősen kezdődik a történet. A mesélőnk egy bizonyos Ishmael, aki az első száz oldalon rengeteg mindenről filozofálgat. Rendkívül éleslátónak bizonyul, sokszor úgy éreztem, hogy nagyon fején találta a szöget.

Aztán úgy a 150. oldal környékén végre tengerre is szállunk, és elhajózunk… a pokolba. Már bocsánat a kifejezésért, de sajnos ezt éreztem. Mert kérem szépen, ha én a bálnavadászatról szeretnék egy korabeli tudósítást olvasni, akkor ennek a könyvnek körülbelül ötszáz oldala a lehető legtökéletesebb forrás, amit az ember csak találhat. Regénynek viszont csapnivaló. Ugyanis nem történik benne semmi. Csak hajózunk, fogunk pár bálnát, részletesen megismerjük a bálnafeldolgozás csínját-bínját, néha találkozunk más hajókkal, és infót cserélünk, és ennyi. Ennyi a Moby Dick cselekménye. Ja, meg persze a vége, amikor Ishmaelt kivéve mindenki meghal, mert A bálna tönkreteszi a hajót.

Egyszerűen súlytalannak éreztem ezt a könyvet. Szerintem semmi érdemleges nem történt benne. Nem ismertük meg mélységeiben a szereplőket, főleg a legjelentősebb Ahabot. Éppen ezért én nem is éreztem át, hogy ő annyira eszelős és megszállott lenne. Ahogy az sem jött át érzelmi szinten, hogy az ő eszelőssége taszítaná a halálba az embereit. Mellesleg egyetlen embert kivéve senki még csak meg sem próbálta megállítani, szóval annyira nem is kellett eszelősnek lennie.

Ennyi volt számomra a Moby Dick története. De azért még van mondanivalóm róla, úgyhogy innen folytatjuk a jövő héten.

Mennyire tartod magad makacsnak?