Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 2. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

 

A legutóbbi bejegyzésben a Háború és béke szereplőivel foglalkoztunk, ma pedig megnézzük egy picit az „esszé” részt. (Hogy mit értek jelen esetben esszé alatt, arról itt olvashatsz. A könyv tartalmát pedig a következő linkeken találod: Első rész, Második rész első és második felvonás, Harmadik rész első és második felvonás, Negyedik rész és epilógus.)

Szerencsés lett volna talán az előző bejegyzést a cím elemzésével kezdeni, de egyrészt az előző bejegyzésen már túl vagyunk, másrészt pedig a következő gondolat csak e sorok írásakor jutott eszembe. 😊 Ahogy a korábbiakban már említettem, a regény két elég jól elkülöníthető részből áll, és ez tulajdonképpen a címben is visszatükröződik. A fikciós részek ugyanis inkább békeidőben játszódnak, míg a háború kapcsán Tolsztoj jó néhány valós történelmi személyiségről és valós hadmozdulatról ír, illetve ekkor ismerteti meg az olvasóval a saját véleményét a háborúról, a történelemről és a történetírásról.

A könyv cselekménye 1805-től 1813-ig tart, és természetesen főként azokat a valós eseményeket érinti, amelyek annak idején Oroszországot is érintették. Oroszország a harmadik koalíció tagjaként 1805-ben szállt be a Napóleon elleni harcokba, azonban még ennek az évnek a végén, az austerlitzi csatában Napóleon legyőzte a harmadik koalíció egyesített seregeit.

Az austerlitzi csata az egyik olyan csata, amelyben a fikciós szereplőink közül ketten is részt vesznek. Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij is ekkor szembesül valójában azzal, mit is jelent a háború, és olyan élmények érik őket, melyek alapvetően változtatják meg a világlátásukat.

Az austerlitzi csata után a tilsiti békének is „szemtanúi” leszünk, és ezután következik egy hosszabb, nyugalmasabb rész. A valós események fonalát 1812-ben vesszük fel újra, amikor is Napóleon seregeivel megindul Oroszország elfoglalására. És itt kezdenek majd érdekessé válni a dolgok, és enged Tolsztoj egyre nagyobb betekintést a saját gondolataiba és véleményébe. Itt már ugyanis ténylegesen Oroszország jövője a tét.

Napóleon oroszországi hadjáratát nagyjából onnan követjük végig, amikor eléri és átlépi az orosz határt. A franciák (persze nem csak franciákból állt Napóleon serege, de az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rájuk) igen erősen és sikeresen nyomulnak előre, az oroszok pedig gyakorlatilag mintha menekülnének előlük. Az első csatát Borogyinónál vívják, ahol Kutuzov, az egyesített orosz seregek fővezére gyakorlatilag felsőbb nyomásra kénytelen harcba bocsátkozni. Ez a csata mindkét oldalon nagy áldozatokat követel, mégis francia sikerként van elkönyvelve, mert az oroszok tovább hátrálnak, ezzel utat nyitva Moszkvába. Napóleon be is vonul a majdnem teljesen üres Moszkvába, ahol körülbelül egy hónapot tölt el, majd az elviselhetetlen életkörülmények okán igyekszik gyorsan távozni nem csak a városból, hanem az országból is.

Innentől kezdve a menetelés iránya gyakorlatilag megfordul. A franciák sietősen távoznak, az oroszok pedig kísérik őket. Mivel az orosz sereg is elég gyenge lábakon áll már, Kutuzov nem akarja felesleges harcokba belevinni az embereit, inkább csak „kikísérik” a rendezetlenül, de elszántan menekülő franciákat.

Az epilógusban Tosztoj még egyszer röviden összefoglalja a napóleoni háborúk, valamint Napóleon és Alexander életének főbb eseményeit. És itt csak utalás szintjén ugyan, de megemlíti, hogy a franciák távozásával a háború még koránt sem ért véget, és az oroszok egészen Franciaországig kísérték a menekülőket.

Mindezen események leírása közben pedig, sokszor hosszú fejezeteken át Tosztoj kifejti nézeteit három nagyobb témáról, amelyek a következők: a háború úgy általában véve, a híres történelmi személyek és a történetírás.

Azt kell mondjam, minél inkább közeledünk a könyv végéhez, annál többet ismétli magát Tolsztoj, már ami a saját véleményét illeti. És ez a könyv utolsó 100 oldalában már egyenesen idegesítő is néha. De, és ez egy elképesztően hatalmas de, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel mélyen egyetértek, és örömmel osztom most meg veletek. 😊 (Persze a teljesség igénye nélkül. Aki mindent tudni akar, annak bizony vennie kell a fáradtságot, és belevágni ebbe a nem mindennapi műbe.)

