NOHUN # 24 Sheridan Le Fanu: Silas bácsi

 

A mai bejegyzés előre láthatóan igen rövid lesz, mert bevallom őszintén, a soron következő NOHUN könyvről nem találtam túl sok mindent az interneten.

Habár a vélemények erről megoszlanak, nekem mégis az az érzésem, hogy a Silas bácsi elsősorban a gótikus regények közé sorolható. Vannak benne ugyanis ijesztő szereplők, egy hátborzongató kastély, és mindenféle különösnek tűnő események történnek.

A főszereplőnk egy ártatlan lány, Maud Ruthyn, aki mellé az apja felfogad egy gonosz nevelőnőt, Madame de la Rougierre-t. Maud kezdettől fogva tart a Madame-tól különös szokásai miatt, és nagy nehezen sikerül rábeszélnie az apját, hogy bocsássa el őt a háztól. Nem sokkal ezután azonban szomorú eset történik, meghal Maud apja, aki végrendeletében lánya felügyeletét a testvérére, Silasra hagyja. Maud hallott már ezt-azt Silasról, de személyesen nem ismeri őt, egyszerre kíváncsi rá és tart tőle. Habár többen is megpróbálják eltántorítani a költözéstől, Maud mégis úgy dönt, hogy a következő három évet, míg be nem tölti a 21. életévét, Silasnál fogja tölteni.

A költözés utáni első időkben Maud egészen jól érzi magát a nagybátyjánál, habár irtó különösnek találja Silast. Megismerkedik Silas lányával, Milly-vel, akivel rögtön összebarátkoznak, és együtt próbálják felfedezni a hatalmas házat. De a nyugalmas és kellemes élet ellenére néhány különös esemény és az egész hely hangulata elég sötét jövőt fest Maud számára.

Kisvártatva felbukkan Silas fia, Dudley, akit Maud felismer, mint Madam de la Rougierre ismerősét, később pedig maga a Madame is felbukkan. És a különös események, amelyek a Madame legelső felbukkanása óta történtek, kezdenek értelmet nyerni.

A források közt láthatjátok, hogy igazából két blog bejegyzést találtam csak a könyvhöz, és mindkettő elég rejtélyesen fogalmaz. Nyilván nem akartak semmilyen spoilert lelőni, amiből arra következtethetünk, hogy a könyv hemzseg a titkokban, váratlan fordulatokban és nagy lelepleződésekben.

A nagy könyv még ennél is rejtélyesebben fogalmaz, sőt, különféle vallási és politikai vonatkozásokat is behoz. De mivel ezekről máshol nem találtam infót, és behatóbb ismeretek nélkül ezt elég nehéz értelmezni, így ezeket én ki is hagynám, habár alapvetően igen érdekes dolgokról van szó. (Na jó, csak említés szintjén: ír-angol hagyományokról és Emanuel Swedenborg nézeteiről.)

Habár nem volt túl sok szó itt a blogon a gótikus regényekről (Az otrantói várkastély, A szerzetes, Udolpho rejtélyei, A bolygó Melmoth), amikor ilyesmiket olvastam, azok általában véve tetszettek, ezért azt mondom, szívesen elolvasnám a Silas bácsit is. Remélhetőleg a könyv abban is ragaszkodik a gótikus történetek „hagyományaihoz”, hogy pozitív a végkifejlete.

Egyébként végszóként hagy mondjam el, hogy bár Le Fanu egyik listás könyvéből sem készült magyar fordítás (még egy szerepel a nagy könyvben), azért olvashatunk tőle magyarul, többek közt a már ismert Kalandos históriákban is szerepel egy műve.

Források:

https://heavenali.wordpress.com/2014/05/03/uncle-silas-sheridan-le-fanu-1864/

https://shereadsnovels.com/2011/10/05/uncle-silas-by-sheridan-le-fanu/

Személyes | Kihívás és olvasási válság

 

Valami teljesen mást szántam a mai napra, egy olyan bejegyzést, amely még kapcsolódott volna a Hiúság vásárához. De aztán közbejött valami, és úgy éreztem, ezt most meg kell írnom.

Valamiért mindig érthetetlen késztetést érzek a magyarázkodásra, ha valami nem jön össze. Pedig azért ez a legtöbb esetben egyáltalán nem jelenti a világ végét. És mégis, manapság arra vagyunk kondicionálva, hogy a dolgok sikerüljenek. Ha pedig véletlenül mégsem sikerülnének, akkor eláshatjuk magunkat. De én most nem fogom! Hanem vállalom ország-világ előtt.