A háborút Tosztoj a legmesszebbmenőkig elítéli. Bár nem olyan részletekbe menően, mint Erich Maria Remarque, de bemutatja a háború árnyoldalait. És ezt nem csak az esszé részben teszi, hanem a fikciós karakterek élményein keresztül is. Van egy rész például, amelyben az egyik mellékszereplő lesérül, és hadkórházba kerül. Mindamellett, hogy betekintést nyerünk egy ilyen intézmény működésébe, a szereplők és Tosztoj is többször hangsúlyozza, hogy aki ide bekerül, az innen nagy valószínűséggel lábbal előre fog távozni.

Amikor pedig a franciák már menekülnek, Tosztoj leírja, hogy Kutuzov azért nem akar háborúba bocsátkozni, mert a seregben áldatlan állapotok uralkodnak, ami az élelmiszerellátást és az egészséget illeti. A legtöbb katonát a seregek nem is harcokban vesztették, hanem a különböző járványokban, éh- és fagyhalálban. És bár szintén Erich Maria Remarque-hoz hasonlóan Tolsztoj azért nem jelenti ki, hogy katonának lenni azért nem egy nagy dicsőség, sőt, sok szereplőjének vannak katonai ambíciói, azért nem hallgatja el ezeket a „kulisszatitkokat”.

Egy háborús regényről lévén szó, a történelmi személyiségek alatt itt főképp hadvezéreket kell érteni. Egész sokat olvashatunk a könyvben Napóleonról, (sőt, néhány fejezet az ő szemszögéből íródott), Kutuzovról, aki az orosz csapatokat vezette, és még jó néhány, ténylegesen létezett személyről, akik jelentős szerepet vállaltak a napóleoni háborúkban. Ezekről a személyekről általánosságban véve így ír Tolsztoj:

„A történelmi eseményekben az úgy nevezett nagy emberek nem egyebek, mint czímkék, a kik nevet adnak az illető eseménynek, de a kik, éppen úgy, mint a czímkék, magával az eseménnyel semminemű összeköttetésben sem állanak.”

Ez azért persze némileg túlzás, de ha jobban belegondolunk – általában nem a hadvezérek, akik a fegyvereket elsütik. És még azt sem lehet mondani, hogy ők hoznák a döntéseket, mert mindegy, milyen parancsot adnak, ha azt aztán a katonák – vagy mert nem tudják, vagy mert nem akarják (mindkettőre látunk példát a könyvben) – nem tartják be. Na most talán furcsán fog hangzani, de tapasztalatból tudom, hogy ez pontosan így van. Hál’ Istennek, harcmezőn még nem jártam, és nem is szeretnék, de a munka világában is pontosan ugyanígy működik ez. A főnök elmondja, hogy mi a napi teendő, de azt a dolgozó sokszor önkéntelenül is (meg sokszor szándékosan is) felülbírálja. Ha minden rendben van, akkor a dicsőséget persze a főnök aratja le, és az ő vállát veregetik meg, hogy milyen remek ötletei vannak, és milyen jó munkát végzett.

A történetírás kapcsán pedig Tolsztoj többször is hangoztatja, hogy véleménye szerint a történetírók erősen hajlamosak arra, hogy utólag szándékosságot magyarázzanak bele a pozitív végkimenetelű eseményekbe. És külön érdekes, hogy nem csak az európai, hanem ugyanúgy az orosz történetírást is bírálja. És ennek következtében felhívja a figyelmet arra, hogy mind a korabeli forrásokat, mind a jelenkori történetírást fenntartásokkal kell kezelni. Rengeteg minden befolyásolhatja – és befolyásolja is – a történetírók nézőpontját (pl. az aktuálpolitikai helyzet, a nemzeti hovatartozás, a saját véleménye, stb.).

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, jövő héten pedig még mindig a Háború és békével folytatjuk, összefoglaljuk az eddigi összefoglalásokat 😊, jön néhány apró kincs, és egy csokorra való idézet.

Mit jelent számodra a dicsőség?

Brazil, akarom mondani, orosz szappanopera 1. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Elérkeztünk végre a lényeghez. De még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a Háború és béke tartalmának rövid összefoglalóit itt találod: Első könyv, Második könyv első és második része, Harmadik könyv első és második része, Negyedik könyv és epilógus.

A jegyzeteim a könyvről is elég vaskosak, és nyilván bőven lenne mit beszélni róla. Arra gondoltam, elsőként tekintsük át a fikciós szereplőket és az életük alakulását.