Tavaly augusztus 13-án indítottam Molyon egy kihívást, a blog első kihívását Elfeledett klasszikusok címmel. Kilenc könyvet választottam ki, melyek ilyen-olyan okokból nagy hatással voltak rám, és a kihíváson keresztül szerettem volna népszerűsíteni őket. A kilencből három könyvet kellett kötelezően elolvasni. Amivel nem voltam tisztában, hogy ha létrehozok egy kihívást, akkor arra automatikusan be is nevezem magam. Mikor ezzel szembesültem, lelkesen úgy voltam vele, hogy juhú, itt egy indok, amiért három könyvet ebből a kilencből újraolvashatok. (Ez ugyebár alapvetően nem az én műfajom.)

Bevallom, nem siettem el a dolgot, egyre csak halogattam. Átléptünk 2020-ba, és én gőzerővel olvastam az újabb és újabb műveket, és márciusra sikerült eléggé előrehaladnom (értsd: olyan gyorsan tudtam haladni a könyvekkel, hogy hetekre előre meg voltak már írva a bejegyzéseim). Aztán márciusban kaptam az élettől egy zseniális lehetőséget a korona vírussal. Talán nem ez a leghelyesebb megfogalmazás, én mégis így érzem. Számomra a karantén időszaka volt az elmúlt egy év legfantasztikusabb időszaka, mert úgy volt napi 16 órám a kedvenc elfoglaltságaimmal foglalkozni, hogy közben még fizetést is kaptam egy olyan munkáért, amit egyébként az említett időszakban nem végeztem.

Tisztában vagyok vele, hogy kétségtelenül kiváltságos helyzetben voltam. Sok egyéb dolog mellett a könyveket is tovább faltam, még jobb tempóban haladtam, mint addig, és olyan sok bejegyzésem összegyűlt már, hogy nem projektes könyveket is sokkal többet olvastam, mint szerintem az elmúlt egy-két évben összesen. (Többek között belekezdtem a hatalmas falatnak számító Trónok harcába, és az első két kötetet le is daráltam. De más, ötszáz oldal fölötti művet is sorra vettem, nem is egyet.)

Ebben a szuper időszakban aztán nekiálltam a kihívás teljesítésének is, és gyors egymásutánban újraolvastam a Hüperiónt és a Kohlhaas Mihályt. A harmadik könyvnek pedig Rousseau művét, a Júlia, a második Heloise-t terveztem. De mire belefogtam volna ebbe a szintén nem egy rövidke műbe, addigra a „boldogság-buborékom” kipukkadt, a karantén időszaka véget ért.

Nyilván nem ért váratlanul, hogy vissza kellett mennem dolgozni. Viszont a hirtelen rám szakadó rengeteg, vagyis inkább RENGETEG munka teljesen leterített, és olyan szintű olvasási válságba kerültem, hogy gyakorlatilag most már kijelenthetem, hogy majdnem az egész nyár folyamán szinte semmit nem olvastam. Elkezdtem a Júliát, de még mindig csak az első kötet kétharmadánál járok, mert sokszor napok, sőt, hetek teltek el úgy, hogy bár emlékeztetőként ott virított az olvasógépem az éjjeli szekrényen, de hozzá sem nyúltam.

Nem mondhatom, hogy borzasztó volt az elmúlt két hónap, mert közben szuper dolgok is történtek a magánéletemben. De a kontraszt a karanténos és a munkába visszatérős időszak közt túlságosan nagy volt. És hiába voltak szabadnapjaim is, úgy éreztem, hogy egyáltalán nem tudom kipihenni magam, és még csak a munkára sem tudok felkészülni rendesen, nem hogy bármi mást is csináljak mellette. Emiatt persze hol szidtam, hol sajnáltam magam, és ettől csak még rosszabb lett, és persze az aktivitásomat ez egyáltalán nem lendítette fel.

Az utóbbi napokban kicsit belehúztam, de egy másik, örömtelibb dolog is hátráltatott a haladásban, mégpedig az, hogy most már eléggé a célegyenesben vagyunk, ami az esküvőnket illeti, de még rengeteg apróság nem volt letisztázva, elintézve. Tegnap és ma voltam szabad napos, és úgy gondoltam, kizárólag az olvasásra szánom ezt a két napot, és akkor talán be tudom fejezni időben a könyvet. De végül úgy döntöttünk, az esküvő most fontosabb.

Egyébként a kihívásról, bár ugye még nem járt le, még van két nap, de összességében elmondhatom, hogy én sikeresnek értékelem, mert három ember már teljesítette. Ami persze nevetségesen hangozhat, de ha én úgy vagyok vele, hogy ha már egy emberre is hatással tudok lenni, már célt értem, minden további ember már csak ráadás.

Egy másik kihívás, a Történelmi kalandregények nagyjai pedig még fut, annak november 20-a a határideje. Igaz, ott minimum négy könyvet kell olvasni, de nem lehetetlen teljesíteni, még ha csak most kezdi is el valaki.