De még ez előtt szeretném tisztázni, miért is fogalmaztam úgy, hogy fikciós szereplők. Mint azt hétről-hétre láthattátok, Tolsztoj igyekezett részekre bontani a regényét. (Sőt, sokkal részletesebb volt, mert az egyes részeken belül is számozott fejezeteket alakított ki.) Sajnos ebben a felosztásban én semmilyen logikát nem tudtam felfedezni. Viszont vitathatatlan, hogy az egész történet két jól elkülöníthető részből tevődik össze: van a regény része, amelyben kitalált szereplők kitalált életét követhetjük nyomon, és ez van összefésülve a valóságban is megtörtént események leírásával, illetve Tolsztoj eszmefuttatásaival az eseményekről, a történelemről, a történetírókról.

A molyos értékelésemben is kitértem arra, hogy szerintem kevés olyan ember van, akit egyszerre lenyűgözne mindkettő – a regény és az esszé. És bevallom őszintén, én is megelégedtem volna inkább csak az egyikkel. Az elején még jobban tagolta ezt Tolsztoj, de aztán a végére picit már elszaladt vele a ló, és egyre-másra bukkantak fel az eszmefuttatásai. Egyszóval ez a két teljesen különböző mű szerintem nem a megfelelő módon lett összekeverve. Vagy akár szerencsésebb lett volna egyáltalán nem összekeverni őket. Mindenesetre azonban az kétségtelen, hogy együtt léteznek, de szerintem érdemesebb külön tárgyalni őket, és talán a végén megnézni, hogyan illeszkedik a kettő egymásba. Kezdjük tehát most a fikcióval.

Szeretném tehát most bemutatni a főbb szereplőket, ahogy én láttam őket. A sorrend pedig legyen a megjelenésük sorrendje. Amit már rögtön az elején nem tudok teljesen tartani, ugyanis Pierre-rel és Andrej Bolkonszkijjal rögtön a regény legelején, egy estélyen találkozunk, de nem tudom, melyikük bukkan fel elsőként. Szóval önkényesen kezdjük először Pierre-rel.

Pierre-t mindenki ismeri Oroszországban, ugyanis az egyik leggazdagabb ember örökségének várományosa, habár nem törvényes gyermek. Amikor először találkozunk vele, megtudjuk, hogy nemrég tért csak vissza Oroszországba, fogalma sincs a helyi viszonyokról, és nekem úgy tűnt, különösebben nem is érdeklik sem azok, sem az, hogy végül ő kapja-e meg a pénzt. Ő egy kakukktojás volt számomra az egész könyv során. Semmirekellőnek tűnt, de úgy, hogy közben semmi rosszat nem tett, ezért nem tudtam őt utálni, de kedvelni sem. Folyton láb alatt volt, el akarta játszani, hogy ő a valaki, és részben persze nagy ember volt, hiszen ő kapta az örökséget, és a pénzzel együtt hatalmas tekintély is szállt rá, amihez viszont egyáltalán nem volt felnőve. Azért persze igyekezett ő, és folyton nagy eszmékkel foglalkozott, és nagy elhatározásai voltak, amikből aztán soha nem lett semmi. Kicsit közömbös volt számomra. Mindenhol ott volt, de csak tétovázott. Az egyetlen rész, amelyben megmutatta, hogy ő is képes lenne értelmes dolgokra, a moszkvai működése volt a francia megszállás alatt, majd később a fogság. A házasságát Natasával sem nagyon értettem, de hát a szív útjai kifürkészhetetlenek.

Andrejt elsőként a felesége, Liza oldalán láthatjuk, és megmondom őszintén, az első benyomásom róla nem volt valami pozitív. Borzasztó lekezelően bánt… hát nagyjából mindenkivel, de a feleségével meg kimondottan, úgyhogy nem lopta be magát a szívembe. De aztán elment a háborúba, ahol idézőjelben jól pofon vágták, ami helyre rázta a világnézetét. A háború igen hamar tud előidézni olyan helyzetet, amely után az ember gondolkodása 180 fokos fordulatot vesz, és ez számomra abszolút hihető. Tehát készséggel elhittem, hogy Andrejt megváltoztathatták a harctéri tapasztalatai, és onnan már egyenesen szerelmes voltam belé. És végtelenül sajnáltam, hogy onnantól kezdve, hogy az első csatákból visszatért, gyakorlatilag csak szerencsétlenségek történtek vele.

Nikolaj Rosztov számomra bizonyos tekintetben egy második Andrej Bolkonszkij volt. Mégpedig abban a tekintetben, hogy őt is pozitív irányba változtatta meg a háború. De azért viszont utáltam őt, ahogy Szonyával viselkedett. Ez az egyszer szerelmes vagyok, utána nem, utána megint, de végül mégsem – ez egy kicsit elfogadhatatlan volt számomra. Bár azt hozzá kell tennem, hogy Nikolaj és Marja hercegnő szerelme volt szerintem az első olyan, „öt másodperces” szerelem az olvasmányaim során, amit igazán meg tudtam érteni. Az öt másodperceset úgy értem, hogy igen gyorsan sikerült egymásba szeretniük, de gyakorlatilag ezt is a háború idézte elő, és abszolút hihető és elfogadható volt számomra.

Natasa Rosztova igazi, már-már modernnek mondható, vadóc lány volt, igazi lázadó. Kicsit feltűnési viszketegségben is szenvedett mondjuk, de igazán üde színfolt volt a sok férfi és a sok csendes, meghúzódó nő között. Gyerekes szerelme Borisszal hamar elhalt, aztán később jött az eljegyzése Andrejjel, amihez, azt hiszem, akkor még nem nőtt fel. Később, ha Andrej felépült volna a sérüléseiből, és tényleg elvette volna, azt hiszem, jó páros lettek volna. A szökési kísérlete Anatole-lal nagyon vadregényes volt, és igazán felderítő volt a sok sötét esemény közepette. Sokáig irigyeltem, valószínűleg azért, mert olyan nagy kontrasztban állt Szonyával, de aztán rájöttem, hogy az még egy másik kor volt, amikor még kevesebb ember tehetett meg mindent, amit szeretne.

Szonyát nagyon-nagyon kedveltem a tiszta szerelme miatt Nikolaj iránt. Sajnáltam, hogy végül nem járt szerencsével az életben, pedig megérdemelte volna.

Utolsónak tűnt fel a színen Marja hercegnő, Andrej húga. Őt is kedveltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa. Borzasztó volt látni, mennyire kiszolgáltatottak voltak a nők akkoriban. Ugyanakkor példaértékű, mennyire hősiesen viselték a sanyarú sorsot is. Az az érzésem, hogy akkoriban valahogy sokkal erősebbek voltak a nők, jobban viselték a csapásokat.

Szerinted lehet tanulni más emberek élettörténetéből?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Negyedik könyv és epilógus

 

A Háború és béke előzményeit itt találjátok: Első könyv, Második könyv első és második fele, Harmadik könyv első és második fele.

Ez pedig most már az utolsó, tartalommal foglalkozó bejegyzés. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy végigtoltam ezt az 1500 oldalt. Másrészt boldog is vagyok, egyrészt ugyanazért, másrészt meg egy kicsit azért is, mert végre a végére értem. 😊 De erről majd bővebben az elemezgetésekben.

Tehát a negyedik könyv tartalma a lehető legrövidebben… 😊 😊 Péterváron kezdünk, de épp csak betekintünk, hogy szemtanúi legyünk egyrészt annak, hogy ide csak a szóbeszéd szintjén ért el a háború. Az élet változatlanul zajlik – bálok, estélyek, pletykák. Másrészt pedig megtudjuk, hogy Elen elkapott valami súlyos betegséget, amibe sajnos bele is hal.

Ezután Nikolajhoz csatlakozunk, akit egy rövid időre elvezényeltek, mégpedig abból a célból, hogy bővítse a katonaság lóállományát. Voronezsbe megy, és teljesen felüdíti a változatosság. Az élet itt sokkal nyugalmasabb, amit Nikolaj igyekszik is kihasználni sok-sok szórakozással. Aztán egy nap teljesen véletlenül megtudja, hogy Marja hercegnő is itt tartózkodik. Azonnal kieszközöl egy találkozót, amelyet több is követ. És a nem túl szép hercegnő annyira beleveszi magát Nikolaj szívébe, hogy az ebadta levelet ír Szonyának, amelyben felmentését kéri az elhamarkodott eljegyzésük alól. Szonya úgy okoskodik, hogy ha Andrej felépül és elveszi Natasát, akkor Nikolaj már úgysem veheti el Marját, így felmenti őt az ígérete alól, erősen bízva abban, hogy végül úgyis ő lesz Nikolaj felesége.

Marja és Nikolaj közt a románc lassan, de biztosan halad. Ám Voronezsbe, Marja hercegnőhöz is eljut a hír a bátyja megmeneküléséről. Marja kapja is magát, és teljes kíséretével útra kel, hogy a bátyja mellett lehessen. Nikolaj pedig visszatér az ezredéhez.

Pierre-ről sem feledkezünk meg, őt a francia fogságban látjuk viszont. Míg Moszkvában vannak, nem is megy annyira rosszul a sora, leszámítva, hogy meg kell néznie néhány értelmetlen kivégzést. Sőt, egy érdekes barátra is lel Karataev személyében. Karataev és a fogság együttesen teljesen megváltoztatják Pierre világlátását.

Marja hercegnő életben találja Andrejt Rosztovék körében, ám az állapota már válságos, és néhány nap múlva meg is hal.

A második rész szinte kizárólag a háborús eseményekkel foglalkozik. A francia és az orosz sereg erőviszonyai megváltoztak. A franciák gyengültek, az oroszok erősödtek. A franciák megkezdik a kivonulást Moszkvából és egész Oroszországból. Kutuzov igyekszik visszatartani a seregét az esztelen és céltalan öldökléstől, de sajnos nem mindig sikerül neki. Ugyanis az oroszok sincsenek azért top formában. Kevés az élelem, rossz az utánpótlás, beüt az orosz tél, mindenféle csúf betegségek terjednek.

A franciák kivonulása a szinte porig rombolt Moszkvából októberben kezdődik meg. A foglyaikat, így Pierre-t is magukkal viszik.

A harmadik részben a portyázó háborúról olvasunk – az oroszok igyekeznek az amúgy is elég ramaty állapotban lévő francia sereget teljesen szétverni, ezért egy-egy csapat, amikor időnként rábukkan a franciákra, random megtámadja őket. Egy ilyen támadásnak lehetünk szemtanúi. Az orosz csapatokat a már korábbról ismert Deniszov és Dolohov vezetik. Egy véletlen folytán Rosztov Petya is belekerül az események sűrűjébe. Deniszov próbálja féken tartani a vadóc ifjút, ám Petya, mint egy szilaj ló, megy a maga feje után, és sajnos belelovagol egy golyózápor kellős közepébe, ahol agyonlövik.

Azzal a francia csapattal, akiket Deniszovék megtámadtak, vonult a foglyok közt Pierre is, és így kiszabadul a fogságból.

A negyedik rész azzal kezdődik, hogy Rosztovék megkapják a hírt Petya haláláról. Az öreg grófné teljesen összeomlik. Natasát viszont paradox módon jól érinti ez a tragédia, mert az anyja ápolása kizökkenti az Andrej halála utáni önsajnálatból.

Moszkva a franciák kivonulása után lassan, de biztosan újra benépesül. Pierre is ide tér vissza a fogságból való szabadulása után, és itt csakhamar találkozik Marja hercegnővel és a nála vendégeskedő Natasával. Sokat vendégeskedik náluk, és egyre inkább érzi, hogy menthetetlenül szerelmes Natasába. Marja hercegnő segítségét kéri a lánykéréshez.

Végezetül kaptunk egy epilógust is, melynek első részében Tolsztoj először is röviden összefoglalja a napóleoni háborúk eseményeit, valamint Napóleon és Alexander életének jelentősebb eseményeit.

Natasa 1813-ban hozzámegy Pierre-hez. Még abban az évben meghal az öreg Rosztov gróf, és irdatlan mennyiségű adósságot hagy Nikolajra. Nikolaj kilép a hadseregből, és hivatalt vállal Moszkvában, hogy az adósságokat a fizetéséből törleszteni tudja.

Marja hercegnő, mikor tudomására jut, hogy Nikolaj is Moszkvában van, azonnal meglátogatja őt, de Nikolaj eleinte nagyon hidegen bánik vele. Aztán persze megtörik a jég, és szintén 1813-ban ők is összeházasodnak. Az esküvő után ők ketten, Andrej fia, Nikolaj anyja és Szonya Lyszja Gory-ba költöznek, és Nikolaj a gazdálkodásnak szenteli a hátralevő életét. Pierre és Natasa gyakran vendégeskednek náluk, és bepillanthatunk egy ilyen idilli családi találkozóba.

Az epilógus második részében pedig tovább olvashatjuk Tolsztoj fejtegetéseit a napóleoni háborúkról, általában a háborúkról és a történelemről, a történetírókról, a hatalomról és az emberi cselekedetekről. Ezekről egyébként már a negyedik részben is végig elég sokat elmélkedik az író.

Ezzel pedig vége is a Háború és béke cselekményének. Ez a bejegyzés is egy picit hosszabbra nyúlt a kelleténél, de már nem akarom kettészedni. De persze még szerintem legalább két bejegyzés erejéig nem válunk meg a Háború és békétől, úgyhogy ne csüggedjen senki, akinek ez a regény a szíve csücske. 😊

Mi számít neked az olvasásban kihívásnak és miért? (Például egy extrém hosszú könyv elolvasása, bizonyos műfajok, stb.)